Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2002. 5.szám
 
JÁSZ ATTILA
 
Sajátnapló/ A túlságosan nyugodt élet 
 
 

INDULÁS ELŐTT EGY SZÁL ibolyát találok a kertünk legeldugottabb csücskében. Jó jelnek veszem, és kissé bátrabban indulok neki a svájci útnak. Bár erről, sem a szorongásomról, sem pedig az ibolya üzenetéről nem szólok senkinek. Hallgatok. Magamban, titokban örülök neki, hogy immár tényleg itt a tavasz. Mintha tavasszal minden könnyebb lenne. A szomszéd úr, Imre bácsi napok óta kórházban, így nem mond évtizedes tapasztalatokon alapuló praktikákat. A múltkor pedig arra is rájöttem, miért kedvelem, irántunk mutatott kedvessége mellett. Ahogy a kertben dolgozott, felsejlett benne nagyapám lassan húsz éve meghalt alakja. És a praktikák is. Kemény, határozott jelleme. Mintha a múltból derengene fel. Pedig alig emlékszem már.

NEHÉZ ELINDULNI. Nem a korán kelés miatt, az legalább tompítja a nyugtalanságot, a feszültséget. Mintha már a sekély vízben gázolnék, és közben a túlsó, bizonytalan partot kémlelném, ahol derengenek Svájc fényei. Menjek csak, mondták az itthoniak, többször biztosan nem lesz ilyen lehetőségem. Tudom, hogy nem könnyen ejtették ki e szavakat. Én sem könnyen fogadtam el. Most mégis könnyelműnek tűnik, tűnök. Elmenni, itt hagyni a családot segítség nélkül, hiába tudom, hogy anyósomra feltétlenül számíthatok, bármit is meséljen róla e napló. A kiskutya természetesen belebetegedett az indulásomba, nem evett se este, se reggel. Mégis, nagy lélegzet, aztán az ember beugrik a csónakba, megragadja az evezőket. Irány a másik part. Hagyja történni az eseményeket.
 
KAVARODÁS A REPÜLŐTÉREN, ketten megtaláljuk egymást, de Marci, az Írószövetség újdonsült elnöke a másik terminál információjánál vár minket. Fél óra csúszással, de együtt vagyunk, a gép úgyis késik, s vele együtt első repülésem élménye is, mely feledhetetlen, és hasonlíthatatlan lesz. Ismét kiderül, hogy a filmek (a szórakoztató, repülős filmek tucatjai) nem a valóságot mutatják, elképzelni nem tudtam, hogy (m)ilyen lehet a repülés. De lehet, hogy csak azért, mert a valóságot kizárólag megélni lehet, megmutatni nem igazán, vagy nagyon nehezen. A gép kicsinek és törékenynek tűnik, de ennek ellenére a fentről elém táruló látvány a teremtést dicsérte. A felhőkben kavarogni maga volt a költészet. Ahogy átsejlett egy-egy tájrészlet vagy a hegyek tarajos hósapkája. Nem tudtam betelni a látvánnyal. És amikor a gép, a magyar gép leszálláskor úgy rázkódott, mintha szét akarna esni, természetesnek véltem, hiszen olyan törékenynek és labilisnak tűnt. Inkább azt csodáltam, hogy szárnyainkat nem veszítettük el valahol a magasban. A zürichi reptéren pedig egy új nap kezdődött. A repülés, daidaloszi-ikaroszi vágyaim beteljesülése csak valaminek a kezdete volt.
 
