Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2002. 8.sz.
 
N. TÓTH ANIKÓ
 
A képzelet ráfogásai
-regényszilánkok-
 
 

A házakat elhagyva sem lassul a ritmus, mint a szív, mint az agy lüktet egymással ellentétesen, egy-egy ütem kihagyásával, mélyről párafelhők szakadnak fel, ott maradnak mint jelzések, menni kell, egyre messzebb, ki a nyílt térbe, nem is az úton, a szántott föld csonttá fagyott göröngyein, bokát próbáló repedésein, mikor a fény kettéhasítja a szemgolyót, mint fehér vásznak kifeszítve, hogy a szél csapásai simogatásnak tűnnek, és dermedt fűszálak és szemcsés hófoltok között, embermagasságba meredő bogáncsglédák között, lecsupaszított fák, remegő kökénybokrok között, menni egyre előre, mintha céltalanul, mégis határozott irányban, felszántott arccal a semmi elől vagy a semmi felé, nyomok mentén mégis, madárkarmok csipkéi, mancsok zúzódásai, paták fúródásai, csizmatalpak döbbenése húz-visz, néhány göcsörtös szőlőtőke-emlék az akácos rendezetlenségében, egy magába forduló diófa mint célpont, mert nincs megállás, végig kell gondolni inkább, mielőtt végképp kifakul a fák kérge, de a fény, a vásznak színe pontosabb, mint amikor egy szarvas lép a látótérbe, lassú, méltóságteljes mozgás a fák között, mégse látomás, fehér a szőre, agancsa is szokatlanul világos, és mintha hibázna belőle egy-egy darab, aránytalan rajzolat, úgy mozog, mintha állna így megkövülve nincs visszatérés hiába forróak a felszakadó párafelhők és nem foszlanak ki lélegzik itt istenem ki beszélne
 
A hátsó udvarban a körtefa alatt van egy öreg asztal. Nagyapa estefelé odaáll két bögrével. Az egyikben kukorica, a másikban búza van. És már jönnek is a galambok. Csapkodnak a szárnyukkal, kapkodnak a magok után. Majdnem megmozdítják az asztalt. Rászállnak nagyapa karjára, vállára, sapkájára. Tenyeréből csipegetnek. Nagyapa burukkol nekik és mosolyog. A sok szürke meg tarka galamb között van egy hófehér. Lábán gyűrű. Az nem eszik, csak sétálgat. Nézi a többieket. És nagyapát.
 
a múlt héten nem jöhettem, doktornál voltam, valami a szivemmel van, meg kellene operálni a billentyűt, de hát elleszek én már így is, vittem neki egy csibét, reggel frissen levágtam, megkopasztottam, egy-kettő kidobtam a beleit, fölültem a buszra, meg húsz tojást is vittem, írt is orvosságot három dobozzal, a patikában meg nem mondták, hogyan szedjem, hát beveszek egyikből is, másikból is egyet reggel evés után, a harmadikból meg délben, de hát csak nem lett jobb, alig bírom fölemelni a moslékosvödröt maguknak mennyi malacuk van nekünk most csak egy elég jól eszik talán december elején ölünk hamarabb nem jó nagy a sár meg a gyerekek is csak akkor érnek rá, tudja az emberem nem nyúl hozzá csak láb alatt van, no még fát csak vág, befűt a katlanház alatt de sajnálja az állatokat, enni megeszi a jó vastag szalonnát meg a kolbászt idén is besikerült a paprika olyan szép piros lett, a sógorom darálta meg jövő héten, majd hozok kis üvegekbe, azt is vinnék tán a városiak friss hát, a héten tojták, nézze meg, milyen szép nagyok, tortakrémbe is jók, nálam a legolcsóbb, mennyit adhatok, krumplit nem vinne, szép, rózsakrumpli már nincs, azt már két hete eladtam utolsó csöppig, még az unokáimnak se maradt, azt hittem, van még a kamrában egy fazékban de hát nem volt már köszönöm szépen a jövő héten lesznek szép hízott libák hozzak magának ha nem tudom eladni, majd elviszem a doktornénak, kedves asszonyka mindig leültet, megkínál tejeskávéval, Bús nénike aszongya, de jó lehet a maga gyerekeinek, hogy olyan szépen gondoskodik róluk, nevel nekik ezt-azt, az én anyám meg csak sétálgat a városban még egy ebédre se hívott meg soha minket, meg nem is ad, pedig öt aranygyűrűje is van, én bizony adok a gyerekeimnek, hogy az unokák ne nélkülözzenek, az autóba is adtam meg a lányoméknak, mikor építkeztek, hát nem vagyunk egyformák
 
