JÁSZ
ATTILA
Sajátnapló/ A túlságosan
nyugodt élet
INDULÁS ELŐTT EGY SZÁL ibolyát találok a kertünk legeldugottabb csücskében. Jó jelnek veszem, és kissé bátrabban indulok neki a svájci útnak. Bár erről, sem a szorongásomról, sem pedig az ibolya üzenetéről nem szólok senkinek. Hallgatok. Magamban, titokban örülök neki, hogy immár tényleg itt a tavasz. Mintha tavasszal minden könnyebb lenne. A szomszéd úr, Imre bácsi napok óta kórházban, így nem mond évtizedes tapasztalatokon alapuló praktikákat. A múltkor pedig arra is rájöttem, miért kedvelem, irántunk mutatott kedvessége mellett. Ahogy a kertben dolgozott, felsejlett benne nagyapám lassan húsz éve meghalt alakja. És a praktikák is. Kemény, határozott jelleme. Mintha a múltból derengene fel. Pedig alig emlékszem már. NEHÉZ ELINDULNI. Nem a korán kelés miatt,
az legalább tompítja a nyugtalanságot, a feszültséget. Mintha már a sekély
vízben gázolnék, és közben a túlsó, bizonytalan partot kémlelném, ahol
derengenek Svájc fényei. Menjek csak, mondták az itthoniak, többször biztosan
nem lesz ilyen lehetőségem. Tudom, hogy nem könnyen ejtették ki e szavakat.
Én sem könnyen fogadtam el. Most mégis könnyelműnek tűnik, tűnök. Elmenni,
itt hagyni a családot segítség nélkül, hiába tudom, hogy anyósomra feltétlenül
számíthatok, bármit is meséljen róla e napló. A kiskutya természetesen
belebetegedett az indulásomba, nem evett se este, se reggel. Mégis, nagy
lélegzet, aztán az ember beugrik a csónakba, megragadja az evezőket. Irány
a másik part. Hagyja történni az eseményeket.
MÁSNAP. ARRA ÉBREDEK, hogy bizony, ez lesz a legnehezebb nap, szereplés a fővárosi könyvtárban. De nincs időm kétségbe esni, jön értem Paul Ott, a svájci krimiíró, aki este majd a moderátor is lesz, és elvisz minket egy kis kirándulásra. A kis tavak vidékére. Bern is olyan, mint egy kis ékszerdoboz, gondoltam, de mit mondjak akkor Murnot-ról, a kisebbik tó partján fekvő középkori városkáról, ahol meseszerű épületek és várfalak között sétálunk, aztán kiülünk egy kicsit a tavaszi napsütést élvezve egy kávézó teraszára. Annyira szép, és hihetetlen mindezt látni, hogy már szinte nyomaszt. Paul is érzékelheti ezt, betuszkol minket a kocsijába, és megyünk tovább. Megnézzük Rousseau szigetét (valójában félsziget), ahol vagy fél évig remetéskedett. A Balaton-szerű tavacska magas partján szőlőt művelnek, autóval fel is megyünk, lenézünk, természetesen gyönyörű a látvány. Lemegyünk a partra, éttermet keresünk, ez Twann, mondja Paul, és tudja, mi kell nekünk, mutat egy olyan helyet, ahol az út egyik felén egy magas szikláról csobog alá a kristálytiszta patak, míg a másik oldalon még álmosan nyújtózkodik a tó. Az étterem ablakából mindkettőt látni. Paul, ez kiderült már, igazi gourmand, halat javasol, s bort választ hozzá, a helyi termésből, igazán jól járunk vele. (A desszert calvadosszal leöntött almafagyi.) Ebéd után séta a szőlőkordonok között, majd alul, a városka egyetlen utcáján vissza a kocsihoz. Nem elfáradva, hanem feltöltődve a fél napos kirándulástól, érünk "haza". Vagyis, én, István lakásába. Délután átgondolom, mit is fogok majd Paul előre elkészített kérdéseire válaszolni, nem sejtem, hogy csupán a felére marad csak idő. A Szicília-könyvem esszé részleteiből fogok felolvasni, a versekről lebeszélnek, rossz a fordítás. Este Paul jön értem, a villamosozás közben kérdezi, mire számítok, mit várok. Vagyis izgulok-e. Ebből