Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2002. 4.sz.
 
JÁSZ ATTILA
 
Sajátnapló
 

ITT ÜLÖK 250 MILLIÁRD GALAXIS egyik legkisebbjének egy viszonylag jól eldugott kis pontocskáján, és írom a naplómat szorgalmasan. Milyen nevetséges, és - egyben - milyen csodálatos az emberi naivitás. (Nevezhetjük hitnek, nárcizmusnak és még annyi minden másnak is...)

ELKUTYÁTLANODÁSOM TÖRTÉNETE véget ért. A lányom születésnapja jó alkalom volt, hogy kitartó nyomozás után "beszerezzünk" egy kisvizslát. Az immár közös kutyát, aki egy dobozból, piros masnival a nyakán bújt elő, nemcsak a lányom, hanem a saját ajándékomként is. Megdolgoztunk érte a lányommal, a februári közös napló áráért sikerült hozzájutni. Gyerekkoromban én is mindig ilyen ajándékot szerettem volna. Talán még mindig gyerek vagyok, hogy ilyesminek tudok a legjobban örülni. Ahogy lányom is, ez egyre inkább kiütközik, állatmániákus. Norbi, mivel így hívják Hagrid (in: Harry Potter) tarajos norvégje (értsd: sárkány) nyomán, homloka ráncos és sebes (a "jóságtól") igazi kiskutya, játékos, kedves és egy ördög bújik időnként elő belőle. Érzem, hogy jól döntöttünk, van bennem annyi szeretet (újra egy kutya iránt), hogy jó gazdái legyünk.

WILLIGIS JÄGER interjúkönyvét olvasom. Bencés szerzetesként zen meditációt végez, és egy igazi (és nem ál-) spirituális gondolkodó. A miszticizmusról beszél mai felfogásban. Azt mondja, az emberi tudat evolúciójában bízik, mert az eddigi szellemi kapacitásunk nem lesz elegendő a most felbukkanó problémák leküzdésére. Utal a klónozásra, a robotgyártásra, mely háttérbe szoríthatja az emberi munkaerőt, a túlnépesedésre és a születés előtti szelekcióra. Meggyőző, amit mond, nem okoskodik, de filozófiai-teológiai olvasottsága vitathatatlan, és mindent lebont a mindennapok szintjére. Miközben olvasom, az jut eszembe, néhány évszázaddal ezelőtt biztosan megégették volna. Újabb kávéadag felvétele közben mutatom a feleségemnek a fényképét, ismerős?, azt mondja, nem. Tőle tanultad a virágrendezés művészetét, próbálok segíteni, mire megnézi a nevét, tényleg. Azt mondja, majd megnézi a könyvet... Nem nagyon akarom, hogy "megnézze" a könyvet, mert noha egyetértek Pater Willigisszel, hogy férfias, nárcisztikus egoizmusunk foglyai vagyunk, meg hogy a nők nyitottabbak a misztikus tapasztalatokra. Ez utóbbit inkább elhiszem neki, annak tükrében, hogy a nők mindkét agyféltekéjüket használják, míg mi férfiak, csak a bal, az intellektuális féltekét. Szóval a világ szerintem is alapvetően matriarchális, azaz női, befogadó jellegű, és mi férfiak ki vagyunk szolgáltatva a nőknek, tőlük függünk, ők a lételemünk, a táptalajunk, de ha mindez még tudatosul is a feleségemben, végképp oda minden tekintélyem. Szóval, erről beszél Willigis atya, erről a férfias nárcizmusról...

MEGINT TANULTAM VALAMIT. A szomszéd úr felhívta figyelmemet, hogy a macskák hengergőznek a napon. Ez időjárásváltozást jelent. Tudom meg. Én azt hittem, azért csinálják, mert jól esik nekik, szinte irigyeltem őket. Az időjárásjelentésből (én is) tudom, hogy változás lesz. Tehát, biztosan igaza van a szomszéd úrnak.