Éjjel a galambok berepülnek a konyhába. Csőrükbe fogják a lepedő szélét, és elviszik nagyapát. Szállnak, szálldogálnak erdők-mezők fölött, amíg egy hatalmas hegyre nem érnek. A hegy tetején áll egy gyönyörű palota, annak az udvarán teszik le nagyapát. Ott várja őket a hófehér galamb is. Muzsika szól, a galambok táncra perdülnek, egyszer csak lánnyá változnak, legszebb köztük a fehér galambból lett lány. Nagyapa belenéz a szemébe, megfogja a derekát, úgy táncolnak egész éjjel. Hajnalban aztán megszólal a palota tornyában a nagy harang, és a lányokból galambok lesznek. A hófehér galamb int a szárnyával, a többiek meg visszaröpítik nagyapát a konyhába. Reggel ott tollászkodnak a tetőn, rendbehozzák a ruhájukat. Hallom, ahogy kaparásznak a csatornán. Vidáman burukkolnak. Nagyapa munkába megy, mosolyog. Csak egy kicsit fáj a lába.
 
Ebéd előtt kezet kell mosni. Anya a fehér kannából vizet merít egy kék bögrével, beleönti a lavórba. A szappannak nincs jó szaga, közepén fekete repedés van. Addig simogatom, amíg a habok eltakarják a két fekete foltot is a lavór alján. Nem törlöm meg a kezem, csak meghintáztatom, hogy a levegőtől száradjon meg. A konyhaasztal nagyobb, mint otthon. Mind elférünk. Nagyapa ül az egyik végében, vele szemben én. A leves tetején sárga karikák úsznak. Sokáig kell néznem őket, mert nagyapa imádkozik. Mindenki nagyon várja, hogy végre keresztet vessen, csak én nem, mert nem szeretek enni. Csak a tésztát a levesből. Beszippantom egyenként, úgy tovább tart. Nagyapának néha nem sikerül, kis farkinca lóg a szája csücskében. A sárgarépától nem lehet fütyülni, hiába mondja mindenki. Úgyhogy nem eszem meg. Különben is fekete pöttyök vannak rajta. Nagymama haragszik, sokáig beszél, de azért elveszi a leveses tányért. Aztán galambhusi! Fuj. Szegény kicsiknek mindig kitekerik a nyakukat, pedig még a tolluk se nőtt ki. Krumplit eszek egy kicsit. Nagyapa csontot szopogat, cuppog a szájával. Senki se szól rá. Nagymama legjobban a rántott húst szereti uborkasalátával. Egyszer megkóstoltam, de szörnyen rossz volt a tetején az a fehérség, tejföl, vagy mi. Lóbálom a lábam. A cica biztosan vár, de még nem mehetek ki. Apa bort tölt a poharakba. Az enyémbe is akar, de csak viccel. A ribizliszörpnek szebb színe van. Lassan kortyolgatom. Az alja sűrű, az a legjobb. Egyszer találtam benne ribizlimagot is. Nem mertem kiköpni. Végre nagyapa kiitta a bort. Felállhatunk. Szép kis ebéd! A cica megunta a várakozást. Úgyse ehetett volna a tányéromból. 
 
