|
DOMOKOS
MÁTYÁS
Szembesülés
A centenáriumi Németh László emlékkönyv
"Regényeit nem olvassák, színműveit
nem játsszák, eszméit betemette az idő" - olvashattuk a Németh László századik
születésnapját ily módon köszöntő, kolumnás terjedelmű újságcikk legelső
mondatában (Népszabadság, 2001, április 14.) Amikor ez a sommás
ítélet nyomdafestéket kapott, már zömmel megíródhattak azok a tanulmányok,
amelyek a Tiszatáj-könyvek sorozatában negyvenhárom szerző tollából elemzik
ezeket az olvasatlan regényeket, az író papírszínházának darabjait, poros
eszméit; a minőség forradalmárának életművét és írói sorsát, korára és
utókorára gyakorolt hatását. Ezzel a ténnyel szembesítve az idézett cikk
első mondatát, arra kell gyanakodnunk, s ehhez nem kell lélekbúvárnak lenni,
hogy ez a tényeknek fittyet hányó diktátum a zsigeri gyűlölködés által
inspirált vágyálom. Egyfajta "Wunschtraum" szüleménye és az ideges
türelmetlenségé, amiért e több mint negyedszázad óta halott író életművét
s a belőle máig sugárzó eszméit még mindig nem temette be az idő, a magyar
világra egyébként oly jellemző sivatag közöny, amelyre már Babits is ojkkal
panaszkodott. S a tehetetlen düh, amely ebben a megfogalmazásban is, mintegy
"negatívban" kényszerül fogcsikorgatva megállapítani, ahelyett hogy ennek
az okait kutatná, hogy Németh László műveinek és eszméinek az időszerűsége,
ahogy ez az Emlékkönyv is tanúsítja, a történelmi időben egyre nő.
"Bárhol ütöm
föl, rólam van szó", vallotta meg Németh László személyes érdekeltségét
Szophoklész-élményében, s ezzel nemcsak az élmény hőfokát magyarázza, de
akaratlanul is kulcsot kínál ahhoz a napjainkban tapsztalható jelenséghez,
hogy mi okozza életművének nem múló és változatlanul izgató elevenségét.
Akárhol ütjük fel bármelyik műfajban fogant, s szinte bármelyik írásával,
ugyanerre ébreszt rá: rólunk van szó! A mi égető problémáinkról és megoldatlan/megoldhatatlan
sorskérdéseinkről; a jellegzetes magyar atra curaról, amiatt hogy minálunk
az órák az új évezredben is változatlanul lassabban járnak, mint a nagyvilágban.
S ugyanakkor rádöbbent arra is, hogy az egész emberi társadalmat fenyegető
hit- és értékvesztés megy végbe az eltömegesedő/globalizálódó világban,
amelybe lassacskán mi is beleágyazódunk (vagy beletaposódunk?). Ráeszméltet,
hogy a magyar és az általános emberi élet antinómiái változatlanul érvényesek
abban a megfogalmazásban, amelyet korról korra adott, akár a Bűnnel,
akár a Galileivel, akár a Minőség forradalma esszéivel, amelyek
"a szorongó tájékozatlanság" szókratikus gondolkodói helyzetéből születtek.
A Németh László-i
életmű érvényességének személyhez szóló felismerése a közös ihlete az Emlékkönyv
árnyaltabb és mélyebb megértésre törekvő írásainak, s ennek nemcsak a gesztusértéke
fontos, amire egyébként Németh László írói és gondolkodói ethosza kötelezné
még azokat is, akik egy-egy kérdéskörben ellenvetéseket fogalmaznak meg,
hanem a szellemi hozadéka: a tanulmányok továbbgondolásra ösztönző felismerései,.