A NÉVADÁS ÖRÖME. Nem Lövétei Lázár László, általam igen kedvelt kötetcímére gondolok, csupán eszembe jutott kiskutyánk nevének cserélgetéséről, hogy ez tényleg öröm. Az ember próbálgatja, egy adott pillanatban úgy tűnik, ez az, a legjellemzőbb, legtalálóbb, aztán mégse. Néhány napos Móric-kodás után jelenleg Kocsonyának hívjuk, mert a reggeli és esti sétáink közben megállva, vagy az úton felemelve úgy remeg, mint a kocsonya. Meg a hosszú fül és farok is kocsonyás egy kicsit.
 

MINDEN ELLENKEZÉSEM ELLENÉRE a lányom egy görkorcsolyát kapott a feleségemtől (használt). Mikor a születésnapi "bulin" odaadja, és szóvá teszem nemtetszésemet (gyerekféltés), és megjegyzem, hogy a saját vágyait akarja viszontlátni a gyereke ajándékaiban, feleségem anyukája odaböki, én meg a kutyát. Ez a bumeráng-effektus. Talált, és süllyedt. 

EGY EZER OLDALAS, KÉZIRATBAN LÉVŐ remekmű szerzője volt nálunk egy kis dialogizálásra. Mesélem a feleségemnek, hogy annak idején, kb. tíz évvel ezelőtt, egy nemzedéki antológiában azt nyilatkozta, ő akar a legjobb lenni. A lányom, aki éppen nyolc éves, s látszólag nem figyelt, játszott valamivel, erre közbeszól, hogy azt nem lehet. Te vagy a legjobb. Az ominózus költővel többek között arról is beszélgettünk, mi a siker. S hogy tulajdonképpen csak belső siker van, amit te megélsz, amit tudsz, hogy megcsináltál valamit. A külső, főként ma, teljesen relatív. Nos, harminchat évesen, díjak, fődíjak, ösztöndíjak után nyugodtan mondhatom, életem legnagyobb sikerélménye volt lányom tömör kinyilatkoztatása. Elfogultsága ellenére. Vagy épp azért.

KAPUNK EGY AJÁNDÉK NATIONAL GEOGRAPHICot Jánostól. A fő téma a működő Etna. Hitetlenkedve nézem a gyönyörű felvételeket. Az óriási erő, energia így, fotón keresztül is jól érzékelhető, mikor ott jártunk, öt-hat éve, nyugodt, békés öregembernek tűnt. Mindaddig, amíg Cataniában nem láttuk a pusztítások dokumentumait a templomokban, múzeumokban, házakon, metszeteken, festményeken, fotókon. A szicíliaiak láthatóan állandó készenlétben éltek, és élnek, vagyis kénytelenek élni ma is. Nekünk csak turistalátványosság.

MUNKÁHOZ KÉSZÜLŐDVE KINÉZEK, BÁMULOK céltalanul az ablakon, és a szemközti ház kertjébe látom játszadozni Mókit, talált és elvesztett kismacskánkat. Annak idején hiába próbálkoztam, nem az övék-e, nem kell-e, nem kellett. Most valahogy fáj látnom, talán mert azt hittük, hazakerült. Látszik, hogy jó helye lehet a féltucatnyi felnőtt macska között, mégis fáj. Mintha becsaptak volna. De ki, a kismacska, a szomszédok?

A LÁNYOM KÖLTŐ AKAR LENNI, mondja, s rémülten kérdezem, miért. Mert jól lehet vele keresni. A múltkori két rajzért ugyanis kapott tőlem ötszáz forintot. Mondom neki, inkább ne, a feleségem meg, hogy legyen állatorvos , de ő közben azt számolgatja, a mostani rajzért (1 db.) mennyit fog kapni. Már most benne van a szemléletében a gazdasági szempontokra való figyelem, gondolhatnám, ha nem tudnám biztosan, hogy nem így van. Egyszerűen tetszik neki, új dolog.

