Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2002. 10.sz.
 
SZÜCS GYÖRGY
 
"A szemek festője" - Rauscher György
 

1927 szeptemberében az Ernst Múzeum csoportkiállításán Derkovits Gyula, Molnár-C. Pál, Rauscher György, Simon György János, Cselényi Walleshausen Zsigmond festőművészek, illetve Kósa Mária szobrászművész alkotásait mutatták be. Derkovits és Molnár-C. Pál említése valószínűleg nem okoz gondot a művelt, múzeumbarát közönségnek, hiszen alig képzelhető el 20. századi állandó kiállítás festményeik, grafikáik nélkül. Más a helyzet társaikkal, s bár neveik feltehetően nem csengtek rosszul a húszas-harmincas években, csupán a legújabb "feltárásokról" értesülő szakemberek számára ismerős az inkább külföldön, elsősorban Angliában működő Simon György János munkássága (Matits Ferenc doktori disszertációja), vagy a posztexpresszionizmus magyarországi vonatkozásai kapcsán előtérbe kerülő író-képzőművész, Cselényi Walleshausen Zsigmond néhány műve (Gálig Zoltán kutatásai). A hiányzó alkotások és a lappangó dokumentumok hiányában, úgy tűnik, Molnárné Kósa Máriának egyelőre semmi esélye sincs arra, hogy művészetének akár fő vonalakban történő felvázolása lehetséges legyen. Valahol közöttük helyezkedik el Rauscher György (1902-1930) életműve, amelyet igényes tanulmányában Gálig Zoltán foglalt össze (Limes 1996. 4. sz.), s melynek jelenleg ismert teljes dokumentációja idén jelent meg a Dorogi Füzetek sorozatban, a művész születésének 100. évfordulójára.
     A kellemes küllemű, igényesen nyomtatott kiadvány kismonográfiát sejtet, figyelmesen áttanulmányozva viszont kiderül, hogy a könyvecske lelkes összeállítója - Zsembery Dezső műgyűjtő - elsősorban arra törekedett, hogy a Rauscherhez köthető adatokat lehetőleg eredeti formában közreadja. Ilyenformán szinte azonos súllyal bírnak a korabeli újságcikkek részletei, Gálig Zoltán már említett tanulmánya, vagy egy-egy friss kiállítási beszámoló a Komárom-Esztergom Megyei Hírlapban, ami azt eredményezte, hogy bizonyos adatokkal, idézetekkel többször is találkozhatunk az olvasás során. Természetesen a kiadvány dokumentumértéke a kor hangulatát felidéző iratok, újságcikkek, katalógusoldalak révén növekedett, miközben a művészről szóló anyagok mellérendelő tálalása itt-ott a túlságosan szélesre vett arcvonal átszakadásához vezetett. A kritikai megjegyzések után legyünk igazságosak: a kiadvány ugyan nem pótolhatja az adatokat a könyv ívének alárendelő, szakszerűen szerkesztett monográfiát, mégis Rauscher rövid életpályája, művészetének valódi képlete hitelesen bontakozik ki előttünk.
     Ki volt tehát Rauscher György, akinek tehetségét a kor legjelentősebb kritikusai, Rabinovszky Márius, Kállai Ernő, Lyka Károly is elismerték, s aki a húszas évek budapesti és berlini társasági életének számos képviselőjét festményein, rajzain megörökítette? Más művészek esetében az életrajzi dátumok és helyszínek eligazítanak bennünket a hatások, stílusigazodások tekintetében, Rauscher bécsi tanulmányaira, az olaszországi és párizsi utazásainak átélt művészeti élményeire csak áttételesen, kialakult stílusából visszakövetkeztetve utalhatunk. A hazai közegben Rauschernek olyannyira sikerült önálló festői stílust kialakítania, hogy első mesterei közül sem Komáromi Katz Endre rutinos, "műcsarnoki" festőiségével, sem Harmos Károly vizionárius világával nem mutat kapcsolatot, de hasonlóképpen nem fedezhető fel művein budapesti főiskolai tanárának, Réti Istvánnak kissé megfáradt, "késő-nagybányaisága" sem. Gyökereit leginkább az expresszionizmus és kubizmus szelídebb vonulatai mentén kereshetjük, közvetlen rokonait pedig a berlini "Új tárgyilagosság" művészei - Schrimpf, Schad, Räderscheidt - között találhatjuk meg.
     Berlin arca a húszas években. A ma embere színes forgatagot képzel el, a villamosok csörömpölését és az automobilok tülkölését hallja, az utca zsongását, lüktetését érzi, amelyek véletlenszerű képi-zenei ritmusba rendeződnek el. Walter Ruttmann Berlin - egy nagyváros szimfóniája (1927) című filmje elevenedik meg: minden csupa mozgás, a szép és a rút, a gazdagság és a szegénység képei váltakoznak, a moziplakátok és kirakatok csillogása mögött a hátsó udvarok, hónapos szobák bűnös élete zajlik a háború utáni Európa egyik vesztesének illúziótlan, látszatokra épülő, hétköznapi demokratizmusának díszletei között. Minden jelen időben érvényes, a politikai és művészeti avantgardizmus messianizmusa kifullad a kávéházi asztaloknál, amelyek mellett kelet és nyugat legkülönfélébb képviselői éjszakáznak. Rudolf Schlichter Cziffra Géza filmrendezőről készít portrét (1923), Tihanyi Lajos Johannes Becher költőt rajzolja (1924), a korszak végjátékában pedig Balázs Béla Leni Riefenstahllal készít közös filmet (A kék fény, 1932). Mindez összesűrűsödik és szétárad, festékkel vagy fénnyel írt képpé, esetleg láttató erejű emlékké, irodalommá válik, ahogy a világháborúban megvakult Szántó György idézi fel 1928-as berlini látogatását a Fekete éveimben: "A Farbenindustrie nemcsak a krémekben ragyogtatta árúját. Festve volt minden prémpótlék, a nők haja, a kávé, a coctailek, az egész éjszakai élet, a korbácsos nők térdig fűzött csizmacipőikben a Tauenzinen, a Romanisches Caffé álbohém-pótlékai, a Reimann íróimitátorai, a nőiruhás férfidémonok, mindenben a pótlék és festék mérges szagát éreztem, inyeltem, lélegzettem ebben a feketeségbe mártott káoszban." George Grosz nyers világának valóságelemeire ismerünk, a maradék-emberiség kendőzetlen önfeltárulkozására a századelő még hittel teli kultúrájának romjain.
     Rauscher háttérbe húzódó alkatának jobban megfelelt az idolumok megfestése, a világhíres emberek, akkori sztárok megörökítése. Nem a metropolis dinamikáját kereste, hanem a társasági élet jeles alakjait dolgozta fel: képeinek kompozíciója statikus, felmutató. A karcsú Lilian Harvey, a szomorú tekintetű Elizabeth Bergner ma már filmtörténeti érdekességként hatnak, éppen Rauscher portréi (1929) miatt figyelünk fel rájuk. Hasonlóképpen vonul be a művész mikro-pantheonjába az egykori Iványi Grünwald és Szőnyi tanítvány Polgár Boriska, akinek 1930 februárjában rajzaiból és akvarelljeiből kiállítást rendezett a "Der Sturm" galéria. Hol van a művész ismeretségi köréhez tartozó, magyar származású Putty Lia, akinek sikereiről kortársként számolt be a Schöpflin Aladár szerkesztette Színművészeti Lexikon 1929-ben: "Hollywoodban már főszerepekkel várták. Népszerűsége egyre nőtt. Gyönyörű villája van és fizetése heti ezernyolcszáz dollár. Nevét ma éppen úgy ismeri a mozi közönsége Amerikában, mint a legeldugottabb kínai falucskában." A teljes berlini szcéna tablója nem rajzolódik ki a művész esetleges mozaikkockái nyomán, kultúrtörténeti vonatkozásai miatt mégis jó lenne tudni, vajon Kalckreuth grófné (1928) azonos-e Christine von Kalckreuth festő- és grafikusművésszel, avagy Lepsius professzorné portréja (1928) Reinhold Lepsius festőművész vonzó özvegyét takarja-e?
      Ha értékelni akarjuk Rauscher György művészi teljesítményét, akkor műveit három markáns csoportba oszthatjuk. Sajnos éppen a legfajsúlyosabb és legizgalmasabb képek, a furcsa rövidülésbe kényszerített, felülnézetes utcarészletek csak a fennmaradt műtermi fotók alapján rekonstruálhatók. Gálig Zoltán találóan mutat rá az osztrák Hans Sedlacekkel való kapcsolatára, akinek Gyakorlópálya című képének (1926) hatása kimutatható a Sport im Bild magazin számára készített egyik Rauscher-litográfiáján (Síelők, 1929). Sedlacek, aki maga is rendszeresen rajzolt újságoknak, közöttük a Sport im Bildnek, mintegy a síelők speciális mozgásfázisainak típuskatalógusát adja, melyből valószínűleg Rauscher kiemelt egy félmaroknyit, hogy saját ízlésének megfelelően átírja a kiválasztott figurákat.

