Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2004. 4. sz.
 
NÉMETH ZOLTÁN
 
A radikális nyelvhasználatlehetőségei
Bónus Tibor: Garaczi László
 

A kortárs magyar irodalomtudomány egyik legfontosabb csoportosulása az irodalomelméleti belátásokat döntő fontosságú argumentációs bázisként hasznosítja, s a nyelvet mint teljesítményt fogja fel, az olvasás összetettségének biztosítékaként. Ennek az iskolának az egyik legradikálisabb képviselője Bónus Tibor, Garaczi László szövegeiről (és nem Garaczi Lászlóról) írt monográfiája pedig a teoretikus indíttatású radikális nyelvhasználat egyik legfontosabb alkotása.
     Bónus Tibor bőven argumentált gondolatmenete szerint az általa művelt interpretáció "a szövegek poétikai, szemiotikai mechanizmusainak, intertextuális s textualizáló stratégiáinak a jelentésképző aktivitását" (69.), vagyis a szövegek poétikai összetettségére utaló szövegszerű eljárások hatásmechanizmusait kívánja feltárni, még akkor is, ha a Garaczi-recepcióban ezekhez a műveletekhez nagyon kevés segítséget talál. A monográfiaíró - szimpatikus módon - már könyve eljén összefoglalja azokat a teoretikus belátásokat, amelyeket hasznosítani kíván az értelmezés során. Bónus azzal is tisztában van, hogy még a legrigorózusabb interpretáció is felszámolhatja önnön határait a megállíthatatlan és kontrollálhatatlan nyelvi játék, illetve az értelmezésben, az olvasásban benne rejlő, relativizáló értelemtulajdonítások során, viszont az is igaz, hogy az ezeknek a belátásoknak birtokában levő szöveg sem terjesztheti ki önmaga érvényességét már előre minden későbbi interpretáció állításaira: "Értekező szöveg és irodalmi szöveg működése egyszerre hasonló s különböző, hiszen az egyes olvasási stratégiák, noha tudatában vannak saját diszkurzivitásuknak, sohasem relativálhatják maradéktalanul saját igazságérvényüket, ahogy viszonyba hozásukat sem járhatja át az össze nem illés mechanizmusa. Még akkor is így van ez, ha egy értelmező nyelv irodalomról alkotott előfeltevéseinek önkényességére mindig csak az adott diskurzustól elhasonulva láthatunk rá, ami egyúttal azt is jelenti, hogy egy másik beszédmód feltevéseit fogadtuk el igaznak, s ez a felismerés csakis azon olvasásmódok felől fogalmazódhat meg, amelyek - miként a diskurzuselmélet, az irodalmi hermeneutika vagy a dekonstrukció - minden interpretáció ismeretelméleti megalapozhatatlanságából indulnak ki, beleértve saját olvasási műveleteiket is." (44.)
     Bár ez a vélemény első olvasásra mintha túlontúl is megengedő lenne, hiszen tulajdonképpen önmaga többszörös feltételezettségét állítja, a saját olvasat mindenkori részlegességét, Bónus egyáltalán nem retten vissza a sajátjától gyökeresen eltérő értelmezői nyelvjátékok bírálatától, sőt valószínűleg nem túlzás azt állítani, hogy saját olvasási stratégiájának elválaszthatatlan része az a konfrontatív hangnem, amelyet más olvasásmódokkal folytat. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Bónus számára az "igazság" (azaz a vállalható interpretáció) először negatív oldaláról mutatkozik meg, hiszen gyakran hosszabban foglalkozik egy-egy értelmezés során a folyamatosan negált olvasatokkal, kritikákkal, mint saját affirmatív állításainak szoros olvasásban megnyilvánuló kiterjesztésével. Ez persze nem hiba, hanem módszer, eljárás, viszont elgondolkodtató, hogy a saját értelmezés miért kénytelen minduntalan szembesülni más, ráadásul többé-kevésbé értéktelennek tartott értelmezésekkel. Van ebben talán valamiféle pedagógiai-didaktikai szándék, talán az értelmezett mű megtisztítása is a rárakódott "szennyes" interpretációktól (ez a purista attitűd szinte mindig tetten érthető a monográfia értelmezéseiben), másrészt pedig talán nem is mindig tartható haszontalannak, hiszen többféleképpen védhető ez az eljárás: tarthatjuk akár a recepcióval folytatott textuális munkának, dialógusnak is - amelyben azonban mégiscsak túlsúlyra jutnak a kioktató tanértelmezés stratégiái és retorikai fordulatai.
