Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2003. 9.szám
 
BENEDEK SZABOLCS
 
Andi az ágyamon
(Purgatórium 7.)
 

Andi volt az első, aki a szemembe mondta.
     Nálam, az albérletben. Feküdtünk az ágyon: Andi arccal a fal felé, én közvetlenül mögötte. Egyik kezemmel a combját, másikkal a fejét simogattam, és időről időre kísérletet tettem arra, hogy a testhez álló, fekete nadrágjába bújtatott fenekéhez dörgölőzzek. Andi eleinte minden erre irányuló mozdulatomra a fal irányába csúszott, később leállt ezzel - részint azért, mert már olyan közel volt a falhoz, hogy nem tudott közelebb csúszni, részint pedig azért, mert egyre inkább elnyomta az álom.
     Osztálytársam volt a gimnáziumban. Nem fordítottunk egymásra különösebb figyelmet: ő túlságosan nagy falat volt az én számomra, én túlságosan apró pont az ő számára. Azok közé a lányok közé tartozott, akik felől soha nem volt kétségem, hogy legföljebb távolról vethetek egy-egy pillantást tökéletes testükre, a nadrág feszülésében domborodó fenekükre, a falatka rövidujjú póló mögé alig-alig rejtett mellükre, hattyúnyakuk ívére, ingerlő szájukra, hátuk közepére omló dús hajukra. Az ilyen lányokat nem nekem találták ki, azokat a fenekeket nem az én kezem tapogathatta, az ingerlő ajkakra nem az én szám tapadt. Mindez a gimnáziumban nem zavart különösebben. Tudomásul vettem a helyzetet és kész. Ha a folyosón, vagy egy tanterem ablakmélyedésében véletlenül megleptem Andit (és hasonló társnőit) valamelyik felsőbb évessel csókolázásba vagy vad pettingbe merülve, idétlenül röhögtem, míg Andiék mosolyogtak, és arcukra az volt írva: "Ó, csak Béla az, nem számít". Ilyenkor persze elkapott az irigység, ám rövid idő alatt túltettem rajta magam. Tisztában voltam a realitásokkal. Andit nem nekem találták ki. Másik kategória.
     Osztálytársak voltunk, négy éven keresztül egymás mellett éltünk, ám viszonyunk kimerült annyiban, hogy időnként elkérte tőlem a matematika házi feladatot, én pedig kértem tőle tollat vagy ceruzabelet. Mindezek ellenére mindketten megörültünk, amikor egymásba botlottunk a Ferenciek terén, a metróállomáson. Én vigyorra húztam a számat, Andi kishíjján a nyakamba ugrott - kishíjján, mert az utolsó pillanatban visszahőkölt, de a mosolya, a tekintete ragyogása maradt.
     Nem tudtam, hogy Pesten van. Ő hallott rólam: az osztályban, sőt az egész évfolyamon híre ment felvételi eredményemnek (egyetlen pont veszteség nélkül jutottam be az egyetemre, a következő tanévben én lettem a negyedikesek számára az etalon), azt viszont én ott, a metróállomáson tudtam meg, hogy Andi felvételizett egy vidéki főiskolába, nem vették föl, most a fővárosban dolgozik. Azonnal elkezdte sorolni azoknak a nevét, akik tudomása szerint ugyancsak Pesten vannak, a fejemet ráztam, hogy egyikről sincs információm. "Sebaj - mondta Andi, és először az életben rám nevetett. - Jó, hogy találkoztunk. Alig ismerek ebben az iszonyú nagy városban valakit, öröm látni a régi arcokat."
     Hirtelen ötlettől vezérelve elhívtam az albérletbe. "A lakótársam nincs otthon - magyaráztam -, vacsorázhatnánk valamit." "Rendben" - vágta rá Andi, nekem pedig az jutott eszembe, hogy mindössze töltött káposzta van a hűtőben. Nagyanyám csinálta a hétvégi disznóvágáskor, fölhoztam, és miután minden mást megettem, csupán az maradt. A töltött káposzta azonban - gondoltam - nem lányos étel. Főleg nem olyan lányoknak való, amilyen Andi.
     - Menjünk be a boltba - indítványoztam. - Vegyünk valamit.
     - Mit akartál vacsorázni? - kérdezte Andi.
     - Nem tudom... - vonogattam a vállam. - Még nem döntöttem el.
