Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2004. 6.sz.  
 
MÉNESI GÁBOR


"Vers-felvételek"
Schein Gábor: (retus)


Schein Gábor köteteit olvasva szembetűnő lehet a folyamatos kísérletezés. Ezt mutatja költészetének jelentős mértékű átalakulása az első versek megjelenése óta. A Szavak emlékezete (1991) című első kötet, valamint a Cave canem (1993) című második könyv verseire erőteljesen rányomta bélyegét az Újhold, elsősorban Pilinszky hatása. Schein líráját már ekkor áthatotta a mítoszteremtés, valamint a mítoszok át- és újraírásának igénye. Ugyanilyen meghatározó volt a megújulás és a hagyomány együttes jelenléte, illetve a zsidó, a keresztény és az antik kultúrák ötvözése. Ez a mítoszcentrikus poétika az Elhangolás (1996) és az Irijám és Jonibe (1998) című verseskönyvekben teljesedik ki, és jelen van még az Üveghal-kötetben (2001) is, amely - előremutatva a két későbbi opuszra, a Mordecháj könyvére és a (retus)-ra - akár egy új költői korszak nyitányaként is olvasható. Egyszerre találjuk meg benne a mesés-misztikus elemeket magukban hordozó verseket, valamint a beszélő családjának történetét és saját élményeit, emléktöredékeit felvázoló, verssé tördelt, ám a próza felé elmozduló szövegeket. Az említett kötetek kísérletező költője a nyelvre nemcsak a költészet anyagaként, hanem tárgyaként is tekint. Alapvető probléma számára a megszólalás, a kifejezés mikéntje, a tárgyak és a dolgok megnevezése. Ezt tükrözi a beszélő, a lírai én bizonytalansága, meghatározhatatlansága is: a költő "nemhogy nem akarja beletenni a versbe, ellenkezőleg, kiírja magát a versből" (Lator László).
     A  (retus) fordulatot hozott Schein Gábor pályáján: a korábbiaktól eltérő poétikai- és nyelvszemléletet hordoz, vagyis a nyelv centrális szerepét a dokumentálás és a történetmondás problematikája veszi át, a korábban oly meghatározó mítoszok helyébe pedig egy család legendáriuma lép. A könyv - ahogy a fülszövegben is olvashatjuk - a "képalkotásnak, az előhívásnak, metszésnek, retusálásnak, a fotósmester technéjének allegóriavázára épül". A költő mint retusőr ugyanazzal a módszerrel dolgozik, mint a fotósmester, aki "A lemezt ezután beletette egy tálca vízbe, óvatosan átsimította, hogy a sötét részekről leoldódjék a szín, amitől egyszeriben előtűnt a kép, a kerítés vasrácsának támaszkodva tizenhét évesen ott állt a fia" (a kerítés csíkjai). A költő feladata is ez: dokumentál, tényeket rögzít, vagyis kimetsz és megörökít egy-egy pillanatot a valóságból.
     Schein Gábor úgy konstruálja meg kötetét, hogy a próza felől közelítve - gondoljunk előző opuszára, a Mordecháj könyve (2002) című kisregényre - vizsgálja az elbeszélhetőség problematikáját a versben. Noha a (retus) szövegei önálló lírai (vagy prózai?) darabokként is megállják helyüket, mégis elsősorban az összefüggő ciklusként történő olvasást írják elő. A könyv borítófülének meghatározása (és minden bizonnyal a szerző szándéka) szerint verseket találunk a (retus)-ban, szerencsésebb azonban az a megállapítás (különösen a próza felőli közelítésre gondolva), miszerint a kötet szövegei prózaversek, valahol a líra és az epika határán helyezkednek el. Nem vethetjük el ugyanakkor azt az olvasásmódot sem, amely a (retus)-t novellafüzérként értelmezi. Ezt implikálja az írások láncszemszerű egybekapcsolódása, az elbeszélés jelenléte, valamint az a tény, hogy a kötet lapjain a különböző benyomásokból, élményekből, emléktöredékekből és dokumentumokból (iratok, levelek, fényképek) rekonstruálódnak egy család történetének kimerevített, fényképszerű pillanatai, háttérben a 20. század történelmével, kataklizmáival: a háborúval, a holocausttal, a kitelepítésekkel és az 1956-os forradalommal.
