|
HAJTMAN
BÉLA
Borkopfomnak
(részlet)
Nincs annál fölemelőbb érzés, mikor
zsúfolásig megtelik városunk kultúrotthona, s a nézőseregben ott láthatlak
benneteket kiöltözve, snájdig fiatalemberekként. Igaz, Borkopfom, te nem
igazán adsz a külsőségekre, azért te is, a színházi bontonnak megfelelve
tiszta, vasalt fehér inget váltottál erre az esti alkalomra. A legünnepélyesebben
Herr Vincenzo tud kiöltözködni, ki ünnepnapokon a trencskót, a vízhatlan
anyagból készült esőkabátot sohasem tudja nélkülözni. Vastag nyaka köré
fehér selyemsálat tekert, de azt mindig olyan szertartásosan, szabályszerű
pontossággal végzi, hogy a fekete csokornyakkendője egész felülete látszódjék
a fehér sáltól. Ő különösen sokat költött a ruhafélékre. Sokszor hitelt
vett fel, hogy megvehesse a legújabb divatos textíliákat. Azon kevesek
közé tartozik városkánkban, kik Ehrenfeld József rőfös és divatáruházában
vásárolnak. Barátunk előszerettel válogat a különféle selyeming, zephir,
cérna és pamut vászonáruk, brokát, flanell, valamint a mintás sima és minden
színben kapható crepe de Chine, georgette, Latin de Chine, ottomán jupone
és selymes fehérneműk bőséges kínálatából.
Városkánk
szülötte, Simonyi Mária sok esztendő múltán szokatlan szerepet kapott a
Pas sur la bouche című francia operettben. Az érzelmes-lírai bécsi
operettek mellett egyre nagyobb népszerűségnek örvendtek a kissé pikáns
és ehhez a pikantériához illő francia zenedarabok. A primadonna szerepében
játszó Simonyi társa Vári Iván volt, ki nagyszerűt alakított a szájon csókolástól
viszolygó, ám egyéb női testrészeket kiváltképp szerető buffóként. A francia
operett hangszerelése nem annyira igényes, mint a klasszikus bécsi operetteké,
de hát az én hangszeremre minden zeneműben nagy szükség van. Már többször
elmondtam, nektek is, barátaim, a legnagyobb élményt számomra mégiscsak
a hangverseny nyújtja. Olyankor a zene jut főszerephez, a hangszerek vetélkednek
egymással, s nem kell szolgamód követni a színpadi énekes dallamvezetését,
nem kell alárendelni magunkat a színpadi cselekménynek. Ha hangversenyt
játszunk, ha nem, minden fellépés nagy ünnepnek számít. Talán meséltem
már, Borkopf mesterem, hogy micsoda sikert könyvelhettünk el csehországi
vendégszereplésünkkor Goldmark Károly Hegedűversenyével. A vonóskari
bevezetés után hangzik fel a lágy, igen tartózkodó, szinte csak a harmóniaváltásokat
jelző Air, a szólóhegedű egyszerű dallama. Mivel állandó szólóhegedűsünk,
Reindl Józsi lebetegedett, én játszottam az Air-témát. Erőfeszítésemért,
állóképességemért hosszan tartó tapssal jutalmazott meg a hálás zlíni közönség.
Elmondhatatlan, leírhatatlan ez az érzés, barátaim.
Csak Simonyi
vendégszereplése után tudtam kideríteni, hogy a színésznő férje, a Harmatos
rózsa írója is szerét ejtette az ünnepi előadásnak. Állítólag az Otthon
Kávéházban vacsorázott Csajági Mancikáék társaságában. Mi ezalatt von Kuffner
báró konyakját szopogattuk bécsi kávéink kanalazgatása közben. Stofek Tamás
szerint Goldstein Irénke különösen csinos volt a színpad előterében, amint
a zenészárok kottatartóira rögzített kislámpák fényében meg-megcsillantak
ezüstös hajtűi kontyba font hajzatában.
