|
VALASTYÁN
TAMÁS
A lélek kozmosza
Borbély Szilárd meselibrettójáról
Tényleges mesemegtalálás
"Korunk a mese korszaka" - mondja Andersen,
s a 18. század végének, a 19. század elejének-közepének népmesei és műmesei
felvirágzása, saját és mások meséinek rendkívüli népszerűsége szavait többszörösen
igazolják. Van ebben a mondatban viszont valami kortalan, helyesebben olyféle
ciklikus aktualitás, mely révén a mese olykor kevésbé jelenvalóan, kisebb
nyomatékkal, máskor határozottabb kontúrokkal, de folyamatosan történül
egy nép irodalmának alakulásában, formálja az olvasó befogadói tudatát.
Mostanság kortárs irodalmunkban érezhetően újra megnőtt a szimpátia a mesék
iránt, íróink sorra jelentetnek meg ilyen tárgyú köteteket, és a tudományos
kutatás is kétségkívül megélénkült a mese körül. Korunk a mese korszaka
lett, a tényleges mesemegtalálás korszakát éljük.
Ez utóbbi
megvilágító erejű kifejezés a fiatal Lukács Györgytől származik, aki szerint
a mesékre való újbóli rátalálás oka a valóság fellazulása. Vannak ugyanis
időszakok, amikor szigorú egyértelműséggel és egy irányba mutatóan adódik
számunkra a valóság. Ilyenkor olyan kötöttségek és végérvényesnek látszó
megszilárdulások jönnek létre a létezés alakulásrendjében, hogy az ember
képtelen az életmegnyilvánulásait a valóság így létrejött vagy a már egyszer
választott menetétől függetlenül, szabadon formálni. Ebben a világérzékelésben
és létszituációban mármost - véli Lukács - szükségképpen elvész annak az
emléke és lehetősége, hogy a világ végzetének van más útja is, így pusztán
fantáziának hat a meseszerű. Más időszakokban azonban - amikor ez az egyértelmű
egyirányúság megszűnik - lehetőség nyílik a választás szabadságának érvényesítésére
a valóság alakítása és a világ sorsfordulataihoz való viszonyunk vonatkozásában.
Ezt a szituációt egyébként Lukács krízisként írja le, hiszen ágazzanak
lehetőségeink bármilyen válaszúttá, és induljunk el bármelyiken is, egyik
sem vezethetne ki a valóságunkból. Azonban egy ilyen krízisnek már a puszta
léte is fellazítja Lukács szerint a megmerevedett valóságot, s voltaképpen
ebben a valóságfellazulásban teremtődhet újra a meseiség, elevenedhet
fel a mesék iránti érzékenység: "a fellazulás, a valóság ilyen új halmazállapota
adja meg a lehetőséget arra, hogy az arra születettek ismét meséket találjanak
meg: mert ezzel a mi még el nem dőlt valóságunkkal szemben meglehet a választandó
és a választott valóság élménye, azé a valóságé, mely a meselehetőségek
közül emelkedik ki, hogy a mienkké váljon."1
E fellazulás annak a létalternatívának ad utat, amelyet Lukács a mágia
kifejezéssel jelöl, s amely ősibb mindenfajta valóságtípusnál: "a mi valóságunk
választottsága előttről ered, egy olyan állapotból, amikor még több valóság
volt lehetséges, és még nem dőlt el, hogy a miénk lesz - ha esetleg csak
átmenetileg is - a világ végzetének végzetes útja."2
Ezt az alternatívát képes megjeleníteni a mese. A mágia ezen ősi erejét
és világát, egyáltalán létlehetőségét örökíti át hozzánk. A mesetörténetben
a fátum megmásíthatatlan, elkerülhetetlen sorsrendet teremtő szellemét
a fabula világalternatívákat, történéslehetőségeket mutató szelleme váltja
fel.
