Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2004. 3. szám
BRASNYÓ ISTVÁN
 
December
 

2003. december 1.

A szél alatt, ahol naphosszat a messziről sodródó szagoktól fölajzott kutyák futkosnak, elvakítottan a fény tükröződésétől, már kétségesnek tűnik nekivágni egy újabb bekezdésnek. Először is a sugárzó papírlapra vet szemet a viharzás, azt ragadja el, s viszi, viszi, akár egy szögletes holdtányért - kíváncsi lennék, vajon hol állapodik meg ez a szövegrész. Jó kezekbe kerülve, még valaki hasznát vehetné, olyan helyen, ahol literáris kukázást folytatnak; magam is mindig valami ilyen szerettem volna lenni: minél kevesebb ténykedés, annál több szöveg, idézőjel nyitva, zárva, majd idézőjel sem, inkább olló és ragasztó, végeredmény- ben puszta gazdátlan iromány, amely már kulcsrakésznek tűnik.
 

2003. december 2.

Leszúrják a húros tökű malacot, akkora vehemenciával, mintha a véréből szándékoznának inni, némi szeszlángtól megsuhintva. De csak fölfogják a vért, mintha áldozatot mutatna be a sok korhely pogánya. Most el lehet képzelni, ahogy ezek imádkozni szoktak, meg bölcselkedni, hogy ne is mondjam: meditálni, az elfajzott mongol koponyájukban. A vastag gúnya lemelegszik róluk, mielőtt megszólalhatnának, csak élnek, elakadva két szó között.
 

2003. december 3.

Megrögzött, fagyszítta fejű ünnepélyek, november 29-ék és 30-ák, amelyekre zsúfolt vonatok vitték a már eleve kótyagos tömeget, s azután a napokon át tartó visszaszállingózások a kiindulási állomásokra, hosszúra nyúlva, akár a varjúraj. Kemény italok után mindenkire csak a tulajdon poharának mélye bámult vissza üresen, miközben dőltünk a nevetéstől. Tartott valami történelem, amelyre már akkor sem emlékezett senki, bár fölsőbb fórumokon hullafolt színébe játszó bélyegzővel hitelesítették.
 

2003. december 4.

A vérmes mindenét! Hajnalt még nem láttam ilyen tövises ágakkal, most ez rohamoz, valami nem is létező irányból, kétséges azimut szerint: úgysem lennénk képesek már bemérni. Itt még füstjét írná a korai óra, bodrozódó, olvashatatlan betűit, de már nincs hely a világos táblán, még az égi óra mutatói is elhal- ványulnak - olybá is tekinthetjük, mintha már nem is léteznének. Jóideje hajlok arra, hogy higgyem: érzéki csalódásnak válunk szó szerinti áldozataivá. Összehallucináltunk magunknak egy sosem létezett világot; ős írások egész sora rá a bizonyíték. Utólagos javítások csak rontanának a helyzeten, mit sem érő, már bevégzett tudatunkon.
 

2003. december 5.

Végleg szűkében immár a nagy, nyári költeményeknek, a szentjánosbogár potrohaként villózóknak, a kőrisbogárhát-csillámlásúaknak, a cincérbajszúaknak, melyek mégiscsak valami jelzés voltak, olyasfélék, akár a szarvasbogár bőgése - már csupán a színehagyott zizegés, poros sarkokból, ahol a halálfejes lepke szokott motozni a vastag, szőrös kutyaszarszerű gubójában, ahogy a hideg estében szövöget valamit.
 

2003. december 6.

Valami döglött írás fojtogat, számot adni róla, olyanról, ami sohasem létezett, elszivárgott valamerre, mire papírhoz jutottam volna, elszállt az emlékezetemből, most is csak az árnyéka vetül vissza, akár valami lekottázhatatlan a levegőn át: nos, ezt kellett volna szavakba foglalni, valami töredéket vagy morzsalékot, már nem beszélt, hanem gondolt vagy képzelt nyelvet, és most ezen a nyelven a valóságban is kifejezni valamit, mondani, szólni rajta, végleg egy irányban, mert nincs, aki értse, vagyis magam sem értem, nincs rá válasz, semmi sem áll mögötte, komplikáltabb formáció, kötelék stb., mely általa érintkezne vagy tartana fönn kapcsolatot.
 

2003. december 7.

Ó, a mágneses térként vonzó téli ígéretek, északi pólus súlyúak, amelyeknek vastag hó a kötőanyaga; nyílt térségeken az örökösen kísértő hóvakság, hogy sötét pápaszemet kell viselni hozzá, akár a vakoknak, cipelve a semmivel, végtére is az Űr fekete anyagával kitömött érzelmi poggyászt: így jutni valahová, végsőnek mondható erőfeszítéssel, és fagytól törékeny, világító, vagy már egyenesen áttetsző csontokkal és fülekkel.
 

