Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2002. 9.sz.
 
VASY GÉZA
 
Sors és életmű
In memoriam Illyés Gyula
 

A Nap Kiadó 1996-ban indított és Domokos Mátyás által szerkesztett In memoriam-sorozatának huszonegyedik köteteként jelent meg Nem menekülhetsz címmel az Illyés Gyula életútját és életművét felidéző kötet Domokos Mátyás válogatásában és szerkesztésében. Valóban ő volt erre a feladatra a legalkalmasabb, hiszen már fél évszázada szinte mindennapi kenyere ez az életmű. A Szépirodalmi Könyvkiadóban dolgozva évtizedeken át szerkesztette Illyés új műveit, életműsorozatát, majd a posztumusz kiadásokat. A hetvenes évektől kezdve pedig esszékben, tanulmányokban foglalkozott Illyéssel, s ezek könyvvé formálva (Adósságlevél, 1998) a szakirodalom egyik legfontosabb, állandóan kézközelben tartandó munkájává váltak.
     Az emlékkönyv címe telitalálat, ugyanakkor állásfoglalás is. Illyésnek ez a verse 1937-ben jelent meg, s azóta se szeri se száma az utánközléseknek. Petőfi Sándor magatartását idéző ars poetica ez a dolgozó nép iránti hűség eltörölhetetlenségéről, a felelősségtudatról, amely elől nem lehet menekülni. Megjelenésekor a népi írói mozgalom Németh László mellett legfontosabb alakjának hitvallása a Nem menekülhetsz. Az 1945 után fokozatosan egyeduralkodóvá váló bolsevik irodalompolitika azonban kisajátította és sajnálatosan kétélű fegyverré tette ezt a versszöveget. Egyrészt ugyanis példának tartotta, tankönyvek és antológiák elhagyhatatlan darabjává tette, másrészt viszont rendre Illyés szemére vetette, hogy 1945 után miért nem e vers szellemisége szerint vesz részt a közéletben szerepléseivel és műveivel. Természetesen se Rákosiéknak, se Kádáréknak nem volt igazuk, hiszen éppen ők váltak hűtlenné a szocializmus, s még általánosabban a humanizmus legelemibb normáihoz is. Egyet azonban elértek: ez a vers lejáratódott, pedig érvényessége változatlan mind ideológiai, mind esztétikai értelemben. S időszerűsége a 21. században is vitathatatlan. Bizony nem kell messzi földrészekre elvándorolnunk, hogy jelenkori példákat találjunk olyan közéleti szerepet vállaló, tehát politikai erőkre, amelyek "elmenekülnek" a valóban a közösség érdekeit szolgáló, felelősségtudatos cselekvés elől.
     S közben, a 20. század utolsó harmadában még valami történt. Átléptünk abba posztmodernnek nevezett korszakba, amelynek irodalma - nálunk legalábbis különösen nagy hangerővel - érvénytelennek nyilvánította, s szándéka szerint nemcsak a jelenre és a jövőre, hanem a múltra vonatkozóan is azt a szolgálatelvű irodalomfelfogást, amelyet ez a vers, az egész Illyés-életmű s tágabban: tendenciájában az egész magyar irodalom vállalt anyanyelvűvé válása, vagyis a reformáció kora óta. A megszűnését vagy egy évtizeddel megelőzve megkezdődött a Kádár-kor ideológiai fellazulása, széthullása. A szolgálat elvének hívei egyre több gondot okoztak a rendszernek a maguk társadalomkritikus szemléletével, így a hivatalos irodalompolitika mind megengedőbbé vált az addig kárhoztatott "polgári", "esztétizáló" irodalom iránt, amely megkezdhette a maga szemléletének irodalompolitikai érvényesítését.
     A hetvenes évek végétől kezdve az Illyés-típusú magatartást, az ehhez köthető irodalmi áramlatot három felől is támadások érték. A posztmodern ifjabb évjáratai más nézetű trónkövetelők voltak, az idősebb, tehát életkorban is kortársi nemzedékek addig elsősorban nem szocialistaként számontartott képviselői félreszorítottságukért akartak elégtételt kapni, s a maguk vitathatatlan igazságát próbálták kizárólagosnak elfogadtatni, a hivatalos irodalompolitika pedig egyre inkább annak örült volna, ha Illyés és a hozzá hasonló írók is depolitizálnák munkásságukat.