E sok új életrajzi, kor- és eszmetörténeti, valamint esztétikai újdonság
leltárszerűen részletes ismertetésére természetesen nincs mód; márcsak
azért sem, mert ez csak akkor kaphatna értelmet, ha az életmű sarokpontjait,
alapvető eszmei koordinátáit legalább Németh László jellegzetes kulcsszavaiban
is melléje állítanánk. De az életmű és az életút részleteit más és más
aspektusból átvilágító írások mind megegyeznek abban, hogy a Németh László
nevével jegyzett írói és gondolkodói műnek csakugyan a minőség elve,
igénye a vízjele, s hogy amit ez a vízjel, mint örökké időszerű program
követel, az író felfogása értelmében a "Van és a Lehet", realitás és utópia
dialektikája által az emberi és társadalmi "üdvösségharc" drámai fordulatai
közt valósul meg és bukik el az ő idea-embereiben. Az ezredforduló pillanatában
ugyanis egyre nyilvánvalóbb, hogy az Idő örökölt és új kérdéseinek emberhez
méltó megoldására, csak a magasrendű, minőségi válaszok megtalálása kínálhat
reményt. Ennek a Németh László-i életelvnek, amely természetesen erkölcsi
imperativusz is, az úgynevezett fogyasztói társadalom nyájmorálja a sötét
kontrasztja. "A magas életszínvonal - jegyezte föl gondolkodó füzetébe
sajkodi magányában az író -, ha nem nemes igények tartanak egyensúlyt vele,
aláássa nemzetek erkölcsét." Németh László utókora most éli meg ennek a
diagnózisnak a keserű igazságát, azzal súlyosbítva, hogy kiderül: nem is
kell ehhez a lepusztuláshoz olyan rettenetesen magas életszínvonal.
Hogyan működik
ez a minőségelv, mint történelemértelmező módszer, mint a sorskérdések
kezelésére alkalmas nemzeti stratégia? - "Az embernek két hazája van -
írta a harmincas évek derekán Németh László -: az egyik az ország, amelyben
született, a másik a kor, amely a körülötte folyó életet színezi. Egy népnek
tájékozódnia kell abban a nagyvilágban, amelyet Vörösmarty a népek hazájának
nevezett. [...] Minden korszak egy nagy kísérlet - folytatódik a gondolatmenet
-, óriási méretű vállalkozás, egy csomó nagyszerű szerep, amelybe a népek
a szerint ugranak be vagy húzódnak vissza, hogy mennyire ismerik fel a
korhelyzetet, s mennyire bíznak képességeikben. Mi, magyarok, sajnos, abban
az időbeli hazában éppolyan tájékozatlanok vagyunk, mint a földiben, egy-két
nemzedékkel jártunk Európa nyomában, s amikért legnagyobb tehetségeink
föláldozták magukat, mint Ady írta, másutt többnyire ‘megúnt ócskaság’
volt már. Ennek egyik következménye, hogy a magunk ügyéből sosem tudtunk
európai ügyet csinálni; a kor bontakozik, fejlődik, elvirágzik anélkül,
hogy alakításában részt vehettünk, s az alakítóknak kijáró előnyökben részesedhettünk
volna; a másik következménye, hogy nem ismervén a kor erőhálóját valódi
szövevényében, egy-egy irányt összetévesztünk a korral, s hogy el ne maradjunk
tőle, hitleristák, fasiszták, bolsevisták leszünk, igazi meggyőződés nélkül,
a tájékozatlanok sznobizmusával, kapkodásból." - Mindezt majd hetven esztendővel
ezelőtt fogalmazta meg ilyen lucidus éleslátással. Persze erre a történelem
által igazolt írói éleslátásra is vonatkozik Ady rezignált verssora: "Egy-két
szegény íródeák még sosem állított meg Sorsot." Minálunk többnyire balsorsot.
Gondolkodó magyar író soha nem jut abba a helyzetbe, hogy a minőségelv
iránytűjét a mindenkori hatalomgyakorlóknak kezébe adhassa; Bibó István
szavával: a hamis realistáknak, akiknek nincs szükségük különösebb stratégiára
ahhoz, hogy létrehozzák végzetes nemzeti katasztrófáinkat. "Két célom volt
- vallotta meg egy másik, a harmincas évek közepén keletkezett írásában
-: a Trianon utáni, helyzetérzését vesztett magyar szellemet a kor égtájaihoz
igazítani, és siettetni a kiválogatódását annak a magyar írógárdának, amely
ennek az új magyar tudatnak viselője lehet." E két cél indokoltságát és
gyakorlati hiábavalóságát az Emlékkönyv jónéhány írása elemzi meggyőző
erővel.
