|
MÉNESI
GÁBOR
"Vers-felvételek"
Schein Gábor: (retus)
Schein Gábor köteteit olvasva szembetűnő
lehet a folyamatos kísérletezés. Ezt mutatja költészetének jelentős mértékű
átalakulása az első versek megjelenése óta. A Szavak emlékezete (1991)
című első kötet, valamint a Cave canem (1993) című második könyv
verseire erőteljesen rányomta bélyegét az Újhold, elsősorban Pilinszky
hatása. Schein líráját már ekkor áthatotta a mítoszteremtés, valamint a
mítoszok át- és újraírásának igénye. Ugyanilyen meghatározó volt a megújulás
és a hagyomány együttes jelenléte, illetve a zsidó, a keresztény és az
antik kultúrák ötvözése. Ez a mítoszcentrikus poétika az Elhangolás
(1996) és az Irijám és Jonibe (1998) című verseskönyvekben teljesedik
ki, és jelen van még az Üveghal-kötetben (2001) is, amely - előremutatva
a két későbbi opuszra, a Mordecháj könyvére és a (retus)-ra
- akár egy új költői korszak nyitányaként is olvasható. Egyszerre találjuk
meg benne a mesés-misztikus elemeket magukban hordozó verseket, valamint
a beszélő családjának történetét és saját élményeit, emléktöredékeit felvázoló,
verssé tördelt, ám a próza felé elmozduló szövegeket. Az említett kötetek
kísérletező költője a nyelvre nemcsak a költészet anyagaként, hanem tárgyaként
is tekint. Alapvető probléma számára a megszólalás, a kifejezés mikéntje,
a tárgyak és a dolgok megnevezése. Ezt tükrözi a beszélő, a lírai én bizonytalansága,
meghatározhatatlansága is: a költő "nemhogy nem akarja beletenni a versbe,
ellenkezőleg, kiírja magát a versből" (Lator László).
A (retus)
fordulatot hozott Schein Gábor pályáján: a korábbiaktól eltérő poétikai-
és nyelvszemléletet hordoz, vagyis a nyelv centrális szerepét a dokumentálás
és a történetmondás problematikája veszi át, a korábban oly meghatározó
mítoszok helyébe pedig egy család legendáriuma lép. A könyv - ahogy a fülszövegben
is olvashatjuk - a "képalkotásnak, az előhívásnak, metszésnek, retusálásnak,
a fotósmester technéjének allegóriavázára épül". A költő mint retusőr ugyanazzal
a módszerrel dolgozik, mint a fotósmester, aki "A lemezt ezután beletette
egy tálca vízbe, óvatosan átsimította, hogy a sötét részekről leoldódjék
a szín, amitől egyszeriben előtűnt a kép, a kerítés vasrácsának támaszkodva
tizenhét évesen ott állt a fia" (a kerítés csíkjai). A költő feladata
is ez: dokumentál, tényeket rögzít, vagyis kimetsz és megörökít egy-egy
pillanatot a valóságból.
Schein Gábor
úgy konstruálja meg kötetét, hogy a próza felől közelítve - gondoljunk
előző opuszára, a Mordecháj könyve (2002) című kisregényre - vizsgálja
az elbeszélhetőség problematikáját a versben. Noha a (retus) szövegei
önálló lírai (vagy prózai?) darabokként is megállják helyüket, mégis elsősorban
az összefüggő ciklusként történő olvasást írják elő. A könyv borítófülének
meghatározása (és minden bizonnyal a szerző szándéka) szerint verseket
találunk a (retus)-ban, szerencsésebb azonban az a megállapítás
(különösen a próza felőli közelítésre gondolva), miszerint a kötet szövegei
prózaversek, valahol a líra és az epika határán helyezkednek el. Nem vethetjük
el ugyanakkor azt az olvasásmódot sem, amely a (retus)-t novellafüzérként
értelmezi. Ezt implikálja az írások láncszemszerű egybekapcsolódása, az
elbeszélés jelenléte, valamint az a tény, hogy a kötet lapjain a különböző
benyomásokból, élményekből, emléktöredékekből és dokumentumokból (iratok,
levelek, fényképek) rekonstruálódnak egy család történetének kimerevített,
fényképszerű pillanatai, háttérben a 20. század történelmével, kataklizmáival:
a háborúval, a holocausttal, a kitelepítésekkel és az 1956-os forradalommal.
