BRASNYÓ ISTVÁN
December
2003. december 1. A szél alatt, ahol
naphosszat a messziről sodródó szagoktól fölajzott kutyák futkosnak,
elvakítottan a fény tükröződésétől, már kétségesnek tűnik nekivágni egy
újabb bekezdésnek. Először is a sugárzó papírlapra vet szemet a viharzás,
azt ragadja el, s viszi, viszi, akár egy szögletes holdtányért - kíváncsi
lennék, vajon hol állapodik meg ez a szövegrész. Jó kezekbe kerülve, még
valaki hasznát vehetné, olyan helyen, ahol literáris kukázást folytatnak;
magam is mindig valami ilyen szerettem volna lenni: minél kevesebb
ténykedés, annál több szöveg, idézőjel nyitva, zárva, majd idézőjel sem,
inkább olló és ragasztó, végeredmény- ben puszta gazdátlan iromány, amely
már kulcsrakésznek tűnik. 2003. december 2. Leszúrják a húros tökű
malacot, akkora vehemenciával, mintha a véréből szándékoznának inni, némi
szeszlángtól megsuhintva. De csak fölfogják a vért, mintha áldozatot
mutatna be a sok korhely pogánya. Most el lehet képzelni, ahogy ezek
imádkozni szoktak, meg bölcselkedni, hogy ne is mondjam: meditálni, az
elfajzott mongol koponyájukban. A vastag gúnya lemelegszik róluk, mielőtt
megszólalhatnának, csak élnek, elakadva két szó között. 2003. december 3. Megrögzött, fagyszítta
fejű ünnepélyek, november 29-ék és 30-ák, amelyekre zsúfolt vonatok vitték
a már eleve kótyagos tömeget, s azután a napokon át tartó
visszaszállingózások a kiindulási állomásokra, hosszúra nyúlva, akár a
varjúraj. Kemény italok után mindenkire csak a tulajdon poharának mélye
bámult vissza üresen, miközben dőltünk a nevetéstől. Tartott valami
történelem, amelyre már akkor sem emlékezett senki, bár fölsőbb fórumokon
hullafolt színébe játszó bélyegzővel hitelesítették. 2003. december 4. A vérmes mindenét!
Hajnalt még nem láttam ilyen tövises ágakkal, most ez rohamoz, valami nem
is létező irányból, kétséges azimut szerint: úgysem lennénk képesek már
bemérni. Itt még füstjét írná a korai óra, bodrozódó, olvashatatlan
betűit, de már nincs hely a világos táblán, még az égi óra mutatói is
elhal- ványulnak - olybá is tekinthetjük, mintha már nem is léteznének.
Jóideje hajlok arra, hogy higgyem: érzéki csalódásnak válunk szó szerinti
áldozataivá. Összehallucináltunk magunknak egy sosem létezett világot; ős
írások egész sora rá a bizonyíték. Utólagos javítások csak rontanának a
helyzeten, mit sem érő, már bevégzett tudatunkon. 2003. december 5. Végleg szűkében immár a
nagy, nyári költeményeknek, a szentjánosbogár potrohaként villózóknak, a
kőrisbogárhát-csillámlásúaknak, a cincérbajszúaknak, melyek mégiscsak
valami jelzés voltak, olyasfélék, akár a szarvasbogár bőgése - már csupán
a színehagyott zizegés, poros sarkokból, ahol a halálfejes lepke szokott
motozni a vastag, szőrös kutyaszarszerű gubójában, ahogy a hideg estében
szövöget valamit. 2003. december 6. Valami döglött írás
fojtogat, számot adni róla, olyanról, ami sohasem létezett, elszivárgott
valamerre, mire papírhoz jutottam volna, elszállt az emlékezetemből, most
is csak az árnyéka vetül vissza, akár valami lekottázhatatlan a levegőn
át: nos, ezt kellett volna szavakba foglalni, valami töredéket vagy
morzsalékot, már nem beszélt, hanem gondolt vagy képzelt nyelvet, és most
ezen a nyelven a valóságban is kifejezni valamit, mondani, szólni rajta,
végleg egy irányban, mert nincs, aki értse, vagyis magam sem értem, nincs
rá válasz, semmi sem áll mögötte, komplikáltabb formáció, kötelék stb.,
mely általa érintkezne vagy tartana fönn kapcsolatot. 2003. december 7. Ó, a mágneses térként