     Hogy nem pusztán az értelmezői energia elpazarlásáról van szó, arról az is tanúskodik, hogy Bónus szinte mindig logikusan alátámasztott, egymásból következő érveket fogalmaz meg, amikor a másik olvasat ellentmondásainak, rövidre zártságának, egyszerűsítő mechanizmusainak, korlátaink a feltárásában érdekelt. Ezekből derül ki, hogy Bónus félelmetes és éppen ezért nagyszerű vitapartner, lenyűgöző műveltséggel. Vitatkozva értelmez, s ez a művelet válik számára "megértő élvezet"-té (49.,64.), illetve "élvező megértés"-sé (64.).
     Bónus azonban nemcsak a számára vállalhatatlan kritikák irányába folytatja le értelmezéseit, hanem irodalomelméleti iskolák közötti korrelációkban is. Főleg a recepcióesztétika és a dekonstrukció (amelyeket a legprogresszívebbeknek, azaz önmaga számára a leginkább hasznosíthatóaknak gondol) között szituálja újra az irodalomértés vitáit. Legélvezetesebb, amikor szinte fiktív vitákat rendez meg az értelmezés során, tágítva az egyes teoretikus belátásokat. Ezek a fiktív viták az egyes teóriák értelmezői szövegei között zajlanak, amelyeket Bónus dialogikus viszonyba próbál állítani: ezzel egyfajta pragmatikai célt tűz ki maga elé, hiszen a teóriák vitája annak elbeszélésében érdekelt, hogy az adott interpretáció során melyik elmélet belátásai válhatnak fokozott mértékben hasznosíthatóvá, s melyek szorulnak korrekcióra (így válnak vitapartnerekké Bónus értelmezői szövegében Jauss és Derrida, Derrida és Lejeune, Derrida és Odorics stb.). Bónus ezekben az esetekben két elmélet feszültségeiből vezeti le önmaga értelemkonstrukcióit - például a dekonstruáló vagy semmítő (Derrida), valamint a megismerő és létrehozó (Jauss) funkció szembeállításával talán sokak számára meglepő következtetésre jut: "Nincs tehát szó arról, hogy a szubjektum kiiktatódnék a dekonstrukció irodalomértéséből, miként a referencia felszámolása sem vethető ezen elmélet szemére, hiszen - amint Derrida írja - »a transzcendens olvasásnak való abszolút ellenállás pőrén és egyszerűen lerombolja a szöveg nyomát.«"(11.) Bár Bónus itt nem fejti ki, hogy a referencia melyik fajtájára kell gondolnunk (ezzel bővebben a 106. oldalon foglalkozik), mindenesetre az is furcsának tűnik (pontosabban Bónus eddigi munkáinak fényében az lenne meglepő, ha nem tenné), hogy később éppen a referenciális olvasatok naiv eszközrendszerén köszörüli nyelvét. Valószínűleg nem is annyira a referencialitással van problémája szerzőnknek, hanem a naiv nézőponttal (hiszen például Odorics naiv dekonstrukcióját is éles bírálat tárgyává teszi a 108. oldalon), legyen az referenciális vagy dekonstrukciós eljárásokkal dolgozó. De még ez sem biztos, hiszen ebben a témában gyakran gyökeresen eltérő álláspontokat közvetít a monográfia szövege (ez lenne a termékeny interpenetráció?, vagy a posztmodern eljárás elméleti hasznosítása?, "a posztmodern vállalkozás mixelt, plurális és kontradiktórius természete"?1) Hiszen egyetlen bekezdésen belül adja a szerző tudtunkra azt a megállapítást, miszerint "A Nincs alvás! darabjaiban Garaczi olyan szövegteret hoz létre, melynek nemcsak látványosan fiktív a referenciája, hanem amely többször jelentéstelenítő elemek segítségével is rombolja az értelemképzés