várjon azt a kast amoda teszem, akkor jobban elférünk, hol járt? a lányánál? megvannak? egészség van, az a fő, meg pénzecske is akad, múltkor új autóval jöttek, a kislány integetett nekem, mikor a boltból mentem hazafelé, maguknál már érik a barack? én a jövő héten berakok belőle, aztán még várok két hetet hogy jól megérjen lekvárnak, az emberem nem eszi, az unokák se nagyon, csak süteménybe szoktam a szilvalekvárt, azt jobban, azt a fiamnak is kell sokat, csak úgy magában eszi kenyér nélkül, a menyemnek meg aszalom, nem, én nem veszem ki a magját, nem szárad ki, tavaszig is elvan, ha addig el nem fogyasztjuk, no szilvát szoktam kalácsba is meg didellébe, pampuskába inkább barackot, hova valósi maga? akkor ismeri a Gergelyéket, a fiuk most nősült nemrég, az a Tibor vagy minek is hívják a legkisebbet, valamikor jártak hozzánk szüretre, olyan soványak voltak azok a fiúk, pedig megették a nagycombot is a kacsából, az anyjuk derék volt, nagyobb volt a hasa, mint nekem, pedig fiatalabb nálam jóval, elég nagypofájú asszony, bizony mindennek elhordta az anyósáékat, pedig örülhet hogy olyan családba került a házba nagyon sokat adtak meg a gyerek taníttatásába is, bizony mi is megszenvedtük, amíg a mieink nem álltak munkába a fiamék is nagyon rászorulnak a segítségre fotografál egy újságnál maguknak nem jár? csak nézze meg én nagyon szeretem lapozgatni, nem csak a fiam képei miatt, de, kettő van nekik lányka meg fiú, az még nem tud menni nem, nem beteg, csak nincs egy éves, egy asszony vigyáz rá, mert a menyem dolgozik szép nekik a lakás, hat család lakik egy házban, be van bútorozva, van tévé, mosógép, rádió, három szoba, konyha, a fiam meg a pincében olyan kamrafélében csinálja a fényképeket, három nagy szekrény tele fényképekkel nem nagyon fizetnek pedig híres embereket is levesz meg kimegy falura kisbabákat örökít meg, de azt nem teszi be az újságba, csak néha, elutazza azt a kis pénzecskét, a gyerekekre meg sok kell, pláne hogy a kicsi is meglett, amit a menyem keres, az rámegy a konyhára, még úgy is, ha mindig visznek hazulról tojást meg zsírt, krumplit ezt-azt, a kislány már nagyocska, jövő őszre megy iskolába, olyan szép verseket tud mondani, csak szégyenlős, magnójuk is van, arra fölénekelt mindent azt szoktuk hallgatni, ha néha elhozzák, az emberemtől örökölte, az tud úgy dalolni, hogy megmozdul az ember lelke bele, csak azt is nem mindig lehet rászedni, valamikor jobban elővette, de most már csak akkor, ha eljön valamelyik régi legénypajtása, megisszák a jó homoki borocskát, akkor is csak csendeskén, nem zargatják a szomszédokat, ki az az ember, aki most fölszállt? nem ismeri? mintha a Barláné testvére lenne, úgy hasonlít rá, de nem vagyok biztos benne azok is hogy megjártak, két hízójuk is megdöglött az őszön, amennyi takarmányt azok megzabáltak, aztán semmi haszon belőlük, én is mindig félek, a tyúkot is sajnálom, ha elviszi a menyétke, mindjárt meglátom reggel, ha egy is hibázik, görény is jár néha, a tojásokat is kikezdi valami, az uram mindig pöröl, hogy vigyázzak jobban, hát csak nem alhatok az istállóban, pedig ő ott aludt bizony két hónapig, amikor összeveszett az édesapjával, mert nem akart engem menyének régen volt hát már leszáll? pedig olyan jól eldiskuráltunk, én is nemsokára, isten áldja 
  

Egyszer fölmentem a padlásra. Leheveredtem egy gabonás zsákra. Azt álmodtam, hogy mentem, mendegéltem, amíg egy sűrűsötét erdőben eltévedtem. Egy mókuskának megesett a szíve rajtam, odujában mogyoróval vendégelt meg, de amikor elment hazulról, elrabolt egy óriási madár, karmai közt vitt egy hatalmas fáig, belepottyantott a fészkébe, így én lettem a fiókája. Simogatott a szárnyával, énekelt, mégse volt ott jó nekem. Szerencsére egy reggel elrepült, én meg azon törtem a fejem, hogyan szökhetnék meg. Hát ahogy ott gondolkodtam, búslakodtam, láttam, hogy a nagy fának úgy nőttek az ágai, mintha létrafokok lettek volna. Hipp-hopp, megindultam lefelé. Igen ám, csakhogy a fa olyan magas volt, hogy azt hittem, sose érek a tövébe. Meg aztán egyszer csak ropp! az egyik gally letörött alattam. Kis híján nyakam törtem. Szerencsémre éppen arra jött egy szarvas. Szép fehér szőre volt és hatalmas agancsa. Pont az agancsába pottyantam. Ringatott, mint a bölcső. Futni kezdett velem, mert messziről meghallottuk a madár énekét. Anya kiabálta a nevem. Nem válaszoltam, pedig az utcára is kinézett, mert megdöndült a kapu. Nagymamát is kérdezgette, nem látott-e engem. Én meg persze nem szóltam, csak nagy sokára lemásztam a létrán. Anya már majdnem sírt, mert ha én elvesznék, akkor neki nem maradna gyereke, és félne, amikor apa nincs otthon vele. Leültem a küszöbre, mert ott napozott a cica. Fölpúposította a hátát, amikor cirógattam. Anya összecsapta a kezét, amikor meglátott. Megszidott, de én tudom, hogy igazából örült, hogy nem csavarogtam el. Pedig nem mennék világgá. Jó itt az udvarban.
  
