|
NÉMETH
ZOLTÁN
A radikális nyelvhasználatlehetőségei
Bónus Tibor: Garaczi
László
A kortárs magyar irodalomtudomány egyik
legfontosabb csoportosulása az irodalomelméleti belátásokat döntő fontosságú
argumentációs bázisként hasznosítja, s a nyelvet mint teljesítményt fogja
fel, az olvasás összetettségének biztosítékaként. Ennek az iskolának az
egyik legradikálisabb képviselője Bónus Tibor, Garaczi László szövegeiről
(és nem Garaczi Lászlóról) írt monográfiája pedig a teoretikus indíttatású
radikális nyelvhasználat egyik legfontosabb alkotása.
Bónus Tibor
bőven argumentált gondolatmenete szerint az általa művelt interpretáció
"a szövegek poétikai, szemiotikai mechanizmusainak, intertextuális s textualizáló
stratégiáinak a jelentésképző aktivitását" (69.), vagyis a szövegek poétikai
összetettségére utaló szövegszerű eljárások hatásmechanizmusait kívánja
feltárni, még akkor is, ha a Garaczi-recepcióban ezekhez a műveletekhez
nagyon kevés segítséget talál. A monográfiaíró - szimpatikus módon - már
könyve eljén összefoglalja azokat a teoretikus belátásokat, amelyeket hasznosítani
kíván az értelmezés során. Bónus azzal is tisztában van, hogy még a legrigorózusabb
interpretáció is felszámolhatja önnön határait a megállíthatatlan és kontrollálhatatlan
nyelvi játék, illetve az értelmezésben, az olvasásban benne rejlő, relativizáló
értelemtulajdonítások során, viszont az is igaz, hogy az ezeknek a belátásoknak
birtokában levő szöveg sem terjesztheti ki önmaga érvényességét már előre
minden későbbi interpretáció állításaira: "Értekező szöveg és irodalmi
szöveg működése egyszerre hasonló s különböző, hiszen az egyes olvasási
stratégiák, noha tudatában vannak saját diszkurzivitásuknak, sohasem relativálhatják
maradéktalanul saját igazságérvényüket, ahogy viszonyba hozásukat sem járhatja
át az össze nem illés mechanizmusa. Még akkor is így van ez, ha egy értelmező
nyelv irodalomról alkotott előfeltevéseinek önkényességére mindig csak
az adott diskurzustól elhasonulva láthatunk rá, ami egyúttal azt is jelenti,
hogy egy másik beszédmód feltevéseit fogadtuk el igaznak, s ez a felismerés
csakis azon olvasásmódok felől fogalmazódhat meg, amelyek - miként a diskurzuselmélet,
az irodalmi hermeneutika vagy a dekonstrukció - minden interpretáció ismeretelméleti
megalapozhatatlanságából indulnak ki, beleértve saját olvasási műveleteiket
is." (44.)
Bár ez a vélemény
első olvasásra mintha túlontúl is megengedő lenne, hiszen tulajdonképpen
önmaga többszörös feltételezettségét állítja, a saját olvasat mindenkori
részlegességét, Bónus egyáltalán nem retten vissza a sajátjától gyökeresen
eltérő értelmezői nyelvjátékok bírálatától, sőt valószínűleg nem túlzás
azt állítani, hogy saját olvasási stratégiájának elválaszthatatlan része
az a konfrontatív hangnem, amelyet más olvasásmódokkal folytat. Úgy is
fogalmazhatunk, hogy Bónus számára az "igazság" (azaz a vállalható interpretáció)
először negatív oldaláról mutatkozik meg, hiszen gyakran hosszabban foglalkozik
egy-egy értelmezés során a folyamatosan negált olvasatokkal, kritikákkal,
mint saját affirmatív állításainak szoros olvasásban megnyilvánuló kiterjesztésével.
