Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2003. 5.sz.
 KELEMEN ZOLTÁN
 
A gúny mint a meghatározás formája
 
 
"Noch immer aber also, das sich der
Genius eines Volks nirgends besser,
als in der Physiognomie seiner Rede
offenbart."
                                                              (Herder)1
 

A dolgozat címe valójában eufemisztikus, hiszen azokból a meghatározásokból próbál ízelítőt adni, amelyekkel a különböző nemzettestek-nemzetiségi csoportok illették egymást vagy uralkodóikat mintegy ötszáz év során. A közelmúlt, amely ezúttal az elmúlt százötven-kétszáz évet jelenti, nem tárgya a vizsgálódásnak. Főképpen azért nem, mivel ennek a kornak az ilyen irányú vizsgálata szinte befejezettnek tekinthető, ha a történelmi, irodalomtörténeti és -elméleti, politológiai, valamint néprajzi kutatások minőségi és mennyiségi mutatóit számba vesszük. Ezúttal tehát nem annyira a társtudományok kutatásainak folytatásáról van szó, a hangsúly inkább a példák különösségére esik.
     Hunyady György véleménye szerint a történeti távon fönnálló társadalmi csoportokról a személyes véleményformálás során az egyén sok mindent tudni vél, ez a tudás azonban csupán a saját kulturális-nemzeti identitásképződésünk során szubjektívan átörökített, a tömegkommunikáció egyéni értelmezése által jelentős mértékben befolyásolt, végezetül egy sajátos, személyre szabott általánosításon keresztülvitt képzetnek nevezhető2. Hunyady a következőkben nem kevesebbet állít, mint hogy tudva-tudatlanul, azok is így formálják ítéleteiket akik eleve idegenkednek az etnikai csoportok személyre szabottan antropomorfizáló jellemzésétől3. Véleménye szerint a társadalomnak azon törekvése, hogy kategorizálja alanyainak szorosabb csoportjait szükséges a megismerési folyamat során fölhalmozódó szociális ismeretek rendszerezéséhez, kezeléséhez4, tehát valamilyen szinten még olyan népcsoportról is véleményt formálhat az egyén, amelyet csak hallomásból ismer5. Hunyady a nemzeti önazonosság-tudatot is vizsgálja, megállapítva, hogy az a személy énképének egyik fontos összetevője, sőt a nemzetfölfogáson kívül hatása van az egyén tudatának "nemi, foglalkozási, vallási, politikai" területeire is6. Végül utal arra, hogy "a csoportoknak valójában van olyan egészséges összjellege, ami a rájuk vonatkozó és több kultúrában is elterjedt sztereotípiákban is leképeződik."7 Mindezekből kiindulva vizsgálom annak a negatív kategorizációnak néhány példányát, amely már akkor jelen volt a társadalmi tudatokban, amikor nemzettudatról vagy nemzetállamokról egyáltalán nem beszélhetünk. Ács Zoltán az etnocentrizmus egyik megjelenési formájának tartja, ha egy népcsoport a számára idegent egyúttal alacsonyabb rendűnek, rosszabbnak véli. Megjegyzi ugyanakkor, hogy ennek az érzésnek semmi köze nincs az etnikai gyűlölködéshez, mindössze a folklór "csúfoló"-inak hagyományáról lehet szó8, amelyre maga is hoz példát a 18. század elejének szatmár megyei szólásaiból: "Német jobbágy pénzes zacskó, tót jobbágy túrós zacskó, magyar jobbágy perlő társ."9 Ács fölhívja a figyelmet arra, hogy már a középkori krónikákban is találkozhatunk más népeket gyalázó