A második "minőségi" csoportba tartoznak azok a portrék, amelyek közös jellemzője az alakok enyhe torzítása, stilizálása, ahol a melankolikus hatás fokozása érdekében a művész gyakran saját mandulavágású szemeit kölcsönzi az ábrázoltaknak (Két generáció, 1927). Ide sorolható legismertebb műve, kiállításokon gyakran bemutatott festménye, Szomory Dezső ülő portréja (1927). A hűvös, tárgyilagos stílus szerencsésen találkozik az író különc, folytonosan szerepet játszó egyéniségével, aki a szépség és a szépelgés, a szenvedés és szenvelgés teljes repertoárját felvonultatta életében és drámáiban egyaránt. Szomory büszkébb volt hosszú, nőies kezeire, mint bemutatott darabjai sikerére, nem véletlen a Szomory alteregót, Pálfi Tibor írót köszöntő "Tibor, te drága női lélek" verssor Hermelin című darabjában (1916).
     A harmadik csoportot a már felsorolt sztárportrék, a magazinok címlapjára kívánkozó mondain hölgyek, a nagyvárosi hétköznapok pillanatait elkapó, kétségtelenül virtuóz, mégis problémátlan rajzok teszik ki (Karácsonyi bevásárlás, Sétáló pár). Itt mindenki fiatal, jómódú és elegáns, az arcokon átsuhanó, tűnődő hangulat mindössze a nézőknek szóló póz, az asszonyi titokzatosság elengedhetetlen kelléke, amelyet a könnyed vonaljáték és áttetsző színezés tesz teljessé (Kékruhás nő, 1929). Ezekre a képekre vonatkozóan elfogadhatjuk a korabeli kritikus, Fóthy János ítéletét, amelyet a művész 1935-ös emlékkiállítása kapcsán fogalmazott meg: "...néha csak egy hajszál választja el a divatos giccstől, de ez a hajszál sohasem hiányzik" (Pesti Hírlap, 1935. október 26.). A teljes életművet értékelő végkövetkeztetése ugyanígy máig érvényes: "Mint divatos festő, jó festő halt meg Rauscher György - idővel egészen biztos, hogy nagy festő vált volna belőle." (Zsembery Dezső: Rauscher György. Dorogi füzetek 26. Dorog Város Barátainak Egyesülete, 2002.)