Új Forrás 2002. 5.szám
 
NAGY GÁBOR
  
"Mert nem lehet kikerülni mindent"
Kemény István: Hideg
  
   

A hideg a mondatfűzésben búvik meg. Ahol elfordulnak a mondatok, vagy ahol egymásba botolnak: ott érezni a hideget. A mondatok ugyanis hidegen kapcsolódnak egymáshoz, egymásba: a feszültség nem kisül, hanem odafagy. És ott van, ha fagyosan is. Ellentét, paradoxon, párhuzam: ezek a tiszta alakzatok, mint a hidegben a vas, eltorzulnak valamiképp. Nem fontosak, így magukban. Minden ellentét, paradoxon, párhuzam több önmagánál, úgy mellékesen. Mert nem a szöveg fordul meg rajtuk, hanem az élet; amolyan szenvtelenül, hidegen. 
     A címlapon Maurice Denis festménye: három ülő nőalak, a háttérben két szoknya. Túlnyomó a piros, a narancs, a barna: meleg színek. Az egyik nő fekete: fekete a haja, fekete a ruhája. Hideg. A figyelem oda összpontosul. A kép címe: A múzsák. 
     Hideg: sokáig ilyen volt a viszonyulásom Kemény István verseihez. Nem tudtak fölmelegíteni, föllelkesíteni, földühíteni, nem tudtak magukkal ragadni; ugyanakkor valamiképp azt is éreztem, hogy szabadulni sem engednek, nem lehet rájuk csak úgy legyinteni, mint rossz versekre. Hogy távol áll az én verseszményemtől? Idővel megtanulja az ember, hogy sokszor ez a távolság ad igazi élményt. Hogy ez teremti meg a közelséget. 
     Hideg: dermesztően pontos önértelmezés. E költészet hideg izzása abból fakad, hogy a líraiságtól eltávolított - egyszersmind a közbeszédhez sem hasonlítható, mert váratlan, ésszerűtlennek vagy logikátlannak tűnő asszociációi merőben eltérnek a közbeszéd átlátható fordulataitól -, eszköztelen, legfeljebb a retorika mondattani eszközeivel élő, sima dikció mélyebben, a szöveg sokadik rétegében váltakozó intenzitással, a hideg más-más színeiben, de szüntelenül izzik-parázslik. 
     Teremtő erejének tere nem a szó, sőt talán nem is annyira a mondat, mint inkább az annál nagyobb alkotórészek: versbeszéde a közlésegységek váratlan egymás mellé montírozásán alapul. "A hegyek vajúdtak" - mondja, s a várható folytatást - egeret szültek - kijátssza egy szójátékkal: "de most / itt ülök a kezemben egy egérrel / a képernyő előtt". De nem e szójáték válik szervezőerővé. Az első két versszak fogalmisága tér vissza az utolsóban: "Nem dőlt össze a világ, / csak eljött a nap, az óra, a perc, és / a lényeg lett a több." A számítógép képernyője előtt "egerező" költői én képe a szinte geográfiai méretű látásmóddal, az ironikusan filozofikus hangvétellel egybemontírozva válik végletesen groteszkké, kisszerűvé. A szójáték tehát a nagyobb közlésegységek, gondolati elemek ütköztetéséből nyeri erejét és válik funkcionálissá. 
     A montázs mellett két jellegzetes szervezőeleme Kemény költészetének az axiomatikus kijelentések használata és a töredékes történetszerűség. Axiómái persze nem "örökérvényűek", gyakran rögtön ki is csúfolja őket. Nem is közhasználatúak - axiomatikussá inkább a kijelentés "keménysége" teszi őket. "Aki nem ébredhet a volánnál, / annak nem pereg le az élete." - zárul A dátum című, az "Én közvetlenül a gonosz / idők után születtem" kezdetű vers. A cím az "Oly korban éltem én" patetikus felhangját szállítja le a közönyösséget imitáló, a hiábavalóság tudatával küzdő ezredvégi ember lehetőségeinek szintjére. A vers gondolati csomópontját három veszteség-, illetve mulasztás-érzés megfogalmazása adja: "tiszta / körömmel kerülni ki a karmolásból [...] nekem / a szégyenem"; "Az apám halála / napján mulatni mentem"; "Három gyerekem van, de a fiút / alig ismerem." A költői én két családi kötődése - apjához, fiához -, a születési ideje által meghatározott idő és tér - "a gonosz / idők után"; "Negyven éve születtem, klinikán. / Öt évvel azelőtt az épületre lőttek." -, a kötődések elvesztése mint nem annyira tragikus, ám felismert, visszavonhatatlan élet-vesztés, értékvesztés nyilvánul meg a versben: "az évszázados lombok suhogását / persze majd nem én hallgatom már, / sosem fogom megtudni, mihez / lett közöm." A "Férfi lettem, nem tudok vezetni" ironikus kijelentése a már idézett záró mondatban értékelődik át, válik súlyosabbá a "nem pereg le az élete" veszteségének felismerésében. (Ugyanakkor az ironikus, sőt inkább humoros-gunyoros hang is ott rejlik ebben, hisz ettől a lehetőségtől azért esik el a költői én, mert "nem ébredhet a volánnál": felrémlik egy történet-töredék a volánnál elalvó, majd fölriadó, s az ijedelemtől halálra rémülő és egész életét pár pillanat újraélő sofőrről - vajon komolyan vehetjük-e ennek elmaradását mint veszteséget? Ahogy e versben Kemény írja: "Mondom, / nem tudom.") 
     Az ironikus visszavételek ellenére egyfajta tragikus-melankolikus hangoltság érződik Kemény István új verseiben. A csalódás, hogy a kor nem adott módot a nagy tettekre, a hősies gesztusokra: alapvető élménye e lírának. Hogy A gonosz idők vége Gonosza értelmezhető-e egy korszak (vagy emblematikus figurája) elmúltaként, arra maga a vers nem ad fogódzót - annál inkább szövegkörnyezete. Az ezt követő vers, A titkos féreg már nem annyira az elszalasztott, mint inkább a kihagyott lehetőségek felett kesereg; itt már önvádként is értelmezhető, ami korábban a születés "dátuma" általi meghatározottság: "A koromtól akár megtehette volna, / hogy húsz éve behivat valahonnan, / [...] hogy legyek besúgó." - veti fel a lehetőséget, amelyre a "bűntelen bűnös" önvádja kap hangot: "Lassan már válaszolnom kéne, / nemet mondani egyszer valahogy. / Mert nem lehet kikerülni mindent." 
     Az Igen, nem, talán című első ciklus a költői én nevelődésének mozaikjaiból összeálló korrajz és önvizsgálat. Az "Átadom a korszakot. Működik." (Dél) kijelentésétől ível az egyetlen axiómából álló Szlogenig: "Csak a lényeg nem hagyja el a süllyedő hajót." Plasztikusan ragadja meg A tévé című vers első fele a kor és az én együtt-nevelődését: 
  