Nagymama néha titokzatosan hátraköti a kendőjét, ruhaujját könyékig feltűri. Egy nagy fehér tálból tésztahegyet borít ki, dombocskákra osztja a gyúrótáblán. De nem hagyja az asztalon, hanem az ágyra teszi. Csak valaki bele ne csücsüljön! Mondjuk nagyapa a poros nadrágjával. Egy dombocska az asztal közepén marad. A szép abroszon, amelyiknek a széle virágos. Nagymama azt mondta, ő varrta ki még lánykorában. De csak ritkán veszi elő. Például ilyenkor. A nyújtófát óvatosan tologatja ide-oda, nem úgy, mint máskor. Aztán a kezével húzogatja a tészta végeit az asztal széle felé. Majdnem átlátszó már, mégse szakad el, pedig minden pillanatban attól félek. Nagymama is, mert úgy figyel, hogy a szemüvege egészen az orra hegyéig csúszik. Nekem kell feltolnom. Közben bekapok két mazsolaszemet a túrós tálból. Szerencsére nagymama nem veszi észre, pedig már nyúl is a tálért, és nagyon vigyázva szétkeni a hártyatésztán a túrókrémet. Aztán az egészet összegöngyölgeti, befekteti a tepsibe és zsupsz! be a sütőbe. Milyen melegük lehet a mazsoláknak! Nagymama nekilát az újabb halmocskának. Egész nap ezzel foglalkozik, de egyáltalán nem unja. Csak egy kicsit elszomorodik, mikor nem eszem a rétesből. Olyan sokáig néztem, hogy elfelejtem az ízét. Pedig tudom, egyszervoltholnemvolt, élt egyszer egy király, aki fele királyságát is odaadta volna egy falat rétesért. De csak búslakodott, szomorkodott, mert a szakácsa nem tudott rétest sütni. Akárhogyan is igyekezett, mindig kilyukadt a tésztája, a töltelék meg a lyukon keresztül kifordult a tepsibe, s a királyi kemencében szénné égett az egész. A király kicsit szégyellte is, hogy ilyen nagyon vágyakozik a rétes után, nem is merte senkinek mondani. Egyik reggel, amint a trónteremben búslakodik magában, ott terem előtte egy hangya. Hát neki mondja el a bánatát, hiszen az úgyse érti. Dehogynem értette a hangya! Mindjárt visszafordult, s estére már a trónterem végébe ért. Elszontyolodott, mert látta, hogy így nem tud segíteni a királyon. Akkor találkozott egy pókkal. Elmondta neki, mi járatban lenne, s hogy bizony segítségre szorul. A pók nyakába kapta hosszú lábát, s reggelre ki is ért a palota kertjébe. Na, ennek is elég lassú a járása! Szerencsére arra repült egy méhecske. Mindjárt látta, hogy a pók bajban van, ezért megígérte, hogy segít. El is röpült Annus néni kertjébe, ahol szép virágok nyíltak. Annus néni éppen akkor hozta ki a frissen sült mákos rétest. Amint a méhecske elpanaszolta neki a király bánatát, Annus néni kendőbe kötötte a mákos rétest, és az unokájával elküldte a királynak. Ez az unoka én voltam. Nagyon megörült a király a rétesnek, maga mellé ültetett a trónra, és fele királyságát nekem adta. Azóta boldogan élünk, míg meg nem halunk.

Nagyapa nemcsak a harmóniumon tud játszani, hanem nagymama szívbillentyűjén is. Amikor vidám dalokat játszik, nagymama kacarászik, ha meg szomorúakat, akkor siránkozik. Néha mérges dalt ütöget, akkor nagymama velem kiabál, hogy miért engedem be a tyúkokat a virágoskertbe. Éjjel játsszák a legszebb muzsikát, de csak azután, hogy véget ért a műsor a tévében. Akkor olyan szép dallamok csendülnek fel, hogy még a csillagok is fényesebben szikráznak, a hold meg bekukucskál az ablakon. De most baj van, mert elromlott nagymama szívbillentyűje. Csak a doktor tudja megszerelni, mert neki vannak megfelelő szerszámai hozzá. Úgy, hogy először felvágja a nagymama hátát, kiveszi a billentyűt, megjavítja, visszateszi, aztán jöhet a nagyapa látogatóba a kórházba. Már ki is akarja próbálni, de a nagymama fél, hogy megint elromlik, inkább nem engedi. Különben is otthon sokkal szebben szól a muzsika, mint a kórházban, mert az orvosságszag nem engedi kiröpülni a hangokat a levegőbe.
  
