|
KELEMEN
ZOLTÁN
A gúny mint a meghatározás
formája
"Noch immer
aber also, das sich der
Genius eines Volks nirgends besser,
als in der Physiognomie seiner Rede
offenbart."
(Herder)1
A dolgozat címe valójában eufemisztikus,
hiszen azokból a meghatározásokból próbál ízelítőt adni, amelyekkel a különböző
nemzettestek-nemzetiségi csoportok illették egymást vagy uralkodóikat mintegy
ötszáz év során. A közelmúlt, amely ezúttal az elmúlt százötven-kétszáz
évet jelenti, nem tárgya a vizsgálódásnak. Főképpen azért nem, mivel ennek
a kornak az ilyen irányú vizsgálata szinte befejezettnek tekinthető, ha
a történelmi, irodalomtörténeti és -elméleti, politológiai, valamint néprajzi
kutatások minőségi és mennyiségi mutatóit számba vesszük. Ezúttal tehát
nem annyira a társtudományok kutatásainak folytatásáról van szó, a hangsúly
inkább a példák különösségére esik.
Hunyady György
véleménye szerint a történeti távon fönnálló társadalmi csoportokról a
személyes véleményformálás során az egyén sok mindent tudni vél, ez a tudás
azonban csupán a saját kulturális-nemzeti identitásképződésünk során szubjektívan
átörökített, a tömegkommunikáció egyéni értelmezése által jelentős mértékben
befolyásolt, végezetül egy sajátos, személyre szabott általánosításon keresztülvitt
képzetnek nevezhető2. Hunyady a következőkben
nem kevesebbet állít, mint hogy tudva-tudatlanul, azok is így formálják
ítéleteiket akik eleve idegenkednek az etnikai csoportok személyre szabottan
antropomorfizáló jellemzésétől3. Véleménye
szerint a társadalomnak azon törekvése, hogy kategorizálja alanyainak szorosabb
csoportjait szükséges a megismerési folyamat során fölhalmozódó szociális
ismeretek rendszerezéséhez, kezeléséhez4,
tehát valamilyen szinten még olyan népcsoportról is véleményt formálhat
az egyén, amelyet csak hallomásból ismer5.
Hunyady a nemzeti önazonosság-tudatot is vizsgálja, megállapítva, hogy
az a személy énképének egyik fontos összetevője, sőt a nemzetfölfogáson
kívül hatása van az egyén tudatának "nemi, foglalkozási, vallási, politikai"
területeire is6. Végül utal arra, hogy
"a csoportoknak valójában van olyan egészséges összjellege, ami
a rájuk vonatkozó és több kultúrában is elterjedt sztereotípiákban is leképeződik."7
Mindezekből kiindulva vizsgálom annak a negatív kategorizációnak néhány
példányát, amely már akkor jelen volt a társadalmi tudatokban, amikor nemzettudatról
vagy nemzetállamokról egyáltalán nem beszélhetünk. Ács Zoltán az etnocentrizmus
egyik megjelenési formájának tartja, ha egy népcsoport a számára idegent
egyúttal alacsonyabb rendűnek, rosszabbnak véli. Megjegyzi ugyanakkor,
hogy ennek az érzésnek semmi köze nincs az etnikai gyűlölködéshez, mindössze
a folklór "csúfoló"-inak hagyományáról lehet szó8,
amelyre maga is hoz példát a 18. század elejének szatmár megyei szólásaiból:
"Német jobbágy pénzes zacskó, tót jobbágy túrós zacskó, magyar jobbágy
perlő társ."9 Ács fölhívja a figyelmet
arra, hogy már a középkori krónikákban is találkozhatunk más népeket gyalázó
kitételekkel. Véleménye szerint az "összecsapások" fő színterei a vegyes
lakosságú városok és főként az egyetemek voltak, ahol az eltérő származású
diákság a legprimitívebb módokon (szokatlan öltözet, haj- vagy szakállviselet)
fitogtatta másságát. Mindezekkel együtt nemzetiségi elnyomásról, hátrányos
megkülönböztetésről ebben az időszakban nem beszélhetünk10.