MÉG INDULÁSUNK NAPJÁN megismertem Svájc valódi arcát. Ahogy Imre mondja, főnököm, akár a képeslapokon. Pont olyan. Tényleg. Hibátlan minden. Éles és kiretusált. Tiszta képek. Árkádok, szökőkutak, oszlopok, kapuk, óratornyok, az Aare folyó völgye középkori házakkal, medvék egy mesterséges veremben a város közepén, függőkertek, katedrálisok, templomok, furcsán visszametszett göbös fák, minden, minden olyan, akár egy mesében. Ez Bern. És a fáradtságtól tényleg úgy érzékelem, mintha valaki egy gyönyörű képeskönyvet lapozgatna előttem, és csak tehetetlenül nézem, hogy milyen szép, mert befogadni már nem tudom. (Szerencse, hogy néhány nap múlva kevésbé feszített tempóban, Istvánnal, zeneszerző házigazdámmal még egyszer végigcsavarogjuk a várost.) Ebéd a főváros legelőkelőbb vendéglőjében, a Casinoban, ahol koncerteket is szoktak adni. Az étel, a bor, a felszolgálás, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Letehetjük végre a csomagjainkat, kulcsot, bérletet, instrukciókat kapunk. Este vacsora Barbaráéknál, a fordítónőnél, ahol Gábort, "delegációnk" harmadik tagját szállásolták el. Olvasztott sajt, sonka, savanyúság, héjában főtt krumpli, bor és nagyon kedves vendéglátás. Részemről harcias küzdelem a megértésért, hogy részt vehessek a társalgásban. Néha angolul közvetít a vendéglátó, néha a többiek közlik magyarul, röviden a lényeget. Ahogy figyelem a társalgást, egyre többet értek meg a németül zajló könnyed diszkurzusból. Ha a bor nem doppingolna, nyilván lezuhannék a székről, ahogy a többiek is, gondolom. Éjfél után végre hazaérünk, kicsit folytatjuk a délután megkezdett ismerkedést Istvánnal, de hamar megállapodunk abban, hogy majd folytatás következik. Fáradtságom olyan fokú, hogy nem gond az alvás. (Pedig idegen helyen mindig az szokott lenni.)

MÁSNAP. ARRA ÉBREDEK, hogy bizony, ez lesz a legnehezebb nap, szereplés a fővárosi könyvtárban. De nincs időm kétségbe esni, jön értem Paul Ott, a svájci krimiíró, aki este majd a moderátor is lesz, és elvisz minket egy kis kirándulásra. A kis tavak vidékére. Bern is olyan, mint egy kis ékszerdoboz, gondoltam, de mit mondjak akkor Murnot-ról, a kisebbik tó partján fekvő középkori városkáról, ahol meseszerű épületek és várfalak között sétálunk, aztán kiülünk egy kicsit a tavaszi napsütést élvezve egy kávézó teraszára. Annyira szép, és hihetetlen mindezt látni, hogy már szinte nyomaszt. Paul is érzékelheti ezt, betuszkol minket a kocsijába, és megyünk tovább. Megnézzük Rousseau szigetét (valójában félsziget), ahol vagy fél évig remetéskedett. A Balaton-szerű tavacska magas partján szőlőt művelnek, autóval fel is megyünk, lenézünk, természetesen gyönyörű a látvány. Lemegyünk a partra, éttermet keresünk, ez Twann, mondja Paul, és tudja, mi kell nekünk, mutat egy olyan helyet, ahol az út egyik felén egy magas szikláról csobog alá a kristálytiszta patak, míg a másik oldalon még álmosan nyújtózkodik a tó. Az étterem ablakából mindkettőt látni. Paul, ez kiderült már, igazi gourmand, halat javasol, s bort választ hozzá, a helyi termésből, igazán jól járunk vele. (A desszert calvadosszal leöntött almafagyi.) Ebéd után séta a szőlőkordonok között, majd alul, a városka egyetlen utcáján vissza a kocsihoz. Nem elfáradva, hanem feltöltődve a fél napos kirándulástól, érünk "haza". Vagyis, én, István lakásába. Délután átgondolom, mit is fogok majd Paul előre elkészített kérdéseire válaszolni, nem sejtem, hogy csupán a felére marad csak idő. A Szicília-könyvem esszé részleteiből fogok felolvasni, a versekről lebeszélnek, rossz a fordítás. Este Paul jön értem, a villamosozás közben kérdezi, mire számítok, mit várok. Vagyis izgulok-e. Ebből mindenesetre kiderül, ő igen. Az igazgatónő kitörő örömmel fogad minket, mint Keletről jött csodabogarakat. Ez kicsit letör, de bele kell nyugodnom, mert rengeteg svájci jön el az estre, kiderül, őket is vonzza a másságunk, elképzelt Balkán-szagunk. Az igazgatónő székekért rohangál, legalább száz ember jött össze, pedig attól féltek, kínosan kevesen lesznek. Baselből átautóztak jövőbeli vendéglátóink is, én meg vagyok hatva. Olvasok, válaszolok, ahogy kell. A többiek is remekül szerepelnek. Marci fordítja a válaszainkat, és kitűnően anekdotázik a végén. A fogadáson magyar szalámi, magyar és svájci bor, friss zöldségek, kedélyes társaság, szinte úgy rúgnak ki minket, a könyvtár alkalmazottai mennének. Közben megismerkedem többek között vendéglátóm, István nővérével, Katival, aki igazán kedves és vitális, igazi magyar jelenség a svájciak között. Másnap majd a fél tavaszi délelőttöt az ő teraszukon töltjük, kávézva, beszélgetve. De aznap este még egy jót sétáltunk, a kivilágított, éjszakai Bernen keresztül. Éjjel pedig István frissen bemutatott zeneművét hallgatom meg, borozás, beszélgetés közben. Majd kettő-három körül azt vesszük észre, sürgősen ágyba kéne dőlni. A másnapi programok...

