Új Forrás - 2003. 7.szám

JÁNOSI ZOLTÁN

  

 

Csoóri Sándor hermeneutikai forradalma

Görömbei András monográfiájának margójára

 

 

 

1.

 

 

 

Görömbei András Csoóri Sándor-könyvének az olvasását, amely a szerző többi irodalomtudományi munkájához hasonló alapossággal és átfogó közelítési rendszerrel ad összegzést az 1945 utáni évtizedekben kibontakozott irodalmunk egyik legizgalmasabb alkotójáról, a kötet végén, Csoóri Sándornak a könyv végére illesztett életrajzával és az ezt követő, az író munkáit felsoroló bibliográfiával ajánlatos kezdeni. Ez a curriculum vitae és az életmű-lajstrom, valamint ezek után a kötetnyitó írás (Kicsoda Csoóri Sándor?) néhány lapban is kristályosan tesznek tanúságot az írónak az "irodalminál" jóval teljesebb emberi életművéről. S világítanak rá annak a széleskörű szempontrendszernek az indokoltságára is, amivel a Debrecenben élő irodalomtörténész (a Hitel folyóiratnál Csoóri Sándor főszerkesztő-helyettese) az alkotó szépirodalmi munkásságát értelmezi. Csoóri Sándor teljes szellemi tevékenysége ugyanis olyan, a világháború, különösen az 1956-os forradalom utáni magyarság tudatát és történelemértékelését befolyásoló jelentős erő, amely jóval túlnő az irodalmi szerepeken. Éppen ezért árad túl életpálya-megközelítése is az irodalomértelmezés szokványos kompetenciáin: az irodalmi életmű elemzéséhez, elhelyezéséhez tágabb szemlélet, az életkör nagyobb rádiuszainak figyelembe vétele is megkerülhetetlen.

Görömbei András pályakép-szintézisének egyik alapvető erénye, hogy az írót körülvevő világ paramétereit és ezek elmozdulásait egy átfogóbb értelmezői koordinátarendszerbe vonva teljes irodalomtörténeti térben gondolkodik, amitől nem idegen sem a szélesebb értelemben vett történelemnek, sem Kárpát-medencei alakulásának érzékeny figyelése a művek esztétikuma körül. A megalkotott szöveg, az írót sodró és az író által alakított világ, a közép-európai és a magyar sors, a kultúra és a személyes életút egységében, szerteágazó összefüggéseivel együtt, azt láttatja meg, ami a szerző szépírói életművében e teljesebb emberi jelenlétből alakul át, transzponálódik irodalommá. A külső és belső, a szövegeken kívüli és a szövegekből meglátható élettartalmak egymásba vetülő analízisében, e két szféra között fegyelmezett arányt tartva, könyve annak is példája, hogy - egymástól elidegeníthetetlenül -, mindkét dimenzió a másikat is értelmezi. Az írói pálya alakulását, fordulatait, műfaji-szemléleti sokrétűségét a monográfiaírói gondolkodás homlokterébe helyezve a könyv szerzője egyértelművé teszi az író és önmaga közös hermeneutikai álláspontjait is, amelyek - ugyan kimondatlanul - a könyv minden pontján határozottan közlik: az írótól rögzített s irodalommá alakuló szöveg a lét (beleértve a fogalomba a közvetlen történelmi feltételeket is) teljesebb organikusságának függvényében fogalmazódik meg, és abban is folytatódik tovább.

Így lesz ez a kötet nemcsak a Csoóriról szóló könyvek, tanulmányok tapasztalatait, ítéleteit is magába szervesítő, azokat el-, illetve újrarendező, azokkal (így például Bata Imre, Gyurkó László, Huszár Tibor, Illés László írásaival) polemizáló szuverén összegzés, hanem az író életét meghatározó-keretező történelmi korszakok arculatának a máig ívelő tanulságokkal bíró, elemző tükröződése is. A könyv az értelmezői feldolgozás módszere révén így szinte megkettőzi a Csoóri-életmű üzeneteit, s nem csupán az elmúlt évtizedeket segít érzékenyebben elemezni, hanem a jelenünket is. Irodalomtörténeti és -elméleti hozadékai mellett e munka legtanulságosabb rétege ezért annak - az európai történelembe, a magyarországi sorsba, magyarságismeretbe, szociológiai összefüggésekbe egyaránt bevilágító - esszékben, tanulmányokban, versekben s más műfajokban kifejezésre juttatott, s a munkásság tematikai térképét meghatározó Csoóri-gondolatkörnek a tudatosítása, amely a magyarság mai helyzetéhez vezető útját, e folyamat főbb állomásait (a korábbi történelem, az első világháború, a békeszerződések, a két világháború közötti idők, az új világégés, a Rákosi- és a Kádár-kor, a rendszerváltozás és a jelen) e népesség "emberi állapotának" alakító vektorait és ezek változásait az európai történelem és kultúra kohéziós rendjében egy írói életmű keretei között mutatja be.

Görömbei András csaknem húsz egységben (fejezetben, műelemzésben) tárja fel az olvasónak a sokféle emberi-alkotói-közéleti szerepben megnyilatkozó s magát számos műfajban (vers, szociográfia, útirajz, karcolat, gyermekvers, filmforgatókönyv, novella, esszé, kisregény, napló, tanulmány, interjú, előadás, beszéd) próbára tevő írói-emberi pálya alakulástörténetét s fontosabb modulációinak kulcshelyeit. A könyvet a kezébe fogó érdeklődő tetszés szerint választhatja meg tehát, hogy a lírikus Csoóri Sándort (Költői útkeresések, A költői pálya fordulata, Költői hangváltás a kilencvenes években), A szociográfiától a filmig jutó prózaírót, a Nemzeti önismeret, történelmi tudat, helyzettudat újragondolóját, A kisebbségi magyarságért cselekvő értelmiségit, az esszék szerzőjét (A Csoóri-esszé, Ars poetica az esszékben, Az esszéíró új helyzetben) vagy az író gondolkodói rokonságát, illetve a szorosabb műértelmezéseket (köztük a Tudósítás a toronyból, a Kubai napló, az Iszapeső átfogóbb analíziseit) akarja-e először mélységeiben megismerni. Avagy lineáris olvasat során, közvetlenül az egymásra épülő vállalásaiban kiteljesedő teljes emberi utat. E jegyzet keretei között most aligha van szükség az egyes részfejezeteket is árnyaltabban bemutató elemzésre. Hiszen a korábbi, Csoóri Sándor munkáit átfogóbb igénnyel feldolgozó könyvek után (Kiss Ferenc: Csoóri Sándor, 1990, Tanulmányok Csoóri Sándorról, 1999, Vasy Géza: A nemzet rebellise) az első, teljes eddigi Csoóri-munkásságot áttekintő szintézis minden részfejezetében Görömbei András korábbi monográfiáihoz (Sinka István, 1977, Sütő András, 1986, Nagy László költészete, 1992) hasonlóan összetetten látó, poétikai, történelmi, kultúrtörténeti szempontokat egyesítő munkát lapozhat fel az olvasó. Olyan pályaértelmezést, amely a címlapjára emelt: "Életműve nemzeti kultúránk eszméltető értéke" mondat emblematikus szavait széleskörűen és több műfaj felől indokolja meg.