2003. december 8.

Meglétünk struktúrájának lényege mégiscsak a végtelen: erre alapozódik. Ám ha belegondolunk, csak röviden tudunk róla szólni. A látszólagos állandóságot nem lehet kérdések fölvetésével zaklatni, vagy mértékegysége felől faggatni, fölfogásunk kezdetlegesre kialakult szabályai szerint. Mily sikertelennek tűnik itt minden, a lezártságból való szabadulásra irányuló kísérlet, egyáltalán, a szabadság fölvetése, majdnem mint az álom meghatározása. De legalább van, ami mellettünk szól. (Az éjjel például torkom szakadtából ordítottam álmomban, bár nem tudom, mit.)
 

2003. december 9.

Sietős napsütés, hosszú árnyak sebes gyaloglása. Szélfúvás kezd kaszálni, légtömegek helycseréje tart, légözön érkezik. Mindahányszor előlről kezdjük a tanulást, a téli igazodást, jégkorszakok múltán is. Havas emlékeink poláris fényből épülnek, ki nem hunynának. Idő, természetesen, lesz még mindenre, figyelni agykérgünkön a rianást, hallani hangját, ütni visszhangját. Koponyafalon, vagy hol. Homloküregben. Dobüregben, ahol majd dobol.
 

2003. december 10.

Szépen vagyunk, megrögzött nép. Zizegünk vizek partján, tél elejére ide szorultunk, akár a szivárványba. Ha a vízen beáll a jég, továbbmegyünk, mintha harisnyás lábú lovakat vezetnénk; öreg hibákból ifjan tanulni - ez olyan férfiasan hat. Előrelátónak lenni, miként telek jeges szeme, vagy a húzó vadlibák. A vezérlúd kiáltozásából megállapítható a sötétben, délnek vonulnak, tehát északról jön a hideg.
 

2003. december 11.

Utolsó mesterség: a városi kövezeten targoncát tolok. Segédkezem valakinek. Maradtam volna a trágyakupacok mellett, akkor most varjúként a magam gazdája lennék. Messze földön lenne száz kupac trágyám, vagy még több. Inam szakadtából dolgoznék álló nap. Az este jöttén lámpát gyújtanék, és mondanék valami kacskaringósat, valami olyat, amilyet jégvirág rajzol kihűlt szobákban az ablak üvegére. Műalkotást, amely a gyors enyészeté, minden műalkotás sorsa szerint.
 

2003. december 12.

Egy mély lélegzet ebből az idült levegőből, s máris érezni roncsoló hatását - ahogy ez mindent megfojt! A szólóba belefojtja a szót, a kételkedőbe a kételyt, az elborzadóba a borzadályt. Valaha többen voltunk itt, csenevész és satnya népség, hangoskodók meg lejárt idejűek, évtizedes, tűző napsütéstől ragyás bőrűek meg égési sebektől varacskosak, foszfortól megperzseltek, földi pokol tanítványai: nem is tudni pontosan, mely napra tehető fogyatkozásunk kezdete. Úgy fest most, mintha mindenki - akinek csak módja volt rá - elbújdosott volna, és esze ágában sincs ismét mutatkozni.
 

2003. december 13.

Az emlékezet középkora képes tarokk-kártyákból jósolni: hívatlan vendégként ülünk távoli asztalánál. Tartós éjszaka ölti magára elhagyott palástját, kanyarintja sötét, lobogó, szeles lebernyegét - miféle titkát zárhatná a szívekbe? A világ tenyerébe írtan halad az elveszett utakon, már megőszült, sok mindent túlélt prédaként, és még mindig megy, visszatér, vagy már nem is tér vissza.
 

2003. december 14.

Dermedt szélzsákok a légtérben - ez az elakadt lobogás még nem fogja téli vesztünket okozni. Valami más szerepet szántak itt nekünk, vagy inkább kifogást: ujjrendet lelni a tágas hangszeren, a széltében zsivajgó gépezeten, amíg rá nem hibázunk eredendő, túlvilági hangzására. Nagy magasságban a szférák zenéje, itt meg semmi egyéb, csak a világ korai sötéttől eldugult füle. Egyhuzamban tart az alkonyat vagy már az alkonyat után.
 

2003. december 15.

