Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2002. 5.szám
 
DOMOKOS MÁTYÁS
 
Szembesülés
A centenáriumi Németh László emlékkönyv 
 

"Regényeit nem olvassák, színműveit nem játsszák, eszméit betemette az idő" - olvashattuk a Németh László századik születésnapját ily módon köszöntő, kolumnás terjedelmű újságcikk legelső mondatában (Népszabadság, 2001, április 14.) Amikor ez a sommás ítélet nyomdafestéket kapott, már zömmel megíródhattak azok a tanulmányok, amelyek a Tiszatáj-könyvek sorozatában negyvenhárom szerző tollából elemzik ezeket az olvasatlan regényeket, az író papírszínházának darabjait, poros eszméit; a minőség forradalmárának életművét és írói sorsát, korára és utókorára gyakorolt hatását. Ezzel a ténnyel szembesítve az idézett cikk első mondatát, arra kell gyanakodnunk, s ehhez nem kell lélekbúvárnak lenni, hogy ez a tényeknek fittyet hányó diktátum a zsigeri gyűlölködés által inspirált vágyálom. Egyfajta "Wunschtraum" szüleménye és az ideges türelmetlenségé, amiért e több mint negyedszázad óta halott író életművét s a belőle máig sugárzó eszméit még mindig nem temette be az idő, a magyar világra egyébként oly jellemző sivatag közöny, amelyre már Babits is ojkkal panaszkodott. S a tehetetlen düh, amely ebben a megfogalmazásban is, mintegy "negatívban" kényszerül fogcsikorgatva megállapítani, ahelyett hogy ennek az okait kutatná, hogy Németh László műveinek és eszméinek az időszerűsége, ahogy ez az Emlékkönyv is tanúsítja, a történelmi időben egyre nő.
     "Bárhol ütöm föl, rólam van szó", vallotta meg Németh László személyes érdekeltségét Szophoklész-élményében, s ezzel nemcsak az élmény hőfokát magyarázza, de akaratlanul is kulcsot kínál ahhoz a napjainkban tapsztalható jelenséghez, hogy mi okozza életművének nem múló és változatlanul izgató elevenségét. Akárhol ütjük fel bármelyik műfajban fogant, s szinte bármelyik írásával, ugyanerre ébreszt rá: rólunk van szó! A mi égető problémáinkról és megoldatlan/megoldhatatlan sorskérdéseinkről; a jellegzetes magyar atra curaról, amiatt hogy minálunk az órák az új évezredben is változatlanul lassabban járnak, mint a nagyvilágban. S ugyanakkor rádöbbent arra is, hogy az egész emberi társadalmat fenyegető hit- és értékvesztés megy végbe az eltömegesedő/globalizálódó világban, amelybe lassacskán mi is beleágyazódunk (vagy beletaposódunk?). Ráeszméltet, hogy a magyar és az általános emberi élet antinómiái változatlanul érvényesek abban a megfogalmazásban, amelyet korról korra adott, akár a Bűnnel, akár a Galileivel, akár a Minőség forradalma esszéivel, amelyek "a szorongó tájékozatlanság" szókratikus gondolkodói helyzetéből születtek.
