|
N. TÓTH
ANIKÓ
A képzelet ráfogásai
-regényszilánkok-
A házakat elhagyva sem lassul a ritmus,
mint a szív, mint az agy lüktet egymással ellentétesen, egy-egy ütem kihagyásával,
mélyről párafelhők szakadnak fel, ott maradnak mint jelzések, menni kell,
egyre messzebb, ki a nyílt térbe, nem is az úton, a szántott föld csonttá
fagyott göröngyein, bokát próbáló repedésein, mikor a fény kettéhasítja
a szemgolyót, mint fehér vásznak kifeszítve, hogy a szél csapásai simogatásnak
tűnnek, és dermedt fűszálak és szemcsés hófoltok között, embermagasságba
meredő bogáncsglédák között, lecsupaszított fák, remegő kökénybokrok között,
menni egyre előre, mintha céltalanul, mégis határozott irányban, felszántott
arccal a semmi elől vagy a semmi felé, nyomok mentén mégis, madárkarmok
csipkéi, mancsok zúzódásai, paták fúródásai, csizmatalpak döbbenése húz-visz,
néhány göcsörtös szőlőtőke-emlék az akácos rendezetlenségében, egy magába
forduló diófa mint célpont, mert nincs megállás, végig kell gondolni inkább,
mielőtt végképp kifakul a fák kérge, de a fény, a vásznak színe pontosabb,
mint amikor egy szarvas lép a látótérbe, lassú, méltóságteljes mozgás a
fák között, mégse látomás, fehér a szőre, agancsa is szokatlanul világos,
és mintha hibázna belőle egy-egy darab, aránytalan rajzolat, úgy mozog,
mintha állna így megkövülve nincs visszatérés hiába forróak a felszakadó
párafelhők és nem foszlanak ki lélegzik itt istenem ki beszélne
A hátsó udvarban a körtefa alatt van
egy öreg asztal. Nagyapa estefelé odaáll két bögrével. Az egyikben kukorica,
a másikban búza van. És már jönnek is a galambok. Csapkodnak a szárnyukkal,
kapkodnak a magok után. Majdnem megmozdítják az asztalt. Rászállnak nagyapa
karjára, vállára, sapkájára. Tenyeréből csipegetnek. Nagyapa burukkol nekik
és mosolyog. A sok szürke meg tarka galamb között van egy hófehér. Lábán
gyűrű. Az nem eszik, csak sétálgat. Nézi a többieket. És nagyapát.
a múlt héten nem jöhettem, doktornál
voltam, valami a szivemmel van, meg kellene operálni a billentyűt, de hát
elleszek én már így is, vittem neki egy csibét, reggel frissen levágtam,
megkopasztottam, egy-kettő kidobtam a beleit, fölültem a buszra, meg húsz
tojást is vittem, írt is orvosságot három dobozzal, a patikában meg nem
mondták, hogyan szedjem, hát beveszek egyikből is, másikból is egyet reggel
evés után, a harmadikból meg délben, de hát csak nem lett jobb, alig bírom
fölemelni a moslékosvödröt maguknak mennyi malacuk van nekünk most csak
egy elég jól eszik talán december elején ölünk hamarabb nem jó nagy a sár
meg a gyerekek is csak akkor érnek rá, tudja az emberem nem nyúl hozzá
csak láb alatt van, no még fát csak vág, befűt a katlanház alatt de sajnálja
az állatokat, enni megeszi a jó vastag szalonnát meg a kolbászt idén is
besikerült a paprika olyan szép piros lett, a sógorom darálta meg jövő
héten, majd hozok kis üvegekbe, azt is vinnék tán a városiak friss hát,
a héten tojták, nézze meg, milyen szép nagyok, tortakrémbe is jók, nálam
a legolcsóbb, mennyit adhatok, krumplit nem vinne, szép, rózsakrumpli már
nincs, azt már két hete eladtam utolsó csöppig, még az unokáimnak se maradt,
azt hittem, van még a kamrában egy fazékban de hát nem volt már köszönöm
szépen a jövő héten lesznek szép hízott libák hozzak magának ha nem tudom
eladni, majd elviszem a doktornénak, kedves asszonyka mindig leültet, megkínál
tejeskávéval, Bús nénike aszongya, de jó lehet a maga gyerekeinek, hogy
olyan szépen gondoskodik róluk, nevel nekik ezt-azt, az én anyám meg csak
sétálgat a városban még egy ebédre se hívott meg soha minket, meg nem is
ad, pedig öt aranygyűrűje is van, én bizony adok a gyerekeimnek, hogy az
unokák ne nélkülözzenek, az autóba is adtam meg a lányoméknak, mikor építkeztek,
hát nem vagyunk egyformák
Éjjel a galambok berepülnek a konyhába.