Ez persze nem hiba, hanem módszer, eljárás, viszont elgondolkodtató, hogy
a saját értelmezés miért kénytelen minduntalan szembesülni más, ráadásul
többé-kevésbé értéktelennek tartott értelmezésekkel. Van ebben talán valamiféle
pedagógiai-didaktikai szándék, talán az értelmezett mű megtisztítása is
a rárakódott "szennyes" interpretációktól (ez a purista attitűd szinte
mindig tetten érthető a monográfia értelmezéseiben), másrészt pedig talán
nem is mindig tartható haszontalannak, hiszen többféleképpen védhető ez
az eljárás: tarthatjuk akár a recepcióval folytatott textuális munkának,
dialógusnak is - amelyben azonban mégiscsak túlsúlyra jutnak a kioktató
tanértelmezés stratégiái és retorikai fordulatai.
Hogy nem pusztán
az értelmezői energia elpazarlásáról van szó, arról az is tanúskodik, hogy
Bónus szinte mindig logikusan alátámasztott, egymásból következő érveket
fogalmaz meg, amikor a másik olvasat ellentmondásainak, rövidre zártságának,
egyszerűsítő mechanizmusainak, korlátaink a feltárásában érdekelt. Ezekből
derül ki, hogy Bónus félelmetes és éppen ezért nagyszerű vitapartner, lenyűgöző
műveltséggel. Vitatkozva értelmez, s ez a művelet válik számára "megértő
élvezet"-té (49.,64.), illetve "élvező megértés"-sé (64.).
Bónus azonban
nemcsak a számára vállalhatatlan kritikák irányába folytatja le értelmezéseit,
hanem irodalomelméleti iskolák közötti korrelációkban is. Főleg a recepcióesztétika
és a dekonstrukció (amelyeket a legprogresszívebbeknek, azaz önmaga számára
a leginkább hasznosíthatóaknak gondol) között szituálja újra az irodalomértés
vitáit. Legélvezetesebb, amikor szinte fiktív vitákat rendez meg az értelmezés
során, tágítva az egyes teoretikus belátásokat. Ezek a fiktív viták az
egyes teóriák értelmezői szövegei között zajlanak, amelyeket Bónus dialogikus
viszonyba próbál állítani: ezzel egyfajta pragmatikai célt tűz ki maga
elé, hiszen a teóriák vitája annak elbeszélésében érdekelt, hogy az adott
interpretáció során melyik elmélet belátásai válhatnak fokozott mértékben
hasznosíthatóvá, s melyek szorulnak korrekcióra (így válnak vitapartnerekké
Bónus értelmezői szövegében Jauss és Derrida, Derrida és Lejeune, Derrida
és Odorics stb.). Bónus ezekben az esetekben két elmélet feszültségeiből
vezeti le önmaga értelemkonstrukcióit - például a dekonstruáló vagy semmítő
(Derrida), valamint a megismerő és létrehozó (Jauss) funkció szembeállításával
talán sokak számára meglepő következtetésre jut: "Nincs tehát szó arról,
hogy a szubjektum kiiktatódnék a dekonstrukció irodalomértéséből, miként
a referencia felszámolása sem vethető ezen elmélet szemére, hiszen - amint
Derrida írja - »a transzcendens olvasásnak való abszolút ellenállás pőrén
és egyszerűen lerombolja a szöveg nyomát.«"(11.) Bár Bónus itt nem fejti
ki, hogy a referencia melyik fajtájára kell gondolnunk (ezzel bővebben
a 106. oldalon foglalkozik), mindenesetre az is furcsának tűnik (pontosabban
Bónus eddigi munkáinak fényében az lenne meglepő, ha nem tenné), hogy később
éppen a referenciális olvasatok naiv eszközrendszerén köszörüli nyelvét.