mindenesetre kiderül, ő igen. Az igazgatónő kitörő örömmel fogad minket, mint Keletről jött csodabogarakat. Ez kicsit letör, de bele kell nyugodnom, mert rengeteg svájci jön el az estre, kiderül, őket is vonzza a másságunk, elképzelt Balkán-szagunk. Az igazgatónő székekért rohangál, legalább száz ember jött össze, pedig attól féltek, kínosan kevesen lesznek. Baselből átautóztak jövőbeli vendéglátóink is, én meg vagyok hatva. Olvasok, válaszolok, ahogy kell. A többiek is remekül szerepelnek. Marci fordítja a válaszainkat, és kitűnően anekdotázik a végén. A fogadáson magyar szalámi, magyar és svájci bor, friss zöldségek, kedélyes társaság, szinte úgy rúgnak ki minket, a könyvtár alkalmazottai mennének. Közben megismerkedem többek között vendéglátóm, István nővérével, Katival, aki igazán kedves és vitális, igazi magyar jelenség a svájciak között. Másnap majd a fél tavaszi délelőttöt az ő teraszukon töltjük, kávézva, beszélgetve. De aznap este még egy jót sétáltunk, a kivilágított, éjszakai Bernen keresztül. Éjjel pedig István frissen bemutatott zeneművét hallgatom meg, borozás, beszélgetés közben. Majd kettő-három körül azt vesszük észre, sürgősen ágyba kéne dőlni. A másnapi programok... A MÁSNAPI PROGRAMOK ismét feszített tempót ígérnek. Én pedig több dolgot is szívesen megnéznék még Bernben. A gyűjteményes Klee-kiállítást, amiről annak idején, vagy negyven évvel ezelőtt Pilinszky is elismerően nyilatkozott, s ismét ki van állítva az anyag. És az Aare partján, a város közepén elterülő botanikus kertet is szeretném végigsétálni. Mindezen kívánságom úgy teljesül, hogy renitensként nem megyek el a svájci írószövetség közgyűlésére, és Ementálba se kirándulni, főnökünk, Marci maximális helyeslésével, hanem csinálunk Istvánnal egy laza napot. Este pedig nővérénél, Katiéknál vacsorázunk, családias hangulatban, spárgával, borral, svájci süteményekkel. Éjjel ismét zenehallgatás Istvánnal. Reggel korán kell kelni, indulunk Baselba, 10-re kéne odaérünk, a mise után lesz az irodalmi matiné a magyar kolónia részére. ODAÉRÜNK TÍZRE, és ez a szereplés is nagyon jól sikerül, egy kicsit március 15-ei megemlékezés is. Apás versem nagy siker. Ez az első igazán meleg, tavaszi nap az évben, 20 fok. Így, zöldövezetben, kerthelységben ebédelünk a kolónia tagjaival, óriási élményanyagot lehet összegyűjteni az élettörténeteikből, mert inkább őket faggatjuk, mi már szerepeltünk. Bárányragu, nap, bor, kávé, kellemes társaság. István pedig felajánlja, ha akarjuk, átvisz minket délután Colmarba, megnézhetjük (kérésemre) az Isenheimi oltárképet Grünewaldtól. Szinte hihetetlennek gondolom, hogy még ez is beleférne. Belefér, s mint út közben kiderül, Colmar már Franciaországban van. Középkori kisváros, más, mint a svájci ékszerdobozok, de ez is, mint a mesében, régi, fagerendás házak, mintha legalább ötszáz évet ugrottunk volna vissza az időben. Sehol egy modern, az elmúlt száz évben épült épület. Grünewald legismertebb képe lenyűgöző volt, a behajtható táblákat külön állították ki az egykori templom főhajójában. Míg Klee képei némileg csalódást jelentettek, hiszen rengeteg munkája volt kiállítva, sok korai és sok kései műve, de a kevésbé ismertebbek, és inkább alkotói periódusainak folyamatát lehetett nyomon követni, addig Grünewald élőben is letaglózott, a többi képet meg se néztem, csak átfutottam rajtuk, nem voltak a mesteréhez mérhetőek. Ez lenne talán