     A Németh László-i életmű érvényességének személyhez szóló felismerése a közös ihlete az Emlékkönyv árnyaltabb és mélyebb megértésre törekvő írásainak, s ennek nemcsak a gesztusértéke fontos, amire egyébként Németh László írói és gondolkodói ethosza kötelezné még azokat is, akik egy-egy kérdéskörben ellenvetéseket fogalmaznak meg, hanem a szellemi hozadéka: a tanulmányok továbbgondolásra ösztönző felismerései,. E sok új életrajzi, kor- és eszmetörténeti, valamint esztétikai újdonság leltárszerűen részletes ismertetésére természetesen nincs mód; márcsak azért sem, mert ez csak akkor kaphatna értelmet, ha az életmű sarokpontjait, alapvető eszmei koordinátáit legalább Németh László jellegzetes kulcsszavaiban is melléje állítanánk. De az életmű és az életút részleteit más és más aspektusból átvilágító írások mind megegyeznek abban, hogy a Németh László nevével jegyzett írói és gondolkodói műnek csakugyan a minőség elve, igénye a vízjele, s hogy amit ez a vízjel, mint örökké időszerű program követel, az író felfogása értelmében a "Van és a Lehet", realitás és utópia dialektikája által az emberi és társadalmi "üdvösségharc" drámai fordulatai közt valósul meg és bukik el az ő idea-embereiben. Az ezredforduló pillanatában ugyanis egyre nyilvánvalóbb, hogy az Idő örökölt és új kérdéseinek emberhez méltó megoldására, csak a magasrendű, minőségi válaszok megtalálása kínálhat reményt. Ennek a Németh László-i életelvnek, amely természetesen erkölcsi imperativusz is, az úgynevezett fogyasztói társadalom nyájmorálja a sötét kontrasztja. "A magas életszínvonal - jegyezte föl gondolkodó füzetébe sajkodi magányában az író -, ha nem nemes igények tartanak egyensúlyt vele, aláássa nemzetek erkölcsét." Németh László utókora most éli meg ennek a diagnózisnak a keserű igazságát, azzal súlyosbítva, hogy kiderül: nem is kell ehhez a lepusztuláshoz olyan rettenetesen magas életszínvonal.
     Hogyan működik ez a minőségelv, mint történelemértelmező módszer, mint a sorskérdések kezelésére alkalmas nemzeti stratégia? - "Az embernek két hazája van - írta a harmincas évek derekán Németh László -: az egyik az ország, amelyben született, a másik a kor, amely a körülötte folyó életet színezi. Egy népnek tájékozódnia kell abban a nagyvilágban, amelyet Vörösmarty a népek hazájának nevezett. [...] Minden korszak egy nagy kísérlet - folytatódik a gondolatmenet -, óriási méretű vállalkozás, egy csomó nagyszerű szerep, amelybe a népek a szerint ugranak be vagy húzódnak vissza, hogy mennyire ismerik fel a korhelyzetet, s mennyire bíznak képességeikben. Mi, magyarok, sajnos, abban az időbeli hazában éppolyan tájékozatlanok vagyunk, mint a földiben, egy-két nemzedékkel jártunk Európa nyomában, s amikért legnagyobb tehetségeink föláldozták magukat, mint Ady írta, másutt többnyire ‘megúnt ócskaság’ volt már. Ennek egyik következménye, hogy a magunk ügyéből sosem tudtunk európai ügyet csinálni; a kor bontakozik, fejlődik, elvirágzik anélkül, hogy alakításában részt vehettünk, s az alakítóknak kijáró előnyökben részesedhettünk volna; a másik következménye, hogy nem ismervén a kor erőhálóját valódi szövevényében, egy-egy irányt összetévesztünk a korral, s hogy el ne maradjunk tőle, hitleristák, fasiszták, bolsevisták leszünk, igazi meggyőződés nélkül, a tájékozatlanok sznobizmusával, kapkodásból." - Mindezt majd hetven esztendővel ezelőtt fogalmazta meg ilyen lucidus éleslátással. Persze erre a történelem által igazolt írói éleslátásra is vonatkozik Ady rezignált verssora: "Egy-két szegény íródeák még sosem állított meg Sorsot." Minálunk többnyire balsorsot. Gondolkodó magyar író soha nem jut abba a helyzetbe, hogy a minőségelv iránytűjét a mindenkori hatalomgyakorlóknak kezébe adhassa; Bibó István szavával: a hamis realistáknak, akiknek nincs szükségük különösebb stratégiára ahhoz, hogy létrehozzák végzetes nemzeti katasztrófáinkat. "Két célom volt - vallotta meg egy másik, a harmincas évek közepén keletkezett írásában -: a Trianon utáni, helyzetérzését vesztett magyar szellemet a kor égtájaihoz igazítani, és siettetni a kiválogatódását annak a magyar írógárdának, amely ennek az új magyar tudatnak viselője lehet." E két cél indokoltságát és gyakorlati hiábavalóságát az Emlékkönyv jónéhány írása elemzi meggyőző erővel.