A MÁSNAPI PROGRAMOK ismét feszített tempót ígérnek. Én pedig több dolgot is szívesen megnéznék még Bernben. A gyűjteményes Klee-kiállítást, amiről annak idején, vagy negyven évvel ezelőtt Pilinszky is elismerően nyilatkozott, s ismét ki van állítva az anyag. És az Aare partján, a város közepén elterülő botanikus kertet is szeretném végigsétálni. Mindezen kívánságom úgy teljesül, hogy renitensként nem megyek el a svájci írószövetség közgyűlésére, és Ementálba se kirándulni, főnökünk, Marci maximális helyeslésével, hanem csinálunk Istvánnal egy laza napot. Este pedig nővérénél, Katiéknál vacsorázunk, családias hangulatban, spárgával, borral, svájci süteményekkel. Éjjel ismét zenehallgatás Istvánnal. Reggel korán kell kelni, indulunk Baselba, 10-re kéne odaérünk, a mise után lesz az irodalmi matiné a magyar kolónia részére.

ODAÉRÜNK TÍZRE, és ez a szereplés is nagyon jól sikerül, egy kicsit március 15-ei megemlékezés is. Apás versem nagy siker. Ez az első igazán meleg, tavaszi nap az évben, 20 fok. Így, zöldövezetben, kerthelységben ebédelünk a kolónia tagjaival, óriási élményanyagot lehet összegyűjteni az élettörténeteikből, mert inkább őket faggatjuk, mi már szerepeltünk. Bárányragu, nap, bor, kávé, kellemes társaság. István pedig felajánlja, ha akarjuk, átvisz minket délután Colmarba, megnézhetjük (kérésemre) az Isenheimi oltárképet Grünewaldtól. Szinte hihetetlennek gondolom, hogy még ez is beleférne. Belefér, s mint út közben kiderül, Colmar már Franciaországban van. Középkori kisváros, más, mint a svájci ékszerdobozok, de ez is, mint a mesében, régi, fagerendás házak, mintha legalább ötszáz évet ugrottunk volna vissza az időben. Sehol egy modern, az elmúlt száz évben épült épület. Grünewald legismertebb képe lenyűgöző volt, a behajtható táblákat külön állították ki az egykori templom főhajójában. Míg Klee képei némileg csalódást jelentettek, hiszen rengeteg munkája volt kiállítva, sok korai és sok kései műve, de a kevésbé ismertebbek, és inkább alkotói periódusainak folyamatát lehetett nyomon követni, addig Grünewald élőben is letaglózott, a többi képet meg se néztem, csak átfutottam rajtuk, nem voltak a mesteréhez mérhetőek. Ez lenne talán az esztétika lényege is, szelekció és működésmechanizmus, vonom le a következtetést. Mert az igazi mű mindig hat, és mű-ködik. István megérezve a történelmi pillanatot, hogy igazán el vagyunk bűvölve e francia városkától, indulás előtt meghívott minket egy kávéra (egy igazi, kis francia kávézóba), még tovább nyújtva az élmény lehetőségét. Svájci utunk minden napját úgy értékeltem, hogy ennél jobb-több már nem lehet. És lett. De a colmari kirándulás után biztos voltam benne, ennél viszont már nem...