Ezért is helyezhető most az optika a magyar líra legújabb kori fejlődéstörténete szempontjából is alighanem a legnagyobb izgalmakat rejtő fejezetre. Arra, amelyik A népi kultúra új megvilágításban címmel (s a kötet másutt elhelyezkedő, ugyanezt a témát érintő értékpontjaival együtt) Csoóri Sándor és az archaikus és folklórszövegek, valamint a magyar líratörténet - s a világirodalom, az egyetemes kultúra - viszonyát (Illyés Gyula, Németh László és Nagy László e tematikájú írásaira emlékeztető) gazdag komplexumban s önmaga adott körű szándékain is túlmutató, új összefüggéseket nyitó erővel értelmezi. Görömbei Andrásnak a Csoóri Sándor életművébe kapcsolódó erővonalakon túl egyébként is széles kultúrtörténeti mezők felől megalapozott, e témát kifejtő összegzése (amit különösen Sinka-könyvének, Nagy László-monográfiájának vonatkozó fejezetei, valamint a "bartókiság" fogalmát érintő Németh László- és Illyés-értelmezései készítenek elő), az újraolvasott Csoóri-esszék és versek - a világirodalom több új jelenségének és elméleti tézisének felhajtóerőin - egyenesen kényszerítő erejűek is a monográfia e rétegébe foglalt állítások, elvek és irányok továbbgondolására. Egy ilyen jellegű értelmezés pedig Csoóri Sándort a magyarországi hermeneutikai szemlélet jelentős megújítójaként tűnteti fel.

Az írónak a népköltészet, a folklór és az ezek üzeneteiben kreatívan elmélyülő irodalom szféráira vonatkozó, a pálya vonalában mind markánsabban egyetemes elméleti összefüggésekbe kerülő s az ezredvégi emberi lét problémái fölé az életmű menetében legyezőszerűen kitáruló gondolatívei nemcsak az egész Csoóri-esztétika átvilágításában kulcsfontosságúak, hanem hasonló, katalizáló szerepet töltenek be a magyar líra "bartóki útjának" és egyetemes kapcsolódási pontjainak újraértelmezésében is. Az irodalomtörténetben visszafelé, az előzményekre mutatva ezek mintegy újra aktualizálják, azaz a jelenkor irodalmi horizontjaiban is újra mozgásba hozzák, s ezzel egyértelműen rehabilitálják - Németh László, Illyés Gyula, sőt Gulyás Pál (már a harmincas évektől hangoztatni kezdett) erre a kérdéskörre vonatkozó egyes nézeteit is.1 Az írónak az ebben a szellemi koncepcióban született meghatározó írásai (Szántottam gyöpöt, 1966, Egykor elindula tizenkét kőműves, 1969, Élni az idő közepén, 1971, Csipkekoronák, 1972, A népköltészet és Petőfi, 1973, Szélfújás, avagy homok a szájban, 1974, Tenger és diólevél, 1977, Egy csokonais pillanat, 1979), illetve az e témakörrel érintkező, a kortárs költőkről, de elsősorban Nagy Lászlóról írt fontosabb munkái (A Zöld Angyal, 1966, Darázskirály, 1968, "Elérte a láng a képzeletet", 1975, Nagy László földi vonulása, 1975, Nagy László fordításai a rádióban, 1980, Nagy László háza, 1984 -85, Nagy László újra Debrecenben, 1985) a világirodalom-fogalomnak a magyar és a nyugati hagyományokhoz képest módosult, azt nem kizárólag az iparilag fejlett világ kultúrszféráihoz igazító, hanem egy teljesebb és összetettebb emberi univerzum irányába előretekintő, kitágító átalakítását, vagyis az irodalomról való gondolkodás a létezőnél szélesebb, valóban komolyan vett globális látásmódjának eszméjét már a hatvanas évek közepétől félreérthetetlenül sugározzák szét a magyar irodalmi tudatban.

Az archaikus eredetű kultúra és az irodalom korszerű kapcsolatáról valló töprengések e kiemelkedő értékű hazai dokumentumsorát legalább három szinten szükséges értelmezni, mint olyan tudatosító és úttörő szellemi teljesítményt, amely a magyar kultúrában egyetemes szinten képezi elő a - különösen a kilencvenes évektől megerősödő - posztmodern útkeresés Jausstól, John Barthtól, Carlos Rincóntól, Desiderio Navarrotól, Randall Stevensontól, Douwe Fokkemától2 és másoktól is hangoztatott számos meglátását. Vagyis látszólagos (a hazai kultúrában a valódi világirodalmi mozgásokhoz képest gyakran sajnos egyoldalúan megítélt) "konzervativizmusuk", "anakronizmusuk" ellenére ezeknek az írásoknak a főbb, lényeghordozó ágai a posztmodern kornak az archaikus impulzusokat karakteresen magukba oldó, a mából nézve már nyilvánvalóan erős irodalmi-kulturális áramlataiba torkollanak. Az említett Csoóri-írások közül az 1977-es Tenger és diólevél rendkívül sokféle tapasztalatból és felismerésből föllobbant tüneményszerű szintézise mutatja fel legkoncentráltabban ennek az egyetemes kultúra mezőibe kapcsolódó folklór-és archaikum-felfogásnak és a vele érintkező irodalomértelmezésnek a legmaradandóbb értékeit. Ez az írás olyan intenzív gondolati és példatárat jelenít meg, és foglal egységbe, amely több mint egy évszázad kulturális mozgásainak s kapukat feszegető költészeti és elméleti eredményeinek az erővonalait vonzza magához. Ezen kívül átvilágítja, új kontextusokba helyezi és átemeli őket a hazai dimenziók közül a világirodalom terepeire is.

Az első elemzendő szint - a Csoóri fogalomkitágító tevékenységére elemi körzetében rámutató s a másik két áttörési szintet is alapjaiban meghatározó - történeti és ezzel együtt nemzeti irodalomtörténeti vonat­kozáskör. Ennek kontextusában Csoóri a nemzeti irodalmon belül radikálisan áttöri az archaikum és folklór s az irodalom viszonya felfogásának ásatag gondolatokkal terhelt szellemi gátjait, s megtisztítja azt az évtizedeken át rárakódott anakronisztikus és az egész rendszert egy idejétmúlt, a 19. századi szellemiségbe visszahúzó értelmezésmód (gyakran kívülről s tudatosan újra és újra ráhelyezett) koloncaitól, az időben konzervatívvá nehezedett elméletek maradványaitól. Ezzel egyszersmind alkalmassá teszi e viszonyt a legkorszerűbb esztétikai tartalmak hordozására. A második nagyító alá helyezendő szint annak a módszernek (eljárásrendnek) a síkja, amivel Csoóri Sándor a hagyományhoz nyúl. Ez ugyanis olyan, a maga belső kifejlődési periódusában s máig vezetően aktuális, újszerű hermeneutikai gesztus, ami számos vonásában egybevág Gadamer és Jauss irodalomról való gondolkodásának szintén ebben az idősávban kibomló képleteivel. Sőt, a hagyományhoz való viszonyában a magyar irodalomszemléletben, a maga esszéisztikus módján, már a hatvanas évektől mintegy "megelőlegezi" azokat. Csoórinak már önmagában az a szellemi gesztusa, ahogyan egyáltalán az évezredekből előcsillanó hagyományhoz közeledik, a posztmodern kornak erre a kulturális jelenségre vonatkozó elméleti igényével egybecsengő értelmezői szándékot mutat. Az ember történetének ez a periódusa fedezi fel ugyanis igazán, hogy "a tekintély azon formája, amely elengedhetetlen gazdagságként áll a megértés eseményének hátterében, a hagyomány"3. Azt is ez a kor érzékeli igazán mélyen, hogy a rá irányuló fölemelés, újraértelmezés nélkül a hagyomány csak üres mező, hogy "a tradíció mindig a felhasználással, az aktivizálással, azaz a jelenné tétellel válik tradícióvá, enélkül holt emlék lenne". A korszerű hermeneutika küldetését az újabb irodalomelmélet a hagyománykezelés összefüggésében szinte pontosan abban a cselekvéssorban jelöli meg, amit a jelölt vonatkozásban Csoóri Sándor a magyar kultúrában végez: "A megértés feladata ezért az, hogy hagyományt élesszen fel, és hagyományt találjon, sőt az, hogy hagyományt teremtsen."4