műveleteit." (68.), illetve azt, amely szerint "Mindeközben - igaza van Szilasinak - bizonyos passzusaiban önmaga szerveződését értelmezi, ehhez azonban arra van szüksége, hogy egy roncsolt, önmaga diszkurzív konstitúcióját hangsúlyozó, ugyanakkor mégiscsak identifikálható referenciális szintet képezzen meg, amihez főként narratív sémák variációját választja." (68.) A "látványosan fiktív, ám mégiscsak identifikálható referenciák" retorikai alakzata több kérdést is felvet: ugyanazokról a referenciákról van-e szó mindkét esetben?, ki végezheti el helyesen a fiktív referenciák (helyes) identifikációját?, mi teszi fiktívvé a referenciákat, ha már eleve nem azok? Valamint: nem kellett volna-e ezeket az állításokat meggyőző szövegtényekkel alátámasztani?
     Nem is arról van szó, hogy ne lehetne egymásnak ellentmondó véleményeket azonos szinten tartani és egymás ellenében kisiklatni, hanem inkább arról, hogy nem túlságosan produktív minduntalan visszatérni ugyanazon (talán megoldhatatlan) problémahalmazhoz, s minduntalan ugyanazokat a megoldásokat erőltetni, hiszen az értelmező szöveg retorikája sikkadhat el, válhat egysíkúvá. Bónus interpretációi számára mintha elengedhetetlenül szükséges lenne az a teória, amelyet negálhat, mintha képtelen lenne szabadulni az általa negligált interpretatív műveletektől - de ez a túlzott ráakaszkodás nem túl erős kötés-e?
     Mindenesetre más helyen is megfigyelhető, nemcsak a referencialitás problematikáját érintő kijelentések kapcsán, hogy az ellentétekben való gondolkodás, több síkon is, gyakran önellentmondásokba torkollik, s a hezitáló interpretáció szimpatikus, ám túlhajtottságában talán terméketlen és túl sok energiát lekötő műveleteibe vonul be: "A Nincs alvás! szövegeinek radikálisan textuális szerveződését s poétikai technikáit mindenekelőtt azok az értelmezések voltak képesek produktívan kiaknázni és érvényre juttatni, amelyek az előzetes megértésben lemondtak egy egységes beszélő szubjektum tételezéséről..." A szöveg rögtön ezután ellentmond ennek a kijelentésnek, ráadásul egy olyan állítással, amely önmagán belül is egymást kizáró véleményeket helyez kölcsönös viszonyba: "Korántsem állítható persze, hogy fölöttébb könnyű volna megszabadulni az irodalomértés ezen elvárásaitól, hiszen sem a beszélő azonosításának igénye, sem pedig az irodalmi megszólalás kitüntetettsége nem számolható föl teljes mértékben, amennyiben az előbbi strukturális, utóbbi pedig intencionális részét képezi az irodalmi olvasás valamennyi formájának." Hogyan lehetséges megszabadulni az irodalmi olvasás "valamennyi" formájában fellelhető elvárásoktól, felfoghatatlan (esetleg egy nem irodalmi olvasás által?), hiszen vagy lehetséges a megszabadulás (nem könnyű, de lehetséges, állítja a mondat első része), vagy nem (erre utal az, hogy "valamennyi" olvasásnak része). Van viszont egy harmadik lehetőség, amely felhasználhatja az ezekből a terméketlen dichotómiákból eredő játéklehetőségeket, s pragmatikai szinten - mintegy felszámolva a bináris oppozíciókat - mozgósítja azokat. Bónus szövegeiben viszont nem ez történik, hiszen rendre ugyanabba az elváráshorizontba lép be, amely számára a referencialitás, a beszélő azonosításának