ESTE VISSZAÉRVE ARLESHEIMBE, Basel mellett, a villanegyedben, zöldövezetben, elfoglaltuk a szállásunkat a Pax romana vezetőjénél, Galambos Gyuláéknál. Vacsora, beszélgetés, ájulás. Reggel, arra ébredtem, hogy valaki néz. Kinyitom a szemem, és két hatalmas termetű holló ült előttem az ágon, és tényleg engem figyeltek. Mintha nem lett volna előttem semmi, a levegőben lebegtem volna, a hatalmas, falat betöltő ablak előtt egy még csupasz fa, ágai szinte belógtak a szobába. És ahogy felültem az ágyban, ráláttam egy gyönyörű mezőre. Vendéglátónk több évtizedig építészként dolgozott, tudta, mit lehet kihozni egy jó adottságú helyből. A mező szélén egy furcsa épület magasodik, mint megtudtam a híres Goetheanum, Rudolf Steiner "találmánya" és iskolája. Mai is működik, a mester szellemének megfelelően. Átsétálunk, megnézzük, de valahogy mégsem tud igazán megfogni, sem a szellemisége, sem pedig építészeti extremitása.

KÜLDETÉSÜNKET TELJESÍTVE ezek az utolsó napok igazán kellemesen telnek. Séta Baselben, Arlesheimben. Ebéd és látogatás berni vendéglátóim szüleinél, az idősebb Hajdu Istvánéknál, akik igazán kitesznek magukért. Spanyol pezsgő, szardíniás falatok előételnek, magyar húsleves, szavasprörkölt bordeaux-i vörösborral, svájci sütemény, jó erős, magyaros fekete. Szóval gasztronómiai kaland is egyben ez az egy hét, Krúdy Gyula is megirigyelhetné. Mi maradt még ki? A vásárlás, persze. Lehetőségeinkhez képest mihamarabb igyekszünk bevásárolni, hiába iszonyatosan drága minden a mi árainkhoz képest, néhány dolgot muszáj venni. Svájci csokit, például. Meg sajtot. Meglepetés, hogy mindkét helyen kaptunk honoráriumot is, a teljes vendéglátás mellett. Abból lehet egy kicsit költekezni. Az idősebb Hajdu Istvántól pedig kapok egy palack bort ajándékba, hogy ezt kell megkóstolnunk (a jó borokról diskuráltunk náluk, mit érdemes venni) otthon a feleségemmel, egy héttel a hazaérkezésem után. (Hadd pihenjen a bor az utazás, rázkódás után egy kicsit, a tölgyfa hordóban érlelt bordeaux-i vörösnek kell egy kis idő, míg újra önmaga lesz. Megisszuk itthon a Hajdu-család egészségére).
 
A REPÜLŐN TÉREK ÚJRA MAGAMHOZ, mint egy álomból, hogy ez már a hazaút. És hiába élveztem végig előszörre az utat, most is hatalmas élmény a felhők közül nézni az Alpok nyúlványait, hófedte csúcsokat, éles peremeket vagy lekopott fennsíkokat. Közben pedig kavarog a fejemben (és a szívemben is) a sok élmény. Milyen is volt Svájc, milyenek is a svájciak. Barbara, a német származású fordítónő azt mondja, nincs lelkük, nincs bennük tűz, mint a lengyelekben vagy a magyarokban. Ilyesmit Kosztolányi is írt Svájcról, a húszas években, hogy jó ott betegeskedni és meghalni, de élni nem lehet. Túl nyugodt élet ez egy magunkfajta számára. Talán ezért írhatta Pilinszky is egy levelében: "Svájcnak egyszerűen nem lehet nagy költője. Túl puha világ ez." A svájci irodalom ma is folyton Dürrenmattot és Max Frischt emlegeti, hogy azóta nincsenek nagy íróik. Én véletlenül egyet ismerek, de már ő se ír, Peter Bicshel. Aztán leszáll a gép, és mindhárman "felébredünk" a svájci közös álomból, és visszatérünk önmagunkhoz. A maszkot megigazítjuk az arcunkon, hol egy tükör?, igen, így jó lesz, ilyen szokott lenni. Itthon vagyunk. Hazaértünk. Ahogy megjött ő is a Bibliában. És ez jó. És a vonaton már Márton Laci regényét szorongatom, készülök. Holnapra pedig már meglesz az itthon hagyott kerékvágás szikkadó nyoma is. Vissza tehát oda, beleilleszteni magunkat, nyomni tovább. Mintha Svájc nem is létezett volna, nem is létezne.