Ez a könyv
öt fejezetre tagolja anyagát, de aki végigolvassa ezt az impozáns gyűjteményt,
az nyilván megérzi majd e tanulmányoknak köszönhetően, az irodalom valamennyi
műfajában építkező Németh László-i életmű hihetetlenül erős, mondhatnám:
drámai hőfokú kohézióját, a gondolkodói szemlélet és az írói kifejezés
homogenitását. Milyen végső üzenetet sugároz az életmű magmája, amelynek
a minőségelv a fűtőeleme? Idea-embereinek drámában és epikában megjelenített
üdvösségharcával, s a gályapadból is laboratóriumot csináló kísérletező
ember világmegismerő szenvedélyével folyton arra figyelmeztet, hogy nem
mindegy: életünkkel és tevékenységünkkel milyen választ adunk a "hogyan
éljünk?" tolsztoji kérdésére, s hogy korunk viszonyai közt az üdvösségünk
függ tőle, hogy meggyőződéseinket, eszményeinket milyen mértékben tudjuk
a földre húzni. Ez az erőfeszítés tűnhet ugyan hiábavalónak, de az eszményeinkért
való küzdelem a mindennapok feladatai közt az emberi egzisztencia erkölcsi
tisztítótüze. "Itt a földön kárhozunk el", vallotta Németh László, amiből
az "üdvösségharc" logikája szerint az is következik, hogy a Jóügyek elbukó
pinírjai az életharc igazi győztesei.
"Az a hűség,
amellyel én a gondolataimhoz ragaszkodom - vallotta Németh László a maga
intellektuális tisztességéről Természettudomány és mitológia című esszéjében
-, ugyanaz a hűség, amellyel üdvösségemhez, vagy ha úgy tetszik, Istenhez
ragaszkodom, csak egy alacsonyabb, bizonytalanabb körön, ahol a hibaforrások
s így az ingadozások is nagyobbak, mint a vallásos élmény közegében." Nos,
az Emlékkönyv írónak az intellektuális magatartását hasonlóképpen
tudnám jellemezni: egyetlen íráson se érezni, hogy szerzője "magyardolgozat-írási
neurózisban" szenvedve "fogalmazott". Nem a protokolláris naptári alkalom,
hanem a Németh László-i mű által kiváltott élmény és gondolat kényszerítő
erejének engedve fogott mindenki tollat. Minden szerző azt mondja, amit
gondol, s erejéhez mérten úgy is mondja, hogy el tudja hitetni: csakugyan
azt gondolja, amit mond. Ebben a könyvben nem találkozunk a Németh László-irodalomban
egyébként nem ritka, zsigeri indulatokból fakadt írásokkal, amelyek gyakorta
torzításokkal, sőt: meghamisított idézetekkel operálva harsogják megfellebbezhetetlen
erkölcsi és politikai ítéleteiket, ügyész után kiáltva. Németh László jó
negyedszázada nincs közöttünk, de azoknak a száma, akiknek már a neve hallatán
is vérbe borul a szemük, csak nem fogyatkozik...
Ezért itt
egy "részletkérdést" lelkiismereti okokból is szóba kell hoznom, mert Németh
László intellektuális és emberi becsületét érinti; az Emlékkönyv
több tanulmánya is foglalkozik ezzel az írói magatartást leminősítő jelenséggel,
homályt és rágalmakat oszlató szándékkal. Németh Lászlónak a szocializmus
eszmevilágához, s ezzel szoros összefüggésben, a létezett szocializmushoz
való magatartásáról van szó. Akik valóban ismerik Németh László életművét,
azok jól tudják, hogy műve visszhangjának, utóéletének legingerlőbb, de
talán pontosabb úgy mondani, hogy legpimaszabb szólamát azok fújják, főleg
a rendszerváltozás óta, a hajdani marxista-leninista elkötelezettség manapság
finnyás humanista zsoldosaiként, akik "a Kádár-rendszer hivatalos írójának"
a bélyegét sütik az író emlékére. Arra a Németh Lászlóra, akit a létezett
szocializmus évtizedeiben hivatalosan előbb "fő ellenségnek" minősítettek,
majd - hiszen halad a világ és "finomul a kín" - megrögzött szembenállónak.