igénye vagy az irodalmi megszólalás kitüntettsége jelentésszűkítő és a poétikai összetettséget korlátozó lehetőségek, nem véletlen tehát, hogy az önellentmondás újabb csavarával így fejezi be az elkezdett gondolatsort: "Mégis, a Garacziéhoz hasonló posztmodern alkotások esetében csakis az ezen komponensek relativálására hajlamos olvasásmódok képesek produktív együttműködésre a szövegekkel..." (61.), s ezek után az is természetesnek tűnik, hogy mindez ellentmond a gondolatmenetet elindító tézisnek, amely szerint "Az értelmező lépések közül a legfontosabbnak mindenképpen azok tűnnek fel, amelyek valamiféle beszélő alakot vetítenek a szövegek mögé, ami alighanem kiiktathatatlan komponense az olvasás fenomenalizáló műveletének" (55.), miközben egyetértőleg idézi J. Hillis Millert: "...lehetetlen egy szövegről mint stratégiai létrehozó műveletről beszélni anélkül, hogy bele ne vetítenénk egy intencionális tudat vagy szubjektum metaforáját." (55.)
     A paradoxonok játékai (mint az utána következő "Valamely szöveg csakis olvashatóként állíthatja saját olvashatatlanságát..." (68.)) vajon nem arról tanúskodnak-e, hogy a probléma paradoxiális jellege magából a kérdésfelvetésből, a nézőpont teoretikus meghatározottságából következik, egy olyan elméleti alapállásból, amely számára nem tűnik túl produktívnak a kérdés? Mindenesetre - mintegy mellékesen - óriási tudásanyag mozgósításáról tesznek tanúbizonyságot ezek az eszmefuttatások, s így valóban az élvező interpretátor pozíciójába helyezkedik az olvasó, és a szöveg szinte észrevétlenül kényszeríti ki az állásfoglalás műveleteit.
     Sokkal izgalmasabbaknak tűnnek azok az okfejtések, amelyek avantgárd, neoavantgárd, új szenzibilitás, drámaelmélet és posztmodern kapcsolat- és feltételrendszerét járják körül (a kételyekről majd később), s amelyek - néha éppen tömörségük miatt - magyar nyelven a legfajsúlyosabbak közé tartoznak. Bónus értelmezői nyelve ott van leginkább elemében, amikor távolabbi nézőpontot választ, és egy kérdés általánosabb elméleti érvényű összefoglalására törekszik. Valószínűleg ezért is választotta azt az eljárást monográfiája írásakor, hogy egyetlen fejezetbe vonta össze Garaczi versesköteteit, egy másikba prózai munkáit (A Nincs alvás! kivételével), hiszen így óhatatlanul a jobban kiterjeszthető kérdésfelvetések kerültek előtérbe, némileg visszaszorítva a szoros olvasás, a textualizálás részletező műveleteit.
     Így aztán számomra problematikus például Garaczi Makk királyának interpretációja, amely szerint egy egészen egyszerű metaforikus akció, a kártyalapok szavakkal történő helyettesítése máris a deszemiotizáció műveleteit szabadítja fel. Másrészt nem túl meggyőző a példaszöveg sem, mintha az értelmezés a Nincs alvás! retorikai eljárásainak a visszavetítése felől interpretálná az említett szöveget (32.). S ha fenntartható álláspont az, hogy Garaczi írásai jelentősen átalakították a korábbi művek értelmezési kontextusait (ebben én nem vagyok egészen biztos), akkor a kortárs kritika szövegeiről vajon nem állítható ugyanez? Vagyis, mintegy Bónus kérdésfelvetésébe helyzekedve: számon lehet-e kérni olyan belátásokat, amelyeket csak későbbi Garaczi-szövegek tettek nyilvánvalóvá?