MÁRTON-MATINÉ a könyvtárban, délelőtt, válogatott gimnazista csapatnak (kb. 100 fő). Havi rendszerességgel szeretnénk egy ilyen matiné-műsort tartani a gyerekeknek kortárs irodalomból/-ról. Az első próbálkozás után mindez az elképzelés meginogni látszik, annak ellenére, hogy a meghívott szerző szerint (és szerintem is) igen jól sikerült a dolog. A baj az, hogy túl jól. Márton Laci belendült és a történelmi regényről folyó diszkurzus illusztrálásaképpen felolvasott a készülő regénytrilógia utolsó darabjából egy epizódot. A korabeli kincskeresés nehézségeiről, erotikus motívumokkal (és megfejtéseikkel) átszőve. Az egyik tanárnő pedig nehezményezte ezt, s állítólag szóvá is tette a tanáriban, s véleményéhez olyan kollégák is csatlakoztak, akik ott se voltak. Hogy ez nem irodalom. Az elméletileg is legképzettebb magyar író és szakmájának egyik legjobb stilisztája által létrehozott történelmi regény, melyet a kritikusok ujjongva üdvözöltek, a tatabányai tanárok által nem tekintetik irodalomnak. Ennek ellenére nem adom fel, javíthatatlan optimista vagyok, folytatás következik. Amíg a gyerekeket mindegy szálig el nem tiltják a matiné-sorozatról.
 
CSÁRLI A NAPOK ÓTA TARTÓ ESŐ MIATT nem tudja az udvaron kitombolni magát, ezért (gondolom én) lerángatja a fogasról a kabátom, kiveszi belőle a bérletet, a pénzt. A bérletet megrágja, egy ötszázast széttép, és a gombokat szépen leszaggatja. Talán, mert nyomhatta, ugyanis szépen megágyazott magának a kabáttal.

MÉG SVÁJCBAN TUDOM MEG a szomorú hírt, hogy szomszédunk, akiben nagyapámat véltem felismerni, a kórházban meghalt. Itthon tudatosul bennem a hiánya, megszoktam, ahogy a háza előtt áll, vagy sétálgat le-föl az utcában. Az egyik utcabeli nénike azt mondja, pedig már szépen fejlődött a salátája. Na igen, a halál nem szokott tekintettel lenni az ilyen tényekre. A példásan megmetszett a szőlő, a gyümölcsfák is mind itt maradnak, nélküle rügyeznek, virágoznak.

SZERDÁNKÉNT KOSARAZUNK a volt gimnáziumunk tornatermében volt osztálytársaimmal. Jól esik a játék, noha nehezen jövünk bele, és viszonylag kevesen is vagyunk. Utána egy kis beszélgetés-sörözés, ami ugyanolyan fontos, mint a test edzése. Mégis elszomorodom, nem azért, mert olyasmiről beszélgetünk, ami engem kevésbé izgat, az üzleti életről, inkább azért, mert ismét kiderül, milyen nyomorúságos állapotok uralják a szellemi élet materiális szintjét. Barátaim ugyanis egytől egyig igen magas beosztású, és igen jól kereső üzletemberek. Vagy saját cégük van, vagy vezetnek egyet. Számok röpködnek, nem nagyképűségből, csupán a kontroll, az egyeztetés miatt. Ilyen összegeket ki se mernék ejteni a számon, mondjuk, ha valamelyik szerkesztő megkérdezi, hogy mennyiért vállalom ezt vagy azt... És mégis jól érezzük magunkat, mégsem vagyunk teljesen más világ. Ami szinte érthetetlen. De talán a múlt szorítása ilyen erős, hogy ma is össze tud kapcsolni minket.