- Csak
ne gúnyolódjék, Stofek úr - vetette közbe Pepík Zefstein.
A minőségi
konyak lassankénti elfogyasztásával Stofeknek az önbizalma is nőttön nőtt,
s ezzel együtt csipkelődő természete is felülkerekedett. Rám pillantva
megjegyezte, nagyon örült annak, hogy az előadás szünetében régi szerelmeivel
futhatott össze, s az kiváltképp megelégedéssel töltötte el, hogy sikerült
kitérnie a tisztikaros Schwitzer Rezső elől, ki erőszakos módon a tűzoltóegyletbe
választott be bennünket.
Az ünnepek
nemcsak arra szolgálnak, hogy múltunk eseményeit elevenítsük fel, hanem
a rejtélyes jövőnkről is ábrándokat szőjünk. Zefstein nem titkolta abbéle
szándékát, hogy minden igyekezetével azon lesz, a politikusi pályára lépjen.
Többször hangot adott azon véleményének, hogy a politikus nem elégedhet
meg a körülmények és a történések tanulmányozásával, hanem a történelmi
tapasztalatok segítségével a társadalom szervezetének elveit és törvényeit
is alkalmaznia kell. Szerinte a jogos uralomra a képviseleti kormányzás
a legalkalmasabb. Azon állítását sem titkolta, hogy a politikatudomány
behatóbb tanulmányozásával nagyobb esélye lesz arra, ha nem is kormányzati
szinten, de a parlamentben képviselje választóit. Azt sem rejtette véka
alá, hogy csak tudatos stratégiával, meggyőző erejű szónoklataival fogja
maga köré édesgetni választóit. A gyarapodó gyáripari munkásság új színt
vitt a társadalom palettájára. Barátunkat fölöttébb nyugtalanították a
különféle megmozdulások, munkássztrájkok. Városkánkban is zendülésre került
sor, az építőmunkások, kőművesek követelték a nyolcórás munkaidőt, az órabér
betartását, a fizetések emelését, a kollektív szerződések megkötését. A
bérmunkások szakszervezete is megalakult. Az már végképp elkeserítette
Zefsteint, hogy az ifjúság tömegszervezeteket alakítva bekapcsolódott az
agitáló munkásmozgalmak pártéletébe. Országszerte megalakultak a proletár
testedző egyesületek.
- Nem ilyen
korról álmodoztam - szokta mondogatni a tótmegyeri vadászatáról megérkezvén
az úri asztaltársaság hölgykoszorújában adomázó bricsesznadrágos Pepíkünk.
- Kivárom azt az érát, mikor újra a Rotschildok, Weiss Manfrédek és a nagybirtokos
arisztokraták, a Schönbornok, Lobkovitzok és Esterházyak fognak kormányozni
Szent István koronájának országaiban. Sors bona nihil aliud.
Majd ekképp
folytatta a mi kékvérű úrifiúnk:
- Nem tarthat
sokáig ez a proletkultos hullám. Igaz, ma még tehetetlenek vagyunk a munkásság
viharos előrenyomulásának megfékezésében, de figyeljétek meg, barátaim,
egyszer újra ránk virrad.
- A munkáseszmék
úgy terjednek, mint a szifilisz - szóltál közbe lakonikusan.
- De már
van ellene hatásos gyógyszer, a Salvarsan - szúrtam közbe.
- Két fő
ellenséggel kell szembenéznünk, a kommunizmussal és a nacionalizmussal
- vette át a szót Schön. - Nincs ez így rendjén. Utcáinkat átkeresztelik,
Széchenyiből tefánik lesz. Ugyanerre a sorsra fognak jutni helységneveink
is, a magyar családneveket a szlovák helyesíráshoz fogják igazítani.
- Pekný
lesz belőled! - röhögött fel Herr Vincenzo.