Csőrükbe fogják a lepedő szélét, és elviszik nagyapát. Szállnak, szálldogálnak
erdők-mezők fölött, amíg egy hatalmas hegyre nem érnek. A hegy tetején
áll egy gyönyörű palota, annak az udvarán teszik le nagyapát. Ott várja
őket a hófehér galamb is. Muzsika szól, a galambok táncra perdülnek, egyszer
csak lánnyá változnak, legszebb köztük a fehér galambból lett lány. Nagyapa
belenéz a szemébe, megfogja a derekát, úgy táncolnak egész éjjel. Hajnalban
aztán megszólal a palota tornyában a nagy harang, és a lányokból galambok
lesznek. A hófehér galamb int a szárnyával, a többiek meg visszaröpítik
nagyapát a konyhába. Reggel ott tollászkodnak a tetőn, rendbehozzák a ruhájukat.
Hallom, ahogy kaparásznak a csatornán. Vidáman burukkolnak. Nagyapa munkába
megy, mosolyog. Csak egy kicsit fáj a lába.
Ebéd előtt kezet kell mosni. Anya a
fehér kannából vizet merít egy kék bögrével, beleönti a lavórba. A szappannak
nincs jó szaga, közepén fekete repedés van. Addig simogatom, amíg a habok
eltakarják a két fekete foltot is a lavór alján. Nem törlöm meg a kezem,
csak meghintáztatom, hogy a levegőtől száradjon meg. A konyhaasztal nagyobb,
mint otthon. Mind elférünk. Nagyapa ül az egyik végében, vele szemben én.
A leves tetején sárga karikák úsznak. Sokáig kell néznem őket, mert nagyapa
imádkozik. Mindenki nagyon várja, hogy végre keresztet vessen, csak én
nem, mert nem szeretek enni. Csak a tésztát a levesből. Beszippantom egyenként,
úgy tovább tart. Nagyapának néha nem sikerül, kis farkinca lóg a szája
csücskében. A sárgarépától nem lehet fütyülni, hiába mondja mindenki. Úgyhogy
nem eszem meg. Különben is fekete pöttyök vannak rajta. Nagymama haragszik,
sokáig beszél, de azért elveszi a leveses tányért. Aztán galambhusi! Fuj.
Szegény kicsiknek mindig kitekerik a nyakukat, pedig még a tolluk se nőtt
ki. Krumplit eszek egy kicsit. Nagyapa csontot szopogat, cuppog a szájával.
Senki se szól rá. Nagymama legjobban a rántott húst szereti uborkasalátával.