     Ahogyan Bónus értelmező szövegei szakadatlanul nyesegetik a más nyelvjátékot használó kritikákat, s ezáltal egyfajta negatív képét nyújtják az egyedül üdvözítő eljárásmechanizmusoknak, vajon nem feledkeznek-e meg a Bónus-értelmezések a másféle retorika lehetőségeinek kiaknázásától? Hiszen ha kijelenti, hogy a szöveg nem számolhatja fel a referenciát, akkor ebből két belátás következik:
     1. ezt Bónus értelmezői szövege sem teheti meg
     2. miért ne lehetne védhető egy mimetikus, referencializáló olvasat? (27.) (51-52.!, 53.)
     Főleg akkor tűnik érvényesnek ez utóbbi feltevés, ha maga a vizsgált szöveg utal egymással szembenálló olvasáslehetőségekre (ezt Garaczi kapcsán maga Bónus is elismeri, főleg az önéletrajzi elemeket kiaknázó, a szociológiai problematikára és az ideológiakritikára rájátszó, az - akár fixált - nézőpontok sokaságát játékba hozó Pompásan buszozunk! és az Egy lemúr vallomásai kapcsán), miközben természetesen a referencializáló jelentésekkel dolgozó interpretáció sem állíthatja magáról, hogy egyedül lehetséges értelmezése lenne az adott Garaczi-szövegnek. 
     Mindez egy olyan szöveg belső problematikája, amely maga is tudatában van feltételezettségének és részlegességének, hiszen "E könyv további fejezetei sem tekintik magukat másnak, mint értelmezői kontextusok kipróbálásainak (ez viszont talán túlságosan egyoldalúra sikeredett), melyek révén igyekeznek minél több, sokszor nem is mindig összebékíthető jelentésfolyamatba illeszteni Garaczi szövegeit (legtöbbször persze elhatárolódni az értelmezések és teóriák döntő többségétől), ugyanakkor persze azt sem hagyva figyelmen kívül, hogy az egyes irodalomértelmező diskurzusok milyen viszonyba léptethetők egymással (sajnos ezeknek a viszonyoknak a kifutása az olvasás menetével túlságosan is az elvárt vágányokat követi, előre tudható konklúziókba torkollnak a teóriák viszonyai, a győztes elmélet kiléte már a viszonyba léptetés előtt sejthető). Noha a diskurzusok dezinteger, decentrált keverését gyakorló, radikálisan textualizáló stratégiákat választó Garaczi-szövegek arra kényszerítik értelmezőjüket, hogy a leginkább szövegre összpontosító olvasási stratégiákat válassza (és adódik a kérdés, meddig terjed, hol a szöveg határa), egy pillanatra sem feledtethetik, hogy hogy e szenvtelen elméleti diskurzusok sem képesek soha abszolút módon zárt kontextusokba rendeződni, amennyiben azokat is az irodalomról alkotott önkényes feltevések szervezik (!!!), s mert - ezzel összefüggésben - középpontjaik legalább annyira fiktívek s jelentéstanilag kiszolgáltatottak, mint azon diskurzusokéi, melyekkel Garaczi alkotásai gyakran operálnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy hogy puszta mellérendeléses viszony állna fenn az itt működésbe léptetett interpretatív beszédmódok között, miként persze azt sem, hogy azok egymás kontextusában rögtön teljes igazságukat veszítenék, s így abszolút fiktívnek tűnnének fel." (43-44.) (A zárójelekben található dőlt betűs részek saját beleírásaim a Bónus-szövegbe.)
     A módszerről olvasott részlet (lásd még 50.) rögtön azt a kérdést veti fel, hogy az irodalomról alkotott önkényes feltevések mennyiben konstruálódnak érdekek mentén, vagyis a szöveg retorikai hatásmechanizmusai mennyiben adnak helyet hatalmi viszonyoknak. Hiszen ha állítható az önkényesség fogalma az irodalmiság mibenlétét illetően, úgy rákérdezhetünk ennek az önkényessgének az érdekszférájára is, a hatalmi viszonyok manipulatív retorikai potenciáljára.