Mindebben
még akkor is egyetérthetünk Lukáccsal, ha a meseiség transzcendentalitásaként
itt kontextualizált krízis-fogalmát, azaz a valóság fellazulását eredményező
folyamatot nem tudjuk is maradéktalanul affirmálni. Legalábbis abból a
szempontból nem, ami a kortárs irodalmunkban tapasztalható tényleges mesemegtalálás
motivációját illeti. Az kétségtelennek tűnhet, hogy a valóság egyfajta
(sőt, többfajta) fellazulását éljük meg napra nap, világérzékelésünk interaktív,
újfajta kommunikatív, ahogy ma leginkább mondják, medializált volta a képzelt-lehetséges
világok létét-lehetőségét az eddigieknél sokkal nagyobb mértékben táplálja,
ha tetszik tehát egyre újabb meselehetőségek korszakát éljük. De ez véleményem
szerint kevésbé krízis-szituatív, inkább a világtapasztalás és -újrateremtés
polimorfiájáról van szó. A világhoz való polimorf viszonyulásunkat egyfajta
bizalmasság szervezi.
Az olvasás körülményei
A bizalmasság ezen új viszonyulásmódja
hasonlatos ahhoz, ahogyan a gyermek olvas. Pontosabban ahhoz, ahogyan a
gyermeki képzelet (amely persze a felnőttek sajátja is lehet) percipiálja
a neki (szövegszerűen) megjelenített (mese)világot. Borbély Szilárd papíropera-librettója
esetében az most külön hangsúlyos, hogy az olvasó gyermek vagy felnőtt
kapja kézhez.3 Hogy az olvasás közvetítésével
és autonómiája révén élhetjük újra az átírt Andersen-mese, az ólomkatona
és szerelme történetét. Bensőségesség és magány, fantázia és félelem, önfelejtés
és szabadság kavarodik egymásba az olvasásban. Ahogyan Walter Benjamin
írja egyik miniatűrjében, az Olvasó gyermekben: amikor kézhez kapjuk
vágyott könyveinket, egészen elnyel "bennünket a szöveg forgataga, ahogy
enyhén és titkosan, sűrűn és szakadatlanul omlik körénk, akár a hópelyhek".
Az olvasás
magányosságát föloldja a képzelet végtelene, ily módon a Lukács által emlegetett
krízis-szituációról a meseolvasás során a hangsúly megint csak mondhatjuk,
hogy áttevődik az új bizalmasságon alapuló polimorf világérzékelésre. Amiként
újfent Benjamin mondja: "határtalan bizalommal lépünk" a meseszöveg forgatagába.4
Ezáltal áthangolódik a lélek, és Lukács azon szavai, melyek a krízis árnyékában
születnek, s melyek szerint "a léleknek belső felszabadultsága és saját
léte nívójára való felemelkedése egy új kozmoszt teremt meg a lélekben
magában" - átkerülvén az árnyék határain, immár ezen új bizalmi viszonyból
tekintve őket, új fényben tűnnek elénk. A lélek kozmosza mint a meselehetőségek
és egyúttal az olvasás tere identifikálódik, hiszen az olvasás által válik
valóra bennünk, képzeletünkben, sőt körülöttünk a mese. Az olvasó gyermek
a hős kalandjait "a betűk örvényében" olvassa "mint alakot, üzenetet a
hópelyhek táncában. Lélegzete a történések levegőjében áll, és minden alak
leheletét érzi. Sokkal közelebbről vegyül a figurák közé, mint a felnőtt.
Kimondhatatlanul megdöbbenti a történés meg a szóváltások, és amikor feláll,
csupa hó fölötte; mindene havas attól, amit olvasott."5
Borbély Szilárd
ugyanígy átvarázsol bennünket, olvasóit egyik világból a másikba. A tűz,
mely a mese végén ellobbantja Ólomkát és Papírlányt - kinél hova, a halálba,
önnön végzetükbe, képzeletünk végtelenébe -, ez az elemésztő tűz a mi világunkban
is újra lángra kap, perzseli szempillánkat, égeti a szembogarat. Ugyanakkor
a valóság azon fellazulása, mely a mesevilág létlehetőségét megteremti,
különböző mértékben s fokozatokban valósul meg. Borbély Szilárd ez esetben
éppen egy olyan mese palimpszesztusát alkotta meg, melyben a valóság-vonatkozás,
mondhatni, erős. A rendíthetetlen ólomkatona tipikusan azok közé
az Andersen-történetek közé tartozik, amelyekben az ábrázolt világ - hogy
Kosztolányi Dezső szavait idézzük - "oly ijedelmesen valóságos, hogy megborzadunk
tőle".6 Persze a valóságfellazulás fogalma
elvet, idealitást, konstrukciót involvál, a mese ontológiájának Lukács
által elgondolt leírása, és természetesen jelen vizsgálódásban is ekként
kerül elő. Tehát a valóságvonatkozás fokozatairól, a fellazulás mértékéről
beszélni ebben a kontextusban akár még irrelevánsnak is tűnhet. Érzékeltetni
szeretném azonban: amellett, hogy Borbély Ólomka és Papírlány című
meséjére a mágikus relevanciájú, a mi valóságunk előttről világunkba-törő
fabularitás jellemző, "a világ végzetének végzetes útját" is reprezentálja.
