|
BENEDEK
SZABOLCS
Andi az ágyamon
(Purgatórium 7.)
Andi volt az első, aki a szemembe mondta.
Nálam, az
albérletben. Feküdtünk az ágyon: Andi arccal a fal felé, én közvetlenül
mögötte. Egyik kezemmel a combját, másikkal a fejét simogattam, és időről
időre kísérletet tettem arra, hogy a testhez álló, fekete nadrágjába bújtatott
fenekéhez dörgölőzzek. Andi eleinte minden erre irányuló mozdulatomra a
fal irányába csúszott, később leállt ezzel - részint azért, mert már olyan
közel volt a falhoz, hogy nem tudott közelebb csúszni, részint pedig azért,
mert egyre inkább elnyomta az álom.
Osztálytársam
volt a gimnáziumban. Nem fordítottunk egymásra különösebb figyelmet: ő
túlságosan nagy falat volt az én számomra, én túlságosan apró pont az ő
számára. Azok közé a lányok közé tartozott, akik felől soha nem volt kétségem,
hogy legföljebb távolról vethetek egy-egy pillantást tökéletes testükre,
a nadrág feszülésében domborodó fenekükre, a falatka rövidujjú póló mögé
alig-alig rejtett mellükre, hattyúnyakuk ívére, ingerlő szájukra, hátuk
közepére omló dús hajukra. Az ilyen lányokat nem nekem találták ki, azokat
a fenekeket nem az én kezem tapogathatta, az ingerlő ajkakra nem az én
szám tapadt. Mindez a gimnáziumban nem zavart különösebben. Tudomásul vettem
a helyzetet és kész. Ha a folyosón, vagy egy tanterem ablakmélyedésében
véletlenül megleptem Andit (és hasonló társnőit) valamelyik felsőbb évessel
csókolázásba vagy vad pettingbe merülve, idétlenül röhögtem, míg Andiék
mosolyogtak, és arcukra az volt írva: "Ó, csak Béla az, nem számít". Ilyenkor
persze elkapott az irigység, ám rövid idő alatt túltettem rajta magam.
Tisztában voltam a realitásokkal. Andit nem nekem találták ki. Másik kategória.
Osztálytársak
voltunk, négy éven keresztül egymás mellett éltünk, ám viszonyunk kimerült
annyiban, hogy időnként elkérte tőlem a matematika házi feladatot, én pedig
kértem tőle tollat vagy ceruzabelet. Mindezek ellenére mindketten megörültünk,
amikor egymásba botlottunk a Ferenciek terén, a metróállomáson. Én vigyorra
húztam a számat, Andi kishíjján a nyakamba ugrott - kishíjján, mert az
utolsó pillanatban visszahőkölt, de a mosolya, a tekintete ragyogása maradt.
Nem tudtam,
hogy Pesten van. Ő hallott rólam: az osztályban, sőt az egész évfolyamon
híre ment felvételi eredményemnek (egyetlen pont veszteség nélkül jutottam
be az egyetemre, a következő tanévben én lettem a negyedikesek számára
az etalon), azt viszont én ott, a metróállomáson tudtam meg, hogy Andi
felvételizett egy vidéki főiskolába, nem vették föl, most a fővárosban
dolgozik. Azonnal elkezdte sorolni azoknak a nevét, akik tudomása szerint
ugyancsak Pesten vannak, a fejemet ráztam, hogy egyikről sincs információm.
"Sebaj - mondta Andi, és először az életben rám nevetett. - Jó, hogy találkoztunk.
Alig ismerek ebben az iszonyú nagy városban valakit, öröm látni a régi
arcokat."
Hirtelen ötlettől
vezérelve elhívtam az albérletbe. "A lakótársam nincs otthon - magyaráztam
-, vacsorázhatnánk valamit." "Rendben" - vágta rá Andi, nekem pedig az
jutott eszembe, hogy mindössze töltött káposzta van a hűtőben. Nagyanyám
csinálta a hétvégi disznóvágáskor, fölhoztam, és miután minden mást megettem,
csupán az maradt. A töltött káposzta azonban - gondoltam - nem lányos étel.
Főleg nem olyan lányoknak való, amilyen Andi.
- Menjünk
be a boltba - indítványoztam. - Vegyünk valamit.
- Mit akartál
vacsorázni? - kérdezte Andi.
- Nem tudom...
- vonogattam a vállam. - Még nem döntöttem el.