vonzó téli ígéretek, északi pólus súlyúak, amelyeknek vastag hó a
kötőanyaga; nyílt térségeken az örökösen kísértő hóvakság, hogy sötét
pápaszemet kell viselni hozzá, akár a vakoknak, cipelve a semmivel,
végtére is az Űr fekete anyagával kitömött érzelmi poggyászt: így jutni
valahová, végsőnek mondható erőfeszítéssel, és fagytól törékeny, világító,
vagy már egyenesen áttetsző csontokkal és fülekkel. 2003. december 8. Meglétünk struktúrájának
lényege mégiscsak a végtelen: erre alapozódik. Ám ha belegondolunk, csak
röviden tudunk róla szólni. A látszólagos állandóságot nem lehet kérdések
fölvetésével zaklatni, vagy mértékegysége felől faggatni, fölfogásunk
kezdetlegesre kialakult szabályai szerint. Mily sikertelennek tűnik itt
minden, a lezártságból való szabadulásra irányuló kísérlet, egyáltalán, a
szabadság fölvetése, majdnem mint az álom meghatározása. De legalább van,
ami mellettünk szól. (Az éjjel például torkom szakadtából ordítottam
álmomban, bár nem tudom, mit.) 2003. december 9. Sietős napsütés, hosszú
árnyak sebes gyaloglása. Szélfúvás kezd kaszálni, légtömegek helycseréje
tart, légözön érkezik. Mindahányszor előlről kezdjük a tanulást, a téli
igazodást, jégkorszakok múltán is. Havas emlékeink poláris fényből
épülnek, ki nem hunynának. Idő, természetesen, lesz még mindenre, figyelni
agykérgünkön a rianást, hallani hangját, ütni visszhangját. Koponyafalon,
vagy hol. Homloküregben. Dobüregben, ahol majd dobol. 2003. december 10. Szépen vagyunk,
megrögzött nép. Zizegünk vizek partján, tél elejére ide szorultunk, akár a
szivárványba. Ha a vízen beáll a jég, továbbmegyünk, mintha harisnyás lábú
lovakat vezetnénk; öreg hibákból ifjan tanulni - ez olyan férfiasan hat.
Előrelátónak lenni, miként telek jeges szeme, vagy a húzó vadlibák. A
vezérlúd kiáltozásából megállapítható a sötétben, délnek vonulnak, tehát
északról jön a hideg. 2003. december 11. Utolsó mesterség: a
városi kövezeten targoncát tolok. Segédkezem valakinek. Maradtam volna a
trágyakupacok mellett, akkor most varjúként a magam gazdája lennék. Messze
földön lenne száz kupac trágyám, vagy még több. Inam szakadtából dolgoznék
álló nap. Az este jöttén lámpát gyújtanék, és mondanék valami
kacskaringósat, valami olyat, amilyet jégvirág rajzol kihűlt szobákban az
ablak üvegére. Műalkotást, amely a gyors enyészeté, minden műalkotás sorsa
szerint. 2003. december 12. Egy mély lélegzet ebből
az idült levegőből, s máris érezni roncsoló hatását - ahogy ez mindent
megfojt! A szólóba belefojtja a szót, a kételkedőbe a kételyt, az
elborzadóba a borzadályt. Valaha többen voltunk itt, csenevész és satnya
népség, hangoskodók meg lejárt idejűek, évtizedes, tűző napsütéstől ragyás
bőrűek meg égési sebektől varacskosak, foszfortól megperzseltek, földi
pokol tanítványai: nem is tudni pontosan, mely napra tehető fogyatkozásunk
kezdete. Úgy fest most, mintha mindenki - akinek csak módja volt rá -
elbújdosott volna, és esze ágában sincs ismét mutatkozni. 2003. december 13. Az emlékezet középkora
képes tarokk-kártyákból jósolni: hívatlan vendégként ülünk távoli
asztalánál. Tartós éjszaka ölti magára elhagyott palástját, kanyarintja
sötét, lobogó, szeles lebernyegét - miféle titkát zárhatná a szívekbe? A
világ tenyerébe írtan halad az elveszett utakon, már megőszült, sok
mindent túlélt prédaként, és még mindig megy, visszatér, vagy már nem is
tér vissza. 2003. december 14. Dermedt szélzsákok a
légtérben - ez az elakadt lobogás még nem fogja téli vesztünket okozni.