     A Kádár-kor után - bár a változásokban fontos szerepe volt íróknak is - lényegében már egyik komoly politikai erő sem tartotta fontosnak a maga szempontjából az irodalmat, mert más, hatékonyabbnak tartott közvéleményformáló eszközökkel élhettek. Azonban az irodalompolitika hiánya is politika: az irodalom jelentéktelenségét sugallja. Az írók körében az ez ellen való fellépés sürgető feladata sem teremtett érdekközösséget: az ellentétek, a megosztottság jelei állandósultak. Az írók nyugodtan vitatkozhatnak - vitatkozhatnának - arról, hogy vajon lehet-e többféle írói szerepfelfogás egyaránt érvényes, hogy melyik ars poetica korszerű, ám ilyen viták alig vannak. S közben szinte észrevétlenül haladunk egy olyan kor felé, amelyik már semmiféle irodalmat nem fog igényelni.
     Egyelőre itt még nem tartunk, ám míg a Nem menekülhetsz az 1945 utáni évtizedekben talán száz antológiában is megjelent, a kilencvenes évek egyetlen nagy terjedelmű antológiája, a Hét évszázad magyar költői (1996) a terjedelmes Illyés-anyagból kihagyta ezt a verset, de a hozzá hasonlóakat is. Tegyük hozzá: Lakatos István, a 20. századot szerkesztve következetes volt: más alkotóknál is igyekezett kihagyni az ebbe a vonulatba sorolható műveket. Mindezek után talán még érthetőbb, miért volt Domokos Mátyás részéről állásfoglalás már a kötet címadása is. A magatartás változatlan korszerűségét sugallja.
     Az Illyés Gyulával foglalkozó munkák száma igen nagy. Róla emlékkönyvet összeállítani a teljességre törekedve lehetetlen. S elsősorban nem a vonatkozó anyag terjedelmessége miatt, hanem azért, mert az életút és az életmű olyan gazdag, hogy egyetlen antológia se lehet képes mindent felmutatni. Legfeljebb arra lehet törekedni, hogy az egészet s annak jelentőségét érzékeltessük. S ezt a feladatot teljesíti Domokos Mátyás mintegy 600 gépelt oldalnyi válogatása.
     Az 1902-ben született Illyés a közéleti szereplést 1919-ben, az irodalmit egy évvel később kezdte, vagyis hatvan éven keresztül cselekvő-szemlélő részese volt a magyarság európai sorsának. Irodalmi munkássága terjedelmére és műnemi-műfaji változatosságára nézve is igen gazdag, következésképpen recepciója is tekintélyes. S mivel nemcsak íróként, hanem az irodalmi élet egyik központi alakjaként tartották számon már az 1930-as évek derekától, aki ráadásul az országos politika dolgaiba is bele kívánt szólni, nyilvánvaló, hogy - bár többnyire szétválaszthatatlanul - az írói mellett a közéleti szereplésnek is van fogadtatástörténete. Az életművet tehát nemcsak az irodalomtörténetnek, hanem a történettudománynak, a művelődéstörténetnek is kutatnia kell. Általában mindenkinek, aki a 20. század magyar szellemi életével foglalkozik. Ily módon belátható - túllépve most egy emlékkönyv lehetséges keretein -, hogy az Illyés-szakirodalomról teljes bibliográfiát készíteni elvileg is lehetetlen, mert a főként vele foglalkozó írásokat össze lehetne gyűjteni, s ezt jó is volna megcselekedni, de megszámlálhatatlanok azok az írások, amelyek hivatkoznak rá, amelyek példaként vagy ellenségként említik. S tegyük ehhez hozzá még azt is, hogy róla kivételesen külföldön is elég sokat írtak, s ezt is jó volna egyszer összegyűjteni és kiadni. Tanulságos lehetne a hazai Illyés-lebecsülés mai korszakában.