Ez a korszerű európai irodalomelméleti hálózatba történő, javarészt belső gondolati erőfeszítésekből született "bekapcsolódás" természetesen nem a külső, posztmodern esztétika vagy filozófia hatására született meg Csoóri Sándor elemzéseiben. Hanem elsősorban annak eredményeképpen, hogy az író - benne lélegezve a teljesebb korban s egyetemes kitekintéssel rendelkezve a világ kulturális jelenségeiről is - "a perem" kultúrájának gondolkodójaként keresett válaszokat a magyar irodalom egyik erős tendenciájának újabb hermeneutikai beméréséhez. A harmadik, a vizsgálat megkerülhetetlen tárgyául kijelölendő szint ezért az, a felsorolt Csoóri-írásokban karakteresen feltűnő, antropológiai vonásokat is hordozó globális kitekintésű szintézis, amit felismeréseinek lényegeként korábbi tapasztalataiból vonatkoztat el az író, és az "új egyetemesség" fogalmával nevez meg. A három gondolatkör analízise most csupán vázlatszerűen kísérelhető meg.

Csoórinak az archaikus és a népi kultúra új megszólaltatásával, kapcsolatos irodalomtörténeti föllépése a legerőteljesebb rezonáló viszonyban áll azzal a Gadamertől az újabb esztétika egyik alapköveként hangsúlyozott általánosabb elméleti felismerésével, hogy "ha a befogadó nem kész arra, hogy »csupa füllé« váljon, semmilyen költői szöveg nem szólal meg"5. Itt csak a jelzésére van mód annak a hermeneutikai áttörésnek, amit Csoóri Sándor a posztmodern kor ilyen irányú teoretikai meglátásainak kialakulásával paralel módon a magyar kultúrában e látásmód tartalmainak felismertetésében, s ezzel egy újfajta irodalmi gondolkodás elfogadtatásában megtesz. Már az archaikumra irányulásának és a belőle merítő irodalom újragondolásának az író tudatában hatalmas időbeli pólusok közt átszikrázó, átfogó akarata fölé címkéül illeszthető Paul Ricoeur mondata: "Minden hermeneutika végső céljainak egyike a kulturális távolság ellenében folytatott küzdelem."6 E "kulturális távolságok" bemérésében, legyőzésében és újraolvasásában értékelődik fel igencsak jelentősen a posztmodern elméletben a hagyomány szerepe. A posztmodern korszak veszi élesebben észre, hogy "a hagyomány és értelmezés igen szorosan összetartozó két jelenség."7 A posztmodern hermeneutika - különösen Gadamer és Jauss többszörös rámutatásai nyomán - a múlt vagy a régmúlt szövegeire tekintésben kiemelkedő szempontként hangsúlyozza azt is, hogy a hagyományos olvasatoknak a csupán "önigazoló"8, azaz "üres beszédet" (Lacan)9 eredményező dialógusa helyett, amely valójában nem értelmezni, hanem igazolni, azonosítani próbálja a korábbi olvasatokat, ma már a világ változásaihoz illeszkedő, "telített beszédként"10 megjelenő, új horizontokat kell adnia. Ennek az új látószögnek az egyetemes és a magyar művészet új fejleményein történő kinyílásáról vallja a maga úttörésének (horizont-konstruálódásának) előzményeként képszerűen Csoóri Sándor: hogy "A népi kultúrához is a modern művészetek, közelebbről a modern kultúra gólyalábain állva jutottam el."11 Számára a modern művészet hasonló szellemi mechanizmus aktiválódása során járult hozzá, és adott impulzusszerűen erős indukciókat a népköltészet újraértelmezéséhez, mint amiben Riffaterre jelöli meg (a korszerű intertextualitás oldaláról) egy véget nem érő, s folyton megújuló hermeneutika dinamizmusát. "Későbbi olvasmányok, gyarapodott műveltség segít felismerni egy először csak önmagában, saját határai között olvasott szövegben például idézeteket, utalásokat, melyek mindaddig láthatatlanok voltak."12 Csoóri a népdalokban, balladákban, a teljesebb archaikus karakterű kultúrában és a belőlük táplálkozó újabb irodalomban fedezi fel először ezeket a "mindaddig láthatatlan" (azaz a szimbolizmus, a szürrealizmus, a groteszk, a létfilozófiai igényű képi tömörítés és korszerű asszociativitás előképeiként értelmezhető) "idézeteket, utalásokat". S átütő jelentőséggel ismeri fel azt is, hogy a modern költészet (García Lorca, Nicolas Guillén, Saint-John Perse, József Attila és Juhász Ferenc, Nagy László s mások) folklór-integrációjának megértéséhez a 20. század utolsó harmadában már nem elegendő az irodalomelméletben erről a kapcsolatról mindaddig leképeződött, "a korábbi szövegekből ismert elvárás- és játékszabály-horizont"13, s ezért, emiatt kérdez rá újra Petőfiékre, majd a teljes integráló folyamatra is.

Csoóri esszéinek ez a folyamatosan kiteljesedő belső áramlata a Jauss és W. D. Stempel nyomán "paradigmatikus izotópiának" nevezett, a hagyományos, "a szöveget megelőző", azaz a "szintagmatikus, immanens elváráshorizontot" egy "rendszerjavító", "horizontváltoztató"14 olvasattal folyamatos, csaknem negyven éve tartó erőfeszítéssel újítja meg. Már a Szántottam gyöpöt című, 1966-os írásában ekként jelöli meg szemléletének stratégiális irányát, egyben szellemiségét mozgató mély alapelvét: "A célja az, hogy a népköltészetet ne csak azzal a tekintettel vegyük szemügyre, amivel százhúsz esztendővel ezelőtt Petőfi vehette, vagy amivel a nyomában haladók, de nézzük meg saját szemünkkel is, melyet a 20. század legkülönfélébb sugárzású lámpái edzettek meg."15 Erre a témakörre vonatkozó egész tevékenysége így eleven bizonysága az új hermeneutika által elméleti síkon is tudatosított felismerésnek, hogy "a szerző, mű és közönség háromszögében utóbbi nem csupán passzív alkotórész, hanem maga is történelemalkotó energia."16

Csoóri a magyar kultúrában - az egyetemes értékfeltáró szemlélet­újításokkal összhangban - azt a gadameri értelemben elgondolt "tolmács-szerepet" vállalja tehát magára (az egész új hermeneutikai rendszer kristályosodási pillanataival egyidőben), illetve jeleníti meg (újra)értelmező "közbeszólóként", aki "a tolmács ősfunkciójára" utalva vissza "a különböző nyelveket beszélők között áll, és így az elválasztottak között közbeszólása (Dazwischenreden) révén teremt kapcsolatot [...] s erre akkor is szükség van, amikor egyazon nyelven beszélők között lépnek fel zavarok a megértésben [...] Azt, ami - érthetetlenné téve egy szöveget - idegenül hat, az interpretálónak kell megszüntetnie. Az interpretáló közbeszól, ha a szöveg (a beszéd) nem képes betölteni a rendeltetését, azt, hogy hallják és megértsék."17 A népdalról, a népballadáról, Petőfiről, József Attiláról, a teljes folyamat átrendezéséről tanúskodó és világirodalmi kapcsolódási pontokra reflektorozó írásaival mint "interpretáló" egyedülálló munkát végzett el, hogy a meglévőnél korszerűbb igényű "horizontösszeolvadás" a magyar irodalomelméletben ezeken a szellemi terepeken is megtörténjen, vagyis irodalomtörténetünk jelölt ágának valódi megújítójaként, azt újfajta "dialógus-viszonyba" helyezőjeként lépett fel.18