Első néhány példám ebből a korai időszakból származik. Jászay Pál a mohácsi
tragédiáról és annak következményeiről szóló 19. századi művében igen sok
fontos korabeli forrást közöl eredetiben és magyar fordításban is, így
többek között Krzyczky Endre, przemysli püspök Esztergomban, 1526. december
5-én kelt levelét is, amelyet Brodarics István pécsi püspöknek küldött
Pozsonyba11. Ebből a levélből egyebek mellett
azt is megtudhatjuk, hogy a magyarok között abban az időben közmondásos
lehetett a lengyelek béketűrése, amely számukra tunyaságnak, sőt esetleg
gyávaságnak tűnt és "gombáknak" nem embereknek nevezték északi szomszédaikat,
amelyet levelében csöndesen sérelmez a przemysli püspök. A történelmi fejleményeket
ismerve Herdernek a mottóban idézett véleménye könnyen ideérthető: ez a
gúnyos hasonlat inkább a kor magyar politikusairól árul el sokat, mint
a lengyelek vitézségéről.
Rónay Jácint,
aki személyes munkakapcsolatban állt Charles Darwinnal, T. H. Huxley-val
és Ch. Lyell-lel és minden bizonnyal elsőként foglalkozott Magyarországon
nemzetkarakterológiával hét nemzetet, a két nemet, valamint az emberi életkorokat
összehasonlító munkájában a francia nemzet leírása kapcsán arról ír, hogy
nemcsak a diplomácia és a történetírás tudományaiban jeleskedik ez a nép,
hanem a szépirodalomban is, különösképpen az elmés gúnyiratok szerkesztésében12.
Ő maga idézi Mirabeaut, a kétes hírű politikai kalandort, aki szerint minden
angolnak két bal keze van"13. Az angolok
és a franciák közti közmondásos ellentéttel már többen többször foglalkoztak,
Rónay kijelentése azonban mintha arra vonatkozna, hogy ennek a nemzetnek
különös tehetsége van a másság kigúnyolására, jelentkezzék az akár etnikai,
akár politikai-hatalmi vagy egyéb köntösben. Előfordulhat, hogy az etnikai
és a hatalmi hovatartozás együtt válik a gúny céltáblájává, mint az XVI.
Lajos nejének, Marie-Antoinette-nek esetében történt. Supka Géza a Habsburg-családról
szóló könyvében számol be arról, hogy a francia nép körében az idegengyűlölet
és a rosszindulatú híresztelések hatására a csúfneveknek és gyalázkodó
kifejezéseknek egész gyűjteménye jött létre, amelyek elsősorban természetesen
a királynét illették, de közvetve az ausztriai-házra, és így a birodalomra
is vonatkoztathatóak voltak.14 A megnevezések
között szerepelt a la putaine d’Autriche" (az osztrák rongy), a "la louve
d’ Autriche" (a nőstényfarkas), talán a legszolidabb a "Madame Deficit"
volt. Külön figyelmet érdemel azonban az a szójáték, amely Rónay Jácint
kijelentését is igazolni látszik, valamelyes virtuozitásról téve tanúbizonyságot
a nemzeti-politikai gúnyolódás kétes esztétikai szintjén. "Autre chienne",
azaz másik nősténykutya néven emlegették a franciák királynéjukat. Az elnevezés
szójáték és az "autrichienne"-re utal, amely osztrák nőt jelent15.
Talán figyelmet érdemel az is, hogy nem annyira Marie-Antoinette Habsburg
származása kerül ezúttal előtérbe, hanem osztrák eredete, amely viszont
éppen a franciák "megjegyzéseivel" kapcsolatban kelthet visszatetszést,
mivel apja, Lotharingiai Ferenc francia volt.
A 18. század
végén történt az az eset is, amely ismét Közép-Európára irányíthatja figyelmünket.
1790 novemberében II. Lipót engedélyezte a szerbeknek, hogy Temesvárott
egyházi kongresszust tartsanak, ahol élesen szembefordultak a magyar rendekkel
és fölterjeszthették uralkodójukhoz azt a kérésüket amely területi önkormányzatra
és külön szerb kancellária fölállítására vonatkozott. Az események hátterében
azok az ellentétek húzódtak meg, amelyeket - egyrészt a szerbeknek a Magyarországot
a török hódoltság alól fölszabadító háború kapcsán játszott szerepük és
a későbbi Habsburg betelepítő politika miatt - maga a bécsi udvar szított
a magyarok és a szerbek között. Az összecsapások során megszokott volt,
hogy a felek állatokat szerepeltettek akár hasonlatként, akár metaforaként
az ellenfélre vonatkozó meghatározásokban, vagy a másik rokoni kapcsolatait
firtatták. Egy 1989-ben megjelent pasquillus gyűjtemény bizonyítja, hogy
a magyarok sem sokban maradtak el a korabeli franciáktól16.