     Visszatérve erre a mostani emlékkönyvre, s erre a sorozatra: bizony minden egyes darabja a felejtés ellen is készül. Egy-egy íróval behatóbban foglalkozni - a szakmabelieken kívül - általában végzős középiskolások szoktak valamilyen tanulmányi versenyre készülve, meg magyar szakos egyetemi-főiskolai hallgatók szemináriumi és szakdolgozatokat készítve. Régebben ilyenkor az volt a szokás, hogy a diák beült a könyvtárba, csinált magának egy kis bibliográfiát, majd olvasgatni kezdett, húsz-harminc könyvet, ugyanannyi folyóiratot kézbe véve. Ma már nem ez a tipikus. Elég sok, a célnak megfelelő bibliográfia létezik már, s elég sok monográfia. A dolgozatok szerzői nem a folyóiratbeli cikkeket olvassák el, hanem a monográfiában található idézetet, s azt idézik tovább, gyakran annak bevallása nélkül, hogy honnan veszik a szöveget. Ma viszont kézbe vesznek egy In memoriam kötetet, könnyen hozzáférhetnek nagy számú szakirodalmi tételhez. A Nem menekülhetsz lapjain 134 közlemény olvasható részben vagy egészben, ebből 26 Illyés Gyula műve. Versek, kritikák, méltatások, baráti portrék, naplójegyzetek, emlékiratok, levelek, vallomások időrendet is követő, de tartalmában is megszerkesztett rendje idézi fel az életpálya súlypontjait, a figyelmet főként a művekre fordítva.
     Illyés első könyve, a Nehéz föld 1928 végén jelent meg. Ez voltaképpen már a második indulása, második korszakának első számadása, hiszen avantgardistaként kezdte a pályát. A hazai irodalmi életbe azonban e verseskötettel léphetett be igazán. S szinte úgy, mint a mesebeli szegényember legkisebb gyermeke, akinek három nehéz próbát kellett kiállnia, s mindegyiket sikeresen teljesítette. Valóban egy dunántúli pusztai cselédházból indult, valóban harmadik és legkisebb gyerek volt. S valóban nehéz próbákat kellett kiállnia. A hármas számnál maradva: az első volt az elkerülés a pusztáról, először a gimnáziumba, aztán az érettségiig. A második próbatétel a párizsi négy esztendő. S a harmadik a hazatérés utáni magára találás.
     A Nyugatban, amely fokozatosan Illyés legfontosabb irodalmi otthonává vált, 1929-ben a nemzedéktárs Németh László írt - első kötethez képest igen terjedelmes - méltató esszét a Nehéz földről, s ezt így fejezte be: "Illyésre azonban úgy nézek, mint a csillagra, aki ott jelent meg, ahol kiszámítottam. Láttam a magyar líra lehetőségeit, s csodálkozva néztem szét: hát senki sem vállalja? Most itt a csillag, s én, tökéletlen csillagász, lélegzet-visszafojtva lesem, arra fut-e, amerre naív képleteim szerint futnia kell." Erről az első kötetről 13 kritika jelent meg a korabeli sajtóban. Ebbe az emlékkönyvbe természetesen csak egyetlen, a legfontosabb kerülhetett be, s mellé egy jellemző vallomás. Vas István, aki akkor érettségi után lévő költő siheder volt, későbbi önéletírásában felidézte, hogy milyen elementáris hatással volt rá az Illyéstől megkapott dedikált könyv anyaga, s már akkor felismerte, hogy irodalomtörténeti jelentősége "az a forradalmi merészség, amellyel a parasztságnak, szinte minden előzmény nélkül, jogot szerzett a modern költészetben".
     A "szerencsefi-út" folytatódik, bár hihetetlenül kemény munkával: a megélhetést és a szellemi függetlenséget biztosító tisztviselősködés mellett formálódik az életmű. 1936-ban megjelent a Puszták népe és a Petőfi, a következő évben a Rend a romokban című verseskötet, s e mesterhármassal alkotójuk végérvényesen "csillaggá" változott: irodalmunk klasszikus alkotójává. A Puszták népe kapcsán az emlékkönyv Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Kodolányi János, Komlós Aladár, Németh László elemzéseit, Illyés egy epigrammáját és egy nyilatkozatát közli, e jelzett gazdagsággal is érzékeltetve a mű jelentőségét, s a vele foglalkozó munkák nagy számát is. Az 1936 májusában megjelent könyvvel még abban az esztendőben 37 írás foglalkozott! S abban mindmáig egyetértenek a legkülönbözőbb irodalomtudományi irányzatok képviselői, hogy a Puszták népe: remekmű.