- Das war
nicht schön, ez nem nevetséges dolog, faszikám - intette csendre barátját
Thor Zoltán. Majd így folytatta:
- A minap
a Klein-malom mentén sétáltam a Winter Ancsival, s képzeljétek, az emléktábla
láttán a flengerista leány szlováktanára okfejtését tolmácsolta, miszerint
a br. rövidítést bratiának kell olvasni, nem holmi bárónak.
- A kurva
állatja - fakadt ki Zefstein.
- Hogy
van a Bandler kislány? - próbált a női nem tündérvizére evezni Stofek Tamás,
s téged akart szóra bírni, Borkopfom. - Még mindig olyan szégyenlős, mint
elsős korában?
- Miért
van az, hogy olyan különösen szépek a flengerista puellák? Meg lehet őket
egyáltalán baszni? - így Herr Vincenzó.
- Mondasz
valamit - bólintott rá sokatmondóan Thor Zoltán. - Jobban védik őket, mint
a börtönlakókat. Szigorúan rendszabályozzák életüket. Egyedül azt nem tudják
előre, mikor lovagol be hozzájuk a várva várt vörös király, bár közeledő
patkódobogását annak is megérzik. A templombajárásuk idején, az esti misére
való készülődésükkor szoktunk néha-néha elballagni a narancssárgás fényű
leánynevelő intézet előtt, Borkopfom. S ekkor szokott - legalábbis engem,
később megtudtam, téged is - hatalmába keríteni a nemi vágy. Kalandos tervünket
szövögettük azokon a téli estéken. A pedellustól egy zacskó kapadohány
fejében tudtuk meg, hogy azt a barna nagymellűt, kinek keblei templomba
menet úgy hullámoztak, mint szélfúvásban az ipolyszalkai búzatábla kalásztengere,
Bandler Stefinek hívják. Szájtátva néztük, amint a kettes sor bal oszlopának
hatodikjaként belépett a Pax intrantibus feliratú bejárati ajtón.
Mióta megláttuk
őt, mi sem hiányozhattunk a hatórai szentmiséről. Te unitárius, én lutheránus
lévén, kissé idegenkedtünk a pap mézesmázos kántálásaitól, de hát egy az
Isten, Borkopfom, főleg, ha úgy szomjazik lelkünk, sóvárog testünk, mint
kiszikkadt, kopár, víztelen föld. S én akkor még nem tudtam, hogy Bandler
Stefin kívül a kar első sorában van még egy olyan puella, kinek ragyogó
kékje úgy magával ragadott, hogy rögtön megtelék örömmel és Szentlélekkel.
Téli estéken bebocsáttatást nyertünk az Isten házába, hogy e két tünemény
csodálatára járjunk. Mi az oldalsó karban foglaltunk helyet, hogy megfigyelhessük,
miként nyílik énekszóra ajkuk, mily gyöngédséggel kulcsolják imára kezüket.
Azért forgattuk Bibliánkat azokban a napokban, hogy olyan igékre bukkanjunk,
melyekkel kifejezhetnénk irántuk érzett vonzalmunkat. Napközben hiába közelítettük
meg az Intézetet, még a portáig sem juthattunk el. Kiderítettem, hogy a
szőkeség Béla községből származik. (Tudjátok, nagyhírű rajztanárunk, Thain
János örökítette meg a bélai galambdúcos szérűkertet. Rögtön az ő tulipánmintás
rajzai jutottak eszembe.) Ha Krisztusban, akkor benne is, a bélai leánykában
is örvendeztem: azért vidult fel a szívem és ujjongott fel a nyelvem, még
testem is reménységben fog nyugodni, mert nem hagyod lelkemet a halottak
világában. S ehhez hasonlatos igerészeket akartam neki küldeni, de inamba
szállt a bátorság, mikoron megláttam az őket körülbástyázó szigorú nővértekinteteket.