Egyszer megkóstoltam, de szörnyen rossz volt a tetején az a fehérség, tejföl,
vagy mi. Lóbálom a lábam. A cica biztosan vár, de még nem mehetek ki. Apa
bort tölt a poharakba. Az enyémbe is akar, de csak viccel. A ribizliszörpnek
szebb színe van. Lassan kortyolgatom. Az alja sűrű, az a legjobb. Egyszer
találtam benne ribizlimagot is. Nem mertem kiköpni. Végre nagyapa kiitta
a bort. Felállhatunk. Szép kis ebéd! A cica megunta a várakozást. Úgyse
ehetett volna a tányéromból.
várjon azt a kast amoda teszem, akkor
jobban elférünk, hol járt? a lányánál? megvannak? egészség van, az a fő,
meg pénzecske is akad, múltkor új autóval jöttek, a kislány integetett
nekem, mikor a boltból mentem hazafelé, maguknál már érik a barack? én
a jövő héten berakok belőle, aztán még várok két hetet hogy jól megérjen
lekvárnak, az emberem nem eszi, az unokák se nagyon, csak süteménybe szoktam
a szilvalekvárt, azt jobban, azt a fiamnak is kell sokat, csak úgy magában
eszi kenyér nélkül, a menyemnek meg aszalom, nem, én nem veszem ki a magját,
nem szárad ki, tavaszig is elvan, ha addig el nem fogyasztjuk, no szilvát
szoktam kalácsba is meg didellébe, pampuskába inkább barackot, hova valósi
maga? akkor ismeri a Gergelyéket, a fiuk most nősült nemrég, az a Tibor
vagy minek is hívják a legkisebbet, valamikor jártak hozzánk szüretre,
olyan soványak voltak azok a fiúk, pedig megették a nagycombot is a kacsából,
az anyjuk derék volt, nagyobb volt a hasa, mint nekem, pedig fiatalabb
nálam jóval, elég nagypofájú asszony, bizony mindennek elhordta az anyósáékat,
pedig örülhet hogy olyan családba került a házba nagyon sokat adtak meg
a gyerek taníttatásába is, bizony mi is megszenvedtük, amíg a mieink nem
álltak munkába a fiamék is nagyon rászorulnak a segítségre fotografál egy
újságnál maguknak nem jár? csak nézze meg én nagyon szeretem lapozgatni,
nem csak a fiam képei miatt, de, kettő van nekik lányka meg fiú, az még
nem tud menni nem, nem beteg, csak nincs egy éves, egy asszony vigyáz rá,
mert a menyem dolgozik szép nekik a lakás, hat család lakik egy házban,
be van bútorozva, van tévé, mosógép, rádió, három szoba, konyha, a fiam
meg a pincében olyan kamrafélében csinálja a fényképeket, három nagy szekrény
tele fényképekkel nem nagyon fizetnek pedig híres embereket is levesz meg
kimegy falura kisbabákat örökít meg, de azt nem teszi be az újságba, csak
néha, elutazza azt a kis pénzecskét, a gyerekekre meg sok kell, pláne hogy
a kicsi is meglett, amit a menyem keres, az rámegy a konyhára, még úgy
is, ha mindig visznek hazulról tojást meg zsírt, krumplit ezt-azt, a kislány
már nagyocska, jövő őszre megy iskolába, olyan szép verseket tud mondani,
csak szégyenlős, magnójuk is van, arra fölénekelt mindent azt szoktuk hallgatni,
ha néha elhozzák, az emberemtől örökölte, az tud úgy dalolni, hogy megmozdul
az ember lelke bele, csak azt is nem mindig lehet rászedni, valamikor jobban
elővette, de most már csak akkor, ha eljön valamelyik régi legénypajtása,
megisszák a jó homoki borocskát, akkor is csak csendeskén, nem zargatják
a szomszédokat, ki az az ember, aki most fölszállt? nem ismeri? mintha
a Barláné testvére lenne, úgy hasonlít rá, de nem vagyok biztos benne azok
is hogy megjártak, két hízójuk is megdöglött az őszön, amennyi takarmányt
azok megzabáltak, aztán semmi haszon belőlük, én is mindig félek, a tyúkot
is sajnálom, ha elviszi a menyétke, mindjárt meglátom reggel, ha egy is
hibázik, görény is jár néha, a tojásokat is kikezdi valami, az uram mindig
pöröl, hogy vigyázzak jobban, hát csak nem alhatok az istállóban, pedig
ő ott aludt bizony két hónapig, amikor összeveszett az édesapjával, mert
nem akart engem menyének régen volt hát már leszáll? pedig olyan jól eldiskuráltunk,
én is nemsokára, isten áldja
Egyszer fölmentem a padlásra. Leheveredtem
egy gabonás zsákra. Azt álmodtam, hogy mentem, mendegéltem, amíg egy sűrűsötét
erdőben eltévedtem. Egy mókuskának megesett a szíve rajtam, odujában mogyoróval
vendégelt meg, de amikor elment hazulról, elrabolt egy óriási madár, karmai
közt vitt egy hatalmas fáig, belepottyantott a fészkébe, így én lettem
a fiókája. Simogatott a szárnyával, énekelt, mégse volt ott jó nekem. Szerencsére
egy reggel elrepült, én meg azon törtem a fejem, hogyan szökhetnék meg.