     Mire ezek a művek megjelentek, már teljes egészében kibontakozott a népi írók mozgalma, amely a húszas évekre és a húszas-harmincas évek fordulójára visszanyúló előzmények után éppen Illyés Gyula Pusztulás című cikkének következtében (1933, Nyugat) vált végérvényesen mozgalommá. S megszerveződik egy céljait tekintve ugyancsak baloldali ellentábor is. A népi-urbánus ellentét - sőt sokszor ellenségeskedés - máig nyúlóan fogyatékossága az egészséges szellemi életnek. A Pusztulás közvetlen, táboron belüli visszhangja méltó helyet kap az emlékkönyvben, az ellentáboré inkább csak áttételesen, egy 1937-es Illyés-interjúval, ismét Vas István visszaemlékezésével, valamint Bibó István egy kései levelének részletével. Legtömörebben Bibó fogalmazta meg a lényeget: "A népi mozgalom helyzetének centrális jelensége azonban mégiscsak az volt, hogy az egész idő alatt állandóan viselte a szélsőjobboldalnak azt a vádját, hogy a nagybirtokkérdés - igen helyes - középpontba helyezésével a zsidókérdésről akarja elterelni a figyelmet. Ugyanakkor, mikor a magyar népi mozgalom fennállásának egész ideje alatt, igen helyesen, azon az állásponton volt, hogy a szélsőjobboldali mozgalmak a zsidókérdés középpontba helyezésével az igazán égető és kulcsjelentőségű nagybirtokkérdésről akarják elterelni a figyelmet. Ez a szembenállás határozza meg a magyar népi mozgalom igazi és hiteles helyét." Tehát nem az urbánusokkal való szembenállás, amely sajnos ugyancsak összefüggött a zsidókérdéssel, amely Hitler hatalomra kerülése után nálunk is megkerülhetetlenné vált. Az urbánusok ugyanis nem tartották a népieket eléggé antifasisztának, sőt a szélsőjobbal való cimborálással vádolták őket, egy-két kivételtől eltekintve teljesen alaptalanul. Kivételek azonban bármikor, bármifajta csoportosulásban előfordulnak, sőt a csoporton belüli nézetkülönbségek sem ritkák. Ma sem könnyű megérteni, hogy értelmiségi emberek miért nem tudták német és magyar szavak különböző jelentését felismerni: a völkisch nem azonos a népivel. Hitler a német faj felsőbbrendűségét hirdette, a népi írók a magyarság jogát a megmaradáshoz - többek közt éppen a német veszedelemmel szemben. Az említett interjúban Illyés kijelenti: "gyanakvással nézek minden olyan mozgalmat, amelynek jelszava ezzel a prepozícióval kezdődik, hogy »contra«; aki lelkesíteni tud, az a »pro«. Akár a német-magyar kérdésben, akár a zsidó-magyar kérdésben nem a németek vagy a zsidók ellen, hanem a magyarokért, jobban mondva az igazságért szeretnék küzdeni, amelyet a magyarok képviselnek."