az esztétika lényege is, szelekció és működésmechanizmus, vonom le a következtetést. Mert az igazi mű mindig hat, és mű-ködik. István megérezve a történelmi pillanatot, hogy igazán el vagyunk bűvölve e francia városkától, indulás előtt meghívott minket egy kávéra (egy igazi, kis francia kávézóba), még tovább nyújtva az élmény lehetőségét. Svájci utunk minden napját úgy értékeltem, hogy ennél jobb-több már nem lehet. És lett. De a colmari kirándulás után biztos voltam benne, ennél viszont már nem... ESTE VISSZAÉRVE ARLESHEIMBE, Basel mellett, a villanegyedben, zöldövezetben, elfoglaltuk a szállásunkat a Pax romana vezetőjénél, Galambos Gyuláéknál. Vacsora, beszélgetés, ájulás. Reggel, arra ébredtem, hogy valaki néz. Kinyitom a szemem, és két hatalmas termetű holló ült előttem az ágon, és tényleg engem figyeltek. Mintha nem lett volna előttem semmi, a levegőben lebegtem volna, a hatalmas, falat betöltő ablak előtt egy még csupasz fa, ágai szinte belógtak a szobába. És ahogy felültem az ágyban, ráláttam egy gyönyörű mezőre. Vendéglátónk több évtizedig építészként dolgozott, tudta, mit lehet kihozni egy jó adottságú helyből. A mező szélén egy furcsa épület magasodik, mint megtudtam a híres Goetheanum, Rudolf Steiner "találmánya" és iskolája. Mai is működik, a mester szellemének megfelelően. Átsétálunk, megnézzük, de valahogy mégsem tud igazán megfogni, sem a szellemisége, sem pedig építészeti extremitása. KÜLDETÉSÜNKET TELJESÍTVE ezek az utolsó
napok igazán kellemesen telnek. Séta Baselben, Arlesheimben. Ebéd és látogatás
berni vendéglátóim szüleinél, az idősebb Hajdu Istvánéknál, akik igazán
kitesznek magukért. Spanyol pezsgő, szardíniás falatok előételnek, magyar
húsleves, szavasprörkölt bordeaux-i vörösborral, svájci sütemény, jó erős,
magyaros fekete. Szóval gasztronómiai kaland is egyben ez az egy hét, Krúdy
Gyula is megirigyelhetné. Mi maradt még ki? A vásárlás, persze. Lehetőségeinkhez
képest mihamarabb igyekszünk bevásárolni, hiába iszonyatosan drága minden
a mi árainkhoz képest, néhány dolgot muszáj venni. Svájci csokit, például.
Meg sajtot. Meglepetés, hogy mindkét helyen kaptunk honoráriumot is, a
teljes vendéglátás mellett. Abból lehet egy kicsit költekezni. Az idősebb
Hajdu Istvántól pedig kapok egy palack bort ajándékba, hogy ezt kell megkóstolnunk
(a jó borokról diskuráltunk náluk, mit érdemes venni) otthon a feleségemmel,
egy héttel a hazaérkezésem után. (Hadd pihenjen a bor az utazás, rázkódás
után egy kicsit, a tölgyfa hordóban érlelt bordeaux-i vörösnek kell egy
kis idő, míg újra önmaga lesz. Megisszuk itthon a Hajdu-család egészségére).
MÁRTON-MATINÉ a könyvtárban, délelőtt,
válogatott gimnazista csapatnak (kb. 100 fő). Havi rendszerességgel szeretnénk
egy ilyen matiné-műsort tartani a gyerekeknek kortárs irodalomból/-ról.
Az első próbálkozás után mindez az elképzelés meginogni látszik, annak
ellenére, hogy a meghívott szerző szerint (és szerintem is) igen jól sikerült
a dolog. A baj az, hogy túl jól. Márton Laci belendült és a történelmi
regényről folyó diszkurzus illusztrálásaképpen felolvasott a készülő regénytrilógia
utolsó darabjából egy epizódot. A korabeli kincskeresés nehézségeiről,
erotikus motívumokkal (és megfejtéseikkel) átszőve. Az egyik tanárnő pedig
nehezményezte ezt, s állítólag szóvá is tette a tanáriban, s véleményéhez
olyan kollégák is csatlakoztak, akik ott se voltak. Hogy ez nem irodalom.