Nem tudom, milyen sikert érnék el vele, ha háromban állapítanám meg a világtájak számát - miként ha valami égi triposzról függeszkednénk a gravitáció szálán — , szemben a bevett néggyel. Még mindig mód lenne valamennyi földrajzi pozíció meghatározására, mintha földabroszon terítenének számunkra vacsorához, déltengeri hajón, a fedélközben.
     - Mikor étkezünk már? - vetném föl nyomatékosan a kérdést, továbbá: - Amennyiben megkaphatnám az étlapot... Köszönöm.
     Mondja még valaki azt, hogy nem apostolok türelmét igényelné a velem való bánásmód.
 

2003. december 16.

A nagy horpaszokban, suvadásokban, ahol valaha figyelemre méltó földtani történések játszódtak le, megreked a hideg levegő. A verőfény mindenkor emlékezetes volt, de ma már csak egy gatyás ölyv tollait borzolja karcsú fahegyen a szél: ennyi az, ami esemény. Minden egyéb mintha végbement volna mostanra, mialatt tartósnak mondható formát öltött. És itt jövünk mi, tetszőleges valakik, csoszogva az események nyomában.
 

2003. december 17.

Zarándokutam rövid volt: csak a magasból, repülőgépről láttam a Szentföldet, kitörve Arábiából, hogy kerubok sem tehették volna különben. Angyali perspektíva, az okkerszínű pusztaság fölülnézete, miként egy szemlélet fölülvizsgálása. Itt született az Írás, az Ige, következésképp az olvasás is, csupán nem hallani hangzását. Önmagában tart tovább; bár lehetséges, hogy csak a nagy magasság teszi, vagy épp a fölhajtóerejét használjuk repülés közben Mohamed koporsóján.
 

2003. december 18.

A zsombékos lőtéren, amikor már hidegre fordult az idő, és a dér napközben is megmaradt - ilyenkor már nem jártak ki gyakorlatozni a katonák —, délutánonként szedett-vedett szerelésben erőnléti edzéseket tartottunk. Nem mi voltunk itt a fontosak, inkább egy hosszútávfutó, aki a közeli, magasított csatornatöltés hosszán már a tavaszi versenyekre készült. Szedte a lábát, időnként a kezében tartrott stopperórára pillantott, és sebesen tartott a végtelennek, egyenes irányban, amíg csak el nem nyelte a kora esti köd. Eredményeiről sohasem hallottam később, igaz, nem is indultam soha semmiféle versenyen sem. No, most honnan a szorongás, amire reggelente ébredek, mintha épp aznap kellene valamit bizonyítanom; hiszen én időben föladtam.
 

2003. december 19.

Mi ki nem derül itt utólag! Hogy voltaképpen nem is résztvevője, csupán szemlélője voltam évtizedeken át a szinte figyelembe sem vett világnak, és a helyzetem most is ugyanaz. A résztvevők gyakorta változtatják nézeteiket, egész kis készletet halmoznak föl maguknak, mintha szakadatlanul hosszú télre kúszülődnének. És csak elmélkednek, fagyos lábbal, bár mások vacognak helyettük, egyhuzamban, máshol.
 

2003. december 20.

Ezt az egyet még fölvetném: hova a csodába rövidülnek még nappalaim? Már a reggeli órákban belelátni az este nagyra tátott és sötétlő szájüregébe. Ott, mint egy másik kontinensen, már gyújtogatják a lámpákat. 
 

2003. december 21.

Sajnálatos, hogy semmi szín alatt sem lehetnék polgár, legföljebb állampolgár, de annak is csak rossz, névleges, ereszkedettebb szintű, lebegő, kissé hontalan, elnézésre szoruló, mint aki épp játszmát veszített - mert ha történetesen nyertem is, akkor is veszítettem; legföljebb polgári álcát viselhetnék, ha sejtelmem lenne róla, milyen az: úgy képzelve például, hogy akkor túlságosan sokat megenged- hetnék magamnak. Mert miközben a polgár mindent tud, én semmiben sem lehetek biztos (legkevésbé a magam dolgában): puszta intuíció a termelőesz- közöm, a tőkém, a bankom. Ki adna hitelt szavaimnak?
 

2003. december 22.

Micsoda szélfúvást vagdos a reggel a fejemhez, már azt sem tudom, milyen színben kellene mutatkoznom - vagy inkább semmi szín alatt sem a hófelhőktől töredékes ég alatt, vagyis amerre sejtem, ha egyáltalán létezik még. Valami kétségtelenül létezik még, legalábbis emlékezetben, valaki emlékezetéből kiszabadultan, zászlójelzés vagy ilyesmi, majd ha egészen kivilágosodik, és rég eloszlott füstnél bizonyosabb, elszenesedett körvonalak mutatkoznak.
 