HÁRMAN EGY ÁGYBAN. Semmi erotika, semmi szex. Bemegyek a gyerekszobába este, mert egy órája gyanús csönd van. A lányom ágyában hárman alszanak egyszerre, mint a tej. A lányom, középen a fiam, szélén az anyjuk. Mesélés után elnyomta őket az álom. 
 
EGY DEKORATÍV, SZÉP NŐ fényképeket nézegetett a vonaton, a mellettem lévő ülésen. Egy kisfiú képét ujjával dörzsölgette. Egy-egy képnél felnevetett. Normális, kívánatos nőnek nézett ki, mégis láthatóan volt egy kis lelki defektje. Svájcban láttam, és találkoztam ilyen típusú emberekkel. Az ember azt hinné, hogy minden rendben, a kirakat gyönyörű, de pár nap alatt kiderül, hogy tele vannak lelki, megoldatlan problémákkal. Mi meg azt hisszük idehaza, minden problémánk materiális jellegű, azaz anyagiakból fakad. Svájcban nem nagyon vannak anyagi problémák. Kilátásaink tehát előrevetíthetőek, most legalább azt hisszük, tudjuk, mi a problémák forrása... A dekoratív, szép nő viszont érzelmesen magához, a szívéhez szorította az egyik kisfiús fényképet. A jelenettől én éreztem magam rosszul.

MENCSESZTER, INGLEND, INGLEND. Ökrossz Atlantik Szí...A Hair című legendás filmmjuzikelt néztük meg családilag péntek este. Nyolcéves lányomnak nagyon tetszett, ő egyébként is bírja a táncos-zenés darabokat. Rám vagy azért hatott kedvezően, mert hetek óta nem néztem tévét, és most a színes téglalap bámulása is élményt jelentett, vagy azért, mert valaha, fiatalkoromban nagyon tetszett, s jól esett nosztalgiázni. Vagy: tényleg jó darab, s alig-alig kopott meg. Mindenesetre reggel azzal a sorral ébredtem, és boldogítottam a családomat, hogy: Mencseszter, Inglend, Inglend...
 
UFO VAGY ANGYAL. Ezt válaszolom mostanában a fiam felől érdeklődőknek. És arra kérdésre is, hogy vagyunk. Mik azok a kisebbfajta ráncok a szemem körül. Erre föl kezdem el kisfiam származástanát boncolgatni. Ennyi alvással, amennyit ő igényel, másként nem üzemelhet, csak ha ufo vagy angyal. Mert nem sír, nem éhes, egyszerűen rövid idő alatt kialussza magát. Mosolyog, és száz százalékosan követeli a jelenlétet a közös élettérben. 

EGY ELCSESZETT HARKÁLY minden reggel, kutyasétáltatás közben, a fa villanyoszlop fém részét kalapálja. Szinte visszhangzik tőle a rét. Eleinte azt hittem, csak tévedésből veri a csőrével a vasat, amit nagyon rossz hallgatni, főként, ha belegondolok, neki milyen lehet (hiába van lengéscsillapító a csőrén, mint tudjuk). Aztán lassan megszoktam, mármint azt, hogy minden nap csak a vasban keresné a kukacokat, férgeket. Mégis, ijesztő, huszonegyedik századi jelenség, hogy a harkály már nem fán kopácsol, hanem a vason. És hallja az ember, abból a hangból, hogy ez neki se jó.

