|
BOHÁR
ANDRÁS
Vizuális destrukciók
Géczi János munkáiról
Géczi János legújabb vizuális munkáit
szemlélve ismételten megállapíthatjuk, hogy egy folyamat épp-így-létével,
a dinamika kivetülő fenoménjeivel van dolgunk. Ami a következő pillanatban
már más formatartalmakat hív elő. Ugyanakkor ráismerhetünk arra a sajátos
alkotói programra, amit a destrukciós logika meghatározottságai nyomán
térképezhetünk fel magunknak. Az előzmények számbavételét követően láthatjuk
majd, hogy a primer destrukcióktól az áramlást újraértelmező munkákon át
a komplex világvonatkozások kimunkálásáig milyen utakat kínál számunkra
a szerző.
A "műegész
alakváltozásainak" perspektíváiból figyelhettük a Képversek Róma
(1996) legutóbbi összegzését. Ahol két egymással érintkező, ám mégis eltérő
alapjellegzetességre összpontosíthattunk. Elsőként az Elemek (1986)
azon törekvéseire, ahol a jelenvalólét verbalizálása és a kivetítő megmutatás,
a közvetlen érintkezés együttesen jelezték az organikus koncepció magvát.
Majd a Concrete (1991) könyv már a tiszta vizualitás épülését és
bomlását jelölte meg viszonyítási pontként, ahol a verbalitás már csak
érzéki megjelenőként, mintegy sokszorosan átsturuktúrálódva lépett színre.
S ennek egyik lehetséges változataként forgathattuk a Képversek lapjait,
ahol a megmutatás és ennek negációja egymásra következően, mintegy a folyamat
előrefutásaként jelentkezett. De milyen folyamatról beszélhetünk ennek
kapcsán? Elsősorban az adott tér-idő kontinuum lehető legteljesebb befogadásáról,
megőrzéséről, továbbításáról, a különböző nézőpontok egymást váltó szerepének
poétikai hasznosításáról. Ezt követően pedig azt foghatja be a sajátos
értelmezői gyakorlat, hogy amikor már nem lehet mutatni, akkor a gondolatfutamok
belső logikája még mindig működhet, s ez papírra is kerülhet egy újfajta
poétikai verbum igényességével (Tiltott ábrázolások könyve).
Jelen válogatás
megmutatkozásai is kapcsolódnak az előzőekhez, különösképpen a Concrete
vizuális értelemkereséseihez, csak itt már egyre rejtettebbé válnak azok
a megértő szándékoltságok, amelyek az előzőekben még mintegy maguk kínálták
a megfejtés kulcsait. Mindezért - s majd látjuk, hogy mennyire indokolt
ez - a formatartalmak fenomenális jellegzetességeire összpontosítunk, s
nem a tematizációt helyezzük előtérbe.
Fontos látnunk
- már első pillantásra is - hogy ezek a kisméretű munkák magától értetődő
következetességgel helyezik át a formatartalmak hangsúlyát a szókapcsolat
első összetevőjére. Szándékosan használom itt is ezt a lukácsi műszót (Heidelbergi
művészetfilozófia), mert a kettő dinamikus egységében foghatjuk csak
át az alkotói szándékokat és a lehetséges hozzákapcsolódó befogadói intencionáltságokat.
Most ez a
hangsúlyeltolódás a közvetlen megmutatásról a mű alkotójának létmódjára,
a sajátos szimbolika keresésre utalja a szemlélőt. Miképpen jelezheti az
ember a világban való létét? Miképpen tudja a maga mögött hagyott dolgokat
fölkutatni és azokat mintegy előrehelyezni, az értelemkeresés intenzív
szándékát kinyilvánítani? Ezzel a két alapkérdéssel keretet is adhatunk
szemlélődésüknek. S mindezt annak a finom destrukciós logikának a nyomon
követésével kívánjuk ki/betölteni, ami az egyes variációkhoz, nézőpontokhoz
kötődik.
Elsőként maguknak
a vizuális fenomének ( régi képversek) a számítógéppel való módosításaira
figyelhetünk. Itt a forma és szöveg egysége a maga teljességében áll előttünk.