2003. december 23.

Milyen jó elképzelés volt az eredetileg, hogy majd valaki kezességet vállal értem, egyáltalán, tudomást vesz rólam - no, erről most már letehetek; mostanra nyilvánvalóan meghalt az általam kiszemelt egyén, meghaladván a százesztendős kort: ilyen aggastyánokra szándékoztam én alapozni, és utána amit a sors hoz.
     Nem hozott semmit; magam is alig tudtam eleven maradni, vagy mi a fenét képzelhettem be magamnak, mármint annak idején? Hogy majd csak úgy fölfigyelnek akár egyetlen nyikkanásomra is? Dehogy figyeltek: még az üvöltésemet is elengedték volna a fülük melett, legyen az akár időmértékes, akár hangsúlyos, vagy ami csak úgy kicsoroghat a szavak eresztékei közt. Végül pedig jó kis gubó ez nekem, így, belezártan, képzelem én, most, utólag.
 

2003. december 24.

Ami tartalom lett volna, azt még tartogattam, amíg csak rá nem döbbentem, üres. Ezt aztán könnyen fogom vinni, nem ebbe fogok beleszakadni. De maga a tudata - az merőben más! Az már nem tömeg, inkább irracionális, immenzurábilis, imaginárius valami, mondjuk, a jobbik énem. Másik meg nincs is. Átláthatatlan az egész, akár a havazás. Valami távoli.
 

2003. december 25.

Délre mégis verőfény kuporog a faágakon, eléggé tünékeny, szinte semmire sem futja az időnkből, úgyhogy ezt jó lesz mindvégig szem előtt tartanunk. Télen a szántóföldeken lerövidül a barázda, a papíron fikarcnyi lesz a verssor, nem hosszabb egy jajdulásnál, kár is belekezdeni. Mert nézzük csak: hóból is tengernyit lapátoltunk össze ősi teleken, s itt van, most az egésznek nyoma sincs. Csak azok a csapások, amelyeken elindulhatnánk - no, most ugyan hova vezethetnek? Ezt kellene még föltérképezni, vagyis a hiányukat, mert csak ennyi belőlük a bizonyos.
 

2003. december 26.

Nagy, borongós óceánok, melyeknek széltől korbácsolt tükréből állítólag származunk, előmásztunk egykor a jégborította iszapból, harcias tapogatókkal és más-más irányba figyelő szempárral: így, utólag, mindenképpen érdekfeszítő elképzelés, emlőslétünk magasából szemlélve. Vagy nyakoncsípni ilyen kis, sirokkótól partra vert puhányt! Most úgy jön ki, mintha ez engem érdekelne, végig szeretnék araszolni az eredet hosszú fonalán, amivel gyerekeket szokás riogatni természetrajzórákon, hogy délutánra már el is felejtsék.
 

2003. december 27.

Végül is e helyen, könnyű szívvel, délutánra maradva... Valaki előbb-utóbb érkezni fog, látogatóféle, föltenni a kérdést, amelyre a válaszon már mióta töprengünk! Hogy az ismeretlen kérdésre nyomban legyen válaszunk is, kemény, határozott, mintha ököllel a kérdező képébe csapnánk. Ebből talán érteni fog: nem csak hogy a türelmünk van fogytán, hanem indulatunk mértéke is határtalan. Ezen a hőfokon fogunk elégni, persze, már csupán a tűz hiányzik belőlünk, a hév, fölidézni, amivel egykor ennek az egésznek nekivágtunk, könnyű kocsi hátsó ülésén vitetve magunkat, akár egy keshedt úr. Nagyjából akkora alakoskodás volt az egész, kimászva a sárból, csupán a kalap repült le a szélben a fejünkről, és helyette másvalami eszméje vert gyökeret benne.
 

2003. december 28.

Lám, a költészet! Elveszítvén maga alól talaját, immár csak lebeg a reszketeg fényben, ragyogó és fagyos lumineszcencia, de túl magasan van ahhoz, hogy fölérhető legyen, és csak elnehezült, suta darabjai hullanak vissza a földre; nos, ezeknek a vizsgálata tart folyamatosan geológiai kalapács, nagyító és röntgenkészülék segítségével. A többi, mondhatni, biztonságban van. Ha alaposan rádolgozunk, még mindig történhet valami, áttörés vagy szakadás, bár nem tudni, mi célból. Talán bizonyos töredékek kellemes, remegő érzést emittálnak, miként az ezüsthuzalra fűzött békacombok korábbi századokban.