VANNAK EMBEREK, AKIK önmagukat leplezik le fölösleges okoskodásaikkal. A fölöslegesen osztogatott jó tanácsok hihetetlenül fel tudják bosszantani az intelligensen hallgató jó tanácsot kapót, azaz engem. Igazából jelezni kéne, hogy nem kérem, nem fogadom el. Jelen esetben, feleségem kolleganője azonban sokkal labilisabb annál, hogy el tudná viselni ezt a kudarcélményt. A könnyen osztogatott jó tanácsok pedig többnyire hülyeségek, legalábbis használhatatlanok a másik fél számára. Közhely, hogy aki folyton a másikon akar segíteni, ő szorulna leginkább segítségre. Fiatalkori kedvencem, Henry David Thoreau mondta, ha valaki azzal a szándékkal közeledne felém, hogy jót tegyen velem, elfutnék előle. Ma is így gondolom, bár a saját házamból igazán nincs hova meneküljek. Csupán a naplójegyzetekbe.

EGY TELEVÍZIÓS KÖRKÉRDÉSEN töpreng a feleségem. Negyven éves kora körül minden férfi "meghülyül"? A válasz, valószínűleg igen. Még egy-két év.

AMIKOR ELMEGYEK ITTHONRÓL, kétségbeesetten visít utánam a kiskutya, ami másfél hét ittlét után nem rossz, gondolom, és örülök, hogy hiányzom neki, és be kell látnom, igen intenzív lelki életet él már most, akár egy embergyerek, szomorú és boldog, mikor melyik. Tehát, neki sem könnyű.

EGY MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZNŐ KEVESLI a pénzt, amit főszerkesztő barátomtól a tanulmányáért kapott, mindketten elmesélik a történetet, és nálunk is akad egy kis gond a hölggyel. Pontosabban, mint kiderül, nem a hölggyel van a probléma, s neki se velünk, hanem azzal az óriási anyagi különbséggel, amit egy irodalmi lap tud fizetni a munkatársainak és amit egy képzőművészeti magazin szokott. És ettől, mint mindig a materiális gondoktól, elszomorodok.

KEZDEM ÉRTENI, MIFÉLE ELLENÉRZÉSEK hatnak a mai, esszéisztikus megszólalással szemben. Milosz, szerintem kitűnő könyvének, az Ulro országának magyar recepcióját szemelgetve, feltűnő, hogy a viszonylagos dicséretek mögött is micsoda fenntartások húzódnak, a nyelvvel szemben, az adott, kiválasztott személyek (Dosztojevszkij, Blake, Oskar Wladyslaw Milosz) szubjektív, filozófia és esztétikamentes bemutatásával szemben, mindazzal tehát, ami számomra pozitívum volt A már emlegetett bencés szerzetes, Willigis Jäger könyvét ezek után nyilván ezotériának kiáltanák ki e kritikusok. A magam részéről rengeteg jó, engem érdeklő gondolatot találok a vele folytatott beszélgetésben. Most éppen ott tartok, hogy a vallásnak eredetileg semmi köze sincs az erkölcshöz. Azaz nem kell, és illik a hívőket rémképekkel ijesztgetni, vagy megígért jutalmakkal kecsegtetni. Az erkölcs a megfelelő szemléletből fakad, mondom én. Hozzátéve, hogy egy ateista is lehet erkölcsös. Pater Willigis olyanokat is mond, hogy "Gonosznak mindig azt nevezzük, ami énünknek árt." Ez egy alapos kiszólás a dualista világszemlélet ellen, nem akarom ismételni magam, hogy egyet értek, de éppen reggel láttam a tévében egy amerikai filmelőzetest, amelyben apokaliptikus környezetben a Jó és a Rossz harcát jelenítik meg. Willigis idézi nagy kedvencem, Eckhart Mester egyik mondását is, erősítésként: "Hasonlóképpen minden műben, a gonoszban is, éppen úgy a büntetés, mint a bűnösség általi szenvedésben Isten nagyszerűsége nyilvánul meg és sugároz reánk." Még egy pofon a dualitásnak. Én közben olyasmire jutok magamban, hogy a szüleim, a nagyszüleim, a kutyám halálával - a pillanatnyi fájdalmakon túl - talán jobb lettem, jobban tudok szeretni, mert még jobban ragaszkodom, kötődöm az élethez.