- Nem szoktál
otthonról hozni kaját? - csacsogott tovább Andi, már a boltban. - Én mindig
hozok egy csomót. Ha nem hoznék és itt kéne kaját vennem, nem jönnék ki
a pénzemből.
- Én is szoktam
- a kezembe vettem egy befőttesüveget.
- Nálam van
most otthon, az albérletben füstölt kolbász - folytatta Andi. - Finom házi
füstölt kolbász, sok borssal meg paprikával. Legközelebb én hívlak meg
vacsorára, és azt eszünk. Erős mustárral.
"Házi füstölt
kolbász?" - a következő pillanatban azt kérdeztem Anditól:
- Szereted
a töltött káposztát?
- Imádom.
- Mert van.
- Hol?
- Nálam. Az
albérletben. Kérsz?
- Hogyne kérnék?
- húzta mosolyra Andi izgatóan vörös ajkát. - Mondtam, hogy imádom.
Tejfölt vettünk,
meg puha fehér kenyeret. Hazamentünk az albérletbe, és teletömtük magunkat
töltött káposztával.
Onnantól
fogva sokat találkoztunk. Időnként moziba mentünk, időnként csavarogtunk
a városban. Andi egy negyvenöt év körüli elvált asszonynál lakott a hetedik
kerületben. Sötét, depressziós lakás volt, amikor megláttam, némileg megvigasztalódtam,
hogy nem csupán én lakom ilyen helyen, másokra is hasonló csapást mért
a sors. Az özvegyasszony a belső szobában lakott, Andi a külsőben, úgyhogy
ha az özvegyasszonynak éjjel ki kellett mennie pisilni, át kellett gyalogolnia
Andi szobáján. "Van, amikor meztelenül jön ki - mesélte Andi. - Teljesen
meztelenül. Azt hiszi, alszom. De én nem tudok aludni, ha szól a rádió."
Andi főbérlőjéhez hetente egyszer eljárt egy szintén negyvenöt év körüli,
családos férfi, és ott töltötte az éjszakát. Bezárkóztak a belső szobába,
fölhangosították a rádiót. A rádió azonban nem hagyta aludni Andit.
- Miért nem
szólsz, hogy ne kapcsolják be? - kérdeztem.
- Hülye -
nevetett Andi. - Szerinted miért kapcsolják be? Azért, hogy ne halljam,
mit csinálnak. - Azt is elmesélte: hosszú meneteket nyomnak, a rádió bekapcsolása
és az özvegyasszony meztelenül való kijövetele között több mint egy óra
telik el. "Én nem az ilyenekhez vagyok szokva - nevetett Andi. - Hanem
a sokkal rövidebbekhez."
Egyre több
dolgot mesélt el magáról. Időnként csodálkoztam, mennyire sok időt veszteget
rám, nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen lány körül ne nyüzsögjenek a
fiúk. Andi azonban egy szóval sem említette, hogy járna valakivel, arról
a barátjáról is hallgatott, akivel a gimnázium utolsó évében kavart. Aztán
egy ízben, amikor a Rákóczi úton baktatva elmélyültem magyaráztam neki
Luxemburgi Zsigmond városépítő tevékenységéről, az egyik jelzőlámpánál
megállva Andi egyszer csak felém fordult, és azt kérdezte:
- Béla, szerinted
én kurva vagyok?
Meghökkentem.
- Micsoda?
- Kurva.
- Miért lennél
kurva?
Andi vállat
vont. A lámpa zöldre váltott, mentünk tovább.
Zavartan hallgattam.
Már nem tudtam visszakanyarintani a beszélgetést Luxemburgi Zsigmondhoz.
Andi arcát fürkésztem. Elgondolkozva, szótlanul haladt mellettem.
Az Astoria
közelében megint megszólalt:
- Ha Gábor
tudná, biztos azt mondaná, hogy kurva vagyok.
Gábornak hívták
azt a srácot, akivel az érettségi idején járt. Nálunk egy évvel korábban
végzett, magas, jóképű srác volt, több osztálytársnőm titkos szerelme.
Andi egész sokáig, egy tanéven át a barátnője volt.
- Egyáltalán
nem biztos - hebegtem. - Szerintem megértené.
- Mit? - csattant
föl Andi. - Hogy egy héten belül három férfival feküdtem le?
Erre nem tudtam
mit mondani.