Hát ahogy ott gondolkodtam, búslakodtam, láttam, hogy a nagy fának úgy
nőttek az ágai, mintha létrafokok lettek volna. Hipp-hopp, megindultam
lefelé. Igen ám, csakhogy a fa olyan magas volt, hogy azt hittem, sose
érek a tövébe. Meg aztán egyszer csak ropp! az egyik gally letörött alattam.
Kis híján nyakam törtem. Szerencsémre éppen arra jött egy szarvas. Szép
fehér szőre volt és hatalmas agancsa. Pont az agancsába pottyantam. Ringatott,
mint a bölcső. Futni kezdett velem, mert messziről meghallottuk a madár
énekét. Anya kiabálta a nevem. Nem válaszoltam, pedig az utcára is kinézett,
mert megdöndült a kapu. Nagymamát is kérdezgette, nem látott-e engem. Én
meg persze nem szóltam, csak nagy sokára lemásztam a létrán. Anya már majdnem
sírt, mert ha én elvesznék, akkor neki nem maradna gyereke, és félne, amikor
apa nincs otthon vele. Leültem a küszöbre, mert ott napozott a cica. Fölpúposította
a hátát, amikor cirógattam. Anya összecsapta a kezét, amikor meglátott.
Megszidott, de én tudom, hogy igazából örült, hogy nem csavarogtam el.
Pedig nem mennék világgá. Jó itt az udvarban.
Nagymama néha titokzatosan hátraköti
a kendőjét, ruhaujját könyékig feltűri. Egy nagy fehér tálból tésztahegyet
borít ki, dombocskákra osztja a gyúrótáblán. De nem hagyja az asztalon,
hanem az ágyra teszi. Csak valaki bele ne csücsüljön! Mondjuk nagyapa a
poros nadrágjával. Egy dombocska az asztal közepén marad. A szép abroszon,
amelyiknek a széle virágos. Nagymama azt mondta, ő varrta ki még lánykorában.
De csak ritkán veszi elő. Például ilyenkor. A nyújtófát óvatosan tologatja
ide-oda, nem úgy, mint máskor. Aztán a kezével húzogatja a tészta végeit
az asztal széle felé. Majdnem átlátszó már, mégse szakad el, pedig minden
pillanatban attól félek. Nagymama is, mert úgy figyel, hogy a szemüvege
egészen az orra hegyéig csúszik. Nekem kell feltolnom. Közben bekapok két
mazsolaszemet a túrós tálból. Szerencsére nagymama nem veszi észre, pedig
már nyúl is a tálért, és nagyon vigyázva szétkeni a hártyatésztán a túrókrémet.
Aztán az egészet összegöngyölgeti, befekteti a tepsibe és zsupsz! be a
sütőbe. Milyen melegük lehet a mazsoláknak! Nagymama nekilát az újabb halmocskának.
Egész nap ezzel foglalkozik, de egyáltalán nem unja. Csak egy kicsit elszomorodik,
mikor nem eszem a rétesből. Olyan sokáig néztem, hogy elfelejtem az ízét.