     - Nem szoktál otthonról hozni kaját? - csacsogott tovább Andi, már a boltban. - Én mindig hozok egy csomót. Ha nem hoznék és itt kéne kaját vennem, nem jönnék ki a pénzemből.
     - Én is szoktam - a kezembe vettem egy befőttesüveget.
     - Nálam van most otthon, az albérletben füstölt kolbász - folytatta Andi. - Finom házi füstölt kolbász, sok borssal meg paprikával. Legközelebb én hívlak meg vacsorára, és azt eszünk. Erős mustárral.
     "Házi füstölt kolbász?" - a következő pillanatban azt kérdeztem Anditól:
     - Szereted a töltött káposztát?
     - Imádom.
     - Mert van.
     - Hol?
     - Nálam. Az albérletben. Kérsz?
     - Hogyne kérnék? - húzta mosolyra Andi izgatóan vörös ajkát. - Mondtam, hogy imádom.
     Tejfölt vettünk, meg puha fehér kenyeret. Hazamentünk az albérletbe, és teletömtük magunkat töltött káposztával.
      Onnantól fogva sokat találkoztunk. Időnként moziba mentünk, időnként csavarogtunk a városban. Andi egy negyvenöt év körüli elvált asszonynál lakott a hetedik kerületben. Sötét, depressziós lakás volt, amikor megláttam, némileg megvigasztalódtam, hogy nem csupán én lakom ilyen helyen, másokra is hasonló csapást mért a sors. Az özvegyasszony a belső szobában lakott, Andi a külsőben, úgyhogy ha az özvegyasszonynak éjjel ki kellett mennie pisilni, át kellett gyalogolnia Andi szobáján. "Van, amikor meztelenül jön ki - mesélte Andi. - Teljesen meztelenül. Azt hiszi, alszom. De én nem tudok aludni, ha szól a rádió." Andi főbérlőjéhez hetente egyszer eljárt egy szintén negyvenöt év körüli, családos férfi, és ott töltötte az éjszakát. Bezárkóztak a belső szobába, fölhangosították a rádiót. A rádió azonban nem hagyta aludni Andit.
     - Miért nem szólsz, hogy ne kapcsolják be? - kérdeztem.
     - Hülye - nevetett Andi. - Szerinted miért kapcsolják be? Azért, hogy ne halljam, mit csinálnak. - Azt is elmesélte: hosszú meneteket nyomnak, a rádió bekapcsolása és az özvegyasszony meztelenül való kijövetele között több mint egy óra telik el. "Én nem az ilyenekhez vagyok szokva - nevetett Andi. - Hanem a sokkal rövidebbekhez."
     Egyre több dolgot mesélt el magáról. Időnként csodálkoztam, mennyire sok időt veszteget rám, nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen lány körül ne nyüzsögjenek a fiúk. Andi azonban egy szóval sem említette, hogy járna valakivel, arról a barátjáról is hallgatott, akivel a gimnázium utolsó évében kavart. Aztán egy ízben, amikor a Rákóczi úton baktatva elmélyültem magyaráztam neki Luxemburgi Zsigmond városépítő tevékenységéről, az egyik jelzőlámpánál megállva Andi egyszer csak felém fordult, és azt kérdezte:
     - Béla, szerinted én kurva vagyok?
     Meghökkentem.
     - Micsoda?
     - Kurva.
     - Miért lennél kurva?
     Andi vállat vont. A lámpa zöldre váltott, mentünk tovább.
     Zavartan hallgattam. Már nem tudtam visszakanyarintani a beszélgetést Luxemburgi Zsigmondhoz. Andi arcát fürkésztem. Elgondolkozva, szótlanul haladt mellettem.
     Az Astoria közelében megint megszólalt:
     - Ha Gábor tudná, biztos azt mondaná, hogy kurva vagyok.
     Gábornak hívták azt a srácot, akivel az érettségi idején járt. Nálunk egy évvel korábban végzett, magas, jóképű srác volt, több osztálytársnőm titkos szerelme. Andi egész sokáig, egy tanéven át a barátnője volt.
     - Egyáltalán nem biztos - hebegtem. - Szerintem megértené.
     - Mit? - csattant föl Andi. - Hogy egy héten belül három férfival feküdtem le?
     Erre nem tudtam mit mondani.