kitételekkel. Véleménye szerint az "összecsapások" fő színterei a vegyes lakosságú városok és főként az egyetemek voltak, ahol az eltérő származású diákság a legprimitívebb módokon (szokatlan öltözet, haj- vagy szakállviselet) fitogtatta másságát. Mindezekkel együtt nemzetiségi elnyomásról, hátrányos megkülönböztetésről ebben az időszakban nem beszélhetünk10. Első néhány példám ebből a korai időszakból származik. Jászay Pál a mohácsi tragédiáról és annak következményeiről szóló 19. századi művében igen sok fontos korabeli forrást közöl eredetiben és magyar fordításban is, így többek között Krzyczky Endre, przemysli püspök Esztergomban, 1526. december 5-én kelt levelét is, amelyet Brodarics István pécsi püspöknek küldött Pozsonyba11. Ebből a levélből egyebek mellett azt is megtudhatjuk, hogy a magyarok között abban az időben közmondásos lehetett a lengyelek béketűrése, amely számukra tunyaságnak, sőt esetleg gyávaságnak tűnt és "gombáknak" nem embereknek nevezték északi szomszédaikat, amelyet levelében csöndesen sérelmez a przemysli püspök. A történelmi fejleményeket ismerve Herdernek a mottóban idézett véleménye könnyen ideérthető: ez a gúnyos hasonlat inkább a kor magyar politikusairól árul el sokat, mint a lengyelek vitézségéről.
     Rónay Jácint, aki személyes munkakapcsolatban állt Charles Darwinnal, T. H. Huxley-val és Ch. Lyell-lel és minden bizonnyal elsőként foglalkozott Magyarországon nemzetkarakterológiával hét nemzetet, a két nemet, valamint az emberi életkorokat összehasonlító munkájában a francia nemzet leírása kapcsán arról ír, hogy nemcsak a diplomácia és a történetírás tudományaiban jeleskedik ez a nép, hanem a szépirodalomban is, különösképpen az elmés gúnyiratok szerkesztésében12. Ő maga idézi Mirabeaut, a kétes hírű politikai kalandort, aki szerint minden angolnak két bal keze van"13. Az angolok és a franciák közti közmondásos ellentéttel már többen többször foglalkoztak, Rónay kijelentése azonban mintha arra vonatkozna, hogy ennek a nemzetnek különös tehetsége van a másság kigúnyolására, jelentkezzék az akár etnikai, akár politikai-hatalmi vagy egyéb köntösben. Előfordulhat, hogy az etnikai és a hatalmi hovatartozás együtt válik a gúny céltáblájává, mint az XVI. Lajos nejének, Marie-Antoinette-nek esetében történt. Supka Géza a Habsburg-családról szóló könyvében számol be arról, hogy a francia nép körében az idegengyűlölet és a rosszindulatú híresztelések hatására a csúfneveknek és gyalázkodó kifejezéseknek egész gyűjteménye jött létre, amelyek elsősorban természetesen a királynét illették, de közvetve az ausztriai-házra, és így a birodalomra is vonatkoztathatóak voltak.14 A megnevezések között szerepelt a la putaine d’Autriche" (az osztrák rongy), a "la louve d’ Autriche" (a nőstényfarkas), talán a legszolidabb a "Madame Deficit" volt. Külön figyelmet érdemel azonban az a szójáték, amely Rónay Jácint kijelentését is igazolni látszik, valamelyes virtuozitásról téve tanúbizonyságot a nemzeti-politikai gúnyolódás kétes esztétikai szintjén. "Autre chienne", azaz másik nősténykutya néven emlegették a franciák királynéjukat. Az elnevezés szójáték és az "autrichienne"-re utal, amely osztrák nőt jelent15. Talán figyelmet érdemel az is, hogy nem annyira Marie-Antoinette Habsburg származása kerül ezúttal előtérbe, hanem osztrák eredete, amely viszont éppen a franciák "megjegyzéseivel" kapcsolatban kelthet visszatetszést, mivel apja, Lotharingiai Ferenc francia volt.