A posztmodern teoretikusoknak az európai irodalomtörténeti gondolkodás számára a "horizontváltás" (-egybeolvadás), az új olvasás, az új befogadás szempontjaiból új íveket és távlatokat adó felismeréseire "perem-európaiként"19, belső szükségszerűségekből rezonáló, a korral együtt lélegző, de a direkt elméleti hatásoktól mindvégig tartózkodó Csoóri Sándor mint a hagyományról történő "másképpen" gondolkodás - a folklór alapú líra összefüggésében - egyik legjelentősebb magyarországi előfutára, közelebbről nézve legalább négy rétegében töri át a fol-klór (archaikus kultúra) "- líra viszonyának hazai sztereotípiáit. S ezzel nemcsak az irodalomelmélet, hanem az eleven költészet számára is erős impulzusokat ad. (Az esszé műfaja pedig, amiben mindezt elmondja, korántsem gátja, hanem éppenséggel egyik legalkalmasabb terepe a múlt és a jelen között effajta hidat képező gondolatok sűrítésének. E műfaj, ahogyan Hartman mondja, "pontosan annak a kereszteződésében áll, amit továbbvitelre érdemes múltként és nyitva hagyandó jövőként érzékelünk"20.)

Az áttörési rétegek közül az első és az alapvető, hogy magukat - a magyar hagyományban leginkább meghatározónak tartott - folklorisztikus alapokat, vagyis a balladákat és a népdalokat veszi elő újra, s helyezi bele egy új vizsgálat homlokterébe (Szántottam gyöpöt, 1966, Egykor elindula tizenkét kőműves, 1969, Tenger és diólevél, 1977). Ezzel magának a "bázisnak" a nagyszabású korrekcióját végzi el. A "bázisban", vagyis a hivatkozások alapkoordinátái között mutat fel máig kiaknázatlan rétegeket, tudatosítja az irodalom és az archaikus (népi) kultúra viszonyának mind elméleti feltártságában, mind irodalmi lehetőségeiben megjelölt befejezetlenségét, lezáratlanságát. Ezzel egyidejűen mutat rá egyetemes összefüggéseikre és a világirodalom korszerű áramaiban való helyükre is. Elemzéseinek figyelemre méltó része, hogy - a konzervatív elemzői hagyományokat tagadó, romboló hermeneutikai gesztusa következtében - olyan vonásaikat is napvilágra hozza, amelyek a posztmodern kor kardinális felismeréseiként (vagy újrafelfedezéseiként) jelentős szerepet kaptak a kor irodalmának formálásában is. A balladák és népdalok parazsas mélysé­geiről csak illusztratív szándékkal kiemelt néhány megjegyzése is a posztmodern irodalomteoretikában gyakran hivatkozott, sőt az irányzat egyik meghatározó előzményének tekintett21 Nietzsche egyes saroktételeinek "népi" metszésű "létfilozófiai" előzményeit idézi fel.

Nietzschét a posztmodern gondolkodás többek között azért nevezi egyik legkarizmatikusabb szellemi elődjének, mert (Bókay Antal összegzésében) "olyan műveiben, mint például a Vidám tudomány (1881-82) és az Imígyen szóla Zarathustra (1882-1884) a morál korábbi lényegét, az isteni eredetű, nemzetállamok által felkarolt vitathatatlan etikát kérdőjelezte meg. Istent kiszorította az emberi élet köréből, és lehetségesnek tartotta, hogy az ember túllépjen a jó és a rossz cselekedeteit szabályozó korlátain."22 A Nietzsche filozófiai-gondolkodói újszerűségét a posztmodern felől illusztráló gondolathalmaznak Csoóri Sándor (kimondatlanul is) nyilvánvaló és pontos tudati párhuzamaként nevezi meg a magyar népballadák létértelmező elveinek néhány vonását. Egyik legvillanóbb, effajta összefüggés megvonására alkalmas analízise Nietzschének e posztmodern elvek közt sokszorosan hivatkozott, az isten halálára és az ember egyedüllétére vonatkozó föl­vetését évszázadokkal korábbról tükrözi vissza. Az író ma már definíciósze­rűen közismert balladaelemző soraiból nehéz volna mást kiolvasni, mint ami a Nietzsche-gondolatoknak is legbelső felismeréseit vagy sejtéseit képezi. "A balladák vallásos korban születnek. A Föld fölé, mint valami hatalmas bazilikakupola feszül a menny. Az Isten hűbérura még a legutolsó fűszálnak is. Mit vesz tudomásul ebből a ballada? Szinte semmit! Legnagyobb részük azt sugallja, hogy »egyedül vagyunk könyörtelenül«, hogy az ember magára hagyottságában maga dönt sorsa felől. [...] Sem ima, se fohász, se liliomokhoz való dörgölődzés a balladákban! Helyettük szenvedés van és átok. Vérré váló törülközők s víg halotti ágyak."23 S a népdalokról is ezzel a világképpel szimultán szemléletről valló, hasonló megállapításokat tesz. "A legkristályosabb darabokban a létezésnek kiszolgáltatott ember homloka villan elénk."24 Amit tehát Jauss - a Száz év magányról szólva - a posztmodern kor írói szemlélete egyik nagy tapasztalatának nevez, vagyis azt az egész korélményt magnetizáló erővel magába sűrítő tényt, hogy García Márquez tollán ugyan "az időtapasztalat Macondóban Kopernikusz előtti, de annak tudatában, hogy a falut nem óvó kozmosz öleli körül, hanem az ellenséges természet zárja magába"25  Csoóri "immanens", a megöregedő és válaszképtelen magyar elváráshorizontokat áttörő hermeneutikai olvasatában elevenen és századok óta sugározzák föl a népballadák, népdalok. S az ember etikai helyzetének, döntéseinek tradicionális mérlegeit felborogató szempontokat is számos helyen jeleníti meg folklór-analíziseiben. A transzcendens vagy egyéb eredetű morál megingására, a "jó és rossz cselekedeteket" elhatároló mentális biztonság megrendülésére többek közt ekként szólnak a több évszázaddal Nietzsche megszületése előtti balladai példák: "Költészetünkben - áttételesen: lelki magatartásunkban - az eszmékhez s az emberi méltósághoz való örökös ragaszkodás a lélek bizonyos fokú lezártságára utal. Mondhatnánk: bezártságára. Klasszikus balladáink elrúgják magukat ettől az egyértelmű lezártságtól. Pontosan éreztetik, hogy a cselekvés sosem egyértelmű, hisz már a kibontakozás pillanatában felidézi a tisztátalanság helyzetét is. Cselekedni bűn - nem cselekedni szintén - ez a kiindulásuk."26 Az "isteni eredetű" világkép krízise mellett a "nemzetállamok által felkarolt vitathatatlan etika" problematikusságára is több esetben utal a szerző az archaikus eredetű szövegeket vizsgáló tanulmányaiban.27