     A könyv egyes szereplői, motívumai újra és újra felbukkannak. Ez az ismétlődés a szövegek, dokumentumok, valamint a fényképek szoros összekapcsolódását és átjárhatóságát érzékelteti, éppen úgy, ahogyan "félig a domb íve mögött egy napernyős hölgy és egy fehér ruhás fiú alakja sejlik, mintha egy másik képbe igyekeznének" (napernyős hölgy). A (retus) prózaversei intertextuális viszonyban vannak Schein Gábor előző kötetével, a Mordecháj könyvével: ahogy a kisregény szövegébe beleíródik a bibliai Eszter története, úgy íródnak bele a (retus) egyes darabjaiba a Mordecháj könyvének bizonyos részletei, miközben a kisregény "történeti kontúrjai, narratív íve eltörlődik, felszámolódik, csak néhány újra elbeszélt jelenet (mint például az apa és az anya a strandon, a véletlen találkozás a nagyapával, az orsózás stb.), egyik-másik, az előző könyv alapján beazonosítható, és itt is azonos kezdőbetűvel jelölt szereplő, valamint a 20. századi kelet-közép-európai téridő azonossága mutatja, hogy ugyanabban a történetben vagyunk, ám most nem az események logikájára figyelünk, hanem az árnyalatokra" (Mikola Gyöngyi).
     A Mordecháj könyvében többször visszatér az orsózás motívuma, amely utalhat a mesélés és a történetmondás folyamatosságára, ezáltal a hagyományok továbbadását és öröklődését sugallja ("Az orsózás olyan volt, mint a történetek ismételgetése."). A motívum átkerül a (retus)-ba is, bár itt az orsózás csak az említés szintjén van jelen, vagyis ez a tevékenység már korántsem olyan természetes és mindennapi: "Ha be volt kapcsolva a rádió, az orsózógép sosem működött..." (barna táblája mögül) Schein úgy jár el, mintha a padláson egy régi, ócska láda nyikorgó fedelét nyitná fel, majd elővenné a poros fényképeket és leveleket. A következő lépésben leporolja, kiigazítja, esetleg ki is egészíti a megtalált dokumentumokat, ám nem könnyű rendet tennie az így felszínre került emlékhalmazban. Megállapíthatjuk, hogy a (retus) szerzője bizonytalan: egyértelműen nem meghatározható műfajú írásaival, történetfragmentumaival, olykor elmosódott "vers-felvételeivel" az elbeszélhetőség, a történetmondás határait tapogatja. A láncszemszerű kapcsolódás, a kirajzolódó történeti ív ellenére Schein gondosan ügyel arra, hogy megmaradjon a szövegek nyitott, fragmentumszerű jellege. Az írások egy-egy pillanatot ragadnak meg, és bárhol megszakíthatók, illetve folytathatók és továbbírhatók.
     A kötet építkezését a fényképészeti szakszövegek határozzák meg. Több vers is - így pl. a (feketítés), a (fűrész fogai), a (por) és a (retus) - a fotósmesterség technikai módszereit részletezi. Schein nemcsak előző könyvéből emel át idézeteket, hanem intertextuális kapcsolatot hoz létre a fényképészet eljárásait bemutató, minden bizonnyal egy létező szakkönyv részleteivel is. (Az egyik szövegben olvasható is utalás a Klisékészítés technológiája című munkára.) Az Idegen szavak és kifejezések szótára (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976. 732.) így ír a retusálás tevékenységéről: "rajz v. fénykép hibáinak kisebb árnyalati v. színhatásbeli kiigazítása". Ezt is figyelembe véve a fényképészet és a költészet egymás mellé helyezését, valamint Schein Gábor kötetének címét úgy is magyarázhatjuk, hogy a retusálás nemcsak a fényképész, hanem a költő alapvető módszere lesz, aki a leírás eszközével korrigálhatja az eredeti történet, dokumentum hibáit. Elképzelhető azonban olyan értelmezés is, amely nem feltételezi az eredeti meglétét, s ebben az esetben a retusálás nem kiigazítást, javítást jelent, hanem létrehozást, a valóság, a múlt megalkotására tett kísérletet a különböző fragmentumokból. Ahogy a (barázdák) című versben olvashatjuk: "arra kell törekednünk, hogy karcmentes felületet kapjunk".
     Schein Gábor első korszakának kötetei (még a két poétika között átmenetinek tekinthető Üveghal című verseskönyv is) gyakran az érthetetlenség vádját vonták magukra, nemcsak az olvasók, hanem a kritikusok részéről is. Azt mondhatjuk, hogy a (retus) már inkább megfelel az elvárásoknak, a kötet olvasója már nem találkozik a megértés és a megfejtés nehézségeivel. Schein Gábor legújabb könyve - ha fogalmazhatunk így - mindenképpen "olvasóközelibb" mű, mint a korábbi verseskötetek. (Jelenkor Kiadó, Pécs, 2003)