|
FEKETE J. JÓZSEF
Kitárulkozott
hazátlanság
Brasnyó István:
Vakta
Aki kedveli Brasnyó
István prózáját, hosszabb szünet (?), kihagyás (?), elhúzódó felkészülés
(?) után ismét olvashat Brasnyó-regényt, a Vaktát, ami lényegében
nem is annyira új, hiszen évekkel ezelőtt íródott, a regény utolsó
mondatának vége szerint, ami az egyetlen időbeli fogódzó is a műben, 1998
Luca napja a szöveg befejezésének dátuma, ám az ínyencek - magamat
is közéjük sorolom - számára az artisztikus próza hosszasan sóvárgott
ízeit kínálja föl a korábbi Brasnyó-regények nyomán újra. A hagyományos,
történetelvű regényt kedvelők viszont aligha lelik örömüket ebben a
szövegben, ugyanis egy olyan lélegzetelállítóan izgalmas eseményig is,
mint egy elkóborolt, ingoványba süppedt tehénnek a szarván átvetett
lánccal való kirángatása a mocsárból, két fejezeten kell átrágnia magát,
közben a tehénen kívül más, hús-vér figurával nem találkozik. Igaz, az író
figyelmeztet is erre. A regény derekán, midőn arra hívja fel a figyelmet,
hogy olvasója vagy követheti légberántott hőseit, vagy inkább járkálhat
"olyan helyeken, ahol nagy kalandok vannak folyamatban és bátraké a
szerencse, miként a régi regényekben, amelyek azonban többé-kevésbé még
mindig mintaképül szolgálnak a mai regényeknek is, meg jobbára a mostani
létezésnek is, miközben az éltes hősök aránytalan mértékben, szinte
kifejezhetetlenül megváltoztak". Ez, a választási lehetőségként kínált út
nem a Vaktában nyílik a hősök, sem az olvasó előtt.
Brasnyó
István számára a regény már régtől fogva nem cselekményességet jelent,
prózájában nem a történet halad az egyik ponttól a másik felé, hanem a
regény alakjai vannak szüntelen mozgásban, valahonnét mindig is tartanak
valahová, de eleve a megérkezés reménye nélkül, inkább körbe-körbe járnak
a bácskai falvak, városok és tanyavilág körött, de ott is folyton a kertek
alját már szürkeségbe mosó ködben, alkonyat sötétjében, vagy pirkadat
előtti vakvilágban. Az újabb Brasnyó-regényekből nem csak a cselekmény, az
idő- és térkoor- dináták közötti biztos tájékozódás lehetősége hiányzik,
hanem hőse sincs a szövegeknek, a regényszerűséget a szövegszerűség
biztosítja, a megjelenő alakok pedig képtelenek hőssé emelkedni, mert a
maguk identitásának keresésében merül ki összes ténykedésük: a regény
belső idejében mozogva alakot változtatnak, nevet cserélnek, a tárgyiasult
világ elemeivel azonosulnak, majd ideiglenes identitásuk úgy málik le
róluk, mint falról az eső áztatta plakát. A Vaktában a megjelenő
alakok személytelenítésének újabb fokozatát tapasztaljuk, a figurák árnyak
csupán, önmaguk vagy valami más árnyai, nem tudjuk, csak azt érzékeljük,
hogy gyökértelenségükben cibálja őket a léghuzat és lebegteti őket a
légáramlat. Az író fölkínálja a lehetőséget, hogy a regénybeli létet egy
másik világnak tekintsük, de inkább afelé kalauzolja az olvasót, hogy a
regényvilágot a való, vagy egy másik világ árnyékaként élje meg. A
"kibiztosított kézigránátként elhajított világból" papírízű hősök
bukkannak föl, mint a kártyalapról származó Vadász, vagy Júliuska, aki nem
része a dologi világnak, aki számára "jobbnak tűnik megkísérelni a
létezést akár könyvből vett idézetként is", mint egy "rendkívül
szerencsésen kiválasztott, megfontolt citátum, végleg eltávolodva, és, az
időt tekintve, határozottan függetlenedve is a mostanra már szinte
fölidézhetetlen lelőhelyétől, amelyre nem is esik többé hivatkozás". Egy
másik árnyalak, aki "Kis barátom"-ként, újságpapíremberként,
mozivászonról szökött fantáziaként vagy veszendő árnyékként, majd Kis B.