AZ EMLÉKEZÉS IDEJE van. Hétvégén a húgomtól kaptam meg az anyám által félretett gyerekkori fotóimat, két nappal később pedig apám feleségétől és másik húgomtól kaptam ajándékba az apám által megőrzött képeimet. Egy ismeretlen kisgyerekkor néz vissza rám a képekről, alig van három évesnél idősebb kori képem, nyilván nem véletlen. Van néhány darab, melynek "határozottan" hiányzik a másik fele. Határozottan, mert egy indulatos kéz lendületesen tépte le a nem kívánt részt. Az egyiken például felismerhető apám orra. Feleségem az anyámról előkerült képeken megcsodálja anyám szépségét. Határozott, okos és szép, élettel teli nőt lát benne. Ő már nem ilyennek ismerte. Apám pedig még nagyanyám falusi, poros udvarán is (háttérben egy vályogház homlokzata) adott a megjelenésre: fehér ing, fekete nadrág és makulátlan fényű cipő.

ÚJRA RENDSZERESEN FUTOK. És ez a kijelentés nem csekély realitástöltettel bír. Nem csak azért mert este pedig leúszom a tervezett távomat, hanem mert rendszeresítve van a három órai ébredés (éjjel!, vagy ez már hajnalnak számít?) és az este tízig-tizenegyig tartó intenzív munka (kéziratolvasás, e-mailezés stb.). Az ágyban elalvás előtt olvasandó regény persze nem nagyon halad, öt perc után kiesik a kezemből. Nem a regénnyel van baj. Várom már azt az időt is, amikor Csárlival (korábban Norbi, majd Kocsonya) együtt mehetünk futni reggel, sőt, muszáj lesz ilyen módon lefárasztani. Egyelőre, vele maradnak a séták, napi háromszor. A reggeli futásra visszatérve, minden nap óriási erőfeszítés, hogy összegyűjtsek annyi akaraterőt, amennyivel el lehet indulni. Aztán persze mindig nagyon jó. Huzamosabban szellemi munkát csak úgy lehet jól végezni, ha a test is megkapja a magáét.

DÉLUTÁN MEGHATÓ TELEFONT BONYOLÍTOK. Sz. Gy. tisztasága miatt egyik legtöbbre becsült barátom (remélem, nevezhetem így, bár nagyon ritkán találkozunk, de akkor fél napokat átbeszélünk) kitűnő Madách-tanulmányt közölt az általam szerkesztett Art Limes számban, az Emlék/Labirintusban. Azért hívott, mert a honoráriumát fel szeretné ajánlani a fiam számára. Azt mondta, el tudja képzelni, mennyi gond lehet egy gyerek születése körül, szükségünk lesz erre a pénzre. Tegyem be a bankba, hadd kamatozzon, és a fiam 18 éves korában kapja meg. És ne áruljam el, hogy tőle van. Össze-vissza habogtam a telefonban, azt nem lehet, neki is szüksége van/lesz rá. Az anyja nagyon beteg, egyedül ápolja és neki is minimális a keresete. Ha nem is fogadhatom el, nagyon jól esett. Hogy vannak ilyen emberek, nélkülük semmiképpen nem tartanánk itt, ahol. Itt sem.