"Miként Puskin a maga korának hatalmasságaival, úgy érzi magát szembenállónak
Németh László az ő, a mi társadalmunk rendjével, a hatalom struktúrájával"
- írta róla "öregkora Bókája" (Pándi Pál), ugyancsak a Népszabadságban,
1966-ban, amikor a Kádár-rendszer már úgynevezett "puha korszakát" élte.
(Úgy tűnik, mégis volt - volt? van - valamilyen elgondolkodtatóan szívós
folytonosság a folytonos köpönyegforgatás mögött...) Akik korábban balról
támadták, most jobbról denunciálják Németh Lászlót, talán azért, mert ellentétben
a nagytőkésekké vedlett osztályharcosokkal, ő sohasem tagadta meg ragaszkodását
az emberi történelem gyakorlatában aligha megvalósítható minőségszocializmus
plátói modelljéhez. De hát Németh László minőségszocializmusa a marxizmus
talajából kinőtt politikai gyakorlat - magyarán: diktatúra - legélesebb
tagadásával és elutasításával violt egyértelmű, s a mozgalom hivatalos
ideológusai éppen ezért zúdították rá és nézeteire a leggyilkosabb össztüzet.
Németh László sohasem volt érzéketlen az ember szociális problémája iránt,
nem úgy, mint a létezett szocializmus csinovnyikjai. Erre predesztinálta
őt vele született érzékenysége és részvéte, aminek nemcsak esszék sorozatában,
de egyebek közt a Villámfénynél drámájában vagy a Bűn című
regényében adta a magas művészet erejével megrázó bizonyítékát. Továbbá
az emberi egzisztencia "mély bajainak" egyik legsúlyosabbika: a földi javak
elosztásának képtelen igazságtalansága a földi világban is ideláncolta,
bizonyíthatóan a kezdetekből fogva írói figyelmét. Németh László szocializmuslátomása
nem a 19. századi marxizmus délibábja alatt fogta össze az örök szegénység
világát, az ő üdvtana nem napi politikai megváltástan. A napi politikát
és képviselőit illetően nem voltak különösebb illúziói, ellenben a fiatal
író és gondolkodó hitt abban, amit nemzedéktársa, Illyés Gyula úgy mondott
versben, hogy "az ember jobbra váltható." (Avar, 1935) Másik nemzedéktársa,
Szabó Lőrinc pedig így, szintén versben: "azt hittem, szép szó vagy erőszak
/ ér valamit / s az élet, ha sokan akarjuk / megváltozik." (Különbéke,
1933.) Megéltük, tudjuk: nem változik meg. De a szép utópiák reménye, az
új nemesség után sóvárgó igény mindig velünk marad.
Az Emlékkönyv
nem egy tanulmányában megfogalmazódik az a felismerés, hogy nemzeti
stratégiát Széchenyi óta, Eötvösön, Kemény Zsigmondon, Adyn, Babitson át
Németh Lászlóig és tovább, túlnyomórészt írók, gondolkodók dolgoztak ki
minálunk, ugyanakkor alig esik szó Németh László magyarságképéről; arról,
amit a magyar természetről, ahogy ő írta: "faji hibáinkról", a "sznobok
és parasztok" "nehézfejű nemzetéről" mondott. Mintha ez a hiány, ami egyébként
nem a könyv kritikája, akaratlanul is igazolná Németh Lászlón 1934-es Helyzetképének
a változatlan érvényességét: "Mi, magyarok, önmagunkkal szemben nem szeretünk
igényeket támasztani, s így mozgalmaink természetes tartalma, hogy másokkal
szemben támasztunk igényeket." Márpedig Németh László, akinek nemcsak a
magyarság helyzetére, de hibáira is Ady költészete irányította rá a figyelmét,
egész munkásságával erre a kíméletlen szembenézésre bíztatott: szembenézni
"a fájó igazsággal", mert ahogy az antik görög világ másik nagy megszállottja,
akinek Németh László egyik legszebb esszéjét szentelte, Keats írta Hyperionjában:
"a pőre igazat / Elbírni s a helyzettel szembenézni, / Ez a legfőbb erő
- " Hogy ne ragadjunk bele ismételten, Fülep Lajos szavával szólva: "a
nemzeti öncélúság" kátyújába. Németh László életműve körül tehát van még,
maradt még elemezni való, önismeretünk szempontjából életbe vágóan fontos
tudatosítandó üzenet utókorának. |
|