Ábránd néven is feltűnik, "mintha festékszóróval fölvitt alakban jelenne
meg, miként valami falfirka". Velük szemben a "megrögzött képzelgő és
köntörfalazó" Tavaszy, aki bár "alig több a napfényen is fönnakadó
fénypászmánál" ám "jórészt nyomon követhetően még tart is valahová,
kitöltve az ő szakadatlan vágyakozásával és sóvárgásával", ugyanakkor a
képernyőről töltekező Rosszika semmit se érzékel valós, vagyis regénybeli
környezetéből. A "kitárulkozott hazátlanság lehetséges csúcsára" vezető
körkörös bolyongásuk során ezek a figurák árnyként, transzparens
entitásokként, asztráltestként bukkannak föl, "mint aki egyszerűen
megkerült vagy előkerült valahonnan, az évszázad
eseményeinek letarolt térségeiből, régi vagy még régebbi emigránsként,
kőkemény bujdosóként, kiebrudalt disszidens- ként vagy valamikori körözött
spionként, nyoma veszett szökevényként, balkáni genocídiumok tanújaként,
koronatanújaként, vagy egyenesen a Nemzetközi Vöröskereszt
nyilvántartásából kiásott vértanúként", míg velük szemben a regény második
fele táján föltűnnek a dombornyomásként papírra applikálódó alakok,
"megannyi fura szerzet, vidéki delikvens, kezdő maffiózó, új politikai
gorilla, világtól elbujdosott sorozatgyilkos, vámpír, ártó szellem, meg
amit az éjszaka csak produkálni, sőt reprodukálni képes". Vagyis a
kártyalapról menesz- tett, falfirkaként egzisztáló és citátumként
született figurák beláthatóan az itt-ben és a most-ban bolyonganak és
tűnnek át egymás körein, csakhogy a kibiztosított kézigránátként eldobott
világ robbanása légüres teret teremtett köröttük, alig fogható meg belőle,
alig rakható össze valami darabjaiból. Brasnyó szellemlényei a világ
történéseitől távol élnek, az említésre méltó események mindig valahol
másutt történnek, hozzájuk csak hordalékként jut el a történés, elaggott
világukat "jobbára csupa időtlen személyiség helykeresése és fészkelődése
jelent vagy teljesít ki. A legfenettebb
elmeéllel fölruházottnak tűnő asztrál-hős, intellektuális aura, "Kis
barátom" rögeszmeszerűen hisz az időbeli és korszakok közötti
átjárhatóságban, ám azért van a regény, hogy kibillentse ebből a
tévhitéből és régi kerékvágásba zökkentse képzelgéseit, bár igaz, ebben az
időmetszetben is úgy tűnik, kibillent a valóság tengelye, helyet cseréltek
a morális értékrend pólusai, a reáliák, Belgrád, annak legszebb utcája, a
Terazije, majd Szabadka, az ottani Strossmayer utca, Palics és villái, a
katonai rendőrség által összefogdosott hadkötelesek árny- és szellemképei
egyre nyomasztóbban terebélyesednek az önmagát kovászoló szöveg fölé,
mintha a világban látszólag szabadon lebegő, a léghuzat szeszélyére
hagyatkozó hősök előtt fölvillannának a fölöttük galád szándékkal és
körmönfont módon elhelyezett kalitka rácsai, és kénytelenek lennének
alakmásaik egyikét vagy másikát immár személyi iratokkal is hitelesítve
dokumentálni valamilyen láthatatlan hatóság előtt. Tavaszy erre annak
ellenére végleg képtelen, hogy erőszakkal mozgósították és ő a léghuzattól
vezérelve elillant a seregtől, majd továbbra is parancsokat teljesít,
immár valami próbamaffiózókét, mert tulajdonképpen egy szárnyaszegett
büdös puttó irányítja, gondolatban pedig "Kis barátom" agytekervényei
között bolyong, egyre inkább bebizonyosodva abban, hogy önmaga vagy valaki