Borbély meséje számomra éppen attól lesz érdekes, hogy a két eltérő diskurzustípus,
mondjuk így, a fabuláris és a fatális diskurzusrend határán van: azaz egyfelől
megőrzi az anderseni mese hipotextusának valóság-közeli jellegét (például
padláson játszatja az eseményeket, az anderseni szereplők élőbeszédszerű
megnyilvánulásaihoz hasonló mai frázisokat alkalmaz [pl. "Óh, de durva!";
"Fúj!"] stb.), másfelől nem utolsó sorban a különböző karakterekhez illő
betétdalokkal, versszövegekkel, ezeknek az események menetébe illesztett
ritmizálásával, váltakoztatásával varázslatos metamorfózist teremt az olvasás
terében, a képzeletünkben.
Mozdulatlanság és
létsodrás
Az Andersen-történet egyik legfőbb poétikai
rendezőelvét a mozdulatlanság és a sodrás-sodródás viszonyában jelölhetjük
meg. Az ólomkatona azért, hogy "megismerkedhessen" a papírhölgyecske táncosnővel,
akit a papírmasé-kastélyban pillant meg, nem vonul be a skatulyájába, hanem
egy tubákos szelence mögé fekszik, onnan szeretné szemügyre venni a hölgyet.
S ezzel kezdetét veszi kálváriája. A tubákos szelence bűvös fekete manója
vagy a hirtelen támadt szél kivágta ablaktábla miatt - ezt mesésen bizonytalanságban
hagyja Andersen - katonánk az utca kövezetén találja magát, onnan az eső
a tehetetlen hőst a csatornába mossa, ahonnan az újabb áramlás egy hal
gyomrába juttatja, innen a moirák szőtte sorstörténet a hallal együtt visszajuttatja
a házba, ahonnan elkerült, majd ott egy kisfiú szeszélye miatt tűzbe vettetik,
ami ellen persze megint csak nem tud védekezni. A rendíthetetlen ólomkatona
- Rilkének a bábukat illető szavaival szólva - az "életnagyságúnál nagyobb
hallgatással"7 viszonyul saját sorstörténetéhez
léte terében, valahol a valóság fellazulásaképp teremtődő résekben, szakadékokban,
ahonnan a fabula szelleme előjön.
Borbély Szilárd
e történetszüzséből az ólomkatona és szerelme viszonyát képzeli tovább
egy verses meselibrettó formájában - a történetet tehát éppen annál a meritórius
pontjánál ragadja meg s transzponálja-varázsolja egy másik térbe, amely
az Andersen-mese olyannyira katartikus-tragikus végkifejletét voltaképpen
előrevetíti -, a legfőbb poétikai szervezőelvet, a mozdulatlanság versus
létsodrást érvényesítve. Borbélynál a megtalált forma már eleve meghatározza
és involválja e sajátos dinamikát. A történet dialógusokba transzponálása,
és a dialógusok betétdalokkal való kimerevítése biztosítja a mozgalmasság
és a mozdulatlanság egységének sikeres megjelenítését. A versbetétek részint
a szereplők jellemrajzát adják - ez jól érzékelhető rögtön az első vers,
A Kövér Vándor Patkány dala olvastán: a jambikus lejtésű sorok tökéletesen
szatirizálják az elsőként színre lépő alakot -, részint a létsodr(ód)ás
pillanatképei. Bennük mélységperspektívát kap, mondhatni, kiöblösödik vagy
épp radikális fordulatot vesz a történet addigi menete, tehát mindenképp
motivált a szerepeltetésük. A szürke nap dalában, Ólomka entréjában
pl. megidéződik személyes (játéktárgyi) előélete, azok a sorsmozzanatok
kerülnek elő, melyek révén ő éppen ide, e padlásra vettetett, ezáltal az
épp alakuló történet rögtön mélységdimenziókkal gazdagodik, ráadásul egy
finom metaforikus megoldással (a nap délutánja szürkéjének és az ólomegyenruha
színének összekapcsolásával a külső létmomentum és a belső lélekhely metaforizálódik)
Ólomka talán legfőbb létkarakterét, a hányatottságot életnagyságúnál nagyobb
hallgatással elviselő rendíthetetlenségét sikerül a költőnek ábrázolnia.