Valószínűleg nem is annyira a referencialitással van problémája szerzőnknek,
hanem a naiv nézőponttal (hiszen például Odorics naiv dekonstrukcióját
is éles bírálat tárgyává teszi a 108. oldalon), legyen az referenciális
vagy dekonstrukciós eljárásokkal dolgozó. De még ez sem biztos, hiszen
ebben a témában gyakran gyökeresen eltérő álláspontokat közvetít a monográfia
szövege (ez lenne a termékeny interpenetráció?, vagy a posztmodern eljárás
elméleti hasznosítása?, "a posztmodern vállalkozás mixelt, plurális és
kontradiktórius természete"?1) Hiszen egyetlen bekezdésen belül adja a
szerző tudtunkra azt a megállapítást, miszerint "A Nincs alvás!
darabjaiban Garaczi olyan szövegteret hoz létre, melynek nemcsak látványosan
fiktív a referenciája, hanem amely többször jelentéstelenítő elemek segítségével
is rombolja az értelemképzés műveleteit." (68.), illetve azt, amely szerint
"Mindeközben - igaza van Szilasinak - bizonyos passzusaiban önmaga szerveződését
értelmezi, ehhez azonban arra van szüksége, hogy egy roncsolt, önmaga diszkurzív
konstitúcióját hangsúlyozó, ugyanakkor mégiscsak identifikálható referenciális
szintet képezzen meg, amihez főként narratív sémák variációját választja."
(68.) A "látványosan fiktív, ám mégiscsak identifikálható referenciák"
retorikai alakzata több kérdést is felvet: ugyanazokról a referenciákról
van-e szó mindkét esetben?, ki végezheti el helyesen a fiktív referenciák
(helyes) identifikációját?, mi teszi fiktívvé a referenciákat, ha már eleve
nem azok? Valamint: nem kellett volna-e ezeket az állításokat meggyőző
szövegtényekkel alátámasztani?
Nem is arról
van szó, hogy ne lehetne egymásnak ellentmondó véleményeket azonos szinten
tartani és egymás ellenében kisiklatni, hanem inkább arról, hogy nem túlságosan
produktív minduntalan visszatérni ugyanazon (talán megoldhatatlan) problémahalmazhoz,
s minduntalan ugyanazokat a megoldásokat erőltetni, hiszen az értelmező
szöveg retorikája sikkadhat el, válhat egysíkúvá. Bónus interpretációi
számára mintha elengedhetetlenül szükséges lenne az a teória, amelyet negálhat,
mintha képtelen lenne szabadulni az általa negligált interpretatív műveletektől
- de ez a túlzott ráakaszkodás nem túl erős kötés-e?
Mindenesetre
más helyen is megfigyelhető, nemcsak a referencialitás problematikáját
érintő kijelentések kapcsán, hogy az ellentétekben való gondolkodás, több
síkon is, gyakran önellentmondásokba torkollik, s a hezitáló interpretáció
szimpatikus, ám túlhajtottságában talán terméketlen és túl sok energiát
lekötő műveleteibe vonul be: "A Nincs alvás! szövegeinek radikálisan
textuális szerveződését s poétikai technikáit mindenekelőtt azok az értelmezések
voltak képesek produktívan kiaknázni és érvényre juttatni, amelyek az előzetes
megértésben lemondtak egy egységes beszélő szubjektum tételezéséről..."
A szöveg rögtön ezután ellentmond ennek a kijelentésnek, ráadásul egy olyan
állítással, amely önmagán belül is egymást kizáró véleményeket helyez kölcsönös
viszonyba: "Korántsem állítható persze, hogy fölöttébb könnyű volna megszabadulni
az irodalomértés ezen elvárásaitól, hiszen sem a beszélő azonosításának
igénye, sem pedig az irodalmi megszólalás kitüntetettsége nem számolható
föl teljes mértékben, amennyiben az előbbi strukturális, utóbbi pedig intencionális
részét képezi az irodalmi olvasás valamennyi formájának." Hogyan lehetséges
megszabadulni az irodalmi olvasás "valamennyi" formájában fellelhető elvárásoktól,
felfoghatatlan (esetleg egy nem irodalmi olvasás által?), hiszen vagy lehetséges
a megszabadulás (nem könnyű, de lehetséges, állítja a mondat első része),
vagy nem (erre utal az, hogy "valamennyi" olvasásnak része). Van viszont
egy harmadik lehetőség, amely felhasználhatja az ezekből a terméketlen
dichotómiákból eredő játéklehetőségeket, s pragmatikai szinten - mintegy
felszámolva a bináris oppozíciókat - mozgósítja azokat. Bónus szövegeiben
viszont nem ez történik, hiszen rendre ugyanabba az elváráshorizontba lép
be, amely számára a referencialitás, a beszélő azonosításának igénye vagy
az irodalmi megszólalás kitüntettsége jelentésszűkítő és a poétikai összetettséget
korlátozó lehetőségek, nem véletlen tehát, hogy az önellentmondás újabb
csavarával így fejezi be az elkezdett gondolatsort: "Mégis, a Garacziéhoz
hasonló posztmodern alkotások esetében csakis az ezen komponensek relativálására
hajlamos olvasásmódok képesek produktív együttműködésre a szövegekkel..."