     Az ellentéteknek a II. világháború lezárulta sem vetett véget. Bár az Illyés által szerkesztett Magyar Csillag volt az egyetlen rangos irodalmi fórum, amely mindvégig, a német megszállás utáni betiltásáig közölt zsidónak minősített írókat, a szociáldemokraták és a polgári radikálisok köréből többen nyilvánosan lefasisztázták, a demokráciából kivetendőnek ítélték személyét és munkásságát. A kevés szavazatot megszerző kommunista pártnak ekkor még szüksége volt a Nemzeti Parasztpártra és magára Illyésre, aki e párt egyik vezetője volt, ugyanakkor azt is remélték, hogy maguk mellé állíthatják, s ezért nemcsak határozottan megvédték, hanem hallgattak a szavára, például abban, hogy nem engedték eltiltani a megjelenéstől Németh Lászlót, Szabó Lőrincet sem. Persze csak 1949-ig. S már korábban is, amilyen ütemben szilárdult politikai helyzetük, úgy erősödött a bolsevik szemlélet. A kulturális politikában vezető szerepet játszó Horváth Márton, többek közt ekkor a Szabad Nép felelős szerkesztője is, lapjában már 1947 januárjában ridegen megbírálta Illyés magatartását, s nemcsak a jelenidejűt, hanem a korábbit is. Szerinte Illyés bizalmatlan volt a munkássággal szemben, a polgári világ vonzotta, misztikus jobboldali írók vonzáskörébe került, a Magyar Csillagról "aligha állítható, ahogy balfelé kereste volna megújulás útját. Inkább küzdött a germanizmusok, mint a németek ellen." Továbbá az író: "Nemcsak Párizsban: Ozorán is idegen." S az 1945-ös fordulat sem rázta fel, sem rá, sem táborára nem lehet számítaniuk a kommunistáknak. A szellemi életnek ez a fajta szemlélete a fordulat évével az urbánusok és a népiek nagy részét kiiktatta az irodalomból, vitáikat befagyasztotta. S felváltotta ezt egy népi-bolsevik ellentét. Az urbánus táborban sokkal inkább publicisták voltak, mint szépírók, Rákosiéknak viszont szükségük lett volna jelentékeny szépírókra. A népi mozgalomból azonban csak Darvas József - egyébként a harmincas évektől az illegális kommunista párt tagjaként - és Erdei Ferenc volt egyértelműen az ő emberük. Illyéshez - s bizonyos mértékben Németh Lászlóhoz is - hol közeledtek, hol elutasítóvá váltak hozzá, aszerint, hogy a napi politikában szerintük milyen taktikai lépésre volt szükség.
     S nagyon nagy mértékben hasonló volt a helyzet 1956 után is. Sajnálatosan kevéssé ismert, hogy - bár börtönbe nem került - Illyés 1961-ig nem adhatott ki kötetet, s utána is cenzúrázták. Azokban a sokak által nosztalgikusan emlegetett csodálatos hatvanas években is. Például éppen Domokos Mátyás egyik - itt nem közölt - tanulmányából tudhatjuk, hogy 1964-ben a kiadói cenzorlektorok a Dőlt vitorla kéziratából mintegy negyven verset akartak kihagyatni, s ez hónapokig hátráltatta a megjelentetést, amelyet aztán a tovább enyhülő politikai légkör tett lehetővé. S volt cenzúra az 1970-es esztendőkben is. Ennek legismertebb példája a Szellem és erőszak című esszékötet sorsa. Csoóri Sándor emlékező esszéjében leírta összeesküvésszerű keletkezéstörténetét ennek a könyvnek, amelyet megjelenése előtt, 1978-ban zároltak, s csak tíz évvel később kerülhetett a boltokba. Maga a szerző is csak "nem terjeszthető" pecsételésű példányokat kaphatott a később Münchenben, majd szamizdatként idehaza is megjelenő munkából.
     Illyés Gyula nem volt kommunista - talán kamaszként hitte magát annak egy rövid időre -, de életművének lényegét nem lehet a Nemzeti Parasztpárthoz való kötődésével sem leírni. Nem pártok embere volt, hanem a magyarságé. Ezurópai szintre szerette volna emelni ezt a népet. Párizsban is megőrizte ozorai, azaz magyar látószögét, Ozorán is a párizsit, azaz az egyetemeset. Igazából népi író sem abban az értelemben volt, hogy a parasztság írója lett volna: a népi nála magyart, magyarságot védőt, képviselőt jelent, miként Németh Lászlónál is. A 20. század diszharmonikusan is polifón világában egyike a nagy összegzőknek.
     Illyés Gyula és József Attila ifjúkori barátságuk idején eljátszott azzal, hogy ők az új század Petőfije és Arany Jánosa. József Attila magát Petőfinek vallotta, Illyés lett Arany. A játék valósággá lett. Az abszolút lírikus József Attilának tragikusan rövid élet és kikezdhetetlen halhatatlanság jutott. Illyés életpályája pedig sokban hasonlatos Aranyéhoz. Az epikus jellegben, a sokműfajúságban, a magánéleti zárkózottságban, a szerkesztői munkában, s abban is, hogy mindketten még életükben váltak nemcsak klasszikussá, hanem nemzeti költővé is. Szokás mondani, hogy Arany életműve a magyarság enciklopédiája a 19. századból. Illyés életművére ugyanez áll a 20. századból. Domokos Mátyás antológiájának nagy érdeme, hogy mindezt segít tudatosítani.