Végül is arra az elhatározásra jutottunk, Borkopfom, hogy az intézeti címükre
küldve egynéhány sorral kezdjük meg az izgalmasnak ígérkező ostromot. Arra
is ügyelnünk kellett, csak nőnemű szerepben rejtjelezhettük gyöngybetűkbe
foglalt őszinte gondolatainkat, mivel tudomásunkra jutott, hogy a főnővér
az összes levelet átolvassa. Te, Borkopfom, az ószövetségi Rúth, én az
Orfa álnevet választottam. Levélírásunk színhelyéül először a Zoltay utca
sarkán lévő, késő estig nyitva tartó Fischer vendéglő szolgált. Az esti
misék után kezünkben Bibliánkkal ültünk be a Meidlenger-kályha melletti
asztalunkhoz. Városkánk bibliotékájának egynéhány verseskötetét, szerelmes
aranykalendáriumait is magunkkal hordtuk, hogy szívhez szóló verssorokra
bukkanjunk, de többször átolvastuk, vagy átírtuk, nehogy a férfiúi vágy
kiteljesedése legyen kiolvasható, mert akkor lebukunk a leveleket tüzetesen
átvizslató főnővér előtt. Eleinte nőköltőket kerestünk, kik lágy szólamú
lantjaikon pengették meg a testvéri szerelem húrjait. Marguerite de Navarre,
Szapphó, Anne de Noailles neve is a verssorok alá került, de ugyanúgy Maria
Rilkét is megkockáztattuk, a Rainert elhagyván. Hosszas vitánk előzte meg
azt, hogy a portugál Manuel Maria Barbosa de Borage nő-e, vagy férfi. Végül
is a férfinemre utaló Manuelt inkább elhagytuk, csakhogy szerető barátnőként,
anyaistenként fogadtassuk el magunkat a főnővér szemében.
Gárdonyi
Titkosnaplóját is felütöttük, hogy megtudjuk, neki miképpen sikerült
rejtjeleznie a Tibetán grammarba foglalt kalligrafikus betűit? Addig izgattak
a titkosírásnak vélt hieroglifái, míg fény nem derült megfejtésükre. Le
is mondtunk arról, hogy a Gárdonyi-féle titkosírást fogjuk használni szerelmi
vágyakozásunk kifejezésére. Ha emlékezetünkben felidéztük a zárdafőnöknő
morózus tekintetét, szívünk vergődött keblünkben, halálos rémület fogott
el. A szerelem szót s rokon értelmű társait száműznünk kellett a versekből,
úgy írtuk át, hogy ne vétsünk a metrika ellen. Egymásnak olvastuk fel az
átjavított versszakokat, hogy a szerelmes sorok az aggódó anya, a jóságos
barátnő sorainak hassanak.
Így lett
a "szerelemben égek" helyett szeretettel védlek, az "ó, édes kéj" helyett
mily kék az ég, s ha végigolvastuk a költeményeket, bizony magunk is meglepődtünk,
mennyire átéljük a szerető nővér, hétfájdalmas szűzanya szerepét. A leveleket
Lelley Heidivel juttattuk az Intézet portájára. Templomos lovagokként ültünk
be esténként a karba, hogy újra láthassuk őket, a flengerista lányokat.
Arra vetemedtünk, hogy a bibliaolvasó-cédulák hátoldalára írtuk igés üzeneteinket.
Én nem mertem, de neked, Borkopfom, sikerült Bandler Stefi kezébe juttatnod
aznapi igéidet, melyeket Esaiás próféta könyvéből választottál: "Tekints
le az égből, nézz le szent és dicső hajlékodból: Hol van féltő szereteted
és hatalmad?" Vagy: "Sokáig hallgattam, némán türtőztettem magam. De most
zihálva nyögök, és lihegek, mint egy szülő asszony." Ruth. Engem is elfogott
a remegés, mikor Stefi elérzékenyülten a szemedbe nézett. Akkor este döntöttem
el, a responsorium alatt, mindent megteszek annak érdekében, hogy kettesben
lehessetek. Az én bélai leánykám nem tanúsított nagy érdeklődést irányomban,
később kiderítettem, a szülei már kiszemelték számára lovagját. Jól végigmértem
Stefit, mellbőségét, testtartását, énektechnikáját is ellestem, s már láttam
is magam a sárga keramittal kikövezett utcán a templomba vonuló flengeristák
hatodikjaként lépegető galambszürke kabátos hullámzó keblű Bandler Stefijeként.