(61.), s ezek után az is természetesnek tűnik, hogy mindez ellentmond a
gondolatmenetet elindító tézisnek, amely szerint "Az értelmező lépések
közül a legfontosabbnak mindenképpen azok tűnnek fel, amelyek valamiféle
beszélő alakot vetítenek a szövegek mögé, ami alighanem kiiktathatatlan
komponense az olvasás fenomenalizáló műveletének" (55.), miközben egyetértőleg
idézi J. Hillis Millert: "...lehetetlen egy szövegről mint stratégiai létrehozó
műveletről beszélni anélkül, hogy bele ne vetítenénk egy intencionális
tudat vagy szubjektum metaforáját." (55.)
A paradoxonok
játékai (mint az utána következő "Valamely szöveg csakis olvashatóként
állíthatja saját olvashatatlanságát..." (68.)) vajon nem arról tanúskodnak-e,
hogy a probléma paradoxiális jellege magából a kérdésfelvetésből, a nézőpont
teoretikus meghatározottságából következik, egy olyan elméleti alapállásból,
amely számára nem tűnik túl produktívnak a kérdés? Mindenesetre - mintegy
mellékesen - óriási tudásanyag mozgósításáról tesznek tanúbizonyságot ezek
az eszmefuttatások, s így valóban az élvező interpretátor pozíciójába helyezkedik
az olvasó, és a szöveg szinte észrevétlenül kényszeríti ki az állásfoglalás
műveleteit.
Sokkal izgalmasabbaknak
tűnnek azok az okfejtések, amelyek avantgárd, neoavantgárd, új szenzibilitás,
drámaelmélet és posztmodern kapcsolat- és feltételrendszerét járják körül
(a kételyekről majd később), s amelyek - néha éppen tömörségük miatt -
magyar nyelven a legfajsúlyosabbak közé tartoznak. Bónus értelmezői nyelve
ott van leginkább elemében, amikor távolabbi nézőpontot választ, és egy
kérdés általánosabb elméleti érvényű összefoglalására törekszik. Valószínűleg
ezért is választotta azt az eljárást monográfiája írásakor, hogy egyetlen
fejezetbe vonta össze Garaczi versesköteteit, egy másikba prózai munkáit
(A Nincs alvás! kivételével), hiszen így óhatatlanul a jobban kiterjeszthető
kérdésfelvetések kerültek előtérbe, némileg visszaszorítva a szoros olvasás,
a textualizálás részletező műveleteit.
Így aztán
számomra problematikus például Garaczi Makk királyának interpretációja,
amely szerint egy egészen egyszerű metaforikus akció, a kártyalapok szavakkal
történő helyettesítése máris a deszemiotizáció műveleteit szabadítja fel.
Másrészt nem túl meggyőző a példaszöveg sem, mintha az értelmezés a Nincs
alvás! retorikai eljárásainak a visszavetítése felől interpretálná az említett
szöveget (32.). S ha fenntartható álláspont az, hogy Garaczi írásai jelentősen
átalakították a korábbi művek értelmezési kontextusait (ebben én nem vagyok
egészen biztos), akkor a kortárs kritika szövegeiről vajon nem állítható
ugyanez? Vagyis, mintegy Bónus kérdésfelvetésébe helyzekedve: számon lehet-e
kérni olyan belátásokat, amelyeket csak későbbi Garaczi-szövegek tettek
nyilvánvalóvá?