Pedig tudom, egyszervoltholnemvolt, élt egyszer egy király, aki fele királyságát
is odaadta volna egy falat rétesért. De csak búslakodott, szomorkodott,
mert a szakácsa nem tudott rétest sütni. Akárhogyan is igyekezett, mindig
kilyukadt a tésztája, a töltelék meg a lyukon keresztül kifordult a tepsibe,
s a királyi kemencében szénné égett az egész. A király kicsit szégyellte
is, hogy ilyen nagyon vágyakozik a rétes után, nem is merte senkinek mondani.
Egyik reggel, amint a trónteremben búslakodik magában, ott terem előtte
egy hangya. Hát neki mondja el a bánatát, hiszen az úgyse érti. Dehogynem
értette a hangya! Mindjárt visszafordult, s estére már a trónterem végébe
ért. Elszontyolodott, mert látta, hogy így nem tud segíteni a királyon.
Akkor találkozott egy pókkal. Elmondta neki, mi járatban lenne, s hogy
bizony segítségre szorul. A pók nyakába kapta hosszú lábát, s reggelre
ki is ért a palota kertjébe. Na, ennek is elég lassú a járása! Szerencsére
arra repült egy méhecske. Mindjárt látta, hogy a pók bajban van, ezért
megígérte, hogy segít. El is röpült Annus néni kertjébe, ahol szép virágok
nyíltak. Annus néni éppen akkor hozta ki a frissen sült mákos rétest. Amint
a méhecske elpanaszolta neki a király bánatát, Annus néni kendőbe kötötte
a mákos rétest, és az unokájával elküldte a királynak. Ez az unoka én voltam.
Nagyon megörült a király a rétesnek, maga mellé ültetett a trónra, és fele
királyságát nekem adta. Azóta boldogan élünk, míg meg nem halunk.
Nagyapa nemcsak a harmóniumon tud játszani,
hanem nagymama szívbillentyűjén is. Amikor vidám dalokat játszik, nagymama
kacarászik, ha meg szomorúakat, akkor siránkozik. Néha mérges dalt ütöget,
akkor nagymama velem kiabál, hogy miért engedem be a tyúkokat a virágoskertbe.
Éjjel játsszák a legszebb muzsikát, de csak azután, hogy véget ért a műsor
a tévében. Akkor olyan szép dallamok csendülnek fel, hogy még a csillagok
is fényesebben szikráznak, a hold meg bekukucskál az ablakon. De most baj
van, mert elromlott nagymama szívbillentyűje. Csak a doktor tudja megszerelni,
mert neki vannak megfelelő szerszámai hozzá. Úgy, hogy először felvágja
a nagymama hátát, kiveszi a billentyűt, megjavítja, visszateszi, aztán
jöhet a nagyapa látogatóba a kórházba. Már ki is akarja próbálni, de a
nagymama fél, hogy megint elromlik, inkább nem engedi. Különben is otthon
sokkal szebben szól a muzsika, mint a kórházban, mert az orvosságszag nem
engedi kiröpülni a hangokat a levegőbe.