- Látod? Te
is hallgatsz. Meg vagy döbbenve.
Ebben igaza
volt, bár a "megdöbbenés" kifejezés nem teljesen helyén való. Izgatott
lettem. A táskámat kénytelen voltam a derekam elé csúsztatni, Andi nehogy
észrevegye a merevedésemet.
- Mindegy.
Már megtörtént.
A Kossuth
Lajos utca közepén értem utol. Lassított, végül a Jégbüfé előtt megállt,
rám nézett, azt mondta:
- Ketten testvérek.
A harmadik a kollégám.
Abban a pillanatban
rendkívül szépnek találtam.
- Testvérek?
- kérdeztem. - Honnan ismered őket?
Vállat vont.
(Nagyon szeretett vállat vonni.)
Otthon azt
akarták, hogy a munka mellett nyelvet tanuljon. Pénzt is kapott, a fizetéséből
sem kellett rá áldoznia, hogy fogadjon egy angoltanárt. Egy villanyoszlopra
kiragasztott hirdetés nyomán találkozott Marcival.
Ekkor már
a Jégbüfében ültünk, fagylaltot ettünk kehelyből.
- S ki ez
a Marci? - érdeklődtem.
Az ELTÉ-re
jár, mesélte Andi, lassan már végeznie kéne, ám egyelőre maga se tudja,
hanyadik évben jár. Halasztott is, évet ismételt is, megtörtént minden,
ami csak lehetséges. Mivel a tanulmányi eredménye miatt ösztöndíjat nem
kapott, angolórákat adott az Andihoz hasonló fiataloknak - elsősorban lányoknak,
szűrtem le a történtek alapján.
- Na és? Jó
pasi? Csinos srác?
- Csinos -
vonogatta újra a vállait Andit. Elmosolyodott: - Tulajdonképpen nagyon
csinos. Nem volt még ilyen mutatós pasim. - Tovább mosolygott, közben kavargatta
a fagylaltját (mintha kávé lenne), kifelé bámult az ablakon. A hetes busz
megállójában álló embereket nézte.
Hiába faggattam
a részletekről, nem avatott be. Mindössze annyit mondott: "Ugyan már, Béla.
Csak tudod te is, hogyan történik ez". Holott éppen ez az: nem tudtam semmit.
A részletek érdekeltek - mégis, vajon olyan ez, hogy angolul társalognak
a ágyon, aztán csókolózni kezdenek, és onnantól nincs megállás?... Andi azonban
rendíthetetlen maradt:
- Egyszerűen
lefeküdtem vele. Nem is egyszer. Nem csak nálam, az albérletben, hanem
őnála is.
Az angolt
onnantól fogva elhanyagolták.
Pár nappal
ezelőtt Marci nem ért rá. Nem szólt előre, maga helyett viszont elküldte
az öccsét, Robit. Az becsöngetett, és annyit mondott: ő fogja helyettesíteni
a bátyját. Nem tudni, az angoltanításra gondolt-e, Andi azonban annyira
elkeseredett, amiért Marci föl se hívta az óra lemondása, illetve a helyettesítés
miatt, hogy azt gondolta: mindegy, miért jött az öcs, az ő karjában fog
vigasztalódni.
- Úgyhogy
vele is lefeküdtem.
Makogtam valamit,
Andi nem hallgatott végig. Azzal szakított közbe, hogy:
- Nem is mindig
védekeztem.
- Nem védekeztél?
- csattantam föl. - Mi van, ha terhes lettél?
- Nem lettem
terhes - felelte magabiztosan Andi.
- Na és -
jutott eszembe a következő tromf -, na és ha elkaptál volna valamit? Ha
mondjuk ez a Marci meg a Robi másokkal is szokott így?...
Andi a szemben
lévő Julius Meinl-üzlet felé bámult, látszott rajta, hogy erősen gondolkodik.
- Tőlük nem
kaphattam el semmit.
- Hogyhogy?
Nem védekeztél.
- De igen.
Vagyis nem úgy.
- Nem úgy...
- ezt tényleg nem értettem. - Használtatok vagy nem használtatok óvszert?
- Nem használtunk
- vágta rá azonnal Andi -, de úgy csináltuk, hogy se terhes ne legyek,
se egyéb baj ne legyen.
- Akkor hogy
csináltátok? Bevettél valamit? Attól még elkaphatod...
Andi legyintett.