ESTERHÁZY PÉTER ESTJE. Először is, szerencse, hogy nem nekem kell vezetnem, így független és nyugodt szemlélője lehetek a vele töltött estének, beszélgetésnek. De ahogy ez lenni szokott, nem a "színpadon", az esten történt az élvezetes beszélgetés (ott valahogy, Tatabányán soha nem tud "történni valami"), hanem előtte és utána. És büszke vagyok magamra, hogy időnként tudok hallgatni, akkor beszélek, ha indokoltnak érzem. Az utóbbi időben sokszor voltam általam nagyra becsült emberek társaságában, és igyekeztem nem fitogtatni saját okosságomat, tájékozottságomat, meg hogy éppen hol voltam, honnan jöttem haza, mit olvastam vagy mit láttam, miről mit gondolok. Büszke vagyok magamra, mert ezt bölcs dolognak érzem. És persze nagyon csodálkozom az engem is körülvevő tágabb világon, hogy még a szerényebbnek ismert művészek is mennyire extrovertáltak, mennyire kifelé, az eladhatóság felé dolgoznak. Szerintem ez rövid távon megy csak, hogy ennyire kirakja magát az ember a pultra. (Persze nem a műről beszélek, hanem az életről.) Vagy lehet, hogy velem van a baj? Élhetetlen vagyok, nem tudok érvényesülni, és/így nem is fogom semmire vinni... Lehet, de talán érvényesüljenek a művek, nem az én dolgom, hogy érvényesítsem őket. Mindez azonban messze vezet az E.P.-vel folytatott dialógustól, aki rászánta az est után azt a másfél órát a közös eszmecserére. Nem is tudom, miért épp az ő estje kapcsán mesélem el ezt a bennem régóta felgyűlt élményt, művész ismerőseim extrovertáltságáról. Talán épp azért, mert benne pozitív módon csalódtam. Visszafogott volt, szerény, okos és nagyon emberi. Nem túlságosan (értsd: Nietzsche nyomán), csak amennyire egy írónak illik, kell. 
 
HARMINCHAT ÉVES LETTEM én, nem meglepetés e furcsa tény. Inkább az esik jól, hogy az a néhány fontos ember az életemben, barát, felhívott, jelezvén, nem felejtettek el. Kucsera Zsuzsitól, naplómra hivatkozva egy doboz Segafredot kaptam az Esterházy-est után. De az igazi ajándék, a 2002-es kiadású, önajándék Pat Metheny-cédén túl az, hogy a könyvtárban odajött hozzám egy olvasóm, aki Pestről költözött ide, magyar tanár, két gyerek anyja (akik vele voltak), és élményt jelentett számára, hogy találkozhatott velem. (Ezt ugyan nehéz elhinni, de ő ezt mondta, ’98, azaz a Jelzések-kötet óta szemmel tart, és mivel tényleg "képben" van, minden kötetemet, írásaim nagy részét, sőt az általam szerkesztett kiadványokat is ismeri, el kell hinnem.) Mondtam is, hogy ez szép születésnapi ajándék, kaptam egy igazi olvasót, aki ez idáig csak a műveimet ismerte. Harminchat éves koromra elértem, hogy van (és tudok is róla) egy igen komoly olvasóm, aki nem szakmabeli, nem rokon, nem ismerős, nem barát. Van kinek írnom tehát. Nem csak egy általam idealizált olvasó, hanem egy konkrét, hús-vér lény, akit mindentől függetlenül érdekel, hogy mit csinálok, gondolok-érzek.

VANNAK MÉG TOVÁBBI CSODÁK IS. Egy paksi, gimnazista fiú elküldte a verseit. Ijesztően jók, frissek és lendületesek, nem is nagyon akarom elhinni, hogy csak annyi idős, amennyinek mondja magát. De hát az ember megszokta, hiába tudja, a jó művészet nem korfüggő, hogy bizonyos előítéletekkel közelít a dolgok, és bizonyos korú személyek felé. Szerkesztőnek soha jobb dolgot, mint hogy egy tehetséges fiúnak megírhatja, hogy az, és szívesen közli a munkáit. Itt meg, és ezért esik még jobban ez a felfedezés, a környék (fél)dilettáns alkotói feljelentenek bennünket, hogy nem közlünk helyi művészeket. Ezért saját kezükbe véve az irányítást, a szakmát közel s távol kihagyva, politikusokhoz fordulnak segítségért, adjanak nekik pénzt, paripát, fegyvert. És adnak, hiszen közeleg a választások ideje, nem tehetnek mást, minden ember potenciális szavazó, a dilettáns költő is. És az csak még szomorúbb, hogy ilyen az országos helyzet is, elég csak a Kossuth-díjakra gondolni. (Pedig csak meg kéne kérdezni azokat, akik értenek hozzá, akiknek ez a dolguk. Egy politikusnak nem dolga, hogy mindenhez értsen, csak tudnia kell/ene, kit kérdezzen. És persze kérdeznie is tudnia kéne.) De. Itt van ez a fiú, aki feledteti a rossz szájízt, ragyogó verseivel. 17 éves, és kész költő, egy kis Rimbaud a világ általam ecsetelt mocskáról még igen keveset tudva. Szerencséjére. És szerencsénkre, itt van. Bíztatom.