Ahogyan Bónus
értelmező szövegei szakadatlanul nyesegetik a más nyelvjátékot használó
kritikákat, s ezáltal egyfajta negatív képét nyújtják az egyedül üdvözítő
eljárásmechanizmusoknak, vajon nem feledkeznek-e meg a Bónus-értelmezések
a másféle retorika lehetőségeinek kiaknázásától? Hiszen ha kijelenti, hogy
a szöveg nem számolhatja fel a referenciát, akkor ebből két belátás következik:
1. ezt Bónus
értelmezői szövege sem teheti meg
2. miért ne
lehetne védhető egy mimetikus, referencializáló olvasat? (27.) (51-52.!,
53.)
Főleg akkor
tűnik érvényesnek ez utóbbi feltevés, ha maga a vizsgált szöveg utal egymással
szembenálló olvasáslehetőségekre (ezt Garaczi kapcsán maga Bónus is elismeri,
főleg az önéletrajzi elemeket kiaknázó, a szociológiai problematikára és
az ideológiakritikára rájátszó, az - akár fixált - nézőpontok sokaságát
játékba hozó Pompásan buszozunk! és az Egy lemúr vallomásai kapcsán),
miközben természetesen a referencializáló jelentésekkel dolgozó interpretáció
sem állíthatja magáról, hogy egyedül lehetséges értelmezése lenne az adott
Garaczi-szövegnek.
Mindez egy
olyan szöveg belső problematikája, amely maga is tudatában van feltételezettségének
és részlegességének, hiszen "E könyv további fejezetei sem tekintik magukat
másnak, mint értelmezői kontextusok kipróbálásainak (ez viszont talán
túlságosan egyoldalúra sikeredett), melyek révén igyekeznek minél több,
sokszor nem is mindig összebékíthető jelentésfolyamatba illeszteni Garaczi
szövegeit (legtöbbször persze elhatárolódni az értelmezések és teóriák
döntő többségétől), ugyanakkor persze azt sem hagyva figyelmen kívül,
hogy az egyes irodalomértelmező diskurzusok milyen viszonyba léptethetők
egymással (sajnos ezeknek a viszonyoknak a kifutása az olvasás menetével
túlságosan is az elvárt vágányokat követi, előre tudható konklúziókba torkollnak
a teóriák viszonyai, a győztes elmélet kiléte már a viszonyba léptetés
előtt sejthető). Noha a diskurzusok dezinteger, decentrált keverését
gyakorló, radikálisan textualizáló stratégiákat választó Garaczi-szövegek
arra kényszerítik értelmezőjüket, hogy a leginkább szövegre összpontosító
olvasási stratégiákat válassza (és adódik a kérdés, meddig terjed, hol
a szöveg határa), egy pillanatra sem feledtethetik, hogy hogy e szenvtelen
elméleti diskurzusok sem képesek soha abszolút módon zárt kontextusokba
rendeződni, amennyiben azokat is az irodalomról alkotott önkényes feltevések
szervezik (!!!), s mert - ezzel összefüggésben - középpontjaik legalább
annyira fiktívek s jelentéstanilag kiszolgáltatottak, mint azon diskurzusokéi,
melyekkel Garaczi alkotásai gyakran operálnak. Ez persze nem jelenti azt,
hogy hogy puszta mellérendeléses viszony állna fenn az itt működésbe léptetett
interpretatív beszédmódok között, miként persze azt sem, hogy azok egymás
kontextusában rögtön teljes igazságukat veszítenék, s így abszolút fiktívnek
tűnnének fel." (43-44.) (A zárójelekben található dőlt betűs részek saját
beleírásaim a Bónus-szövegbe.)
A módszerről
olvasott részlet (lásd még 50.) rögtön azt a kérdést veti fel, hogy az
irodalomról alkotott önkényes feltevések mennyiben konstruálódnak érdekek
mentén, vagyis a szöveg retorikai hatásmechanizmusai mennyiben adnak helyet
hatalmi viszonyoknak. Hiszen ha állítható az önkényesség fogalma az irodalmiság
mibenlétét illetően, úgy rákérdezhetünk ennek az önkényessgének az érdekszférájára
is, a hatalmi viszonyok manipulatív retorikai potenciáljára.