     Ha a Garaczi-monográfia nyelvi potenciálját nézzük, úgy "bizonyos értelemben nyelvújító"2 szöveg áll elénk. Ennek a nyelvnek a radikalitása éppen a már feltárt retorikai mechanizmusok természetéből következik: a szöveg abszolutizálásából, elhatárolásából (amely az úgymond nyelven kívüli terrénumokat illeti) és egy rigorózus tudományos nyelv működtetéséből, amely nem adja meg magát könnyen az olvasói értelemképzésnek. Bónus Tibor monográfiájának szövege kívülhelyezi magát a nyelv lineáris olvasáslehetőségein, minduntalan megakasztja az olvasást, az olvasás töréseiből építkezik. Ezek a megszakító műveletek egyrészt a nagyszámú idegen nyelvi anyag következményei, másrészt az összetett, gyakran egymásnak ellentmodó teoretikus belátásokkal való nyelvi birkózás során szakad szét a szöveg az egymással az érvényességért folytatott küzdelemben. Bónus szövege olyan vitális konstrukció, amelyben különféle értelemlehetőségek törnek egymás pozícióira, miközben az argumentáció éles logikája irányítja a szerzői érdek diktálta folyamatokat. Az irodalomtudomány kommunikatív funkciója Bónus szövegében az elitista attitűd jegyében dekonstruálódik, hiszen elhatárolja magát a laicizáló és/vagy naiv olvasatoktól, de teszi ezt az irodalom lényegi vonásának tartott minőségeszmény követése céljából.
     Miközben a "magyar irodalomelmélet" meghatározó irányzatainak kilencvenes évekbeli teljesítményei a politikum és szépirodalom elválasztásában voltak érdekeltek, s a szépirodalmat vagy az irodalomelméletet fikciós szövegjátéknak fogták fel, addig más irodalmakban, "irodalomtudományokban" gyökeresen eltérő vélemények is az irodalomról szóló dialógus részesei. Terry Eagleton az ún. tiszta irodalomelmélet mítoszára utalva jelenti ki: "Az irodalomelmélet tulajdonképpen nem annyira autonóm intellektuális vizsgálódási terep, mint inkább korunk történelmének egyik sajátos vetülete. Ez nem is okozhat különösebb meglepetést, hiszen az emberi jelentéssel, értékkel, nyelvvel, érzéssel és élménnyel foglalkozó valamennyi elmélet elkerülhetetlenül összefonódik az emberi egyedek és társadalmaik természetére vonatkozó mélyebb és tágabb hiedelmekkel, a hatalom és a szexualitás problémáival, a múlt történelmének értelmezésével, a jelenre vonatkozó feltevésekkel és a jövőre vonatkozó reményekkel. Nincs mit sajnálkoznunk ezen vagy kárhoztatni az irodalomelméletet, hogy ilyesmivel foglalkozik, s nem valamiféle »tiszta« irodalomelmélettel. Hogy van ilyen tiszta irodalomelmélet, az egyike akadémikus mítoszainknak. Az [...] irodalomelméletek leginkább éppen ott a legvilágosabban ideologikusak, ahol megpróbálják végleg semmibe venni a történelmet és a politikát. Az irodalomelméleteket nem azért kell elmarasztalni, mert politizálnak, hanem azért, mert általában kendőzve vagy tudatlanul politizálnak - azért a vakságukért, hogy »technikainak«, »magától értetődőnek«, »tudományosnak« vagy »egyetemesnek« tüntetnek fel olyan doktrínákat, amelyekről némi töprengéssel kimutatható, hogy meghatározott embercsoportok meghatározott érdekeit szolgálják egy bizonyos időpontban."3