MÉG MINDIG NEM TUDTUK ELADNI a régi lakást. Rengeteg telefon, bizonytalan vevők, oda-vissza ugráltatnak, és az ember ugrál nekik, mert el akarja adni a lakást, hogy visszaadhassa a baráti kölcsönt. Mert nyomaszt. Ha baráti is. Ám a legtöbb ember megaláz, azzal, hogy nem jön a megbeszélt időpontban (noha én vagy a feleségem a város másik részéből loholunk oda...) vagy azzal, hogy megígéri, de nem szól vissza, kell-e vagy nem. Persze, ez is egyfajta válasz.

ARRA GONDOLTAM, FUTÁS KÖZBEN, ha a kiskutya van olyan intelligens, mint Sanyi kutyám volt egykor, akkor ott fog várni a kapunk előtt. Zárás előtt beugrottam a boltba, és Csárlit kint hagytam a bolt előtt, hiszen délben is mindig megvár, amíg beugrom az ebédért. Nem várt meg, és annyi irányba mehetett, hogy a bolt előtt fel-le futkároztam tanácstalanul, majd rohantam hazafelé, hátha útközben rábukkanok. Elveimmel maximálisan ellenkezik, hogy az ember kiskutyát boltba vigyen, s kint hagyja, ráadásul póráz nélkül. És aznap már a villanyóránkkal is komoly problémák voltak, fél délelőtt kinn álldogálva a mínuszokban, ÉDÁSZ-ellenőrzés. Ez már sok, gondoltam, miközben ömlött rólam futás közben a víz, s tudtam, magamnak köszönhetem ezt az egészet, és már csak Csárliban bíztam. És ott ült a kapunk előtt.

AZ USZODÁBÓL HAZAFELÉ JÖVET, miközben a jázminok tapsikolása helyett, csupán az eső verte az aszfaltot és engem, de valahogy mégis, lágyan, szeretetteljesen, úgy hogy jól is esett, egy kb. egy éves malamut (vagy haszki) kóválygott az úton. A szívem mindannyiszor görcsbe rándult, ahányszor az autók fényszórójába keveredett, izgultam nagyon, nehogy elüssék a szédelgő kölyökkutyát, majd nem bírva tovább megálltam és lehívtam a sötét, dudálással tarkított úttestről. Odajött hozzám, megrázta csuromvizes bundáját és miközben magyaráztam neki, hogy inkább haza kéne mennie, megnyalta a kezem. És jött velem végig, a hosszú Baji úton. Többször megsimogatva vizes bundáját nagyon hálás volt, nem volt szívem erőszakosan elzavarni, noha tudtam, nem vihetek haza még egy kutyát, egy hét múlva indulok Svájcba, mi lesz akkor a feleségemmel. Két gyerek, két macska, két kutya. Belőlem meg egy se, hogy segítenék. Azért, a fürdetésbe bekapcsolódva, félénken megkérdeztem, mi lenne, ha.... Feleségem rám nézett, rögtön tudta: "Újabb kutya?!" A lányom lelkesedett. Mondtuk, hogy ő kint is ellehetne, ő lenne a "kinti" kutya... Ám szerencsére a kapuban várakozó malamutkölyök (vagy haszki-) addigra feladta, vagy újabb "áldozatot" szemelt ki.