     Ez a könyv öt fejezetre tagolja anyagát, de aki végigolvassa ezt az impozáns gyűjteményt, az nyilván megérzi majd e tanulmányoknak köszönhetően, az irodalom valamennyi műfajában építkező Németh László-i életmű hihetetlenül erős, mondhatnám: drámai hőfokú kohézióját, a gondolkodói szemlélet és az írói kifejezés homogenitását. Milyen végső üzenetet sugároz az életmű magmája, amelynek a minőségelv a fűtőeleme? Idea-embereinek drámában és epikában megjelenített üdvösségharcával, s a gályapadból is laboratóriumot csináló kísérletező ember világmegismerő szenvedélyével folyton arra figyelmeztet, hogy nem mindegy: életünkkel és tevékenységünkkel milyen választ adunk a "hogyan éljünk?" tolsztoji kérdésére, s hogy korunk viszonyai közt az üdvösségünk függ tőle, hogy meggyőződéseinket, eszményeinket milyen mértékben tudjuk a földre húzni. Ez az erőfeszítés tűnhet ugyan hiábavalónak, de az eszményeinkért való küzdelem a mindennapok feladatai közt az emberi egzisztencia erkölcsi tisztítótüze. "Itt a földön kárhozunk el", vallotta Németh László, amiből az "üdvösségharc" logikája szerint az is következik, hogy a Jóügyek elbukó pinírjai az életharc igazi győztesei.
     "Az a hűség, amellyel én a gondolataimhoz ragaszkodom - vallotta Németh László a maga intellektuális tisztességéről Természettudomány és mitológia című esszéjében -, ugyanaz a hűség, amellyel üdvösségemhez, vagy ha úgy tetszik, Istenhez ragaszkodom, csak egy alacsonyabb, bizonytalanabb körön, ahol a hibaforrások s így az ingadozások is nagyobbak, mint a vallásos élmény közegében." Nos, az Emlékkönyv írónak az intellektuális magatartását hasonlóképpen tudnám jellemezni: egyetlen íráson se érezni, hogy szerzője "magyardolgozat-írási neurózisban" szenvedve "fogalmazott". Nem a protokolláris naptári alkalom, hanem a Németh László-i mű által kiváltott élmény és gondolat kényszerítő erejének engedve fogott mindenki tollat. Minden szerző azt mondja, amit gondol, s erejéhez mérten úgy is mondja, hogy el tudja hitetni: csakugyan azt gondolja, amit mond. Ebben a könyvben nem találkozunk a Németh László-irodalomban egyébként nem ritka, zsigeri indulatokból fakadt írásokkal, amelyek gyakorta torzításokkal, sőt: meghamisított idézetekkel operálva harsogják megfellebbezhetetlen erkölcsi és politikai ítéleteiket, ügyész után kiáltva. Németh László jó negyedszázada nincs közöttünk, de azoknak a száma, akiknek már a neve hallatán is vérbe borul a szemük, csak nem fogyatkozik...
     Ezért itt egy "részletkérdést" lelkiismereti okokból is szóba kell hoznom, mert Németh László intellektuális és emberi becsületét érinti; az Emlékkönyv több tanulmánya is foglalkozik ezzel az írói magatartást leminősítő jelenséggel, homályt és rágalmakat oszlató szándékkal. Németh Lászlónak a szocializmus eszmevilágához, s ezzel szoros összefüggésben, a létezett szocializmushoz való magatartásáról van szó. Akik valóban ismerik Németh László életművét, azok jól tudják, hogy műve visszhangjának, utóéletének legingerlőbb, de talán pontosabb úgy mondani, hogy legpimaszabb szólamát azok fújják, főleg a rendszerváltozás óta, a hajdani marxista-leninista elkötelezettség manapság finnyás humanista zsoldosaiként, akik "a Kádár-rendszer hivatalos írójának" a bélyegét sütik az író emlékére. Arra a Németh Lászlóra, akit a létezett szocializmus évtizedeiben hivatalosan előbb "fő ellenségnek" minősítettek, majd - hiszen halad a világ és "finomul a kín" - megrögzött szembenállónak. "Miként Puskin a maga korának hatalmasságaival, úgy érzi magát szembenállónak Németh