A mesejáték
második részében olvasható két versbetétben pedig, amelyek szerintem párdarabnak
is tekinthetőek, hiszen egymásnak válaszolnak - bár legyőzhetetlen távolságból,
s éppen ez lesz a hangsúlyos -, nos e dalokban az az abszolút távolság
varázsolódik elénk, amely talán a mozdulatlanság versus sodrás mellett
a másik legfőbb poétikai- és lét-mozzanat, amelyet Borbély Szilárd átvesz
Andersentől. Mind a dán változatban, mind pedig a mostani átiratban ugyanis
emiatt drámai voltaképp a történet. "Üres szoba és hallgatás, / csak néhány
halk halál. / Ahogy reped az ó-tükör, / s repül bent egy madár. [...] //
Hozzám már nem jut el a szó, / papír vagyok csupán, / kifestett, színes
maskara, / ki hallgat még bután." - énekli Papírlány az első dalában. "Ha
szólhatnék veled, hogy elbeszéljem: / miattad állok itt mint papírnehezék.
/ Ólomsúlyom hozzád repít az éjen, / míg integetek itt feléd, feléd!" -
"válaszolja" Ólomka a Dal a Papírlány lelkéhez című betétszövegben.
Ez a legyőzhetetlen(nek tűnő) távolság kettejük között, az érintés-érintkezés
abszolút lehetetlene úgy ábrázolódik e költői hipertextusban az anderseni
változat ijedelmes valószerűségének megfelelően, azaz komolyan - a szereplők
nem egymásnak, egymás felé fordulva beszélnek, úgy nem is beszélhetnek
-, hogy közben a szöveg az ironikus transzformálást is megjeleníti. Hiszen
Ólomka önmagát papírnehezékhez hasonlítja, ekként hátha találkoznak, ily
módon kettejük érintkezésének a lehetősége legalábbis megvan. A kettejük
közti távolság abszolútja aztán úgy szűnik meg (vagy őrződik tovább egy
másik dimenzióban?!), hogy Ólomka feláldozza magát szerelméért, papírmadárrá
változik az ólomlelke, s végül mindketten ellobbannak a hirtelen keletkezett
tűzben.
Az Andersen
meséjéből tudatosan átvett poétikai és motivikus jegyek mellett Borbély
Szilárd librettójában a költő eddigi könyveiben kimunkált s megtalált saját
hangjának felcsendülését üdvözölhetjük mesei körülmények közepette. A betétdarabokban
tökéletesen felismerhető a Borbély költészetére olyannyira jellemző jambikus-trochaikus,
olykor spondeusokkal elnyújtott, máskor pyrrichiusokkal felpörgetett versritmus,
az allegorikus indíttatású ábrázolásmód, a költői nyelv iterábilis, önreflexív,
töréseket eredményező és kihordó áramlása, amire az egyik legtalálóbb példa
éppen a főhős, Ólomka nevének az Andersen-mese hősének nevéből megalkotott
paragrammája. És persze motivikus szinten is észrevehetünk kapcsolódást
az eddigi könyvekhez: a tükör, a madár, a kifestett, színes maskara, azaz
a bábu-rekvizitum - hogy csak egy párat említsünk - mind-mind ismerős,
Borbély költészetében már eddig is fontos szerepet játszó motívumok.
Ebben az idegen
és saját átvételekből megkomponált mesetérben valóban színes metamorfózis,
gazdagon rétegzett palimpszesztus-világ született.