VILLÁNYI LACI ESTJÉRE készülődve meg voltam ijedve, hogyan tudok majd barátommal tartalmasan, a közönség számára is élvezhetően, egész eddigi életét és műveit átfogóan beszélgetni. Meg voltam ijedve, mert Laci nem áradó bőbeszédűségéről híres, és hiába diskurálunk órák hosszat séta közben, itt frekventált, szakmai és baráti közönség előtt kell megnyilatkoznunk. Ezért nagyon ki kellett találnom, mi is legyen. Laci egyik ars poétikus kisprózáját választottam vezérfonalként, s abból emeltem ki cím-, illetve kulcsszavakat, s abból kerekítettem kérdéseket. Az ötlet jónak bizonyult, halk szavú, de oldott beszélgetés volt, Takács Zsuzsától Rába Györgyig mindenki elégedett volt velünk. Kálid Artúr igazán jól olvasott fel, beváltotta hozzá fűzött reményeinket. Barátaim is nyugtázták megelégedettségüket, ők pedig nem udvariaskodtak volna. Egy kicsit izgultak, mondták, mikor az elején biciklizésről és mindennapjairól kérdeztem a költőt, de rájöttek, hogy ez csak trükk, oldódjon a feszültség. Utána kocsmáztunk egyet, ami nagyon fárasztó volt, Lacin és rajtam kívül mindenki beszélt, és nagyon fáradtnak éreztem magam, mire éjfél után végre leszállhattam a vonatról.

LÁNYOM ÚGY DÖNTÖTT, otthagyja az iskolai rajzszakkört, ahová kiválasztottként került, de mostanra úgy érzi, nem engedik rajzolni, folyton beleszólnak, mit hogyan rajzoljon (az embereknek túl hosszú a lába, az égen repülő madarak meg óvodás m betű alakúak stb.). Mit mondhattam volna neki, autonóm lény, és tényleg, miért ne rajzolhatná úgy, nyolc évesen, azokat az embereket vagy madarakat, ahogy látja. Miért kéne kimeríthetetlen fantáziáját - idő előtt - keretek közé szorítani. Most készült el egy szerintem nagyon jó rajzzal, három mezítlábas angyal hordja le az ajándékokat az Égből. Nekem tetszik, keretbe teszem, s ki is rakom a "dolgozófalamra". Pilinszky kézirata, Gaál Jocó, Kaposi Tamás és Kovács Melinda munkái közé. Csak úgy mellékesen egy verset is írt a kép hátuljára, Három angyal van az égen címmel. (Ezt nem másolom ide, talán majd a Tiszatáj gyerekirodalom számába adom.)

FUTÁS UTÁN, ZUHANYZÁS KÖZBEN bejön a feleségem, és azt mondja, rájött, miért kedvelem, sokakkal ellentétben Alföldy Róbertet. A Reggeli című műsorban kijelentette, kutya nélkül lehet élni, de minek. Tényleg kedvelem, ahogy Norbit is, az aerobikos fiút, és nem csak azért, mert bevitte a kutyáját a stúdióba, és kicsit róla (Szultánról) szólt ez a reggeli műsor. A magam részéről csak azt állíthatom, Alföldy Robinak igaza van, a kutya életforma. A legfontosabb dolgok egyike a világon. Pontosabban azon dolgok egyik legfontosabbika, amitől az életünk teljes lesz. Könyv, kutya... és itt most annyi minden következhetne, harmadikként.

AZ ILLETÉKHIVATAL vicces intézmény. Kiküldték az illetékről szóló csekket (két lakásra), noha kérvényeztük, adjanak haladékot, hadd adjuk el előbb a régi lakást. Azt mondták, rendben, írásban. Most mégis kijött (a csekk). Az illetékes hölgy azt mondta, adnak haladékot, banki kamatra. Csak ezt korábban elfelejtették mondani. Majd visszafizetik a különbséget, ha eladtuk, így a hölgy. Ha én beszéltem volna vele, biztosan megkérdezem, banki kamattal együtt?

SÜKETSÉGEM NÉHA ENGEM IS megrémít. Szegedi barátom hívott telefonon, és csak foszlányokat hallottam. Majd megfeszültem, hogy értsem miről beszél, hiába kérdeztem vissza, szinte semmi. Teljesen elkeseredetten ültem az ordító tévé előtt, amikor a feleségem megkérdezte, hallottad, amit az Attila mondott. Nem. Azt mondja, ő se. A telefon membránja félrecsúszott, mondja, azért. Meg biztos alszik a gyerek, s nem akart hangosan beszélni. Az az igazság, hogy már az élőbeszédnél is gondok vannak, észrevettem, túlságosan jól olvasok szájról. Úgy hogy a vigasz csak félig vigasztal. Még az a szerencse, hogy a zenét hallom, szörnyű lenne zene nélkül élni.