A bázis-átértelmezése után (részben párhuzamosan azzal) három - különböző időperiódushoz tartozó - teoretikai zárógyűrűt tör át erőteljesen a folklórról és irodalomról valló Csoóri Sándor - belső felhajtóerejében a Koselleck-megalapozta "az elvárás és tapasztalat aszimmetriájával"28 szinkron - új hermeneutikai közelítése. Az első a népi verbális szöveghagyomány műköltői hasznosításának a - még Gyulai, Petőfi, Arany, Erdélyi János s Toldy Ferenc nevéhez köthető, de számos vonásában és területen máig élő29 -, a maga jelenében még termékeny, de az időben mind konzervatívabbá, majd anakronisztikussá váló, a magyar kultúrában akár primernek is nevezhető felfogás-változata. Ennek a "Toldy-féle irodalomtörténeti konstrukciónak", a "múlt-integráló népi-nemzeti kánonnak" "középponti elve a nemzeti szellem (jellem) tökéletesedését szolgáló szépség, amely leginkább a költői felelősségvállalás közösségi értékétől válik függővé."30 A koncepció a maga idejében természetesen semmiben sem volt kisebb értékű a 19. századi más európai irodalomkutatókéinál, akik - ahogy Jauss jegyzi meg róluk nem kevés iróniával - "legfőbb céluknak azt tekintették, hogy a költői műalkotások történetén belül megmutassák a nemzet önmagára találását."31 S ha - Humboldt alapján rekonstruálva a múltat - e periódusban "minden ténynek láthatatlan alkotórésze" "a nemzeti sajátosság eszméje"32, akkor az ilyen irányú modulációkat maga folklór és költői integrációja sem kerülhette ki. E felfogás tehát a múlt értékeire, a folklór-tradíciókra is a maga nemzeti körbe zárt eszmei és esztétikai érdekeiből tekint, szituáltsága és elváráshorizontja is az ezt a helyzetet megkonstruáló történeti-kulturális paraméterekből származik.

"Greguss és mások a »saját« ízlésük vályogvetőjébe gyömöszölték be a népballadákat." "Arany, Erdélyi János, Greguss, Gyulai Pál, Kriza és a többiek" "a műfajt nem a nép, de egy kijegecesedett nemzeti irodalom szellemisége felől közelítették meg. Ahelyett, hogy idomultak volna barbárabb, ősibb természetéhez, a maguk romantikus vagy realista ízléséhez idomították"33- mutat rá határozottan a korabeli folklórszemléleti korlátokra Csoóri. A nagy példa és előd, Petőfi költészetének és a népköltészet viszonyának redukált természetét és ebből eredő meghatározó vonásait is e zártabb, behatároltabb normatíva következményeként értelmezi. "Petőfi népisége elsősorban politikai és erkölcsi természetű volt."34 A népköltészetből kivonható és megújítható esztétikai erők korabeli szűkösségének okát - Petőfiék korán is túlmutatva - pedig a korban élő irányzatok, szemléletformák szintén egyfajta szellemi izolációt teremtő hatásának fogja föl. "Petőfi, Arany s Erdélyi József költészetében diadalra jut ugyan a népies költészet elve, de a főszólamot hitelesítő hangok szinte egyáltalán nem szólaltak meg".35 Ezért az e típusú népköltészet-átemelést (az írótól "klasszikusnak", "romantikusnak", "realistának" nevezett költői módsze­rek természetének megfelelően) - szemben a későbbi, a József Attila-i "teremtő" asszociavitással - elsősorban az "élményelbeszélés", "az ese­mény vagy hangulatsor" "röppályája", illetve "lázgörbéje" uralja.36 Ebben az újragondoló-kritikai rátekintésben az új hermeneutikával azonos irányba néző elvekben pedig nagyon hamar egyértelművé válik, hogy a "régi és új horizontja már nem a kulturális tradíció kontinuitásában olvadnak össze, hanem időbeli távolságuk folytán elemelkednek egymástól, hogy ez épp a kölcsönös idegenséget hozza napvilágra."37

S miközben a szerző természetesen elismeri az első komolyabb folklór-integráló lépések értékeit is38, az ízlésbeli (esztétikai) "szemellenzők" s a csupán egy irányba koncentráló eszmei korlátok felismerése mellett a továbbfejlődéshez szükséges források, társtudományi állapotok szűkös­ségére, fogyatékosságaira is rámutat. "Mit tudhatott a múlt század az egész népi kultúráról mint zárt és szerves egységről? Édeskeveset. S az az édeskevés is csonka volt."39 Különösen József Attila gazdag és a tudomá­nyok fejlődése következtében is rendkívül szélesre nyílt forrástárához képest határozza meg pontosan a Petőfi által látható hagyomány vé­konyságát. Ez egyszerre emeli ki újra Petőfi nagyszerűségét, de tudatosítja egyben a korból átlátható folklórrétegek jóval szűkebb arányait is. (Fogalmazása az esszényelvnek megfelelően itt is metaforikus, de egyértelműen utal a folyamat lényegére.) "Amíg Petőfi egy-két határrészét bolyongta csak be a népköltészetnek - az új stílusú népdalok és balladák haragoszöld ösvényeit - addig József Attila már az egész határt bejárta."40

Csoóri Sándor bekezdései határozottan bírálják, méghozzá a világirodalomba történő lehetséges kapcsolódások látókörzetéből, a folklóralkalmazásoknak a nemzeti szempontok egyoldalú képviselete miatti beszűkítését is. Ezeket a gondolatait azért kell külön hangsúlyozni, mert arról vallanak érzékletesen, hogy a költő Csoóri Sándor verseinek egy rétegében megmutatkozó, a nemzet mai létkérdéseit a reformkorhoz képest jócskán átalakult történelmi keretek között feszegető szellemi tapasztalat semmiképpen sem gátja az irodalmi történések időszerű megítéléseinek az esszéista Csoóri Sándor írásaiban. A balladákban az író olyan "esztétikai mélyrétegre" mutat rá, "ahol népballadáink nemcsak a drámai műfajokkal, de a világirodalom minden jelentős alkotásával közeli rokonságot tartanak"41. Ezt a balladai mélyréteget értelmezve érinti mélyen a nemzeti elvek és az irodalom (az adott korszakon jóval túlmutató) a magyar kultúrában sajátosan megképződött kapcsolatát. "A belőlük kiszabadítható szellemiség itt mutat más irányba, mint amerre nemzeti irodalmunk jelzőtáblái mutatnak. Nem arról van szó, hogy irodalmunk vakon fut el a kazaltűzként föllángoló végső kérdések mellett. Inkább arról, hogy a száz változatban előtörő lenni vagy nem lenni kérdéseit mindig a nemzeti lenni vagy nem lenni kérdéseinek a magaslatáról válaszolja meg. S ez, a romantika által kiművelt érzékenység folyton fölállítja a maga időzített csapdáit."42 Ennek a nemzeti szerepet - ugyan sok elemében a történelmi helyzeteink kényszere miatt - túlhangsúlyozó elvnek a bírálata és újragondolása azért különösen fontos, mert a századfordulótól ürügyként szolgált - az avantgárdtól a marxizmuson át egyes, már a posztmodernben megképződött felfogásokig - az ebből a szűkebb értékkörből már régen kiszabadult folklórbeépítő poétikai folyamatnak az egyfajta "konzervatív népiség", poétikai maradiság keretei közé történő bezárására. (Egyszer­smind esztétikai megbélyegzésére, sőt kiszorítására is az ezredvég aktuális irodalmából.)