más alteregójaként létezik, vagy csak van, de arra képtelen fényt
deríteni, hogy ki az alteregó eredetije. Ez Brasnyó István regényeinek
tulajdonképpeni tétje: megragadhatatlanságában megragadni korunk embere és
korunk regényhőse személyiségének dezintegrálódását, ami a kibiztosított
kézigránáthoz hasonlatosan elhajított világban a kukoricagránát
repeszeiként röppenti szét az érzelmeket, gondola- tokat,
személyiségjegyeket, nem hagyatkozván idő- és térbeli fogódzókra, sem
korszak-jellemző pillanatokra, a létezést csupán vetülő árnyékként, szél
által sodort nyúlárnyékként tapasztalják, saját mivoltukról csupán kétes
információkkal rendelkeznek. Bármennyire furcsa is ebben a huzatos
szövegvilágban, Brasnyó két fejezettel a regény vége előtt még össze is
foglalja ilyen irányú, szkepticiz- musából fakadó szerzői törekvésének
indoklását: "...a bölcselet úgyis halott, az agyak végleg megbuggyantak, az
öntudat pedig meghasonlott és sorvadásnak indult, így válik
kivehetetlenné, úgyszólván azonosíthatatlanná a korrajz is, amit jelenleg
bárki is lásson neki fölvázolni, a nagy és jelentősnek tekintett vonulatok
tömbjei egyből miniatűrökre hullanak széjjel, sohasem lesz belőlük
összkép, mert mit is érthetnénk a kozmikusnak érzett fájdalom e tartós
folyamatában összkép alatt?", majd egy fejezettel később: "...nehéz föladat
lenne ugyanis ily kuszált, zilált és mozgalmas világot nyomon követni a
kihámozhatatlan jelenségeivel, amelyeken valaki mindig sorra végigrohanna,
ajtókat rántana fel majd csapdosna be, ahogy egy másvalakit egyhuzamban
keresne". Brasnyó István regényei
kapcsán már nem egyszer mondtam el titkolatlan Németh László-parafrázis
nyomán, hogy akkor is a legvajdaságibb prózaírók egyike lenne, ha a
Vajdaság szót egyszer se írná le, mint ahogy emlékezetem szerint mostani
regényében se teszi, bár itt már komoly kapaszkodót jelent Topolya,
Szenttamás, Zenta, Kishegyes, Zombor, Bajsa, Tornyos és Temerin említése,
Szabadkának és Palicsnak pedig a létezés színhelyeként való föltüntetése,
és ezáltal a hősök hazájának valamiféle körvonalazása is. Csakhogy valami
baj van ezzel a hazával, ezért íródott a regény. Ha valaki átrágta magát a
szövegtengeren, és még mindig nem érti, hogy honnét a hősök szinte
léttelen egzisztenciája, miért is vetődik fel bennük nem egyszer kétség a
maguk létezése felől, miért hozza-viszi őket a léghuzat folytonosan,
Brasnyó - szokásától eltérően - ezt is megmagyarázza: "Tartanak a nagy,
bánatos esték ezekben a vidéki városokban, a lépten-nyomon fölállított
kávézókban fölajzott oszmán zene szól, mint a hajótöröttek lakomáján az
éjszaka peremvidékén, hogy aki rágondol, szinte megdermed tőle: vajon
honnan a bátorsága élni?" A kitárulkozott hazátlanság jelenik meg Brasnyó
István Vakta című regényében, ami már túl van "az alélt
hangulatokon, amelyek a sötétség jöttén jutnak a zenitjükre, valami
kifejezhetetlenül magas szintű elvágyódással, mérhetetlen honvágyat
ébresztve, de milyen haza után, amikor a visszahökkentő
megnyilvánulásoknak e föltoluló halmaza teszi ki a tulajdonképpeni hazát,
a mára véglegesen elhomályosult és elaggott otthont, a lassanként
degradálódó pátriát, amely fokozatosan kinek-kinek az egyedülálló testébe
szorul". (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2003) |
|