VAN EGY FOLYTON VISSZATÉRŐ GONDOLATOM. Hogy a nagyképűség, nagyképűségünk letörése ellenében mindig arra kell gondolni, hogy a világegyetem 16 milliárd évig megvolt ember nélkül. Vagy a 250 milliárd másik naprendszerre.

MÁTÉ VISÍTVA KACAG. Átmegyek a másik szobába, Anna az ágyáról lepellel a hátán ugrál Máté elé. Ahányszor ismétli, mindig ugyanaz az intenzív reakció. Látom, a lányom nem mer változtatni a metóduson, lepel, ugrás, kacagás. Mi sem tudjuk, minek is örül annyira. Jó kis műsorszám az esti csúcs hajrájában. 

BEFEJEZTEM, SAJNOS, WILLIGIS beszélgetéskönyvét. A műfaj valószínűleg lehetővé teszi, hogy ez a "zenbencés" szerzetes, közvetlenebbül mondja el gondolatait. Vagyis, amit egy tanulmányban nem tehetne meg, egymástól távoli példákat montírozhat egymás mellé, bővebb kifejtés, pontos hivatkozás nélkül. (Bár vannak lábjegyzetek is!) Így egymás mellé kerülhetnek a középkori misztikusok és a 20-21. század természettudományos eredményei. Azaz, hogy a valóságot nem lehet, vagyis annak egészét, racionálisan, értelemmel felfogni. És hogy az anyag lényege, miként azt Max Planck is megírta, a szellem. Egészen pontosan persze azt mondta: "anyag önmagában nem létezik! Minden anyag csakis saját ereje folytán keletkezik és marad fenn, amely az atom részecskéit rezgésbe hozza és őket az atom piciny naprendszereként összetartja." Következésképp: "eme erő mögött egy tudatos, intelligens szellemet kell feltételeznünk. Ez a szellem minden anyag ősoka!..." Hoppá, mondom magamban, ezt már a görögök is tudták. Willigis páter pedig azt mondja, az a nézetünk, hogy "a test az idők folyamán kialakította a szellemet" mára tévesnek látszik, valószínűleg épp fordítva történik. És John Eccles Nobel-díjas agykutató eredményeire hivatkozik, aki szerint: "Immateriális szellem mozgatja az agyat." Vagyis szellemi tevékenységünk materializálódik (gondolataink-akaratunk neoproteineket aktiválnak), azaz nem pusztán biokémiai-anyagi folyamat a gondolkodás, miként eddig feltételeztük. Stb. Az egész ügy nyilván sokkal bonyolultabb annál, ahogy én felvetem és annál is, ahogy Willigis tálalja, de éppen erre figyeltem fel a beszélgetés műfajválasztása kapcsán... Ma valahogy a beszélgetés, az interjú műfajának van nagy közönsége. Nyilván a sok információ és a könnyen érthetőség miatt. Nem kell elolvasni egy könyvet, lexikonokban kutakodni, gondolkodni, megérteni. Elég átfutni egy rövid interjút, s máris tudjuk, mit gondolt, evett stb. Már mesélhetjük is, milyen okosak vagyunk. Mint például én.