     - Látod? Te is hallgatsz. Meg vagy döbbenve.
     Ebben igaza volt, bár a "megdöbbenés" kifejezés nem teljesen helyén való. Izgatott lettem. A táskámat kénytelen voltam a derekam elé csúsztatni, Andi nehogy észrevegye a merevedésemet.
     - Mindegy. Már megtörtént.
     A Kossuth Lajos utca közepén értem utol. Lassított, végül a Jégbüfé előtt megállt, rám nézett, azt mondta:
     - Ketten testvérek. A harmadik a kollégám.
     Abban a pillanatban rendkívül szépnek találtam.
     - Testvérek? - kérdeztem. - Honnan ismered őket?
     Vállat vont. (Nagyon szeretett vállat vonni.)
     Otthon azt akarták, hogy a munka mellett nyelvet tanuljon. Pénzt is kapott, a fizetéséből sem kellett rá áldoznia, hogy fogadjon egy angoltanárt. Egy villanyoszlopra kiragasztott hirdetés nyomán találkozott Marcival.
     Ekkor már a Jégbüfében ültünk, fagylaltot ettünk kehelyből.
     - S ki ez a Marci? - érdeklődtem.
     Az ELTÉ-re jár, mesélte Andi, lassan már végeznie kéne, ám egyelőre maga se tudja, hanyadik évben jár. Halasztott is, évet ismételt is, megtörtént minden, ami csak lehetséges. Mivel a tanulmányi eredménye miatt ösztöndíjat nem kapott, angolórákat adott az Andihoz hasonló fiataloknak - elsősorban lányoknak, szűrtem le a történtek alapján.
     - Na és? Jó pasi? Csinos srác?
     - Csinos - vonogatta újra a vállait Andit. Elmosolyodott: - Tulajdonképpen nagyon csinos. Nem volt még ilyen mutatós pasim. - Tovább mosolygott, közben kavargatta a fagylaltját (mintha kávé lenne), kifelé bámult az ablakon. A hetes busz megállójában álló embereket nézte.
     Hiába faggattam a részletekről, nem avatott be. Mindössze annyit mondott: "Ugyan már, Béla. Csak tudod te is, hogyan történik ez". Holott éppen ez az: nem tudtam semmit. A részletek érdekeltek - mégis, vajon olyan ez, hogy angolul társalognak a ágyon, aztán csókolózni kezdenek, és onnantól nincs megállás?... Andi azonban rendíthetetlen maradt:
     - Egyszerűen lefeküdtem vele. Nem is egyszer. Nem csak nálam, az albérletben, hanem őnála is.
     Az angolt onnantól fogva elhanyagolták.
     Pár nappal ezelőtt Marci nem ért rá. Nem szólt előre, maga helyett viszont elküldte az öccsét, Robit. Az becsöngetett, és annyit mondott: ő fogja helyettesíteni a bátyját. Nem tudni, az angoltanításra gondolt-e, Andi azonban annyira elkeseredett, amiért Marci föl se hívta az óra lemondása, illetve a helyettesítés miatt, hogy azt gondolta: mindegy, miért jött az öcs, az ő karjában fog vigasztalódni.
     - Úgyhogy vele is lefeküdtem.
     Makogtam valamit, Andi nem hallgatott végig. Azzal szakított közbe, hogy:
     - Nem is mindig védekeztem.
     - Nem védekeztél? - csattantam föl. - Mi van, ha terhes lettél?
     - Nem lettem terhes - felelte magabiztosan Andi.
     - Na és - jutott eszembe a következő tromf -, na és ha elkaptál volna valamit? Ha mondjuk ez a Marci meg a Robi másokkal is szokott így?...
     Andi a szemben lévő Julius Meinl-üzlet felé bámult, látszott rajta, hogy erősen gondolkodik.
     - Tőlük nem kaphattam el semmit.
     - Hogyhogy? Nem védekeztél.
     - De igen. Vagyis nem úgy.
     - Nem úgy... - ezt tényleg nem értettem. - Használtatok vagy nem használtatok óvszert?
     - Nem használtunk - vágta rá azonnal Andi -, de úgy csináltuk, hogy se terhes ne legyek, se egyéb baj ne legyen.
     - Akkor hogy csináltátok? Bevettél valamit? Attól még elkaphatod...