László az ő, a mi társadalmunk rendjével, a hatalom struktúrájával" - írta róla "öregkora Bókája" (Pándi Pál), ugyancsak a Népszabadságban, 1966-ban, amikor a Kádár-rendszer már úgynevezett "puha korszakát" élte. (Úgy tűnik, mégis volt - volt? van - valamilyen elgondolkodtatóan szívós folytonosság a folytonos köpönyegforgatás mögött...) Akik korábban balról támadták, most jobbról denunciálják Németh Lászlót, talán azért, mert ellentétben a nagytőkésekké vedlett osztályharcosokkal, ő sohasem tagadta meg ragaszkodását az emberi történelem gyakorlatában aligha megvalósítható minőségszocializmus plátói modelljéhez. De hát Németh László minőségszocializmusa a marxizmus talajából kinőtt politikai gyakorlat - magyarán: diktatúra - legélesebb tagadásával és elutasításával violt egyértelmű, s a mozgalom hivatalos ideológusai éppen ezért zúdították rá és nézeteire a leggyilkosabb össztüzet. Németh László sohasem volt érzéketlen az ember szociális problémája iránt, nem úgy, mint a létezett szocializmus csinovnyikjai. Erre predesztinálta őt vele született érzékenysége és részvéte, aminek nemcsak esszék sorozatában, de egyebek közt a Villámfénynél drámájában vagy a Bűn című regényében adta a magas művészet erejével megrázó bizonyítékát. Továbbá az emberi egzisztencia "mély bajainak" egyik legsúlyosabbika: a földi javak elosztásának képtelen igazságtalansága a földi világban is ideláncolta, bizonyíthatóan a kezdetekből fogva írói figyelmét. Németh László szocializmuslátomása nem a 19. századi marxizmus délibábja alatt fogta össze az örök szegénység világát, az ő üdvtana nem napi politikai megváltástan. A napi politikát és képviselőit illetően nem voltak különösebb illúziói, ellenben a fiatal író és gondolkodó hitt abban, amit nemzedéktársa, Illyés Gyula úgy mondott versben, hogy "az ember jobbra váltható." (Avar, 1935) Másik nemzedéktársa, Szabó Lőrinc pedig így, szintén versben: "azt hittem, szép szó vagy erőszak / ér valamit / s az élet, ha sokan akarjuk / megváltozik." (Különbéke, 1933.) Megéltük, tudjuk: nem változik meg. De a szép utópiák reménye, az új nemesség után sóvárgó igény mindig velünk marad.
     Az Emlékkönyv nem egy tanulmányában megfogalmazódik az a felismerés, hogy nemzeti stratégiát Széchenyi óta, Eötvösön, Kemény Zsigmondon, Adyn, Babitson át Németh Lászlóig és tovább, túlnyomórészt írók, gondolkodók dolgoztak ki minálunk, ugyanakkor alig esik szó Németh László magyarságképéről; arról, amit a magyar természetről, ahogy ő írta: "faji hibáinkról", a "sznobok és parasztok" "nehézfejű nemzetéről" mondott. Mintha ez a hiány, ami egyébként nem a könyv kritikája, akaratlanul is igazolná Németh Lászlón 1934-es Helyzetképének a változatlan érvényességét: "Mi, magyarok, önmagunkkal szemben nem szeretünk igényeket támasztani, s így mozgalmaink természetes tartalma, hogy másokkal szemben támasztunk igényeket." Márpedig Németh László, akinek nemcsak a magyarság helyzetére, de hibáira is Ady költészete irányította rá a figyelmét, egész munkásságával erre a kíméletlen szembenézésre bíztatott: szembenézni "a fájó igazsággal", mert ahogy az antik görög világ másik nagy megszállottja, akinek Németh László egyik legszebb esszéjét szentelte, Keats írta Hyperionjában: "a pőre igazat / Elbírni s a helyzettel szembenézni, / Ez a legfőbb erő - " Hogy ne ragadjunk bele ismételten, Fülep Lajos szavával szólva: "a nemzeti öncélúság" kátyújába. Németh László életműve körül tehát van még, maradt még elemezni való, önismeretünk szempontjából életbe vágóan fontos tudatosítandó üzenet utókorának.