nem szoktam mérni a lisztet, csak ahogy
gondolom, teszek bele vizet meg sót meg ectet, maga ectet nem tesz? pedig
akkor könnyebb kidolgozni a tésztát, hagyom, pihentetni kell, legalább
egy óra hosszig, közben darálom a mákot, kikeverem a túrót, néha almát
is reszelek, a mákosat meg a túrósat eszik a legjobban, a mákosba faggatok
meggyet is, frisset hát, ha meg nincs szezonja, akkor befőttet, megöntözöm
még tejföllel, nem a túrósat, hanem a mákosat, dehogy! az nagyon jó ízt
ad neki, majdnem melegen elfogy, a menyem is nagyon szereti akkor, ha ropogósra
sütöm csak az unoka nem eszi valahogy a rétest, nem, a kalácsot jobban,
a túrós batyut, maga azt nem szokott? nem szabad közel tenni őket a tepsin,
mert a sütőben megnőnek, és ha közel rakja elvesztik a formájukat, nem
lehet őket szétszedni, az enyém még két-három nap múlva is jó, nem szárad
ki, de, almásat is, a nyári almából már korán lehet uzsonnára, még reggelire
is jó teával, az emberem is azt szokott, meg visz munkába is, egyszer megkínálta
a kapusnőt, úgy ízlett neki, hogy elkérte a receptet, de azt nem lehet
recept szerint csinálni, ezt vagy tudja valaki, mert a vérében van, vagy
nem sikerül, aztán csak bosszankodik rajta, szeretni kell csinálni akkor
jó lesz, meg nem szabad sajnálni az időt meg kell adni, ami kijár a sütésnek,
mert ha nem, akkor nincs lelke az ételnek, se íze, fölösleges dolgozni
vele
Virágot viszünk a templomba. Nagymama
olyan hatalmas csokrot kötött, hogy alig bírja átölelni. Én egy kisebbet
meg a piros kiskannát. Az oldalsó ajtón megyünk be. Sorban kihordom a vázákat.
A hervadt virágot egy halomba rakom, a vizet meg a nagy fenyőfa tövébe
öntöm. Be kell fognom az orrom, olyan büdös. A piros kannából friss vizet
öntünk, rakosgatjuk a virágokat a földön, aztán a vázában, hogy egyformák
legyenek. Az oltárra nagymama mégis a legszebbeket rakja. Aztán letérdel,
nem szabad szólni hozzá. Addig nézem a Jézuska lábában a szöget. Amikor
indulnánk, jön egy néni. Nagymama megengedi, hogy fölmenjek vele a toronyba.
Ott vannak a harangok: egy nagy meg egy kicsi. A nagyból vastag kötél lóg,
a kicsiből vékonyabb. A néni két kezével meghúzza a vastag kötelet. Olyan
erősen, hogy a nagy harang oldalra billen és megkondul. Én megfogom a kis
harang kötelét, de a néni rámszól, hogy azt csak halottnak szokták. Fölnézek.
A nagy harang ide-oda hintázik, olyan, mintha el akarna szabadulni. A néni
megengedi, hogy belekapaszkodjak a vastag kötélbe. Én már nem nagyon szeretném,
mert félek, hogy rám szakad. De azért kipróbálom. Ketten húzzuk. Aztán
már csak én egyedül, egyszer csak repülni kezdek a kötélen, a néni sikoltozik,
látom a galambokat a toronyablakban.
no kiült Örzsi nene is? el, elvégződtem,
hál´ istennek már nincs olyan meleg, tizenegykor raktam meg a tüzet a kiskonyhában,
hát csak úgy szakadt rólam a víz, galamblevest főztem, van sok, alig férnek
a dúcba meg az istállóba, nem győzöm söpörni a piszkukat a fal aljából,
eteti hát, jól tartja őket, kényezteti, a tyúkok se kapnak annyi szemet,
hatot pucoltam meg, elég szépek voltak, az emberem úgy sajnálta, simogatta,
becézgette őket amikor kiszedte a fészekből velem meg morgott, hogy megint
későn fogok neki az ebédnek, jó sok répát teszek a levesbe mindig, az idei
olyan édes mint a méz, szép pirosassárga, nagyon szeretik, a menyem is,
a kicsik is, csokorba kötöm a petrezselymet meg a zeller zöldjét, egy bazsalicskalevelet