     Andi legyintett. Látva az értetlen arcomat, megcsóválta a fejét, azt mondta:
     - Béla, te is biztos tudod, hogyan szokták ilyenkor csinálni. Biztos olvastál már az ilyesmiről.  - A fagylalt maradékát kapargatta a kehely széléről.
     - Kérsz még valamit? - kérdeztem, mert a pult felé tekintgetett.
     - Valamit innék. Gyümölcslevet.
     Mikor visszamentem a két nagy pohár őszibaracklével, azt mondta Andi:
     - Marcitól és Robitól nem is lehettem terhes, vagy ilyesmi. De a Gézától igen.
     Letettem a két poharat magunk elé.
     - A Géza, az kicsoda?
     - A kollégám.
     Egy nálunk vagy tíz évvel idősebb - vagyis a mi szemünkben veterán - fickó. A cégnél, ahol Andi dolgozott, informatikus. Az előző hétvégén kétnapos vidéki kiszállást tartottak. Konferencia, workshop, miegyéb. A kolléga, Andi, és egy idősebb hölgy. A kolléga egész úton Andinak csapta a szelet, este pedig bekopogott a szobájába. Andi beengedte.
     - Azt mondta, nagyon szép vagyok. Le kellene festeni.
     - Igaza van - csúszott ki a számon.
     - Különösen a melleim. Szerinte gyönyörűek.
     Leplezetlenül bámultam Andi mellei felé. Az átmeneti kabát takarásától nem láttam semmit.
     - Szóval - kérdezte, már a Jégbüfé előtt -, szerinted kurva vagyok?
     - Nem vagy kurva.
     - Miért nem?
     Nem tudtam mit felelni. Mondjam azt, hogy: "Igazából nem érdekel, kurva vagy-e, ellenben iszonyúan irigylem azokat, akikkel lefeküdtél, legszívesebben itt mindjárt bevonszolnálak egy kapulajba és hátulról beakasztanék, közben markolnám a gyönyörű seggedet"?
     Ehelyett annyit mondtam:
     - Szerintem nem vagy az. Csak élvezed az életet. Az nem baj.
     Hazakísértem. Útközben az egyetemről meséltem neki. Hogy milyen tantárgyaink vannak, meg hogy nyakunkon a vizsgaidőszak, és mekkora mennyiségű tananyagot kell bemagolnunk. Borzasztó. Azt hittem a felvételi után, túl vagyok minden ilyesmin, erre tessék, itt egy nyomorult vizsgára többet kell tanulni, mint az egész négyéves gimnáziumi történelem tananyag. Épp a honfoglalás előtti magyarság életmódjába készültem belefogni, amikor Andi megtorpant és megragadta a karomat.
     - Akkor szia - hadarta. - Majd találkozunk.
     Fölnéztem. Három vagy négy háznyira voltunk az albérletétől.
     - Mi van?
     - Vár a Marci.
     Arra néztem, amerre a fejével biccentett. Nem tudtam eldönteni, melyik a Marci az ott álldogáló és járkáló sok ember közül.
     - Mikor találkoztál utoljára vele?
     - Régen.
     - Azóta, hogy az öccsét küldte el maga helyett, azóta is?
     Andi a fejét rázta.
     - Most vár - tette hozzá. - Na, szia. Köszi a fagyit.
     Futott a kapualj felé.
     Akartam még valamit utána kiáltani, nem jutott eszembe semmi értelmes.
     Hónapokig nem találkoztunk. Vizsgaidőszak jött, tél, karácsony, újév, ilyenek. Elmerültem a történelmi események, fogalmak és összefüggések bemagolásába, arra se maradt időm, hogy lányok egyáltalán az eszembe jussanak. Hetekig békén hagytak a testi és lelki kínjaim, minden idegszálam a tananyagra figyelt, összes energiámat abba fektettem, hogy minél előbb és könnyebben túljussak ezen az egyetemisták számára legendásan gyötrelmes időszakon. S amikor már az indexem minden rubrikájába került bejegyzés, a csoporttársaimmal is megvitattam az összes vizsgát és az az összes vizsgáztatót, és már mindent tudtunk egymás vizsgaidőszakbéli élményeiről, az első szemináriumi hét csütörtökén, a Vörösmarty téren lévő nagy kőoroszlán közelében, a hószállingózásban szembe jött Andi.