CSÁRLIBAN, KÖLYÖKVIZSLÁNKBAN egy ambíciózus kertész veszett el. Az éppen bimbóba szökkenő virágainkat azon nyomban lenyakazza, s szépen lefekteti az immár virágját vesztett virágtest mellé. Egyetlen szál nárciszt óvok, őrzök-védek napok óta, hátha sikerül bimbóból virággá szökkennie. Legalább egy maradjon.
 
KOVÁCS PÉTERREL BESZÉLÜNK meg találkozót kiállítása másnapjára, a galériába, a személyes találkozás miatt. Nehezen akar összejönni, én is csak a JAK-közgyűlés miatt mennék fel Pestre aznap. Így, mindenképpen menni kell. Úgy találjuk ki a megoldást, hogy én a galériában várom meg a Nyugaton Petr művésznéven ismert képzőművészt. Ám a galéria a nyitvatartási kiírás ellenére zárva. Egy jó fél-háromnegyed óra múlva megékezik Péter, a képeket kívülről szemlézzük, szerencsére kicsi és üvegfallal borított a galéria. Mégis jó lett volna egy kicsit közelebbről is barátkozni a faktúrákkal. Kárpótlásul a művész elvisz a Ráday utcában egy kitűnő kávézóba, helyben darálják a zsákokban tárolt legkülönbözőbb kávékat. Másfél óra száll el pille szárnyakon. Észre se vesszük, azt hiszem. Van olyan, hogy az ember fél megismerkedni kedvenc művészével, mert attól tart, elveszik az a varázs, ami a művekből a személyiség ismerete nélkül sugárzik át. Viszont vannak olyan ideális estek, amikor a személyes ismeretség hozzátesz valamit a képekhez fűződő viszonyunkhoz. Ez elég ritka eset, életemben mégis van néhány ilyen művész-ember. (Olyan, akit emberként is tudok szeretni, nem csak művészként.) Mostantól még eggyel több. A közgyűlést viszont lekésem, ugyanis az Írószövetség épülete csendes, nyugodt. Ennyire elkéstem volna? Csak később, hazafelé zötyögvén, a vonaton ugrik be, hogy mintha nem a Bajza utca, hanem a Műcsarnok lett volna megadva helyszínként.
 
SZIGETI LAJOS SÁNDOR J.A.-könyvét olvasgatom. Ha előbb kezembe kerül, a Tenger-számba írott esszém jelentős motívumokkal bővülhetett volna, ugyanis e kötetben van egy kitűnő tanulmány e témában, rengeteg versrészlettel illusztrálva. Másrészt viszont jobb, hogy nem ismertem Szigeti Lajos ezen írását, mert akkor nem úgy írtam volna meg, mintha e téma az én találmányom lenne, azaz nem tudtam volna olyan vehemenciával levezetni Pilinszky tengerélményét József Attilából.
 
ITT A TAVASZ, GYERE SZAVAZZ! A tavaszra persze, és mindenekelőtt. Vendégjárással teli ünnepek után itt vannak a napsütéses, munkás hétköznapok. Végre. Ezt is megértük. És vége végre a határidőknek is, jöhet egy kis szusszanás. A kötetem is kész, akár a leltár. Minden megvan, hogy ezzel az ottliki közhellyel is éljek. Egy kis szellemi kaland hiányzik, hogy felrázza az embert egy kicsit. Ülni a teraszon, szemelgetni, csócsálni valami nem kötelező olvasmányt. Így legyen.