nem szoktam mérni a lisztet, csak ahogy gondolom, teszek bele vizet meg sót meg ectet, maga ectet nem tesz? pedig akkor könnyebb kidolgozni a tésztát, hagyom, pihentetni kell, legalább egy óra hosszig, közben darálom a mákot, kikeverem a túrót, néha almát is reszelek, a mákosat meg a túrósat eszik a legjobban, a mákosba faggatok meggyet is, frisset hát, ha meg nincs szezonja, akkor befőttet, megöntözöm még tejföllel, nem a túrósat, hanem a mákosat, dehogy! az nagyon jó ízt ad neki, majdnem melegen elfogy, a menyem is nagyon szereti akkor, ha ropogósra sütöm csak az unoka nem eszi valahogy a rétest, nem, a kalácsot jobban, a túrós batyut, maga azt nem szokott? nem szabad közel tenni őket a tepsin, mert a sütőben megnőnek, és ha közel rakja elvesztik a formájukat, nem lehet őket szétszedni, az enyém még két-három nap múlva is jó, nem szárad ki, de, almásat is, a nyári almából már korán lehet uzsonnára, még reggelire is jó teával, az emberem is azt szokott, meg visz munkába is, egyszer megkínálta a kapusnőt, úgy ízlett neki, hogy elkérte a receptet, de azt nem lehet recept szerint csinálni, ezt vagy tudja valaki, mert a vérében van, vagy nem sikerül, aztán csak bosszankodik rajta, szeretni kell csinálni akkor jó lesz, meg nem szabad sajnálni az időt meg kell adni, ami kijár a sütésnek, mert ha nem, akkor nincs lelke az ételnek, se íze, fölösleges dolgozni vele
  
Virágot viszünk a templomba. Nagymama olyan hatalmas csokrot kötött, hogy alig bírja átölelni. Én egy kisebbet meg a piros kiskannát. Az oldalsó ajtón megyünk be. Sorban kihordom a vázákat. A hervadt virágot egy halomba rakom, a vizet meg a nagy fenyőfa tövébe öntöm. Be kell fognom az orrom, olyan büdös. A piros kannából friss vizet öntünk, rakosgatjuk a virágokat a földön, aztán a vázában, hogy egyformák legyenek. Az oltárra nagymama mégis a legszebbeket rakja. Aztán letérdel, nem szabad szólni hozzá. Addig nézem a Jézuska lábában a szöget. Amikor indulnánk, jön egy néni. Nagymama megengedi, hogy fölmenjek vele a toronyba. Ott vannak a harangok: egy nagy meg egy kicsi. A nagyból vastag kötél lóg, a kicsiből vékonyabb. A néni két kezével meghúzza a vastag kötelet. Olyan erősen, hogy a nagy harang oldalra billen és megkondul. Én megfogom a kis harang kötelét, de a néni rámszól, hogy azt csak halottnak szokták. Fölnézek. A nagy harang ide-oda hintázik, olyan, mintha el akarna szabadulni. A néni megengedi, hogy belekapaszkodjak a vastag kötélbe. Én már nem nagyon szeretném, mert félek, hogy rám szakad. De azért kipróbálom. Ketten húzzuk. Aztán már csak én egyedül, egyszer csak repülni kezdek a kötélen, a néni sikoltozik, látom a galambokat a toronyablakban.
  