Látva az értetlen arcomat, megcsóválta a fejét, azt mondta:
- Béla, te
is biztos tudod, hogyan szokták ilyenkor csinálni. Biztos olvastál már
az ilyesmiről. - A fagylalt maradékát kapargatta a kehely széléről.
- Kérsz még
valamit? - kérdeztem, mert a pult felé tekintgetett.
- Valamit
innék. Gyümölcslevet.
Mikor visszamentem
a két nagy pohár őszibaracklével, azt mondta Andi:
- Marcitól
és Robitól nem is lehettem terhes, vagy ilyesmi. De a Gézától igen.
Letettem a
két poharat magunk elé.
- A Géza,
az kicsoda?
- A kollégám.
Egy nálunk
vagy tíz évvel idősebb - vagyis a mi szemünkben veterán - fickó. A cégnél,
ahol Andi dolgozott, informatikus. Az előző hétvégén kétnapos vidéki kiszállást
tartottak. Konferencia, workshop, miegyéb. A kolléga, Andi, és egy idősebb
hölgy. A kolléga egész úton Andinak csapta a szelet, este pedig bekopogott
a szobájába. Andi beengedte.
- Azt mondta,
nagyon szép vagyok. Le kellene festeni.
- Igaza van
- csúszott ki a számon.
- Különösen
a melleim. Szerinte gyönyörűek.
Leplezetlenül
bámultam Andi mellei felé. Az átmeneti kabát takarásától nem láttam semmit.
- Szóval -
kérdezte, már a Jégbüfé előtt -, szerinted kurva vagyok?
- Nem vagy
kurva.
- Miért nem?
Nem tudtam
mit felelni. Mondjam azt, hogy: "Igazából nem érdekel, kurva vagy-e, ellenben
iszonyúan irigylem azokat, akikkel lefeküdtél, legszívesebben itt mindjárt
bevonszolnálak egy kapulajba és hátulról beakasztanék, közben markolnám
a gyönyörű seggedet"?
Ehelyett annyit
mondtam:
- Szerintem
nem vagy az. Csak élvezed az életet. Az nem baj.
Hazakísértem.
Útközben az egyetemről meséltem neki. Hogy milyen tantárgyaink vannak,
meg hogy nyakunkon a vizsgaidőszak, és mekkora mennyiségű tananyagot kell
bemagolnunk. Borzasztó. Azt hittem a felvételi után, túl vagyok minden
ilyesmin, erre tessék, itt egy nyomorult vizsgára többet kell tanulni,
mint az egész négyéves gimnáziumi történelem tananyag. Épp a honfoglalás
előtti magyarság életmódjába készültem belefogni, amikor Andi megtorpant
és megragadta a karomat.
- Akkor szia
- hadarta. - Majd találkozunk.
Fölnéztem.
Három vagy négy háznyira voltunk az albérletétől.
- Mi van?
- Vár a Marci.
Arra néztem,
amerre a fejével biccentett. Nem tudtam eldönteni, melyik a Marci az ott
álldogáló és járkáló sok ember közül.
- Mikor találkoztál
utoljára vele?
- Régen.
- Azóta, hogy
az öccsét küldte el maga helyett, azóta is?
Andi a fejét
rázta.
- Most vár
- tette hozzá. - Na, szia. Köszi a fagyit.
Futott a kapualj
felé.
Akartam még
valamit utána kiáltani, nem jutott eszembe semmi értelmes.
Hónapokig
nem találkoztunk. Vizsgaidőszak jött, tél, karácsony, újév, ilyenek. Elmerültem
a történelmi események, fogalmak és összefüggések bemagolásába, arra se
maradt időm, hogy lányok egyáltalán az eszembe jussanak. Hetekig békén
hagytak a testi és lelki kínjaim, minden idegszálam a tananyagra figyelt,
összes energiámat abba fektettem, hogy minél előbb és könnyebben túljussak
ezen az egyetemisták számára legendásan gyötrelmes időszakon. S amikor
már az indexem minden rubrikájába került bejegyzés, a csoporttársaimmal
is megvitattam az összes vizsgát és az az összes vizsgáztatót, és már mindent
tudtunk egymás vizsgaidőszakbéli élményeiről, az első szemináriumi hét
csütörtökén, a Vörösmarty téren lévő nagy kőoroszlán közelében, a hószállingózásban
szembe jött Andi.