JAK-FARSANG, vagyis "Karnevál" volt a Műcsarnokban. A tematika játékos volt, 1902-re tolták vissza a dátumot. A felolvasóknak, így nekem is, egy olyan művet kellett imitálniuk, amely 1902-ben keletkezett, és a közönségnek pedig - jutalom ellenében - fel kellett ismernie, ki írhatta az adott/felolvasott opuszt. A magam részéről az 1902-ben tizennyolc éves, első kötetével a hóna alatt Budapestre megérkező, ott szerencsét próbáló Szép Ernőt idéztem meg, egy kicsit későbbi, kiábrándult érzésével, mely éppen nagyon rokon volt az enyémmel. Főként ott, a Műcsarnokban, ahol emberek százai taposták egymást (én persze alig találkoztam embertárssal, s amint lehetett, elhagytam e süllyedő szigetet), no nem a költői játék, gyaníthatóan inkább a divatbemutató miatt. És az igazi sikert nem is szépernős érzelmű versemmel arattam pályatársaim körében, hanem egy kétméteres szekrényajtó higgadt leszerelésével. Ugyanis meglökött, belém kötött, és megkérdezte, milyen szemcseppet használok, hogy ilyenek a szemeim, ráadásul ismerős is vagyok. (Talán a színpadról, gondoltam, tíz perccel ezelőttről.) Nyugodtan és kedvesen válaszoltam. Végül továbbdülöngélt a pult felé. 

ADOTT PILLNANATBAN hány százalékban van jelen bennem az Isten. Valószínűleg nem egy adott, állandó értékkel (pl. 58,57 %), hanem egy nagyjából állandó intervallumon belül mozogva (35,65% és 89,23% között). És mintha csupán egymástól is csak abban különböznénk, kiben milyen, mekkora ez az intervallum. És tudjuk-e a felső határ felé közelíteni, javítani magunkban, idővel az istenszázalék arányát.

CSÁRLI TEGNAP BESZABADULT a fürdőszobába és villámgyorsan ellopott egy teli csomag vattát, amivel a lakáson át kivágtatott az udvarra. Mire kiért, szinte semmi nem maradt a zacskóban, és rettentően élvezte, hogy üldözöm, és nagy fehér szakáll lebeg utána. Majd a szétszóródott darabok begyűjtésénél ismét ki a gyorsabb játékot játszottunk. A végén úgy nézett ki a kert, mintha március elsején váratlanul megindult volna a havazás.

FELESÉGEM MADÁRCSICSERGÉSRE ébredt hajnalban. Először, három és fél hónapja, hogy itt vagyunk. És itt a tavasz is. Én ugyan minden reggel egy szőke és kékszemű kismadár csicsergésre ébredek, aki közöttünk fészkel, de örülök, hogy most már tényleg úgy látszik, itt a tavasz. Ránk fér. Talán egy kicsit több alvást is hoz majd - mindnyájunknak - a jó idő. Napsütéses semmittevéseket, sütkérezéseket, kávézást a teraszon, hosszú sétákat. Hogy érezhessük is végre a kertes ház örömeit, ne csak a jelenleg vele járó, megoldatlan, nyomasztó terheket.

ÁM A JÓ IDŐ NEM MINDIG csak jót hoz. Imre bácsi, a szomszéd úr, akitől télen hólapátot, hurkát és kedvességet kaptunk, szívinfarktust kapott. (A szerkesztőségi értekezleten megtudom, aznap front lehetett, mert a könyvtári rendezvényen is elájult egy nő. Az agykutatás volt a téma, így szerencsére több orvos is jelen volt az előadáson...) Imre bácsinak nem volt ilyen szerencséje, orvoshoz ment kivizsgálásra, és visszafelé, a (busz)váróteremben lett rosszul. De csak záráskor vették észre, hogy nem akar kimenni. Másnap reggel egy rendőr, majd később az ügyeletes orvosnő nálunk érdeklődtek, van-e hozzátartozója, kinek szóljanak. Megkérdeztük a szomszédokat, hátha ők tudnak valamit. Nem tudtak. Nem szereti senki az utcában, mondták, rossz természete miatt, mindig morcos, morog. Tőlünk pedig mindig megkérdezi reggel a buszmegállóban, fenn van-e már a Máté, délben meg, hogy mi az ebéd. Ilyeneket. (Eltelt egy nap, mire találtunk egy vékonyka rokoni szálat...)