Csoóri Sándor azon az állapoton kíván túllépni, amit (ha némiképp sarkítottan, mert nem veszi figyelembe Illyés verseit, Tamási prózáját, Erdélyi villanásait) önmaga így jellemez: "A két háború közt kibontakozó népi irodalmunk - a sinkai hang kivételével - kizárólag ehhez a Petőfi által kijelölt politikai és erkölcsi népiséghez állt közelebb, mint a népköltészet egészéhez. Mint az egész esztétikai megragadásához."43 A nemzeti gondolkodás mindent átizzító fájdalmas kényszerével szemben az egy "másfajta gondolkodás sűrűségéből" éppen azért idézi meg Kemény Zsigmondot, mert az erdélyi író a népi szövegekből azt hallotta meg , "hogy mennyire más a népballadáinkat - főleg az ószékely népballadákat - előreröpítő végzet, mint amihez a nemzeti önismeret, a nemzeti irodalom szolgáltat előjeleket44" García Lorca lírájának népköltészeti húrjaiból is ezért idézi meg a nemzeti, a történelmi koherenciák fölött hangzó egyetemesebb akkordokat a költői progresszió főbb hordozóiként. "Műveit nem népképviseleti eszmék, nem történelmi fájdalmak ragadják magasba, mint a mi költőinkét, hanem valamiféle közös érzékenységből fakadó önkívület."45 Gondolatainak természetesen nem a népköltészet-elsajátító folyamatban lévő nemzeti vonások megbélyegzése a célja, csupán az irodalomra ható egyoldalúságainak feloldása.46 A bázis elvégzett korrekcióján túl elemzései a nemzet fölötti régiók és a "bartóki" esztétikum irányában tárják ki jóval szélesebbre a folklór, az archaikum és az irodalomértelmezés új kapuit. Olyan szférák felé, amerre a konzervatív értetlenséget már Németh László és Illyés esszéi jelzéserővel repedeztették meg. Az új kulturális program e vázolása közben a nemzet fogalmát és helyi értékét is a globalitás új, a népnemzeti rögzítettségeket a 21. század felé kioldó koordinátarendszerébe helyezi. (S ennek mércéi közt jeleníti meg újra a nemzeti népi kultúra minél mélyebb megismerésének s megértésének igényét is. "Minél tüzetesebben megismerjük saját népi kultúránkat, annál nyitottabbak maradhatunk másokéhoz."47)

A magyar jelenségek - különösen József Attila költészetén illusztrált - sorozatos világirodalmi egybekapcsolásaival és perspektíváival e sokáig mostoha sorsú hagyományértelmezést Csoóri Sándor nagyszabásúan mozdítja ki abból - a lényegében a két világháború közötti "népi" irodalomhoz kapcsolt, tehát korlátozott - jelentéskörből is, ami a folklórra alapozó irodalom második zárógyűrűjét képezi. Ez elsősorban a "népi" irodalomhoz, különösen a lírához integrálható archaikus-folklorisztikus kódokat és a velük együtt megjelenő eszmei szemléletformákat egy alapjaiban hátra­felé néző, a modernséggel (s természetesen a posztmodernnel is) szemben álló, az akut időből egyre inkább kisodródó ízlésnormához köti. Csoóri új hermeneutikai gesztusa lényege szerint azon - a ma már jól felismert szerepen - mozdul radikálisan tovább, amelyen át a két világháború közötti népi mozgalom, sok elemében a folklórban rejlő kultúrára is alapozva "megváltoztatta, kitágította a magyar kultúra nemzetközi összefüggésrendszerét, azokra a hasonlóságokra irányítva a figyelmet, amelyek a magyar kultúrát a kisebb közép-európai népekéhez teszik hasonlóvá"48. Ennek az "interkulturális dialogicitásnak"49 a csupán Európa szűkebb körzetére vonatkozó s lényegében már Németh László által körbeírt igényét (s kisebb részt tényét) egy globális nézőpont felől meghaladva Csoóri Sándor kronológiai fejlődésében és aktuális kiterjedésében is egyfajta - már a húszas-harmincas évektől induló - multikulturális dialogicitás organikusságában mutatja meg az archaikumra, folklórra is alapozó magyar líra újabb kapcsolatait és értékeit. Elsősorban azzal, hogy József Attila kísérleteit szisztematikusan állítja be - már nem is csak a korabeli világlíra -, hanem az egyetemes művészet analóg szellemi térhálózatába. A hetedik, a Bánat, a Medvetánc, az Áradat, a Regös ének, A kanász, a Klárisok szerzőjének egyetemesbe kapcsolásával egyidejűen rombolja le a jobbára "munkásköltői" minősítés és a leegyszerűsített, a "népi vonásokat is felmutató", "a falu világát is értelmező" alkotókép konzervatív-egyoldalú vonásait. "Ennek az új egyetemességeszménynek a gondolati s érzelmi megfogalmazói közül mi hanyagul ki-kihagyjuk József Attilát - figyelmeztet -. Világirodalmi jelentőségét jobbára csak abban látjuk, hogy a munkásosztályt ő képviselte először történelmien a költészetben... Pedig ha az olyan összegzők névsorát kezdjük sorolni, mint Picasso, Brančusi, Henry Moore, Saint-John Perse - vagy másféle indokok alapján Malraux - József Attila kihagyhatatlan a felsorolásból" - hangsúlyozza Csoóri Sándornak a maga korában a teljes irodalompolitikával feleselő üzenetét Görömbei András monográfiája is.50

Az új egyetemesség kialakulásához a világkultúra síkján hozzákapcsolt József Attila-képpel a magyar tudományosságban az író azon a szinten is erőteljes koncepcionális kiigazítást végez, hogy - miképp életműve elemzésében Görömbei András N. Horváth Bélával egyetértően írja - "Bartók és József Attila, illetve József Attila és a folklór kapcsolatát gazdagon föltárta már a szakirodalom, de ez utóbbival kapcsolatban éppen a világirodalom legkorszerűbb törekvéseivel való párhuzama maradt háttérben."51 Csoórinak a József Attiláról való teljesebb gondolkodást bátran megérintő korrekciója ezt a világirodalmi jelentőséget az archaikum és a modernség egyetemes színvonalú egybekapcsoltságának szintjén ismerteti fel a költő műveiben.52 "Mindenség-élményeinek ugyanaz a gyökere, mint Picasso fétis-élményének. [...] És ha Picasso elcsúszott szemű, fölcserélt végtagú alakjai mögött ott láthatjuk az ősi kultúrák formakincsét, József Attila versteremtő készségében is ott hallhatjuk sisteregni az ősköltészet föltörő forrászaját."53

A József Attila-értelmezés után a folyamat evolúcióját az író gondolatai - Csanádi Imre, Kormos István, Nagy László, Juhász Ferenc lírájára vonatkoztatva - már az "új egyetemesség" színvonalán és esztétikai mércéje szerint értelmezik tovább. Az "új egyetemesség" poétikai és világképi értékeinek alapvető tartalmait elsősorban Nagy László költészete köré építve mutatja fel.54 A Nagy László-életmű mély értelmezését nagymonográfiában elvégző Görömbei András a zámolyi író munkásságát elemző könyvében újra megerősíti. "Csoóri Sándor nemzedéktársai közül Bartók és József Attila ösztönzését leggazdagabban, legtöbb önálló eredménnyel Nagy László költészete fejlesztette tovább. Népiség és modernség bartóki jellegű találkozása a kortárs irodalomban az ő életművében a legteljesebb. Csoóri Sándor bartóki ösztönzésű új egyetemességkoncepciójához a kortársak közül az ő költészete adta a legtöbb érvet."55 Az "új egyetemességet" Csoóri Sándor a "bartóki modell" fogalommal jórészt szinonim értelemben használja. A "bartóki modellnél" ez azért nyitottabb kategória mégis, mert kikerüli a "bartókiság"-hoz kapcsolódó sokféle értelmezés sokszor egymásnak feszülő, zavaró interferenciáit, s noha a szinonimitás nagymértékben indokolt, elhárítja azt a - különböző vádakat előidézni képes - veszélyt is, hogy nemzeti vonást kísérel meg rásugározni a világirodalomra. Az e struktúrában értelmezett "bartóki modell" viszont új felismerések és poétikai kapcsolatok esélyeit hordozza magában.