Ha a Garaczi-monográfia
nyelvi potenciálját nézzük, úgy "bizonyos értelemben nyelvújító"2
szöveg áll elénk. Ennek a nyelvnek a radikalitása éppen a már feltárt retorikai
mechanizmusok természetéből következik: a szöveg abszolutizálásából, elhatárolásából
(amely az úgymond nyelven kívüli terrénumokat illeti) és egy rigorózus
tudományos nyelv működtetéséből, amely nem adja meg magát könnyen az olvasói
értelemképzésnek. Bónus Tibor monográfiájának szövege kívülhelyezi magát
a nyelv lineáris olvasáslehetőségein, minduntalan megakasztja az olvasást,
az olvasás töréseiből építkezik. Ezek a megszakító műveletek egyrészt a
nagyszámú idegen nyelvi anyag következményei, másrészt az összetett, gyakran
egymásnak ellentmodó teoretikus belátásokkal való nyelvi birkózás során
szakad szét a szöveg az egymással az érvényességért folytatott küzdelemben.
Bónus szövege olyan vitális konstrukció, amelyben különféle értelemlehetőségek
törnek egymás pozícióira, miközben az argumentáció éles logikája irányítja
a szerzői érdek diktálta folyamatokat. Az irodalomtudomány kommunikatív
funkciója Bónus szövegében az elitista attitűd jegyében dekonstruálódik,
hiszen elhatárolja magát a laicizáló és/vagy naiv olvasatoktól, de teszi
ezt az irodalom lényegi vonásának tartott minőségeszmény követése céljából.
Miközben a
"magyar irodalomelmélet" meghatározó irányzatainak kilencvenes évekbeli
teljesítményei a politikum és szépirodalom elválasztásában voltak érdekeltek,
s a szépirodalmat vagy az irodalomelméletet fikciós szövegjátéknak fogták
fel, addig más irodalmakban, "irodalomtudományokban" gyökeresen eltérő
vélemények is az irodalomról szóló dialógus részesei. Terry Eagleton az
ún. tiszta irodalomelmélet mítoszára utalva jelenti ki: "Az irodalomelmélet
tulajdonképpen nem annyira autonóm intellektuális vizsgálódási terep, mint
inkább korunk történelmének egyik sajátos vetülete. Ez nem is okozhat különösebb
meglepetést, hiszen az emberi jelentéssel, értékkel, nyelvvel, érzéssel
és élménnyel foglalkozó valamennyi elmélet elkerülhetetlenül összefonódik
az emberi egyedek és társadalmaik természetére vonatkozó mélyebb és tágabb
hiedelmekkel, a hatalom és a szexualitás problémáival, a múlt történelmének
értelmezésével, a jelenre vonatkozó feltevésekkel és a jövőre vonatkozó
reményekkel. Nincs mit sajnálkoznunk ezen vagy kárhoztatni az irodalomelméletet,
hogy ilyesmivel foglalkozik, s nem valamiféle »tiszta« irodalomelmélettel.
Hogy van ilyen tiszta irodalomelmélet, az egyike akadémikus mítoszainknak.