Valami más szerepet szántak itt nekünk, vagy inkább kifogást: ujjrendet
lelni a tágas hangszeren, a széltében zsivajgó gépezeten, amíg rá nem
hibázunk eredendő, túlvilági hangzására. Nagy magasságban a szférák
zenéje, itt meg semmi egyéb, csak a világ korai sötéttől eldugult füle.
Egyhuzamban tart az alkonyat vagy már az alkonyat után. 2003. december 15. Nem tudom, milyen sikert
érnék el vele, ha háromban állapítanám meg a világtájak számát - miként ha
valami égi triposzról függeszkednénk a gravitáció szálán — , szemben a
bevett néggyel. Még mindig mód lenne valamennyi földrajzi pozíció
meghatározására, mintha földabroszon terítenének számunkra vacsorához,
déltengeri hajón, a fedélközben. 2003. december 16. A nagy horpaszokban,
suvadásokban, ahol valaha figyelemre méltó földtani történések játszódtak
le, megreked a hideg levegő. A verőfény mindenkor emlékezetes volt, de ma
már csak egy gatyás ölyv tollait borzolja karcsú fahegyen a szél: ennyi
az, ami esemény. Minden egyéb mintha végbement volna mostanra, mialatt
tartósnak mondható formát öltött. És itt jövünk mi, tetszőleges valakik,
csoszogva az események nyomában. 2003. december 17. Zarándokutam rövid volt:
csak a magasból, repülőgépről láttam a Szentföldet, kitörve Arábiából,
hogy kerubok sem tehették volna különben. Angyali perspektíva, az
okkerszínű pusztaság fölülnézete, miként egy szemlélet fölülvizsgálása.
Itt született az Írás, az Ige, következésképp az olvasás is, csupán nem
hallani hangzását. Önmagában tart tovább; bár lehetséges, hogy csak a nagy
magasság teszi, vagy épp a fölhajtóerejét használjuk repülés közben
Mohamed koporsóján. 2003. december 18. A zsombékos lőtéren,
amikor már hidegre fordult az idő, és a dér napközben is megmaradt -
ilyenkor már nem jártak ki gyakorlatozni a katonák —, délutánonként
szedett-vedett szerelésben erőnléti edzéseket tartottunk. Nem mi voltunk
itt a fontosak, inkább egy hosszútávfutó, aki a közeli, magasított
csatornatöltés hosszán már a tavaszi versenyekre készült. Szedte a lábát,
időnként a kezében tartrott stopperórára pillantott, és sebesen tartott a
végtelennek, egyenes irányban, amíg csak el nem nyelte a kora esti köd.
Eredményeiről sohasem hallottam később, igaz, nem is indultam soha
semmiféle versenyen sem. No, most honnan a szorongás, amire reggelente
ébredek, mintha épp aznap kellene valamit bizonyítanom; hiszen én időben
föladtam. 2003. december 19. Mi ki nem derül itt
utólag! Hogy voltaképpen nem is résztvevője, csupán szemlélője voltam
évtizedeken át a szinte figyelembe sem vett világnak, és a helyzetem most
is ugyanaz. A résztvevők gyakorta változtatják nézeteiket, egész kis
készletet halmoznak föl maguknak, mintha szakadatlanul hosszú télre
kúszülődnének. És csak elmélkednek, fagyos lábbal, bár mások vacognak
helyettük, egyhuzamban, máshol. 2003. december 20. Ezt az egyet még
fölvetném: hova a csodába rövidülnek még nappalaim? Már a reggeli órákban
belelátni az este nagyra tátott és sötétlő szájüregébe. Ott, mint egy
másik kontinensen, már gyújtogatják a lámpákat. 2003. december 21. Sajnálatos, hogy semmi
szín alatt sem lehetnék polgár, legföljebb állampolgár, de annak is csak
rossz, névleges, ereszkedettebb szintű, lebegő, kissé hontalan, elnézésre
szoruló, mint aki épp játszmát veszített - mert ha történetesen nyertem
is, akkor is veszítettem; legföljebb polgári álcát viselhetnék, ha
sejtelmem lenne róla, milyen az: úgy képzelve például, hogy akkor
túlságosan sokat megenged- hetnék magamnak. Mert miközben a polgár mindent
tud, én semmiben sem lehetek biztos (legkevésbé a magam dolgában): puszta
intuíció a termelőesz- közöm, a tőkém, a bankom. Ki adna hitelt
szavaimnak? 2003. december 22. Micsoda szélfúvást vagdos
a reggel a fejemhez, már azt sem tudom, milyen színben kellene mutatkoznom
- vagy inkább semmi szín alatt sem a hófelhőktől töredékes ég alatt,
vagyis amerre sejtem, ha egyáltalán létezik még. Valami kétségtelenül
létezik még, legalábbis emlékezetben, valaki emlékezetéből kiszabadultan,
zászlójelzés vagy ilyesmi, majd ha egészen kivilágosodik, és rég eloszlott
füstnél bizonyosabb, elszenesedett körvonalak mutatkoznak.