     Ugyanolyan kitörő örömmel fogadott, mint hónapokkal azelőtt, azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem torpant meg, egyenest a nyakamba ugrott. Nevetett, a vállamat lapogatta. Utána megállt előttem, csillogó tekintettel, sugárzó arccal azt vetette a szememre, hogy hová tűntem, miért nem kerestem ennyi időn át.
     - Vizsgaidőszak volt. Ne haragudj.
      Vizsgaidőszak? Na és? Sikerült? Milyen volt? Mesélj!
     Belém karolt, elindult velem a Váci utca felé.
     Fura érzés volt. Még soha nem karolt senki belém. Még soha senki nem mutatott irántam ekkora érdeklődést a másik nemből. Teljesen megkótyagosodtam.
     Pár mondatban elmakogtam, mi történt velem, majd megkértem, ő is meséljen magáról. Legyintett, hogy vele semmi érdekes nem történt. Az ünnepeket otthon töltötte, de csupán pár nap szabadságot kapott. Január elején megint visszaállt a robotba, azóta egyfolytában dolgozik.
     - Más egyéb? - faggattam tovább.
     - Mi más? - rám nézett, hirtelen elmosolyodott. - Ja, igen! A Robi és a Marci. Az véget ért.
     - Komolyan?
     - A legkomolyabban. Rájöttem, hogy hülye voltam. Hülye és felelőtlen. Többet nem akarok ilyen kalandokba keveredni.
     Sétáltunk a Váci utcán az Erzsébet-híd felé. Andi időnként hozzámsimult, egyfolytában csacsogott. A szívem lüktetett, minden porcikámat átjárta az izgalom. Azt találtam ki: menjünk el hozzám, a lakótársam már hazautazott, megünnepelhetnénk a sikeres vizsgáimat. Vártam, hogy viszszautasít, ehelyett azonnal rávágta: "Oké!"
     Megcéloztuk a Ferenciek terén lévő boltot, hogy vásároljunk enni- és innivalót.
     A dohányáruk között válogattam, Andi kikerekedett szemekkel kérdezte:
     - Béla, te cigizel?
     - Hébe-hóba.
     - Nahát, nem gondoltam volna.
     - Mi ebben a meglepő? Te nem szoktál rágyújtani?
     - De - bólogatott. - Időnként.
     Vettünk egy csomag cigarettát, két üveg bort és egy kevés ropit.
     Otthon az első dolgom volt átcipelni a lakótársam szobájából az enyémbe a music centert. "Szereted a Pink Floydot?" - kérdeztem Andit, miközben megfelelő helyet és elérhető konnektort kerestem. A fejét rázta, hogy nem is ismeri. "Komolyzenét, gondolom, nem akarsz hallgatni" - folytattam, Andi visszakérdezett: "Miért, a lakótársad ilyen zenéket hallgat?"
     - Esztétika szakos bölcsész - biggyesztettem az ajkamat. - Mit vársz egy esztétika szakos bölcsésztől?
     Andi kacagott.
     Kerestem egy zenés rádiócsatornát, és letelepedtem mellé az ágyra.
     Túl voltunk az első üveg boron, azt mondta Andi:
     - Kezdek berúgni.
     - Az jó - vihogtam, eléje tartottam a cigarettásdobozt.
     Állati jól nézett ki: testhez tapadó fekete nadrág és hosszú, bő pulóver, amelyet - miután alaposan fölcsavartam a fűtést - levetett. Az alatta lévő fehér pólót szinte átütötték a kerek, feszes mellei. Nem viselt melltartót.
     Újabb pohár bort töltöttem neki.
     - Le akarsz itatni, Béla? - a karomba kapaszkodott.
     - Be akarsz rúgni? - kérdeztem vissza.
     A kezébe vette a poharat.
     - Igyunk - a szemei már kezdtek összeakadni -, igyunk, hogy legyen hugyunk. - Úgy nevetett, nőt még nem láttam így nevetni.
     Nem emlékszem, mikor kezdtünk el táncolni. Első emlékem ezzel kapcsolatban az, hogy mindkét kezemmel Andi izmos fenekét markolászom, ő pedig (az este folyamán először) rosszallóan rám szól: "Na!". Elengedtem, helyette hozzádörgölőztem a combjához meg a derekához. Arra semmit nem szólt.
     - A Marcival és a Robival is voltam táncolni.