Mint a korszerű kulturális univerzum, illetve egy újraértelmezett világirodalom felé táguló meglátássor, Csoóri Sándornak ez az áttörése az utóbbi évtizedben a Latin-Amerikára (mint az egész mozgalom ma egyik legfajsúlyosabbnak vélt szülőhelyére) koncentráló posztmodern teoretika felől nyer kiemelt igazolást. Átütő szerepű és ma is aktuális, a magyar hagyományokból táplálkozva is globálisan új karakterű koncepcionális minősége hirtelen e (nem várt) kulturális irányból kap egyetemes megértést, új összefüggéseket láttató, a korábbiak jó részét pedig (Németh László, Illyés) a világkultúra szintjén igazoló esztétikai szerepdimenziókat. Az archaikumnak a dél-amerikai kontinensrészen megképződő, a posztmodern művé­szetbe belépő kódjait a "perem" világainak elismerése mellett az újabb teoretika már egyértelmű meggyőződéssel fogadja el a teljes mozgalom számottevő alakító erőtartományaként. Carlos Rincón - a magyar kultúrában Csoóri Sándornak ezt a kulturális kört érintő tevékenységére is önkéntelenül s igazoló érvénnyel rávallóan - "a posztmodern periferikus centrumáról" beszélve (Szirák Péter összegzésében) azt mondja el, hogy "Latin-Amerikában az »egyidejű egyidejűtlenségek« (a fennmaradt archaikus regiszterek, az ellentmondásos európai modernitás) közepette az írók elsajátítják és megváltoztatják a modernitás narratív diskurzusának a szabályait és konvencióit, miközben összekapcsolják, elvegyítik egymással az elitirodalom, a még eleven népi kultúra, valamint a tömegkultúra diskurzusát."56 Ez a Magyarországhoz hasonlóan ott is mélyről - a történelmi kontextusok törésvonalain, a kettős dimenziójú kulturális lét, a "peremhelyzet" és a túlélő archaikus kódok vektorain - fölfakadó eljárásmód pedig a posztmodern irodalmi formációk létrehozásában mind felismertebb jelentőséggel kap (helyenként meghatározó) szerepet az ezredvég sokrétű, nagy szellemi mozgalmának irodalomelméletében. Nem kisebb jelentőségű szerzők fogalmaztak meg az utóbbi évtizedben ezt igazoló elveket, mint a latin-amerikaiakon kívül Jauss, John Barth vagy Fokkema.57. Ezek tanulságai elől pedig a magyar irodalomtudomány sem térhet ki immár, bármiképp vélekedjen is az esszéíró Csoóri Sándor munkásságának egyéb tartalmairól vagy az alkotó költészetéről.

Csoóri Sándor koncepciója a magyar líra folklór-elsajátításáról napjainkban már mint ilyen jelentőségű vonásokat is hordozó esztétikai normatíva feszül neki a folklórra és annak előzményeire (az archaikus és a primitív tudatra) alapozó irodalmat az utóbbi negyedszázadban itthon körbefogó, részben marxista, részben (belső) posztmodern indíttatású (harmadik) zárógyűrűnek. Hiszen a posztmodern esztétika és filozófia elismert gondolkodóinak a Csoóriéval több elemében analóg megnyilatkozásai ma már a világirodalom síkján igazolják vissza, hogy a mai művészet korántsem zárja ki, hanem éppen hogy különös jelentőséggel hívja ki a "peremkultúrák" s a bennük megőrzött vagy megképződött - többek között - archaikus és folklórelemek irodalmi identitásait. Azok a gondolatok, amiket az író még a hetvenes évek közepén, a kulturális "peremlét" korszerűségbe nyíló esélyeiként fogalmazott meg58, sokszorosan köszönnek vissza ma már az újabb posztmodern teoretikából is. Az "új egyetemesség" eszméjének és esztétikájának az író által elvégzett körülhatárolása - mint átgondolandó entitás - ezért egyike ma irodalomtudományunk egyik legsürgetőbb kihívásának.

Görömbei András könyvének tudatosító ereje az életműnek itt vázolt vonatkozásában is kiáltóan időszerű tehát. De nem csupán ezért, hanem elsősorban a teljes emberi és alkotói pályát sokrétűen az olvasók elé táró, a teljesebb lét átfogásának irodalomtörténészi igényéről le nem mondó szemlélete miatt nevezhető monográfiája az új évezredbeli magyar irodalomkutatás egyik nagy űrét kitöltő s ebben a formájában már régen kimondásra váró eredményének. (Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2003.)

 

 

Jegyzetek

 

1 A témára vonatkozó kiterjedt és szerteágazó utalásrendszert a kiemelt írók életművében (a teljesség igénye nélkül) az alábbi írások tartalmazzák: Németh László: Tejtestvérek (1932),  Összehasonlító népköltészettan (1933), Egy folyóirat terve (1933), Görögök vagy a halott hagyomány (1934), Ágak és gyökerek (1939),  Most, punte, silta (1940), Bartók és a tizenkilencedik századi zene (1954),Tolsztoj inasaként (1954, 1956), Magyar műhely (1956), A magyar vers útja (1957), Az én cseh utam (1959),  Tolsztoj emlékbeszéd (1960). Illyés Gyula: Egy szerzői esten (1932), Magyarok (1933), A franciák sajátja (1942), Helyünk a világirodalomban (1963), Bartók és a költők (1963), Az Iszony francia kiadásának előszava (1963), A világosság szürrealistája (1968), Magyar irodalom - világirodalom (1969), A "Sorsproblémák"-ról (1971), A lángelme neveltetése (1977), Költészet és nemzet (1978), Szellem és erőszak (1978). Gulyás Pál: Út a Kalevalához, Válasz, 1937. április. 3-27.

2 Hans-Robert Jauss: Az irodalmi posztmodernség (1993), 104., John Barth: Az újra­feltöltődés irodalma. A posztmodern szépprózája. (Magyarul: Nagyvilág, 1982. 4.) 56., Carlos Rincón: Borges és García Márquez, avagy a posztmodern periferikus centruma (1991), 86., Randall Stevenson: A posztmodern és a kortárs angol regény (1991), 76., Fokkemáról vö.: Carlos Rincón i. m. 87. Valamennyi írás: In: A magyar irodalmi posztmodernség. Szerkesztette: Szirák Péter. Debrecen, 2001. Desiderio Navarro: Európa-központúság - anti Európa-központúság a latin-amerikai és az európai irodalomelméletben. (1982) Helikon, 1999. 386.

3 Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Budapest, 1997. 318. "Mindig és mindenki benne áll a hagyományban, függetlenül attól, hogy ezt mennyi­re vallja be. A tradíció nem olyan, mint a kabátunk, hanem olyan, mint a bőrünk, tudhatunk róla, de kibújni nem tudunk belőle. A hagyomány ráadásul »megszólít bennünket«, ránk kényszeríti önmagát. Minden történetiség mélyén valójában a hagyomány érvényesülése áll." 318.