A könyv egyes
szereplői, motívumai újra és újra felbukkannak. Ez az ismétlődés a szövegek,
dokumentumok, valamint a fényképek szoros összekapcsolódását és átjárhatóságát
érzékelteti, éppen úgy, ahogyan "félig a domb íve mögött egy napernyős
hölgy és egy fehér ruhás fiú alakja sejlik, mintha egy másik képbe igyekeznének"
(napernyős hölgy). A (retus) prózaversei intertextuális viszonyban
vannak Schein Gábor előző kötetével, a Mordecháj könyvével: ahogy
a kisregény szövegébe beleíródik a bibliai Eszter története, úgy íródnak
bele a (retus) egyes darabjaiba a Mordecháj könyvének bizonyos
részletei, miközben a kisregény "történeti kontúrjai, narratív íve eltörlődik,
felszámolódik, csak néhány újra elbeszélt jelenet (mint például az apa
és az anya a strandon, a véletlen találkozás a nagyapával, az orsózás stb.),
egyik-másik, az előző könyv alapján beazonosítható, és itt is azonos kezdőbetűvel
jelölt szereplő, valamint a 20. századi kelet-közép-európai téridő azonossága
mutatja, hogy ugyanabban a történetben vagyunk, ám most nem az események
logikájára figyelünk, hanem az árnyalatokra" (Mikola Gyöngyi).
A Mordecháj
könyvében többször visszatér az orsózás motívuma, amely utalhat a mesélés
és a történetmondás folyamatosságára, ezáltal a hagyományok továbbadását
és öröklődését sugallja ("Az orsózás olyan volt, mint a történetek ismételgetése.").
A motívum átkerül a (retus)-ba is, bár itt az orsózás csak az említés
szintjén van jelen, vagyis ez a tevékenység már korántsem olyan természetes
és mindennapi: "Ha be volt kapcsolva a rádió, az orsózógép sosem működött..."
(barna táblája mögül) Schein úgy jár el, mintha a padláson egy régi,
ócska láda nyikorgó fedelét nyitná fel, majd elővenné a poros fényképeket
és leveleket. A következő lépésben leporolja, kiigazítja, esetleg ki is
egészíti a megtalált dokumentumokat, ám nem könnyű rendet tennie az így
felszínre került emlékhalmazban. Megállapíthatjuk, hogy a (retus)
szerzője bizonytalan: egyértelműen nem meghatározható műfajú írásaival,
történetfragmentumaival, olykor elmosódott "vers-felvételeivel" az elbeszélhetőség,
a történetmondás határait tapogatja. A láncszemszerű kapcsolódás, a kirajzolódó
történeti ív ellenére Schein gondosan ügyel arra, hogy megmaradjon a szövegek
nyitott, fragmentumszerű jellege. Az írások egy-egy pillanatot ragadnak
meg, és bárhol megszakíthatók, illetve folytathatók és továbbírhatók.
A kötet építkezését
a fényképészeti szakszövegek határozzák meg. Több vers is - így pl. a (feketítés),
a (fűrész fogai), a (por) és a (retus) - a fotósmesterség
technikai módszereit részletezi. Schein nemcsak előző könyvéből emel át
idézeteket, hanem intertextuális kapcsolatot hoz létre a fényképészet eljárásait
bemutató, minden bizonnyal egy létező szakkönyv részleteivel is. (Az egyik
szövegben olvasható is utalás a Klisékészítés technológiája című
munkára.) Az Idegen szavak és kifejezések szótára (Akadémiai Kiadó,
Budapest, 1976. 732.) így ír a retusálás tevékenységéről: "rajz
v. fénykép hibáinak kisebb árnyalati v. színhatásbeli kiigazítása". Ezt
is figyelembe véve a fényképészet és a költészet egymás mellé helyezését,
valamint Schein Gábor kötetének címét úgy is magyarázhatjuk, hogy a retusálás
nemcsak a fényképész, hanem a költő alapvető módszere lesz, aki a leírás
eszközével korrigálhatja az eredeti történet, dokumentum hibáit. Elképzelhető
azonban olyan értelmezés is, amely nem feltételezi az eredeti meglétét,
s ebben az esetben a retusálás nem kiigazítást, javítást jelent, hanem
létrehozást, a valóság, a múlt megalkotására tett kísérletet a különböző
fragmentumokból. Ahogy a (barázdák) című versben olvashatjuk: "arra
kell törekednünk, hogy karcmentes felületet kapjunk".
Schein Gábor
első korszakának kötetei (még a két poétika között átmenetinek tekinthető
Üveghal című verseskönyv is) gyakran az érthetetlenség vádját vonták
magukra, nemcsak az olvasók, hanem a kritikusok részéről is. Azt mondhatjuk,
hogy a (retus) már inkább megfelel az elvárásoknak, a kötet olvasója
már nem találkozik a megértés és a megfejtés nehézségeivel. Schein Gábor
legújabb könyve - ha fogalmazhatunk így - mindenképpen "olvasóközelibb"
mű, mint a korábbi verseskötetek. (Jelenkor Kiadó, Pécs, 2003) |
|