A tévével voltam kölyök,
Egymással birkóztunk, együtt etettek,
engem tejjel, kenyérrel, őt árammal
és figyelemmel. Én felnőtt lettem,
ő állat, fenevad. Beszélni elfelejtett,
én megtanultam. A búcsúnál már
nem értettük egymást.
  
     A technicizált világban meghasonlott ember frappáns kifejezője A méhész című vers: 
  
Hatezer évig voltam méhész,
száz éve vagyok villanyszerelő.
Ha nyugdíjba megyek, majd újra méhészkedem.
Valami zümmögjön nekem, zümmögjön nekem,
zümmögjön nekem, zümmögjön nekem,
zümmögjön nekem.
  
Ugyanezt fogalmazza meg - játékos humorral - A műanyag című vers, korunk egyik legkifejezőbb emblémáját mutatva fel a mindent túlélő műanyagban. S a tévés-rádiós-, műanyag-korban nevelődő férfi szeretne magának fölnevelni - apja helyett is - valakit, egy fölsőbb igazodási pontot, akinek gyónhatna ("Tanultam gyónni, de csak a pár alapszóig jutottam, / igen, nem, talán -" - Tanultam gyónni). Apát, papot, istent szeretne? Vagy olvasót: "Fel kéne szentelnem, akihez beszélek"? Is-is? Igen, nem, talán. 
     A második ciklus címe - 999 - a század (ezred) utolsó évére utal, az 1999-es évre. Az egyes nélküli homogén számsor talán az élménykör - "Háború van." - homogenitására utal; egy másik verscímmel mintegy összefoglalva a költői alapélményt: Szégyen, háború. Vagy ahogy a ciklus címadó versének zárlata merevíti ki a képet: "A repülő ezalatt kissé oldalra dől, mintha kanyarodna. Pedig nem kanyarodhat. Annyira lassú, ahogy repülni lehetetlen. Érzi ő is. Megáll, kissé oldalra dőlve. És úgy marad, mint minden." A ciklus hol mozgalmasabb, karneváli - ha a háború pokla lehet karneváli -, hol állóképszerű jelenetekkel járja körül a témát. A Címlap, április lezuhant repülőgépen táncoló szerbeket mutat az első versszakban; a vers további része mintegy a háborúból is sztorit és üzletet csináló emberi agy "kritikája", megint csak axiomatikus indítással: "Az agy hivatal." A Ki fog törni hasonló "erős" kijelentések után magasodik biblikus feszültségű állóképpé: 
  