2003. december 23. Milyen jó elképzelés volt
az eredetileg, hogy majd valaki kezességet vállal értem, egyáltalán,
tudomást vesz rólam - no, erről most már letehetek; mostanra nyilvánvalóan
meghalt az általam kiszemelt egyén, meghaladván a százesztendős kort:
ilyen aggastyánokra szándékoztam én alapozni, és utána amit a sors
hoz. 2003. december 24. Ami tartalom lett volna,
azt még tartogattam, amíg csak rá nem döbbentem, üres. Ezt aztán könnyen
fogom vinni, nem ebbe fogok beleszakadni. De maga a tudata - az merőben
más! Az már nem tömeg, inkább irracionális, immenzurábilis, imaginárius
valami, mondjuk, a jobbik énem. Másik meg nincs is. Átláthatatlan az
egész, akár a havazás. Valami távoli. 2003. december 25. Délre mégis verőfény
kuporog a faágakon, eléggé tünékeny, szinte semmire sem futja az időnkből,
úgyhogy ezt jó lesz mindvégig szem előtt tartanunk. Télen a szántóföldeken
lerövidül a barázda, a papíron fikarcnyi lesz a verssor, nem hosszabb egy
jajdulásnál, kár is belekezdeni. Mert nézzük csak: hóból is tengernyit
lapátoltunk össze ősi teleken, s itt van, most az egésznek nyoma sincs.
Csak azok a csapások, amelyeken elindulhatnánk - no, most ugyan hova
vezethetnek? Ezt kellene még föltérképezni, vagyis a hiányukat, mert csak
ennyi belőlük a bizonyos. 2003. december 26. Nagy, borongós óceánok,
melyeknek széltől korbácsolt tükréből állítólag származunk, előmásztunk
egykor a jégborította iszapból, harcias tapogatókkal és más-más irányba
figyelő szempárral: így, utólag, mindenképpen érdekfeszítő elképzelés,
emlőslétünk magasából szemlélve. Vagy nyakoncsípni ilyen kis, sirokkótól
partra vert puhányt! Most úgy jön ki, mintha ez engem érdekelne, végig
szeretnék araszolni az eredet hosszú fonalán, amivel gyerekeket szokás
riogatni természetrajzórákon, hogy délutánra már el is felejtsék.
2003. december 27. Végül is e helyen, könnyű
szívvel, délutánra maradva... Valaki előbb-utóbb érkezni fog, látogatóféle,
föltenni a kérdést, amelyre a válaszon már mióta töprengünk! Hogy az
ismeretlen kérdésre nyomban legyen válaszunk is, kemény, határozott,
mintha ököllel a kérdező képébe csapnánk. Ebből talán érteni fog: nem csak
hogy a türelmünk van fogytán, hanem indulatunk mértéke is határtalan. Ezen
a hőfokon fogunk elégni, persze, már csupán a tűz hiányzik belőlünk, a
hév, fölidézni, amivel egykor ennek az egésznek nekivágtunk, könnyű kocsi
hátsó ülésén vitetve magunkat, akár egy keshedt úr. Nagyjából akkora
alakoskodás volt az egész, kimászva a sárból, csupán a kalap repült le a
szélben a fejünkről, és helyette másvalami eszméje vert gyökeret
benne. 2003. december 28. Lám, a költészet! Elveszítvén maga alól talaját, immár csak lebeg a reszketeg fényben, ragyogó és fagyos lumineszcencia, de túl magasan van ahhoz, hogy fölérhető legyen, és csak elnehezült, suta darabjai hullanak vissza a földre; nos, ezeknek a vizsgálata tart folyamatosan geológiai kalapács, nagyító és röntgenkészülék segítségével. A többi, mondhatni, biztonságban van. Ha alaposan rádolgozunk, még mindig történhet valami, áttörés vagy szakadás, bár nem tudni, mi célból. Talán bizonyos töredékek kellemes, remegő érzést emittálnak, miként az ezüsthuzalra fűzött békacombok korábbi századokban. |