is beleejtek, de csak magának mondom, daragaluskát főztem öt tojásból,
én már azzal majdnem jóllakok, föl, fölverem a habját, attól olyan könnyű
lesz, egy kiskanál zsírral keverem ki, nagyokra szaggatom szép aranysárgák,
ha véletlenül marad, a menyem ebéd után még hidegen is megeszi, tojáshabban
sütöm ki a galambhúst, a disznót meg rendesen panírozom, tizenöt tojás
is elmegy bizony egy vasárnap, de nem bánom, tojnak eleget kijárnak a zöldbe
is, meg búzát, kukoricát kapnak, húsz tyúk, kakas meg kettő, nem bántják
egymást, azt az öreg ugrálósat két hete levágtam, nézze itt a nyoma a lábszáramon
az éles csőrének, paprikásnak főztem meg csuszával, azt hittem nem fog
megpuhulni a húsa s hát olyan omlós lett, a menyem dicsérte, no ideért
maga is? csak üljön le elférünk négyen is
Vasárnap reggel van, ilyenkor vidámabban
fogócskáznak a napsugarak. Nagyapa a kútnál mosdik. Csapkodja a hátán a
hideg vizet. Közben prüszköl. Aztán elővesz egy sötétbarna dobozt. Rekeszek
vannak benne, mindenféle furcsa dolgok. Csak messziről nézem, nem látom
pontosan. Nagyapa fehér krémet ken az arcára, addig simogatja, míg szép
habos nem lesz. Csak a szeme pislog fölül, a szája meg egy csík. Akkor
előveszi a borotvát, és letakarítja az arcát. Néha nem sikerül neki elég
jól, s marad huncut kis fehér csík. Vagy megvágja magát, s összevérzi a
gallérját. Magára ken valami kölnit is. Nem jó a szaga. De nagyapa arca
szépen fénylik. A galambok is látják, azért burukkolnak olyan hangosan.
Tetszik nekik nagyapa. Nekem is tetszik. Meg nagymamának is. Csak anyának
nem. Neki a szakállas bácsik tetszenek. Olyanok, mint apa.
Hogy került ez a riportfotók közé?
Még jó, hogy borítékolás előtt átnéztem a sorozatot. János biztos nagyon
meglepődött volna. Egy téli fénykép. Bizarr látvány ebben a júliusi forróságban.
Hűsít és forráz egyszerre. Apám felszántott arccal lépked a tájban. Lassú,
méltóságteljes mozgás a bokát próbáló, csonttá fagyott, szürke keréknyomok
mentén. Jön a két évtizednyi dermedt múltból. Kétoldalt hómező, mint kifeszített
vásznak. A háttérben lecsupaszított fák. Egészen jó kompozíció, pedig micsoda
kezdő voltam! Péntek délután volt, kijött elém a vonathoz (akkor még megállt
itt is), rendszeresen kijárt, mint iskolás koromban télvíz idején, ne imbolyogjak
egyedül a szürkületben. A vonat jóval korábban ért be, mint máskor, gondoltam,
meglepem, elbújtam a fatákolmány mögött, onnan lestem, jön-e már. Elővettem
a gépet. Nagyon új volt még, mindent meg akartam örökíteni. A deszkaréseken
át láttam felbukkanni - megmozdult a kanyargó szürkeség. Valahogy megrendültem
kissé féloldalt dőlt alakjától - mint egy magába forduló fa. Nem vett észre,
exponáltam. Gyorsan a szatyromba csúsztattam a gépet, elébe mentem derűt
erőltetve, a hazatérés mindenkori derűjét. Kézfogásnál (nagyon forró volt
a tenyere, mint általában) végigsuhant az arcán valami mosoly, aránytalan
rajzolat. Ki akarta venni a kezemből a csomagot, persze nem hagytam. Útközben
nem beszéltünk, mint ahogyan máskor se. Látom magunkat hátulról egy képzelt
fotón. Apám fél fejjel alacsonyabb, zömökebb nálam. Lassan ránktelepszik
az alkonyi köd. Szürke fátylak a kifeszített vásznakon. Köztünk felszakadó
párafelhők és dermedt csend. Portré és tájkép. Pedig kérdeznem kellett
volna. Kérdeznem kellene. Mielőtt végképp kifakul a fák kérge |
|