     A 18. század végén történt az az eset is, amely ismét Közép-Európára irányíthatja figyelmünket. 1790 novemberében II. Lipót engedélyezte a szerbeknek, hogy Temesvárott egyházi kongresszust tartsanak, ahol élesen szembefordultak a magyar rendekkel és fölterjeszthették uralkodójukhoz azt a kérésüket amely területi önkormányzatra és külön szerb kancellária fölállítására vonatkozott. Az események hátterében azok az ellentétek húzódtak meg, amelyeket - egyrészt a szerbeknek a Magyarországot a török hódoltság alól fölszabadító háború kapcsán játszott szerepük és a későbbi Habsburg betelepítő politika miatt - maga a bécsi udvar szított a magyarok és a szerbek között. Az összecsapások során megszokott volt, hogy a felek állatokat szerepeltettek akár hasonlatként, akár metaforaként az ellenfélre vonatkozó meghatározásokban, vagy a másik rokoni kapcsolatait firtatták. Egy 1989-ben megjelent pasquillus gyűjtemény bizonyítja, hogy a magyarok sem sokban maradtak el a korabeli franciáktól16. Éppen Rónay Jácint, aki a francia nemzet jellemzői közé vette föl a gúnydalírói tehetséget, jegyzi meg, hogy "Sajátszerű tulajdona földnépünknek a gúnyolódás.[...] faluinkban csaknem annyi a gúny-, mennyi a szerelmi dal; sőt ritka egyén, kinek gúnyneve ne volna. Népünk közönségesen az idegent, magyartalanságot és divatot ostorozza gúnydalaiban."17 Rónay idéz is egy népdalt, amely "németes" kulturáltsága miatt gúnyolja általában véve a dunántúli lakosságot. Ami azonban Temesvárott a szerbek részéről 1790-ben elhangzott az legalábbis meglepő és elgondolkodtató. Ahogy Niederhauser Emil írja: "Ennek a kongresszusnak nacionalista felhangjai voltak, elhangzott, hogy nem lehet tűrni a magyarok uralmát, hiszen azok orángutánok."18 Bevallom ez a szöveghely volt az, amelynek hatására a dolgozat megszületett. Ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy a szerbek miért ezt a mainapság is egzotikusnak számító állatot használták a gyűlölt magyarokkal kapcsolatos metaforájukban. Még az is kétségesnek tűnt számomra, hogy ez a népcsoport értesülhetett akkoriban ennek az állatnak a létezéséről. Szörényi László hívta föl a figyelmemet arra egy beszélgetés alkalmával, hogy föltehetőleg Jelky Andrásnak, a világot járt bajai szabólegénynek úti beszámolója nyomán keletkezhetett érdeklődés az egzotikumok iránt az alsó néposztályok körében is. Ebben az esetben külön is kiemelendő a tény, hogy Jelky András szűkebb pátriájában a korban már igen jelentős délszláv népesség élt együtt a magyarokkal. Mindazonáltal a fölvilágosodás bontakozó orientalizmusa is magyarázhatja az esetet. Erre csak egy példát szeretnék fölhozni. 1799-es Jövendölés az első oskoláról a Somogyban című versében Csokonai Vitéz Mihály is a korban szokatlan egzotikum említésével fokozza az ellentétet, amely a magyar közművelődés és a hon tehetségeinek megléte között feszül:
 