4 Uo.

5 Hans-Georg Gadamer: Szöveg és interpretáció In: Bevezetés az irodalomelméletbe. Szöveggyűjtemény. Szerkesztette: Dobos István. Debrecen, 1999. 239.

6 Paul Ricoeur: Mi a szöveg? In: Olvasáselméletek I. Szerkesztette: Dobos István. Debrecen, 2001.37.

7 Bókay Antal: uo.

8 Manfred Frank: A nyelv uralhatóságának határai. A beszélgetés mint a neostrukturalizmus és a hermeneutika különbségének színtere. 265. "Minden beszéd válaszra vár, [...] e megválaszolásra irányulás híján minden beszéd üres marad [...]a partner [...] készséges felelgetése annak lehet a jele, hogy hangvisszaverő falként viselkedik, amikor is a hang nem válaszként, hanem pusztán mint visszhang tér vissza a beszélő füléhez." Uo. In: Bevezetés az irodalomelméletbe.

9 Uo.: "Az üres beszéd [...] az öntükröző, spekuláris magánbeszéd dialektikája értelmében veszi át magába a másiknak a válaszát."

10 Uo. 269.

11 Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In: Cs. S.: Tenger és diólevél. Összegyűjtött esszék, naplók, beszédek. 1961-1994. II. kötet. Budapest, 1994. 694.

12 Michael Riffaterre: Az intertextus nyoma. In: Olvasáselméletek I. Szerkesztette: Dobos István. Debrecen, 2001. 324.

13 Hans-Robert Jauss: Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja. In: Be­vezetés az irodalomelméletbe.

14 Uo.

15 Csoóri Sándor: Szántottam gyöpöt. In: i.m. 642.

16 Hans-Robert Jauss: i. m.: 167.

17 Hans-Georg Gadamer: i. m.: 234.

18 Ha, mint Jauss írja, "az irodalomtörténet megújítása megköveteli, hogy leromboljuk a történeti objektivizmus előítéleteit, és a hagyományos esztétikát egy befogadási és hatásesztétikára alapozzuk." Hans-Robert Jauss: I. m.: 168.

19 Vö.: Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In: i. m.: 755

20 Geoffrey H. Hartman: Az irodalmi kommentár mint irodalom. In: Bevezetés az irodalomelméletbe.

21 "A posztmodern bölcseleti kánon"-ban "a legtöbbet idézett, meghatározó hagyomány tekintetében pedig nyilvánvalóan Nietzsche öröksége játssza a központi szerepet." (Szirák Péter) "Joggal állíthatjuk, hogy a filozófiai poszmodern Nietzsche életművében jött létre." (Gianni Vattimo) In: Szirák Péter: A magyar irodalmi posztmodernség értelmezéséhez. In: A magyar irodalmi posztmodernség. 17. Vö. továbbá: Bókay Antal: i. m.: 265-269.

22 Bókay Antal: i.m.: 123. " Az az örökség, amelyik többek között kétségbe vonta a szubjektumnak mint eredetnek a mítoszát, feltételezte a személyiségnek a nyelv általi konstituálódását, nyelvhasználat és hatalom összefüggését, amelyik metafizikakritikájával megingatta az episztémé transzcendentális tekintélyének elvét, amelyik elvetette a totalitás eszméjét, valamint bevezette az interszubjektív viszonyokon alapuló perspektivikus igazság-fogalmat" - foglalja össze Szirák Péter is. I.m.: 17.

23 Csoóri Sándor: Egykor elindula tizenkét kőműves. In: i. m.: 667.

24 "Mi ez, ha nem az a kristályosan szemünkbe szikrázó pokol, melyet a modern lélektan ambivalenciának nevez? Magyarul az ellentétes érzelmek egyidejű jelenlétének, gyötrelmes csapdájának..." Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In: i. m.: 703.

25 Hans-Robert Jauss: Az irodalmi posztmodernség. Visszapillantás egy vitatott korküszöbre. In: A magyar irodalmi posztmodernség. 108.

26 Csoóri Sándor: Egykor elindula tizenkét kőműves. In: i.m.: 666.

27 Vö.: uo. 665-666.,661., 663.

28 Reinhart Koselleck: Vergangene Zukunft - Zur Semantik geschlichlicher Zeiten. (Frankfurt, 1979.) című művéből (349) Jauss a fogalmat "a történeti antropológia fundamentális kategóriájaként" idézi. In: Az irodalmi posztmodernség. 102.

29 "A pozitivista irodalomtudomány jellemző interpretációs technikája ma is gyakori módszer. Találkozunk vele az iskolai tankönyvekben és a tudományos irodalomtörténet-írásban egyaránt." Bókay Antal: i. m: 104.

30 Szirák Péter: A regionalitás és a posztmodern kánon a 20. századi magyar irodalomban. In: Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. Szerkesztette: Görömbei András. Debrecen, 2000. 32-33.

31 Hans-Robert Jauss: Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja. In: i. m.: 163.

32 Uo. 166. Jauss az effajta továbbélő hagyomány bírálatához idézi Wilhelm von Humboldt gondolatát.

33 Csoóri Sándor: Egykor elindula tizenkét kőműves. In: i. m.: 661-662.

34 Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In: i. m.: 727. A jelenséget elméleti vonatkozásban Bókay Antal részletesen értelmezi.Vö.: Bókay Antal: i. m.: 102-107.

35 Csoóri Sándor: Egykor elindula tizenkét kőműves. In.: i. m.: 661.

36 Vö.: Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In: i.m.: 713-714.

37 Hans-Robert Jauss: Az irodalmi posztmodernség. In: A magyar irodalmi posztmodernség.  101.

38 "A kor népies realizmusa még felszínes formájában is merész, forradalmi realizmus volt a megelőző, vértelen pásztori idillekhez képest." Csoóri Sándor: Szántottam gyöpöt. In: i.m.: 648.

39 Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In: i. m.: 760.

40 Uo. 727.

41 Csoóri Sándor: Egykor elindula tizenkét kőműves. In.: i. m.: 665.

42 Uo. 666.

43 Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In: i. m.: 728.

44 Csoóri Sándor: Egykor elindula tizenkét kőműves. In.: i. m: 663.

45 Uo. 661.

46 Vö.: Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. 744. és Egykor elindula tizenkét kőműves. 666. In: i. m.

47 Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In.: i. m.:755

48 Szegedy-Maszák Mihály: Konzervativizmus, modernség és népi mozgalom a magyar irodalomban című tanulmányából Szirák Péter idézi a gondolatot. In: Szirák Péter: A regionalitás és a posztmodern kánon a 20. századi magyar irodalomban. In: Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. 35.

49. Vö.: Szirák Péter i. m. 54.

50 Görömbei András: Csoóri Sándor. Pozsony, 2003. 174. Az idézet forrása: Csoóri Sándor: Tenger és diólevél című írása. In: i.m.: 726.

51 Görömbei András: Csoóri Sándor. 2003. 174. (N. Horváth Béla hivatkozott műve: "Egy, ki márványból rak falut..." József Attila és a folklór. Szekszárd, 1992. 258.)

52 Vö.: Görömbei András i. m.: 106.

53 Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In.: i.m: 727.

54. Vö.: Szélfúvás avagy homok a szájban. In.: i.m.: 689 és többek között A Zöld Angyal, a Nagy László földi vonulása, az "Elérte a láng a képzeletet" című tanulmányok.

55 Görömbei András i. m.: 185.

56 Szirák Péter: A magyar irodalmi posztmodernség értelmezéséhez. In: A magyar irodalmi posztmodernség. 32-33.

57 Lásd a 2. számú jegyzet részletezőbb anyagát.

58 Vö.: Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In: i. m.: 755.