Éppen Rónay Jácint, aki a francia nemzet jellemzői közé vette föl a gúnydalírói
tehetséget, jegyzi meg, hogy "Sajátszerű tulajdona földnépünknek a gúnyolódás.[...]
faluinkban csaknem annyi a gúny-, mennyi a szerelmi dal; sőt ritka egyén,
kinek gúnyneve ne volna. Népünk közönségesen az idegent, magyartalanságot
és divatot ostorozza gúnydalaiban."17 Rónay
idéz is egy népdalt, amely "németes" kulturáltsága miatt gúnyolja általában
véve a dunántúli lakosságot. Ami azonban Temesvárott a szerbek részéről
1790-ben elhangzott az legalábbis meglepő és elgondolkodtató. Ahogy Niederhauser
Emil írja: "Ennek a kongresszusnak nacionalista felhangjai voltak, elhangzott,
hogy nem lehet tűrni a magyarok uralmát, hiszen azok orángutánok."18
Bevallom ez a szöveghely volt az, amelynek hatására a dolgozat megszületett.
Ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy a szerbek miért ezt a mainapság is
egzotikusnak számító állatot használták a gyűlölt magyarokkal kapcsolatos
metaforájukban. Még az is kétségesnek tűnt számomra, hogy ez a népcsoport
értesülhetett akkoriban ennek az állatnak a létezéséről. Szörényi László
hívta föl a figyelmemet arra egy beszélgetés alkalmával, hogy föltehetőleg
Jelky Andrásnak, a világot járt bajai szabólegénynek úti beszámolója nyomán
keletkezhetett érdeklődés az egzotikumok iránt az alsó néposztályok körében
is. Ebben az esetben külön is kiemelendő a tény, hogy Jelky András szűkebb
pátriájában a korban már igen jelentős délszláv népesség élt együtt a magyarokkal.
Mindazonáltal a fölvilágosodás bontakozó orientalizmusa is magyarázhatja
az esetet. Erre csak egy példát szeretnék fölhozni. 1799-es Jövendölés
az első oskoláról a Somogyban című versében Csokonai Vitéz Mihály is
a korban szokatlan egzotikum említésével fokozza az ellentétet, amely a
magyar közművelődés és a hon tehetségeinek megléte között feszül:
Dudva lenne a dudvák
között az ananász:19
Retorikai fogás, műveltségfitogtatás,
esetleg rafináltan kimódolt gúny, gyalázkodás lenne a temesvári szerbek
magyarokra alkalmazott orángután-metaforája? Minden ötletessége és különössége
mellett, illetve talán éppen azért, a fönti találgatásoknál jobb magyarázatot
nem találok a létrejöttére. Az érem másik oldala már nem ennyire egzotikus.
1817-ben a Tudományos Gyűjtemény azt írja a magyarországi kisebbségekről,
"hogy a szlovák nem más, mint ’kaszás és robotoló nyelv’, a magyar győzelemmel
foglalta el azt az országot és ’a tótnak mint zsellérnek neve’ nem kaphat
Magyarországon ’nemzeti nevezetet’. ’Rusznyák és oláh nem szükség a törvényt
fordítani’, mert e népek ’kevéssel különböznek a barmoktól’."20
A kultúrtörténeti
vizsgálódás szempontjából a gúnyos nemzetjellemzésnek azok a megnyilvánulásai
lehetnek különösen figyelemre méltóak, amelyek az eltérő civilizáltsági
fokból, a vallási különbségekből, a társadalmi nyilvánosság szerkezetének
különbségeiből, illetve ezek kombinációiból adódhatnak. Ács Zoltán említi,
hogy a 18-19. század fordulóján a katolikus magyaroknál, illetve lengyeleknél
nehezen vagy egyáltalán nem honosodott meg a krumplitermesztés és fogyasztás,
mivel ezt a mezőgazdasági kultúrát a németektől ismerték meg, és így "mint
minden német és protestáns eredetű újdonság, ’bűzlött a bűntől és az eretnekségtől’"21.