     Összekapaszkodva, esetlenül keringtünk a szobában. Egy széket fölrúgtunk, fölgyűrtük a szőnyeget.
     - Mind a kettővel?
     - Mind a kettővel - bólintott. - Hármasban buliztunk.
     - Na és? Volt valami?
     - Nem emlékszem - becsukott szemmel nevetett. - Nagyon be voltam rúgva. Később azt mesélték, hogy mindkettejükkel smároltam. Fölváltva.
     - Az jó lehetett.
     Andi bólintott.
     - Velem nem akarsz smárolni? - csúszott ki a számon hirtelen.
     Anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, azonnal rávágta:
     - Nem.
     - Miért nem?
     Nem válaszolt.
     A nyakához hajoltam, rátapasztottam az ajkamat. Föl-alá csúsztattam a szájam, nedves csíkot hagytam a bőrén. Pár másodperc után eltolt magától:
     - Ne.
     Otthagyott a szoba közepén, visszaült a ágyra. Mellé telepedtem.
     - Kérsz még bort?
     Nem válaszolt, a combjaira könyökölt, a tenyerébe támasztotta a fejét, megint becsukta a szemeit. Bort töltöttem a poharába, az orra alá dugtam. Elvette a poharat, beleivott. Rám nézett.
     - Nem fogok veled lefeküdni - jelentette ki.
     Újra csak azt tudtam kérdezni:
     - Miért nem?
     - Nincs kedvem - a poharat az asztalra tette, hanyatt feküdt az ágyon.
     Melléje feküdtem, a nadrágomon látszott a türemkedés. A combját kezdtem el simogatni. Engedte. Amikor a melléhez értem, az oldalára henteredett, a fal felé fordult.
     Egy darabig csupán a music centerből bömbölt a zene. 
     Közelebb húzódtam Andihoz, átfogtam a derekát. Letolta a kezemet. Visszatettem még egyszer, akkor nem tolta le.
     - Legközelebb olyannal akarok lefeküdni, aki nem kezdő - szólalt meg hirtelen. - Félig kigomboltam a sliccemet, hozzásimultam a fenekéhez. - Olyannal akarok lefeküdni - mondta Andi -, aki tudja, mi kell egy nőnek.
     - Miért - kérdeztem -, a Marci nem tudta? Vagy a Robi?
     Nem válaszolt.
     A haját, a combját simogattam. Arrébb csúszott.
     - Hagyjál, Béla. Ne rontsuk el.
     - Mit ne rontsunk el? - játszottam a bambát.
     - Tök jó fej vagy. Szeretek veled lenni. De nem akarok veled olyat.
     - Jól megvagyunk, nem?
     - Jól megvagyunk. Ám akkor is.
     - Nem kell velem járnod - egyszeriben könyörgőre fogtam a dolgot. - Ha nem akarod, nem lesz folytatás...
     - Nem - vágta rá nagyon határozottan. Kicsit enyhültebben folytatta: - Tényleg kedvellek, Béla. Ne haragudj rám. De akkor se tudok úgy nézni rád, mint egy..., mint egy...
     - Mint egy férfira - fejeztem be helyette.
     Fölkeltem. Rágyújtottam. Andi fekve maradt, továbbra is a fal felé fordult.
     Nem haragudtam. Kellett volna? Ha valakire haragudhattam volna, az én vagyok. Vagy a körülmények. Vagy minden, ami odáig vezetetett, hogy egy félig részeg lány azt mondja az ágyamon fekve: "Nem tudok rád úgy nézni, mint egy férfira". Még csak keserűséget se éreztem. Tudomásul vettem. Mintha örültem is volna, hogy végre valaki a szemembe mondta. Hogy szembesít a helyzetemmel.
     - Nem akarsz megfürdeni?
     - Lehet reggel is? - motyogta félálomban Andi.
     Nem látta, de bólintottam.
     Az ágyneműtartóból két plédet vettem elő. Levettem a farmeromat, Andi mellé feküdtem, mindkettőnket betakartam. A hasára fordult. Óvatosan a fenekére tettem a kezemet. Nem reagált. Szuszogott.
     Elhatároztam, hogy reggel kilesem zuhanyozás közben. Csak ne felejtsem el közvetlenül ébredés után a fürdőszobai kulcslyukból kivenni a kulcsot.