Dudva lenne a dudvák
között az ananász:
19

Retorikai fogás, műveltségfitogtatás, esetleg rafináltan kimódolt gúny, gyalázkodás lenne a temesvári szerbek magyarokra alkalmazott orángután-metaforája? Minden ötletessége és különössége mellett, illetve talán éppen azért, a fönti találgatásoknál jobb magyarázatot nem találok a létrejöttére. Az érem másik oldala már nem ennyire egzotikus. 1817-ben a Tudományos Gyűjtemény azt írja a magyarországi kisebbségekről, "hogy a szlovák nem más, mint ’kaszás és robotoló nyelv’, a magyar győzelemmel foglalta el azt az országot és ’a tótnak mint zsellérnek neve’ nem kaphat Magyarországon ’nemzeti nevezetet’. ’Rusznyák és oláh nem szükség a törvényt fordítani’, mert e népek ’kevéssel különböznek a barmoktól’."20
     A kultúrtörténeti vizsgálódás szempontjából a gúnyos nemzetjellemzésnek azok a megnyilvánulásai lehetnek különösen figyelemre méltóak, amelyek az eltérő civilizáltsági fokból, a vallási különbségekből, a társadalmi nyilvánosság szerkezetének különbségeiből, illetve ezek kombinációiból adódhatnak. Ács Zoltán említi, hogy a 18-19. század fordulóján a katolikus magyaroknál, illetve lengyeleknél nehezen vagy egyáltalán nem honosodott meg a krumplitermesztés és fogyasztás, mivel ezt a mezőgazdasági kultúrát a németektől ismerték meg, és így "mint minden német és protestáns eredetű újdonság, ’bűzlött a bűntől és az eretnekségtől’"21. Másrészről a gúnyolódás eredhet szándékos vagy szándéktalan fölületességből, mint azoknak a kora 19. századi magyar utazóknak az angolokról megformált véleménye, akiket Rónay Jácint idéz említett munkájában. A Pesti Hírlap 417. számából idézi a következőket: "Egész Európában sehol sem civódhatik két kutya anélkül, hogy Anglia elmulasztaná egyiknek vagy másiknak pártját fogni."22 Egy másik utazó ennél jóval tovább megy, amikor - föltehetően kontinentális (esetleg francia) hatásra - így jellemzi az angolokat: "...semmit jelentő juh-kép, mely némelykor oly sajátos vegyülete a savó-színnek és sápadtságnak mint egy darab szappan. [...] lelketlen veres kép, mely a nem szappanképű angol férfiarcok jelleme, mely semmiben sem látszik különbözni a sületlen roastbeeftől."23
     A dolgozat elején idézett Hunyady György egyik megálla- pításának megfelelően észrevehető, hogy még a legigazság- talanabb nemzeti jellemrajzban is megfigyelhetőek bizonyos nemzeti sajátságok, mint amilyen például a juhtenyésztés vagy a szinte nyers marhahús élvezete. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a békétlenség szítása és az etnikai ellentétek élesztése annak az utóbbi kétszáz évnek a sajátja, amellyel dolgozatom csak érintőlegesen foglalkozott. A nem éppen kedveskedő nemzetjellemzési próbálkozások főként különös- ségük miatt kaphattak helyet ebben az elemzésben, valamint azért, hogy segítségükkel fölhívhassam a figyelmet arra a határterületre, amely az esztétikailag értékelhető irodalom és a népi hagyományok vagy a társadalmak alsóbb rétegei nemzeti öntudatának létrehozása közben megformálódó, a másnak, idegennek meghatározottól való elhatárolódást eredményezhető verbális megnyilvánulások között húzódik, és nem mindig határozható meg egyértelműen. Könnyen lehet nehezen megbocsátható sértés, de olyan tréfa is, amely a konfrontáció által is formálódó-erősödő nemzeti önazonosság tudat mellett az idő múlásával talán az egymás mellett élés sikerének dokumen- tuma is lehet.
 

Jegyzetek

1 Johann Gottfried Herder: Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit. I-IV. Riga, 1784-1791. IV. 201. Rónay Jácint fordításában: "Egy nép géniusza, sehol jobban, mint beszédének alkatában nyilatkozik ki."
2 Hunyady György: A nemzeti karakter talányos pszichológiája. In. Nemzetkarakterológiák. Rónay Jácint, Hugo Münsterberg és Kurt Lewin írásai. Osiris Kiadó Budapest, 2001. 7.
3 Uo.
4 Ua. 41.
5 Ua. 40.
6 Ua. 44.
7. Ua. 46.
8 Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. Kossuth Könyvkiadó Budapest, 1986. 10.
9 Ua. 198.
10 Ua. 11.
11 Jászay Pál: A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után. Pest, 1846. 293-295.
12 Rónay Jácint: Jellemisme, vagy az angol, francia, magyar, német, olasz, orosz, spanyol nemzet, nő, férfiú és életkorok jellemzése lélektani szempontból. In. 2. jegyzet Im. 91.
13 Ua. 73.
14 Supka Géza: Habsburg-krónika (válogatás). Helikon Kiadó Budapest, 1986. 289.
15 A francia szavak fordításával kapcsolatban köszönet illeti Király Annamáriát.
16 Külömb-külömb féle jó és rossz szagú virágokkal tellyes kert. Pasquillusok a XVII-XVIII. századból. Magvető Könyvkiadó Budapest, 1989.
17 12. jegyzet 148.
18 Gonda Imre - Niederhauser Emil: A Habsburgok. Egy európai jelenség. Gondolat Kiadó Budapest, 1977. 145.
19 Csokonai Vitéz Mihály: Munkái I. Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1987. 505.
20 8. jegyzet 230.
21 Ua. 200-201.
22 12. jegyzet 76.