Másrészről a gúnyolódás eredhet szándékos vagy szándéktalan fölületességből,
mint azoknak a kora 19. századi magyar utazóknak az angolokról megformált
véleménye, akiket Rónay Jácint idéz említett munkájában. A Pesti Hírlap
417. számából idézi a következőket: "Egész Európában sehol sem civódhatik
két kutya anélkül, hogy Anglia elmulasztaná egyiknek vagy másiknak pártját
fogni."22 Egy másik utazó ennél jóval tovább megy, amikor -
föltehetően kontinentális (esetleg francia) hatásra - így jellemzi az angolokat:
"...semmit jelentő juh-kép, mely némelykor oly sajátos vegyülete a savó-színnek
és sápadtságnak mint egy darab szappan. [...] lelketlen veres kép, mely a
nem szappanképű angol férfiarcok jelleme, mely semmiben sem látszik különbözni
a sületlen roastbeeftől."23
A dolgozat
elején idézett Hunyady György egyik megálla- pításának megfelelően észrevehető,
hogy még a legigazság- talanabb nemzeti jellemrajzban is megfigyelhetőek
bizonyos nemzeti sajátságok, mint amilyen például a juhtenyésztés vagy
a szinte nyers marhahús élvezete. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni,
hogy a békétlenség szítása és az etnikai ellentétek élesztése annak az
utóbbi kétszáz évnek a sajátja, amellyel dolgozatom csak érintőlegesen
foglalkozott. A nem éppen kedveskedő nemzetjellemzési próbálkozások főként
különös- ségük miatt kaphattak helyet ebben az elemzésben, valamint azért,
hogy segítségükkel fölhívhassam a figyelmet arra a határterületre, amely
az esztétikailag értékelhető irodalom és a népi hagyományok vagy a társadalmak
alsóbb rétegei nemzeti öntudatának létrehozása közben megformálódó, a másnak,
idegennek meghatározottól való elhatárolódást eredményezhető verbális megnyilvánulások
között húzódik, és nem mindig határozható meg egyértelműen. Könnyen lehet
nehezen megbocsátható sértés, de olyan tréfa is, amely a konfrontáció által
is formálódó-erősödő nemzeti önazonosság tudat mellett az idő múlásával
talán az egymás mellett élés sikerének dokumen- tuma is lehet.
Jegyzetek
1 Johann Gottfried Herder:
Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit. I-IV. Riga,
1784-1791. IV. 201. Rónay Jácint fordításában: "Egy nép géniusza, sehol
jobban, mint beszédének alkatában nyilatkozik ki."
2 Hunyady György: A
nemzeti karakter talányos pszichológiája. In. Nemzetkarakterológiák.
Rónay Jácint, Hugo Münsterberg és Kurt Lewin írásai. Osiris Kiadó Budapest,
2001. 7.
3 Uo.
4 Ua. 41.
5 Ua. 40.
6 Ua. 44.
7. Ua. 46.
8 Ács Zoltán: Nemzetiségek
a történelmi Magyarországon. Kossuth Könyvkiadó Budapest, 1986. 10.
9 Ua. 198.
10 Ua. 11.
11 Jászay Pál: A magyar
nemzet napjai a mohácsi vész után. Pest, 1846. 293-295.
12 Rónay Jácint: Jellemisme,
vagy az angol, francia, magyar, német, olasz, orosz, spanyol nemzet, nő,
férfiú és életkorok jellemzése lélektani szempontból. In. 2. jegyzet
Im. 91.
13 Ua. 73.
14 Supka Géza: Habsburg-krónika
(válogatás). Helikon Kiadó Budapest, 1986. 289.
15 A francia szavak fordításával
kapcsolatban köszönet illeti Király Annamáriát.
16 Külömb-külömb féle
jó és rossz szagú virágokkal tellyes kert. Pasquillusok a XVII-XVIII. századból.
Magvető Könyvkiadó Budapest, 1989.
17 12. jegyzet 148.
18 Gonda Imre - Niederhauser
Emil: A Habsburgok. Egy európai jelenség. Gondolat Kiadó Budapest,
1977. 145.
19 Csokonai Vitéz Mihály:
Munkái I. Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1987. 505.
20 8. jegyzet 230.
21 Ua. 200-201.
22 12. jegyzet 76. |
|