Ugyanolyan
kitörő örömmel fogadott, mint hónapokkal azelőtt, azzal a különbséggel,
hogy ezúttal nem torpant meg, egyenest a nyakamba ugrott. Nevetett, a vállamat
lapogatta. Utána megállt előttem, csillogó tekintettel, sugárzó arccal
azt vetette a szememre, hogy hová tűntem, miért nem kerestem ennyi időn
át.
- Vizsgaidőszak
volt. Ne haragudj.
Vizsgaidőszak?
Na és? Sikerült? Milyen volt? Mesélj!
Belém karolt,
elindult velem a Váci utca felé.
Fura érzés
volt. Még soha nem karolt senki belém. Még soha senki nem mutatott irántam
ekkora érdeklődést a másik nemből. Teljesen megkótyagosodtam.
Pár mondatban
elmakogtam, mi történt velem, majd megkértem, ő is meséljen magáról. Legyintett,
hogy vele semmi érdekes nem történt. Az ünnepeket otthon töltötte, de csupán
pár nap szabadságot kapott. Január elején megint visszaállt a robotba,
azóta egyfolytában dolgozik.
- Más egyéb?
- faggattam tovább.
- Mi más?
- rám nézett, hirtelen elmosolyodott. - Ja, igen! A Robi és a Marci. Az
véget ért.
- Komolyan?
- A legkomolyabban.
Rájöttem, hogy hülye voltam. Hülye és felelőtlen. Többet nem akarok ilyen
kalandokba keveredni.
Sétáltunk
a Váci utcán az Erzsébet-híd felé. Andi időnként hozzámsimult, egyfolytában
csacsogott. A szívem lüktetett, minden porcikámat átjárta az izgalom. Azt
találtam ki: menjünk el hozzám, a lakótársam már hazautazott, megünnepelhetnénk
a sikeres vizsgáimat. Vártam, hogy viszszautasít, ehelyett azonnal rávágta:
"Oké!"
Megcéloztuk
a Ferenciek terén lévő boltot, hogy vásároljunk enni- és innivalót.
A dohányáruk
között válogattam, Andi kikerekedett szemekkel kérdezte:
- Béla, te
cigizel?
- Hébe-hóba.
- Nahát, nem
gondoltam volna.
- Mi ebben
a meglepő? Te nem szoktál rágyújtani?
- De - bólogatott.
- Időnként.
Vettünk egy
csomag cigarettát, két üveg bort és egy kevés ropit.
Otthon az
első dolgom volt átcipelni a lakótársam szobájából az enyémbe a music centert.
"Szereted a Pink Floydot?" - kérdeztem Andit, miközben megfelelő helyet
és elérhető konnektort kerestem. A fejét rázta, hogy nem is ismeri. "Komolyzenét,
gondolom, nem akarsz hallgatni" - folytattam, Andi visszakérdezett: "Miért,
a lakótársad ilyen zenéket hallgat?"
- Esztétika
szakos bölcsész - biggyesztettem az ajkamat. - Mit vársz egy esztétika
szakos bölcsésztől?
Andi kacagott.
Kerestem egy
zenés rádiócsatornát, és letelepedtem mellé az ágyra.
Túl voltunk
az első üveg boron, azt mondta Andi:
- Kezdek berúgni.
- Az jó -
vihogtam, eléje tartottam a cigarettásdobozt.
Állati jól
nézett ki: testhez tapadó fekete nadrág és hosszú, bő pulóver, amelyet
- miután alaposan fölcsavartam a fűtést - levetett. Az alatta lévő fehér
pólót szinte átütötték a kerek, feszes mellei. Nem viselt melltartót.
Újabb pohár
bort töltöttem neki.
- Le akarsz
itatni, Béla? - a karomba kapaszkodott.
- Be akarsz
rúgni? - kérdeztem vissza.
A kezébe vette
a poharat.
- Igyunk -
a szemei már kezdtek összeakadni -, igyunk, hogy legyen hugyunk. - Úgy
nevetett, nőt még nem láttam így nevetni.
Nem emlékszem,
mikor kezdtünk el táncolni. Első emlékem ezzel kapcsolatban az, hogy mindkét
kezemmel Andi izmos fenekét markolászom, ő pedig (az este folyamán először)
rosszallóan rám szól: "Na!". Elengedtem, helyette hozzádörgölőztem a combjához
meg a derekához. Arra semmit nem szólt.
- A Marcival
és a Robival is voltam táncolni.