Micsoda gomolyfelhők
lehettek régen,
ha még ma is ennyire
valószerűtlen, hatalmas
és vakító fehér
páratornyok ígérik,
hogy kitör a vihar?! 
   

A Programok az útvesztőben - a kor újabb emblémáját kinagyítva a labirintusra való utalásban - két, párhuzamra és ellentétre épülő szakaszban, a "legkoszosabb vonat" és a "legtisztább vonat" szemantikai feszültségébe rejti szemérmes szeretetét mind Erdély, mind a(z ó)haza iránt.  
     Az értékek megrendülése, viszonylagossága azonban itt is belopódzik a versekbe. A Távoli légiveszély morális axiómáját - "Választás kérdése csak, / Ember légy vagy égi test." - a vers és a ciklus ismétléssel kiemelt, súlyos zárlata vonja vissza: "Nincs súlya semminek, / Nincs súlya semminek." Ez már nem annyira a hősietlen kor fölötti kesergés, mint inkább a tehetetlenségnek, a minden fölöttünk, befolyásunk nélkül zajlik hiábavalóságának érzése.  
     Ezt árnyalja tovább a harmadik ciklus monológja, az Udvari bolond egyedül, melyben nyilvánvalóvá válik, hogy a "passzív ellenállás", a nem-cselekvés, a közöny, a kivonulás is (ha nem: az) értékhordozó: "Az, hogy mi vagyunk, semmit sem használ - / csak éppen valami, ami nem használ semmit. / Tudjuk, hogy megtehetünk mindent, / és azért kellünk, mert nem tesszük meg." Lét és tett filozofikus szembeállítása? Több annál: hiszen itt a tétlen lét maga a tett; az egyetlen, ami nem rombol tovább - ha építeni már úgysem lehet. Idilli helyzet? Az apa a nagykönyvben című, fintorgó- vagy alig-rímekkel pántolt vers lírai alanya még egy zsarnoki apa hatalmának is hajlandó volna alávetni magát, hogy megszabaduljon a tétlen szabadság nyűgétől (és a vele járó lelkiismeret-furdalástól): "Tudnám, hogy gondja van rám, pedig nem szeretne, / én meg végre lennék bármi, csak szabad ne." Fohász felelős apáért - az Eladtam magam című vers pedig a saját felelősség beismerése. Kevésbé nyitott, nem a meghökkentő képzettársítások-összekapcsolások alakítják, érték-relativizmusa sem végletes (inkább csak belátó: nincs már "tiszta", mindenek fölötti érték, de úgy nagyjából, valami azért, tudható, például hogy "ami legalább a közönyből kiránt", az valamelyest jó is, legyen bár rossz); ironikus játékossága álca csupán, s a könnyednek ható zárlat az egyéni felelősség felismerését fejezi ki: 
 