Az [...] irodalomelméletek leginkább éppen ott a legvilágosabban ideologikusak,
ahol megpróbálják végleg semmibe venni a történelmet és a politikát. Az
irodalomelméleteket nem azért kell elmarasztalni, mert politizálnak, hanem
azért, mert általában kendőzve vagy tudatlanul politizálnak - azért a vakságukért,
hogy »technikainak«, »magától értetődőnek«, »tudományosnak« vagy »egyetemesnek«
tüntetnek fel olyan doktrínákat, amelyekről némi töprengéssel kimutatható,
hogy meghatározott embercsoportok meghatározott érdekeit szolgálják egy
bizonyos időpontban."3
Bónus nem
tér ki arra interpretációi során, hogy a különféle posztmodern elméletek
hatalmi viszonyok, politikai alapállások és korporációk mentén is
tematizálják a posztmodern problematikát. Linda Hutcheon nem véletlenül
figyelmeztet arra, hogy a posztmodern definíciói és értékelései leginkább
politikai terminusok mentén történtek, főleg neokonzervatív (Newman, Kramer)
és neomarxista (Eagleton, Jameson) irányból, míg egyfajta radikális politikai
potenciálnak is birtokában van, főleg ha a feminizmus és a posztmodern
kapcsolódásaira figyelünk4 Brian McHale
pedig az irodalmi korszak fikcióját teszi plauzibilissé azzal az állításal,
amely szerint "különbséget tehetünk a posztmodern különféle konstrukciói
között, miközben egyik sem lesz kevésbé »igaz« vagy kevésbé képzeletbeli,
mint a másik, miután végül is mindegyik fikció".5
Bónus Tibor
nem foglalkozik a különféle posztmodern-értelmezések termékeny vagy terméketlen
ellentmondásaival, az ő szövegének posztmodern-értelmezései mintegy adottnak
veszik, mi a posztmodern és hogyan beszélhetünk róla - inkább a posztmodern
stilisztikája érdekli. Még kevésbé láthatunk rá a szövegből a posztmodern
politikai és stratégiai definícióinak ellentmondásaira, a terminusok érdekszféráira.
Éppígy hiányolom könyvéből azt a fejezetet, amely a Garaczi-féle nyelv(ek)
továbbéléséről tudósítana. Arról, hogy a Garaczi-szövegek kanonikus pozíciójukból
következő hatásmechanizmusai hogyan élnek tovább a fiatal magyar irodalom
szövegeiben (ez egyébként mint recepcióesztétikai feladat tökéletesen adekvát
lenne választott módszerével). Ezek az árulkodó hiányok sokkal érdekesebbek
és figyelemfelkeltőbbek, mint Bónus egyes bírálói részéről azoknak a vádaknak
a mechanikus és olcsó ismételgetései, amelyek a Bónus-féle teoretikus nyelv
nehezen érthetőségéből vagy érthetetlenségéből indítják az elmarasztaló
véleményt.
Ezért aztán
a Bónus szövegein (és a hasonló retorikai játékoknak teret adó más interpretációkon)
számon kért érthetőség "vádjával" ennek a dolgozatnak az írója nem is tud
mit kezdeni - hiszen a számonkérés helyett a szöveg pragmatikai oldala
válik fontossá az olvasás során. (Az érthetetlenség vádja leggyakrabban
éppen a vádló helyzetét (felkészületlenségét) és céljait (a felkészületlenséget
pozitív értékminőségnek beállítani!) leplezi le, hiszen aligha létezik
olyan szöveg, amely ne lenne képes megszólítani legalább egyetlen olvasóját...)
Ebből a szempontból Bónus Tibor szövege nagyszerű "bevezetés" Garaczi szövegeibe,
nagyívű összefoglalása egy irodalomtudós ismereteinek, többszörösen ellenőrzött
hír egy irodalomtudós pályájáról. Úgy tűnik, Bónus továbbra is az irodalmi
hermeneutika és a dekonstrukció (főleg a derridai változat) határhelyzeteiben
képes megtalálni nyelvét (49-50.), viszont egy olyan teoretikus mozgásra
láthatunk rá, amely az előbbi felől az utóbbi felé nyit utat. (Kalligram,
Pozsony, 2002)
Jegyzetek
1. Linda Hutcheon: A poetics
of postmodernism: history, theory and fiction. Routledge, New York-London,
1988. 20.
2. Szirák Péter: Tartsd a szemed a
nívón! In: Alföld 2002/9. 109.
3. Terry Eagleton: A fenomenológiától
a pszichoanalízisig. Helikon, Budapest, 2000. 168-169.
4. lásd Linda Hutcheon: The Politics
of Postmodernism. 2nd edition, Routledge, London-New York, 2002.2002.
2.
5. Brian McHale: Postmodernist fiction.
Routledge, London-New York, 1987. 4.
|
|