     Bónus nem tér ki arra interpretációi során, hogy a különféle posztmodern elméletek hatalmi viszonyok, politikai alapállások és korporációk mentén is tematizálják a posztmodern problematikát. Linda Hutcheon nem véletlenül figyelmeztet arra, hogy a posztmodern definíciói és értékelései leginkább politikai terminusok mentén történtek, főleg neokonzervatív (Newman, Kramer) és neomarxista (Eagleton, Jameson) irányból, míg egyfajta radikális politikai potenciálnak is birtokában van, főleg ha a feminizmus és a posztmodern kapcsolódásaira figyelünk4 Brian McHale pedig az irodalmi korszak fikcióját teszi plauzibilissé azzal az állításal, amely szerint "különbséget tehetünk a posztmodern különféle konstrukciói között, miközben egyik sem lesz kevésbé »igaz« vagy kevésbé képzeletbeli, mint a másik, miután végül is mindegyik fikció".5
     Bónus Tibor nem foglalkozik a különféle posztmodern-értelmezések termékeny vagy terméketlen ellentmondásaival, az ő szövegének posztmodern-értelmezései mintegy adottnak veszik, mi a posztmodern és hogyan beszélhetünk róla - inkább a posztmodern stilisztikája érdekli. Még kevésbé láthatunk rá a szövegből a posztmodern politikai és stratégiai definícióinak ellentmondásaira, a terminusok érdekszféráira. Éppígy hiányolom könyvéből azt a fejezetet, amely a Garaczi-féle nyelv(ek) továbbéléséről tudósítana. Arról, hogy a Garaczi-szövegek kanonikus pozíciójukból következő hatásmechanizmusai hogyan élnek tovább a fiatal magyar irodalom szövegeiben (ez egyébként mint recepcióesztétikai feladat tökéletesen adekvát lenne választott módszerével). Ezek az árulkodó hiányok sokkal érdekesebbek és figyelemfelkeltőbbek, mint Bónus egyes bírálói részéről azoknak a vádaknak a mechanikus és olcsó ismételgetései, amelyek a Bónus-féle teoretikus nyelv nehezen érthetőségéből vagy érthetetlenségéből indítják az elmarasztaló véleményt.
     Ezért aztán a Bónus szövegein (és a hasonló retorikai játékoknak teret adó más interpretációkon) számon kért érthetőség "vádjával" ennek a dolgozatnak az írója nem is tud mit kezdeni - hiszen a számonkérés helyett a szöveg pragmatikai oldala válik fontossá az olvasás során. (Az érthetetlenség vádja leggyakrabban éppen a vádló helyzetét (felkészületlenségét) és céljait (a felkészületlenséget pozitív értékminőségnek beállítani!) leplezi le, hiszen aligha létezik olyan szöveg, amely ne lenne képes megszólítani legalább egyetlen olvasóját...) Ebből a szempontból Bónus Tibor szövege nagyszerű "bevezetés" Garaczi szövegeibe, nagyívű összefoglalása egy irodalomtudós ismereteinek, többszörösen ellenőrzött hír egy irodalomtudós pályájáról. Úgy tűnik, Bónus továbbra is az irodalmi hermeneutika és a dekonstrukció (főleg a derridai változat) határhelyzeteiben képes megtalálni nyelvét (49-50.), viszont egy olyan teoretikus mozgásra láthatunk rá, amely az előbbi felől az utóbbi felé nyit utat. (Kalligram, Pozsony, 2002)
 

Jegyzetek
 

1. Linda Hutcheon: A poetics of postmodernism: history, theory and fiction. Routledge, New York-London, 1988. 20.
2. Szirák Péter: Tartsd a szemed a nívón! In: Alföld 2002/9. 109.
3. Terry Eagleton: A fenomenológiától a pszichoanalízisig. Helikon, Budapest, 2000. 168-169.
4. lásd Linda Hutcheon: The Politics of Postmodernism. 2nd edition, Routledge, London-New York, 2002.2002. 2.
5. Brian McHale: Postmodernist fiction. Routledge, London-New York, 1987. 4.