...Mindent
összevetve: végzetes
erők szolgálatába léptem,
büntetéstől félek, eladtam magam.
Megértelek, ha kerülsz mint a pestisest.
És ha megértesz, akkor is megértelek.
Nem ígérhetek mást, mint hogy
egyet nem mondok ki soha:
bocs, ilyen a világ.
     A ciklus címe: Jó ég. Szereplői haramiák, többször az ördög, egyszer Luciferként is. Nem Isten ege ez, inkább az ördögé, s így a cím inkább e felkiáltásra utal: Te jó ég! Az Égi harmónia szerint "Az égnek már nincs neve / a nevek már szabadok", s ez a szabadság ismét kétes értékű, mint azt az Egy vendég Berlinben, a ciklus záróverse érzékelteti. A név-vesztés, a megnevezni- nem-tudás itt nem nyelvkritikai, hanem ontológiai kételyek kifejezője. Az égnek, bár folyton "beszél", "gyakran a legegyszerűbb szavak / nem jutnak eszébe", egy gyermeket - az ég unokáját - sem lehetne rábízni (ha volna neki). S nem gúny-e, hogy a költői én ebbe az égbe küldené szétoszolni a gúnyt, mondván: "ez most egy alkalmas ég, / jó ég, kegyelmes ég"? 
     Sa negyedik ciklus címét - Úristen - nem az előzőhöz hasonlóan, megdöbbent rácsodálkozásként lehetne értelmezni? Mint a Hibátlan fényözön zárlatában: "Úristen, most mit csináljak? / Mit csináljak?" De hát itt vannak az ördögök ellentétei is, a tündérek, "nyugalmuk ma estig még / meglátszik majd a tájon", de mivel nem jönnek el többé, a November, pánik lírai alanya szeretné eltanulni tőlük ezt a nyugalmat. S bár a bőgő gyerekként érkező üstökös Nem csodajel, ebben a ciklusban a gyerek "ügyetlen szem"-e látja a világot, ha húsz évvel később, visszamenőlegesen is, a "legalább gyerek leszek újra" illúziónak - de boldog illúziónak - bizonyuló önfeledtségével. S a ciklus és az egész kötet záróverse apró rést nyit a transzcendencia felé, A titkos élet a "csodák történelme" mellett esélyt ad az én, az ember életének csodájára is: "de mégis időnként hallod a sínpár / koccanását a végtelenben, / és tudod, hogy nem a fogad vacog." 
     Hogy Kemény István verseiben az én szerep csak, netán grammatikai elem csupán, vagy ítéletei és állásfoglalásai, elszánásai és tétovaságai az új szenzibilitás, az új személyesség felől olvashatók - nem mindig dönthető el, magam mégis, a Hideg verseinek többsége alapján, az utóbbi felé hajlom. Csakhogy ez a kérdés éppen annál a versnél marad eldönthetetlen, amelyből a kötet címe is származik: a második ciklust nyitó Keresztény és közép című versben a bennfentesség bizonyos jeleit - "El se hinnéd, ha elsorolnám", "Dénes bácsi" - elbizonytalanítják a kívülállás bizonyos gesztusai - az én-forma hiánya, a leplezetlen irónia -; a "Hideg. Hideg az egész család" nyitánya már-már nagyszabású nemzetlátomássá tágulna, amikor a költő kibillenti ezt az értelmezési lehetőséget is: "De nehogy valami tragikus, nagy nép / öntelt osztályát képzeld ám el, / ami a vesztébe rohan, és hiszi, hogy ő / csinálta a háborút, pedig csak / frontra megy, széthullik, elfújta a szél... / már hallom is a színészeidet! / jaj, nem! ez csak egyetlen család, / ami történetesen hideg." A költő családja? Az olvasóé? Mindnyájunké? Bárhogyan is, az ítélet kemény, a "sursum corda" pátosza gyakorlatiassá züllik: "»Ne emeljük föl szívünket, / fölemelkedik az úgyis.«" Talán az egész emberiségről volna szó, itt is? Akkor miért e furcsa cím? (S ha politikai célzatú a vers, akkor persze minden világos, de kevésbé tetszik.)  
     Az értelmező zavarára azért mutattam rá, hogy kellően árnyalt szövegkörnyezetbe illesszem benyomásomat: a gyakran "érthetetlennek", a "nem-értést" provokálónak mondott Kemény-versek ciklusnyi, kötetnyi egységben megnyílnak annyira, hogy az olvasó a kedvükért hajlandó legyen félretenni, de legalábbis tudatosítani és megújítani olvasási szokásait, legyőzni a versszerűség hagyományos kritériumairól kialakított előítéleteit. Megéri ugyanis: Kemény költészete egyszerre érzéki és intellektuális kaland (még ha túlnyomóan csak az utóbbi is). A posztmodern költő láthatóan nem érzi magáénak a teljes relativizmus, a mindent átható káosz filozófiai hitvallását, bár tud róla. Távolságot tart tőle. Posztmodern költő, de csak annyiban, hogy nem egészen az. Egyik alapmondata: "Mert nem lehet kikerülni mindent." Ez jó érzéssel tölt el, hogy nem lehet. Hogy nem mindent. S Kemény István a megőrzött igazodási pontok mellett egy egységes, jól szerkesztett kötet élményével és olyan kiemelkedő versekkel is megajándékoz, mint A dátum, a Tanultam gyónni, A titkos féreg, a 999, a Ki fog törni, Az apa a nagykönyvben, az Eladtam magam, a Valami a vérről, a November, pánik vagy A titkos élet. S szinte biztos, hogy holnap e listát újraírnám, egy-két vers kicserélődne. Mert ez a könyv hideg, de meleg. Jó, talán, igen. (Palatinus, Bp. 2001)