Tün..és. Merényi Dávid Berlin-fényképei
Tüntetni jó. Alighanem. Tüntetést fényképezni
alighanem még annál is jobb, mivel egyrészt tüntetsz, de közben még dolgozol
is, téma veled együtt az utcán demonstrál. Vagy, mondjuk durvábban, destruál/konstruál,
viszont te pluszban nettó konstruálsz. Mindez Berlinben. Berlinben különösképp
a legjobb. Először is Berlinben a legjobb, úgy általában, konkrétan pedig
Berlinben a legjobb fotózni, én is kipróbáltam, plusz begyűjtöttem néhány
képeskönyvet a városról, a (múlt)századfordulótól, tiszta szerencse, hogy
előttem ez másoknak is eszébe jutott. Ám most inkább arról, hogy Berlinben,
egyebek mellett, legjobb tüntetni. Onnan tudom, mert volt alkalmam egynéhány
megmozduláshoz Kreutzbergben és Prenzlauerbergben. Olyankor van ott minden.
Kaphatsz a képedbe, ha el nem ugrasz.
Aminek szívesen
ellentmondana Merényi Dávid fotója gyerekkocsit toló demonstrálókról, ha
ellent tudna mondani, csakhogy nem tud, mert pont ez a felvétel, szerző
szíves közlése szerint, nem sikerült. Amiből égvilágon semmi nem következik,
annyi pusztán, hogy, mint említettem, akad mindenféle. Még az is, ami nincs.
Alapvetően, ahogy tapasztaltam, fasiszták és bolsevikok. Mármint hogy ők
tüntetnek. Vagy jobbszélsők és újbalosok, alternatívok meg konzervatívok,
ahogy tetszik. Nekem tulajdonképpen tetszik. Nem föltétlen a nácik vagy
a komcsik, nem a szélsők és hevesek, mert az nem, hanem inkább a dolognak
a, hogy így fogalmazzak, szelídvad német kultúrája. Vadul szelídek. Szelíd
vagy mi, közben meg a legbrutálisabb, ebbe a dologba most nem mennék bele,
túl nagy Falat, nem akarom állítani, hogy akár csak csöppet is kiismerném
magam. Tény, létezik egyfajta sajátszerű, megint muszáj, hogy ezt mondjam,
németes koreográfiája tüntetők-ellentüntetők-rendőrség eme tömegbalettjének.
Anno, a Wende előtt például szélbalosok május elsején némi kreutzbergi
randalírozás, autó- és kirakat-törögetés után rend szerint a Falhoz
vonultak, a krémje pedig egyszerűen fogta magát, és átmászott keletre.
Alternatívok a hivatalos-komcsi tesókhoz. Ott pár órát barátságosan nem
tudom, mit csináltak, aztán, mily’ érdekes, egyszercsak vissza az egész.
Mármint hogy nem visszamásztak, mert ugye onnan azért mászni, az
túl vicces lett volna, lévén aknazár, szinkrongéppuskák tűzparanccsal,
hanem a Checkpoint Charlin besétáltak. Jól végezvén dolguk. És nem tudom,
valaki egyáltalán megkérdezte-e őket arról, hogy egyrészt ha át,
akkor miért egyből vissza, másrészt meg hogy nem tűnt-e nekik föl a Fal
két oldalának némiképp eltérő funkciója. Hogy például az egyik fele szép
csinosan befödve grafittivel, másik felét meg nem annyira lehet megközelíteni.
Ámde mindez
rég volt. Nincs Fal. A Fal múzeum. Változások beláthatatlanok. És unalmasak.
Ami elképzelhetetlen volt tizenöt éve, az ma elképzelhetetlenül unalmas.
Ami elmúlt, unalmas. A helyzet izgalmas. Legérdekesebb az, hogy, de tényleg,
mindig van helyzet, a helyzet örökké fokozódik, egészen az elviselhetetlen
unalomig. És az mindig valami új, újabb, baromira aktuális legújabb, izgalmas,
gyötrő és mellbetaszajtó helyzet melegágya. Ha jó ide ez a szó. Bábja.
Bábája. Több Bát nem teszek hozzá. Hát így megy. Így élsz, kisöreg. Mármint
hogy én. Jól elvagyok, fontos vagyok szerintem, tudom, mi van, egyetértek,
nem értek, demonstrálom. Így élünk, ebben a grandiózus tünékenységben.
Ez tulajdonképpen szép. Szép színes. Nekem teccik. Szívleld meg mindenképp
azt a feliratot, amelyet kissé naiv öntudattal az alternatívok pingáltak
maguknak: nélkülünk unalmas lenne Berlin. Szó szerint így van. Nélkülünk:
ebből azonban ne hagyd ki magad. Én például írok ezt-azt. Más meg fotózza.