Apró bemozdítások, lebegtetések azt a feltárási folyamatot jelzik, aminek
elsősorban a szándékoltságai érdemelnek figyelmet. Magának az új kontextualizációnak
a tiszta közvetlensége jelenik meg, azzal a nem elhanyagolható eltéréssel,
hogy ez az új és finom destrukciós használatba vétel esélyt kínálhat a
megőrzésre és a továbbításra egyaránt. Itt még semmi sem dől el. A művészi
szabadság tulajdonképpen csak az első lépéseit gyakorolja. A továbbmozgások
már másképpen reprezentálódnak.
A vizuális
megjelenések folyamatszerűségének demonstrációja jelzi a következő lehetőséget.
Ezeknél a munkáknál immáron nem a maga teljességében jelennek meg az egyes
régmúltban lenyomatként képződött képversek, hanem a különböző destrukciós
szándékok fölerősödése kerül pozícionális helyzetbe. Két ilyet is megfigyelhetünk.
Az egyik a formatartalmat újragondoló egyszerű lebontási folyamat. Más
képi-nyelvi minőségek keletkeznek, az egyes rétegek felszíni vagy éppen
központi szegmenseinek újrahatárolásából. A másik lehetőség, amikor a nyelvi
értelem és a folyamat egyenes-vonalúsága avagy megfordíthatósága a tét.
Mindkettőre találunk példát, ami egyúttal azt is jelzi, hogy a lineáris
idő- és kultúra szemlélet éppúgy jelen van mint a körkörös mozgások analógiájaként
értelmezett fölfogások. S ehhez még azt tehetjük hozzá, hogy a különböző
kultúrák lenyomataiként értett eredeti munkák egymásmellettisége, egymásra
következései azt az alkotói beállítódást jellemzi, ami a mindenkori pluralitás
jegyében foganó, a világok és megjelenési módok sokféleségét megmutató
szemlélethez kötődik.
S ez a logika
jelentkezik egy újabb alakban akkor is, amikor már csak magának a destrukciós
folyamatnak az érzékelése/érzékeltetése jelenti a kihívást. Ha önmagukban
állnának ezek az alkotások, akkor két korjellemzőt is reprezentálhatnának.
Az egyik a gyorsaság, míg a másik ebből adódó jellegzetes tünet az értelemvesztés
(nem teljes értelemnélküliség, mint megjegyzi egy helyen Ricoeur). Mindezt
fölfoghatnánk egy sajátos kultúrkritika jegyében is, mintegy figyelemfelhívó
aktussorként és az ettől eltérő modalitások megalkotásának esélyét egyengető
szándékoltságként is. De természetszerűleg ezek a munkák, nem önmagukban
állók, s utalnak mind az eredeti intenciók valóságára, mind a destrukciós
folyamtok negatív vonatkozásrendszerének/káoszának lehetséges kihatásaira.
S hogy mennyire
így van, ezt az utolsó etap darabja kiválóan mutatják. Itt ismét egy komplex
világértelmezés képi-nyelvi dokumentumai kerülnek elénk. A destrukciós
folyamat értelemképződésének tulajdonképpeni utolsó állomásához érkeztünk.
Az eredeti képversek, a dinamikus megnyilatkozások, módosulások és az azokra
vetülő képi univerzumok ismét egy organikus egész megpillanthatóságát ígérik.
De most már nemcsak a tradíció átformálódását mutató attitűdök vannak jelen,
hanem épp-így-létünket meghatározó közvetlen mozzanatok is beúsznak a képekbe.
A lóverseny szimbolikus képződményeinek kontextualizációjától az evolúció
lehetséges degradációján át a vég felől nézhető kezdet értelemösszefüggéséig
ívelnek a befogadói/alkotói destrukciók.
Nem véletlen
fordítottam meg az áttekintés végére az alkotói/befogadói szándékoltság
egybetartozó fogalompárját. Mivel ezek a vizuális fenomének azt is érzékeltették,
hogy lehetőségünk nyílhat belépni az alkotói folyamatba, s kérdések megfogalmazásával
továbbgondolni ezt a soha be nem végezhető programot. |
|