Az elméletileg is legképzettebb magyar író és szakmájának egyik legjobb
stilisztája által létrehozott történelmi regény, melyet a kritikusok ujjongva
üdvözöltek, a tatabányai tanárok által nem tekintetik irodalomnak. Ennek
ellenére nem adom fel, javíthatatlan optimista vagyok, folytatás következik.
Amíg a gyerekeket mindegy szálig el nem tiltják a matiné-sorozatról.
MÉG SVÁJCBAN TUDOM MEG a szomorú hírt, hogy szomszédunk, akiben nagyapámat véltem felismerni, a kórházban meghalt. Itthon tudatosul bennem a hiánya, megszoktam, ahogy a háza előtt áll, vagy sétálgat le-föl az utcában. Az egyik utcabeli nénike azt mondja, pedig már szépen fejlődött a salátája. Na igen, a halál nem szokott tekintettel lenni az ilyen tényekre. A példásan megmetszett a szőlő, a gyümölcsfák is mind itt maradnak, nélküle rügyeznek, virágoznak. SZERDÁNKÉNT KOSARAZUNK a volt gimnáziumunk tornatermében volt osztálytársaimmal. Jól esik a játék, noha nehezen jövünk bele, és viszonylag kevesen is vagyunk. Utána egy kis beszélgetés-sörözés, ami ugyanolyan fontos, mint a test edzése. Mégis elszomorodom, nem azért, mert olyasmiről beszélgetünk, ami engem kevésbé izgat, az üzleti életről, inkább azért, mert ismét kiderül, milyen nyomorúságos állapotok uralják a szellemi élet materiális szintjét. Barátaim ugyanis egytől egyig igen magas beosztású, és igen jól kereső üzletemberek. Vagy saját cégük van, vagy vezetnek egyet. Számok röpködnek, nem nagyképűségből, csupán a kontroll, az egyeztetés miatt. Ilyen összegeket ki se mernék ejteni a számon, mondjuk, ha valamelyik szerkesztő megkérdezi, hogy mennyiért vállalom ezt vagy azt... És mégis jól érezzük magunkat, mégsem vagyunk teljesen más világ. Ami szinte érthetetlen. De talán a múlt szorítása ilyen erős, hogy ma is össze tud kapcsolni minket. HÁRMAN EGY ÁGYBAN. Semmi erotika, semmi
szex. Bemegyek a gyerekszobába este, mert egy órája gyanús csönd van. A
lányom ágyában hárman alszanak egyszerre, mint a tej. A lányom, középen
a fiam, szélén az anyjuk. Mesélés után elnyomta őket az álom.
MENCSESZTER, INGLEND, INGLEND. Ökrossz
Atlantik Szí...A Hair című legendás filmmjuzikelt néztük meg családilag
péntek este. Nyolcéves lányomnak nagyon tetszett, ő egyébként is bírja
a táncos-zenés darabokat. Rám vagy azért hatott kedvezően, mert hetek óta
nem néztem tévét, és most a színes téglalap bámulása is élményt jelentett,
vagy azért, mert valaha, fiatalkoromban nagyon tetszett, s jól esett nosztalgiázni.
Vagy: tényleg jó darab, s alig-alig kopott meg. Mindenesetre reggel azzal
a sorral ébredtem, és boldogítottam a családomat, hogy: Mencseszter, Inglend,
Inglend...