Hálád s
köszöneted jeléül drága virginiai pipadohánnyal láttál el, havannai fehér
rummal itattál, de a barátságnak nincs fokmérője, ugyanúgy jólesik a kocsisok
szítta sportcigaretták karcos íze is, vagy a túlcukrozott házipálinkáink
tömény zamata.
Steiner
Miksa ruhaüzletéből kölcsönöztem ki a kabátkát, a többi kelléket a színjátszócsoport
ruhatárából szereztem be. Télvíz idején nem nehéz nőnek álcázni magunkat,
a legnagyobb fejtörést azonban a kebelrész kitömése jelentette. Mivel a
Bandler-lánynak a kabátban is megmutatkozik hullámzó domborzata, nem volt
könnyű dűlőre jutnunk, mivel tömjem ki magamon a neuhäuseli díva ruhatárából
- Herr Vincenzó közbenjárásával - elorzott hatalmas melltartót. Gumilabdával,
lufival vagy gézzel?
A zoknik
kevésnek bizonyultak, végül is Herr Vincenzó összegömbölyített hosszú szárú
alsónadrágjai feleltek meg leginkább e célra. Parókát a színjátszócsoport
gardróbjából sikerült kikunyerálnom. Épp az Osztrigás Micire voltak előkészítve
a ruhakellékek. Stefinek sűrű, fekete hajzata volt, gazdag kínálat állt
rendelkezésemre a fekete parókákból.
- Egészen
kívánatos vagy. Ha ezüstlaméba bújnál, a fejedre filckalapot tennél, úgy
néznél ki, mint egy fővárosi dizőz - szólt be az öltözőbe Záhorszky Elemér,
a színházrendező, miután szemrevételezett a tükör előtt. - Legalább megborotválkozhatnál,
hogy ne úgy nézz ki, mint egy proli veréb.
Bizony,
barátaim, egyedül ennek a nem éppen kellemetes kötelességemnek kellett
eleget tennem, babaseggsimára kellett megborotválnom magam, hogy zavartalanul
be tudjak illeszkedni a templomba vonuló flengeristák közé. Az igés üzeneteiden
kívül sikerült Stefi értésére adnod, Borkopfom, hogy mikoron a cipőbolt
sarkánál balra fordulnak, akkor történik meg a váltás. "Eljön Sionhoz a
Megváltó, Jákób megtérő bűnöseihez." Jó helynek bizonyult az utcasarok,
mivel azt nem világította be az utcai gázlámpa. Azt, hogy hová viszed őt,
meg sem kérdeztem tőled, a váltás izgalmával voltunk elfoglalva, no meg
azt is megbeszéltük, hogy a miséről az Intézetbe menet ugyanott, a megvilágítatlan
sarkon lesz a helycsere. Énekeskönyvet is sikerült beszereznem. Az énekek
zömét több-kevesebb sikerrel készülődésem idején leblattoltam.
Gloria,
gloria, in excelsis Deo! Gloria, gloria, alleluja, alleluja!
Dermesztő
hideg volt azon az estén. Ánizsízű cukorkát nyomtál a kezembe, Borkopfom,
hogy majdan a karéneklés közben szomszédaimat s az előttem ülőket ne csapja
meg a bátorító italként megivott körtepálinkától bűzös leheletem. Leginkább
a morózus, smasszernek is beillő főnevelőnőtől tartottam. Stefi ügyes mozdulattal
kilépett a sorból, még arra is jutott ideje, hogy biztatásul megszorítsa
a kezem, s fülembe súgja:
- Vigyázzon
magára, Goffa úr! Egynéhány megbízható társamat azért beavattam a titkunkba.