no kiült Örzsi nene is? el, elvégződtem, hál´ istennek már nincs olyan meleg, tizenegykor raktam meg a tüzet a kiskonyhában, hát csak úgy szakadt rólam a víz, galamblevest főztem, van sok, alig férnek a dúcba meg az istállóba, nem győzöm söpörni a piszkukat a fal aljából, eteti hát, jól tartja őket, kényezteti, a tyúkok se kapnak annyi szemet, hatot pucoltam meg, elég szépek voltak, az emberem úgy sajnálta, simogatta, becézgette őket amikor kiszedte a fészekből velem meg morgott, hogy megint későn fogok neki az ebédnek, jó sok répát teszek a levesbe mindig, az idei olyan édes mint a méz, szép pirosassárga, nagyon szeretik, a menyem is, a kicsik is, csokorba kötöm a petrezselymet meg a zeller zöldjét, egy bazsalicskalevelet is beleejtek, de csak magának mondom, daragaluskát főztem öt tojásból, én már azzal majdnem jóllakok, föl, fölverem a habját, attól olyan könnyű lesz, egy kiskanál zsírral keverem ki, nagyokra szaggatom szép aranysárgák, ha véletlenül marad, a menyem ebéd után még hidegen is megeszi, tojáshabban sütöm ki a galambhúst, a disznót meg rendesen panírozom, tizenöt tojás is elmegy bizony egy vasárnap, de nem bánom, tojnak eleget kijárnak a zöldbe is, meg búzát, kukoricát kapnak, húsz tyúk, kakas meg kettő, nem bántják egymást, azt az öreg ugrálósat két hete levágtam, nézze itt a nyoma a lábszáramon az éles csőrének, paprikásnak főztem meg csuszával, azt hittem nem fog megpuhulni a húsa s hát olyan omlós lett, a menyem dicsérte, no ideért maga is? csak üljön le elférünk négyen is 
 
Vasárnap reggel van, ilyenkor vidámabban fogócskáznak a napsugarak. Nagyapa a kútnál mosdik. Csapkodja a hátán a hideg vizet. Közben prüszköl. Aztán elővesz egy sötétbarna dobozt. Rekeszek vannak benne, mindenféle furcsa dolgok. Csak messziről nézem, nem látom pontosan. Nagyapa fehér krémet ken az arcára, addig simogatja, míg szép habos nem lesz. Csak a szeme pislog fölül, a szája meg egy csík. Akkor előveszi a borotvát, és letakarítja az arcát. Néha nem sikerül neki elég jól, s marad huncut kis fehér csík. Vagy megvágja magát, s összevérzi a gallérját. Magára ken valami kölnit is. Nem jó a szaga. De nagyapa arca szépen fénylik. A galambok is látják, azért burukkolnak olyan hangosan. Tetszik nekik nagyapa. Nekem is tetszik. Meg nagymamának is. Csak anyának nem. Neki a szakállas bácsik tetszenek. Olyanok, mint apa.
 
Hogy került ez a riportfotók közé? Még jó, hogy borítékolás előtt átnéztem a sorozatot. János biztos nagyon meglepődött volna. Egy téli fénykép. Bizarr látvány ebben a júliusi forróságban. Hűsít és forráz egyszerre. Apám felszántott arccal lépked a tájban. Lassú, méltóságteljes mozgás a bokát próbáló, csonttá fagyott, szürke keréknyomok mentén. Jön a két évtizednyi dermedt múltból. Kétoldalt hómező, mint kifeszített vásznak. A háttérben lecsupaszított fák. Egészen jó kompozíció, pedig micsoda kezdő voltam! Péntek délután volt, kijött elém a vonathoz (akkor még megállt itt is), rendszeresen kijárt, mint iskolás koromban télvíz idején, ne imbolyogjak egyedül a szürkületben. A vonat jóval korábban ért be, mint máskor, gondoltam, meglepem, elbújtam a fatákolmány mögött, onnan lestem, jön-e már. Elővettem a gépet. Nagyon új volt még, mindent meg akartam örökíteni. A deszkaréseken át láttam felbukkanni - megmozdult a kanyargó szürkeség. Valahogy megrendültem kissé féloldalt dőlt alakjától - mint egy magába forduló fa. Nem vett észre, exponáltam. Gyorsan a szatyromba csúsztattam a gépet, elébe mentem derűt erőltetve, a hazatérés mindenkori derűjét. Kézfogásnál (nagyon forró volt a tenyere, mint általában) végigsuhant az arcán valami mosoly, aránytalan rajzolat. Ki akarta venni a kezemből a csomagot, persze nem hagytam. Útközben nem beszéltünk, mint ahogyan máskor se. Látom magunkat hátulról egy képzelt fotón. Apám fél fejjel alacsonyabb, zömökebb nálam. Lassan ránktelepszik az alkonyi köd. Szürke fátylak a kifeszített vásznakon. Köztünk felszakadó párafelhők és dermedt csend. Portré és tájkép. Pedig kérdeznem kellett volna. Kérdeznem kellene. Mielőtt végképp kifakul a fák kérge