EGY ELCSESZETT HARKÁLY minden reggel, kutyasétáltatás közben, a fa villanyoszlop fém részét kalapálja. Szinte visszhangzik tőle a rét. Eleinte azt hittem, csak tévedésből veri a csőrével a vasat, amit nagyon rossz hallgatni, főként, ha belegondolok, neki milyen lehet (hiába van lengéscsillapító a csőrén, mint tudjuk). Aztán lassan megszoktam, mármint azt, hogy minden nap csak a vasban keresné a kukacokat, férgeket. Mégis, ijesztő, huszonegyedik századi jelenség, hogy a harkály már nem fán kopácsol, hanem a vason. És hallja az ember, abból a hangból, hogy ez neki se jó. ESTERHÁZY PÉTER ESTJE. Először is, szerencse,
hogy nem nekem kell vezetnem, így független és nyugodt szemlélője lehetek
a vele töltött estének, beszélgetésnek. De ahogy ez lenni szokott, nem
a "színpadon", az esten történt az élvezetes beszélgetés (ott valahogy,
Tatabányán soha nem tud "történni valami"), hanem előtte és utána. És büszke
vagyok magamra, hogy időnként tudok hallgatni, akkor beszélek, ha indokoltnak
érzem. Az utóbbi időben sokszor voltam általam nagyra becsült emberek társaságában,
és igyekeztem nem fitogtatni saját okosságomat, tájékozottságomat, meg
hogy éppen hol voltam, honnan jöttem haza, mit olvastam vagy mit láttam,
miről mit gondolok. Büszke vagyok magamra, mert ezt bölcs dolognak érzem.
És persze nagyon csodálkozom az engem is körülvevő tágabb világon, hogy
még a szerényebbnek ismert művészek is mennyire extrovertáltak, mennyire
kifelé, az eladhatóság felé dolgoznak. Szerintem ez rövid távon megy csak,
hogy ennyire kirakja magát az ember a pultra. (Persze nem a műről beszélek,
hanem az életről.) Vagy lehet, hogy velem van a baj? Élhetetlen vagyok,
nem tudok érvényesülni, és/így nem is fogom semmire vinni... Lehet, de talán
érvényesüljenek a művek, nem az én dolgom, hogy érvényesítsem őket. Mindez
azonban messze vezet az E.P.-vel folytatott dialógustól, aki rászánta az
est után azt a másfél órát a közös eszmecserére. Nem is tudom, miért épp
az ő estje kapcsán mesélem el ezt a bennem régóta felgyűlt élményt, művész
ismerőseim extrovertáltságáról. Talán épp azért, mert benne pozitív módon
csalódtam. Visszafogott volt, szerény, okos és nagyon emberi. Nem túlságosan
(értsd: Nietzsche nyomán), csak amennyire egy írónak illik, kell.
VANNAK MÉG TOVÁBBI CSODÁK IS. Egy paksi, gimnazista fiú elküldte a verseit. Ijesztően jók, frissek és lendületesek, nem is nagyon akarom elhinni, hogy csak annyi idős, amennyinek mondja magát. De hát az ember megszokta, hiába tudja, a jó művészet nem korfüggő, hogy bizonyos előítéletekkel közelít a dolgok, és bizonyos korú személyek felé. Szerkesztőnek soha jobb dolgot, mint hogy egy tehetséges fiúnak megírhatja, hogy az, és szívesen közli a munkáit. Itt meg, és ezért esik még jobban ez a felfedezés, a környék (fél)dilettáns alkotói feljelentenek bennünket, hogy nem közlünk helyi művészeket. Ezért saját kezükbe véve az irányítást, a szakmát közel s távol kihagyva, politikusokhoz fordulnak segítségért, adjanak nekik pénzt, paripát, fegyvert. És adnak, hiszen közeleg a választások ideje, nem tehetnek mást, minden ember potenciális szavazó, a dilettáns költő is. És az csak még szomorúbb, hogy ilyen az országos helyzet is, elég csak a Kossuth-díjakra gondolni. (Pedig csak meg kéne kérdezni azokat, akik értenek hozzá, akiknek ez a dolguk. Egy politikusnak nem dolga, hogy mindenhez értsen, csak tudnia kell/ene, kit kérdezzen. És persze kérdeznie is tudnia kéne.) De. Itt van ez a fiú, aki feledteti a rossz szájízt, ragyogó verseivel. 17 éves, és kész költő, egy kis Rimbaud a világ általam ecsetelt mocskáról még igen keveset tudva. Szerencséjére. És szerencsénkre, itt van. Bíztatom. CSÁRLIBAN, KÖLYÖKVIZSLÁNKBAN egy ambíciózus
kertész veszett el. Az éppen bimbóba szökkenő virágainkat azon nyomban
lenyakazza, s szépen lefekteti az immár virágját vesztett virágtest mellé.
Egyetlen szál nárciszt óvok, őrzök-védek napok óta, hátha sikerül bimbóból
virággá szökkennie. Legalább egy maradjon.
|