Palimpszesztus-világ
Borbély Szilárd eddig is szívesen nyúlt
különböző szöveghagyományokhoz vagy épp kortárs közelségben lévő szövegekhez,
s azokat invenciózus hypertextuális eljárásokkal elevenítette meg. Ezekben
a szemantikai transzformációkat vagy épp stílusbeli átértelmezéseket egyaránt
tartalmazó költői korpuszokban számomra az a legszimpatikusabb, hogy soha
nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy mely hypertextuális szerveződés
ad épp keretet a költői műnek. Mely palimpszesztikus eljárás épp a forma
lelke. Még a szerintem eddigi legsikerültebb könyvben, a Kol-nidré
szövege, mély szomorúsága és korokon átívelő, megőrzött bölcsessége áthangolta
1993-as Hosszú nap elben is képes volt a költő a drámaiságot
játékos, polemikus, olykor ironikus hangokkal oldani-telíteni.8
A mostani szövegváltozat, a papíropera-librettó
esetében szintén nehéz lenne pontosan meghatározni, hogy milyen viszonyt
tart fenn a referenciális szövegével. Az Ólomka nevében megnyilvánuló paragrammatikus
gesztus és a műfaj-elnevezés (papíropera) az ironikus átirat irányába tolja
el a kapcsolat jellegét. Ugyanakkor bizonyos anderseni mesemotívumok és
eljárások affirmatív érvényesítése (pl. némely tárgy szerepeltetése9
és a halál-momentumokra való hangsúlyos rájátszás [ahogy a Patkány a mű
elején tüzet akar rakni Papírlánnyal a hideg padláson vagy a Császár meg
akarja öletni Ólomkát s hát a történések végén a két főszereplő halálba-lobbanása])
a komoly átirat mellett szól. De nem is kell nekünk, olvasóknak ezt eldöntenünk.
A mese befogadóra gyakorolt hatása a különböző hypertextuális szerveződések
és kapcsolódások komplex játékában megy végbe. Gérard Genette is híres
palimpszeszt-tipológiájában a finomságokra, az átmenetekre hívja fel a
figyelmet, hogy gyakorlatilag lehetetlen - végezzük mégoly gazdagon is
el - kategorizálni.10 Minden mű a maga
egyéni formalétében talál el az olvasóhoz, a nagy művek pedig úgyis újabb
árnyalatot, újabb zavart eredményeznek.
A bábu lelkéről
azt írja Rilke, hogy azt nem Isten teremtette, hanem egy meggondolatlan
tündértől kértük szeszélyesen mi, mindenkori gyermekolvasók. Hogy mikor
végiggondoljuk és megéljük a bábuk és mesehősök metamorfikus történeteit,
önnön viasztermészetünk és tárgy-lelkünk előtt egyszer megrendülten állhassunk.
Az átvarázslás és megrendülés ilyen alkalmai s alakzatlehetőségei teremtődnek
Borbély Szilárd meselibrettójának olvasása során is - lelkünket áthangolóan,
képzeletünket felkavaróan a tüneményes és ijedelmesen-valószerű történések
különös megtapasztalásával.
Jegyzetek
1 Lukács György: Balázs
Béla: Hét mese. In: Uő.: Ifjúkori művek. Magvető, Bp., 1977.
720.
2 I. m. 718.
3 A darabnak Kecskeméten
volt az ősbemutatója - Pinczés István rendezésében.
4 Walter Benjamin: Egyirányú
utca (Szabó Csaba fordítása). In: Uő: "A szirének hallgatása".
Válogatott írások. Osiris, Bp., 2001. 166.
5 I. m. 167.
6 Kosztolányi Dezső:
Andersen. In: Uő: Lángelmék. Nyugat, 1941. 99.
7 Rainer Maria Rilke:
Bábuk (Szabó Ede fordítása). In: Uő: Válogatott prózai művek.
Európa, Bp., 1990. 442.
8 A hypertextuális szerveződések
jellegét Gérard Genette alapvető munkájából kölcsönzöm. Magyarul részlet
olvasható belőle: Palimpszesztek (Kálai Sándor fordítása). Vulgo,
1999. június, 74-82.
9 Kosztolányi írja Andersen
mesevilágának komolyabb oldaláról - jellemezve egyúttal tárgykezelését
is: "Halottas világ ez. A gyermekek itt meghalnak, angyalok emelik őket
a magasba, sírjukon virágok lengenek s az őszi holdfény tündököl szomorúan.
Mulandóság ferdíti, görbíti a tárgyakat is, melyek végül a szemétdombon
találkoznak egymással." Kosztolányi: I. m. 99.
10 Genette: I. m. 81-82. |
|