Összekapaszkodva,
esetlenül keringtünk a szobában. Egy széket fölrúgtunk, fölgyűrtük a szőnyeget.
- Mind a kettővel?
- Mind a kettővel
- bólintott. - Hármasban buliztunk.
- Na és? Volt
valami?
- Nem emlékszem
- becsukott szemmel nevetett. - Nagyon be voltam rúgva. Később azt mesélték,
hogy mindkettejükkel smároltam. Fölváltva.
- Az jó lehetett.
Andi bólintott.
- Velem nem
akarsz smárolni? - csúszott ki a számon hirtelen.
Anélkül, hogy
kinyitotta volna a szemét, azonnal rávágta:
- Nem.
- Miért nem?
Nem válaszolt.
A nyakához
hajoltam, rátapasztottam az ajkamat. Föl-alá csúsztattam a szájam, nedves
csíkot hagytam a bőrén. Pár másodperc után eltolt magától:
- Ne.
Otthagyott
a szoba közepén, visszaült a ágyra. Mellé telepedtem.
- Kérsz még
bort?
Nem válaszolt,
a combjaira könyökölt, a tenyerébe támasztotta a fejét, megint becsukta
a szemeit. Bort töltöttem a poharába, az orra alá dugtam. Elvette a poharat,
beleivott. Rám nézett.
- Nem fogok
veled lefeküdni - jelentette ki.
Újra csak
azt tudtam kérdezni:
- Miért nem?
- Nincs kedvem
- a poharat az asztalra tette, hanyatt feküdt az ágyon.
Melléje feküdtem,
a nadrágomon látszott a türemkedés. A combját kezdtem el simogatni. Engedte.
Amikor a melléhez értem, az oldalára henteredett, a fal felé fordult.
Egy darabig
csupán a music centerből bömbölt a zene.
Közelebb húzódtam
Andihoz, átfogtam a derekát. Letolta a kezemet. Visszatettem még egyszer,
akkor nem tolta le.
- Legközelebb
olyannal akarok lefeküdni, aki nem kezdő - szólalt meg hirtelen. - Félig
kigomboltam a sliccemet, hozzásimultam a fenekéhez. - Olyannal akarok lefeküdni
- mondta Andi -, aki tudja, mi kell egy nőnek.
- Miért -
kérdeztem -, a Marci nem tudta? Vagy a Robi?
Nem válaszolt.
A haját, a
combját simogattam. Arrébb csúszott.
- Hagyjál,
Béla. Ne rontsuk el.
- Mit ne rontsunk
el? - játszottam a bambát.
- Tök jó fej
vagy. Szeretek veled lenni. De nem akarok veled olyat.
- Jól megvagyunk,
nem?
- Jól megvagyunk.
Ám akkor is.
- Nem kell
velem járnod - egyszeriben könyörgőre fogtam a dolgot. - Ha nem akarod,
nem lesz folytatás...
- Nem - vágta
rá nagyon határozottan. Kicsit enyhültebben folytatta: - Tényleg kedvellek,
Béla. Ne haragudj rám. De akkor se tudok úgy nézni rád, mint egy..., mint
egy...
- Mint egy
férfira - fejeztem be helyette.
Fölkeltem.
Rágyújtottam. Andi fekve maradt, továbbra is a fal felé fordult.
Nem haragudtam.
Kellett volna? Ha valakire haragudhattam volna, az én vagyok. Vagy a körülmények.
Vagy minden, ami odáig vezetetett, hogy egy félig részeg lány azt mondja
az ágyamon fekve: "Nem tudok rád úgy nézni, mint egy férfira". Még csak
keserűséget se éreztem. Tudomásul vettem. Mintha örültem is volna, hogy
végre valaki a szemembe mondta. Hogy szembesít a helyzetemmel.
- Nem akarsz
megfürdeni?
- Lehet reggel
is? - motyogta félálomban Andi.
Nem látta,
de bólintottam.
Az ágyneműtartóból
két plédet vettem elő. Levettem a farmeromat, Andi mellé feküdtem, mindkettőnket
betakartam. A hasára fordult. Óvatosan a fenekére tettem a kezemet. Nem
reagált. Szuszogott.
Elhatároztam,
hogy reggel kilesem zuhanyozás közben. Csak ne felejtsem el közvetlenül
ébredés után a fürdőszobai kulcslyukból kivenni a kulcsot. |
|