Még egyszer oldalra sandítottam, s megelégedéssel töltött el, hogy egymást
átölelve indultatok el a Komáromi utcán. Totyogósabbra, lassúbbra kellett
fognom lépteimet. A mögöttem lépegetők kuncogva összesúgtak. Ez egyáltalán
nem zavart, egyedül a főnökasszony leleplező tekintetétől féltem. Az igazat
megvallva, legszívesebben már visszafelé haladtam volna a katonás sorokban.
Belépéskor izgalmamban majdnem elfelejtettem keresztet vetni, az előttem
állókat figyeltem, miként kell viselkednem. Mikoron elfoglaltuk a helyünket,
a szigorú főnevelőnő megszámolt bennünket. Mindenkire futó pillantást vetett.
"Domine Deus, Filius Patris, miserere nobis." Az aranyszínben pompázó oltárra
szegeztem tekintetem. Lelki szemeim előtt először Bandler Stefi jelent
meg pufók puttóként, majd az angyalibb arcú bélai leánykát idézte fel emlékezetem,
ki a mögöttem lévő sorban bal oldalról harmadikként foglalt helyet. Ezt
jól az agyamba véstem az előző szentmiséken. A megszólaló orgonasípok hangjára
egészen megnyugodtam. Tudjátok, barátaim, ha felcsendül a zene, soha nem
hagyhat el bennünket a reménységben való bizodalmunk. Arra is ügyeltem,
zengő tenorom ne hallatsszék ki a cérnavékony, bizonytalan szopránok és
erőtlen altok közül. A fejhangéneklést választottam, ez a hangtechnika
és hangszín közelítette meg a leginkább a flengerista tizenévesek mennybéli
hangját:
Mária, Mária, szép virágszál,
Mária, szikrázó nap.
Szeplőtlen fogantatott ártatlan lány.
Könyörögj érettünk, Anyánk!
Egyre erőteljesebben
hangzott az ének az orgonakísérettel. Az isteni gondviselés és az átszellemültség
szent áhítatával hallgattam a prédikációt. Meg is feledkeztem rólad, Borkopfom.
Mintha Bandler Stefivé lényegültem volna át. Mintha az ő szíve dobogott
volna testemben, mintha az ő szemével láttam volna a gyertyák pislákoló
lángját, mintha az ő fülével fogadtam volna be a szentbeszédet.
"Ujjongj, Sion leánya! Kiálts örömödben,
Izráel!"
Csupán
akkor kezdtem magamba szállni és észhez térni, mikor oldalra tekintve megláttam
a mogorva ábrázatú smasszer szemüvegkeretét. Megtapogattam bozontos műhajamat,
Herr Vincenzó alsónadrágjaival kitömött mellem is megigazítottam, helyén
van-e, órámra tekintettem, s a szent megváltás pillanatára vártam, mikor
is a cipőbolt sarkán véget ér színjátékom, s a valós, a megtestesült Bandler
Stefi veszi át az ő élete diktálta szerepét. Gondolatban, Borkopfom, már
a Nemzeti Kávéházban jártam, ahol fahéjas forralt borainkat szürcsölgetjük.
Nem siettettem
az időt. Szinte biztos voltam abban, ha már énekszámmal nem hívtam fel
magamra a figyelmet, külsőmmel sem fogok kitűnni a többi kóristalány közül.
Záróénekként a 197-es számút énekeltük:
Áldásoddal megyünk, megyünk
innen el.
Néked énekelünk boldog éneket.
Te vagy mindig velünk, ha útra kelünk.
Őrizd életünk mindennap!
Akkor rettentem meg, mikor áldozásra
sorakoztak fel leánytársaim. Mit volt mit tenni, nem lóghattam ki a sorból.
Míg szólt az ének, egyfolytában Istenemhez fohászkodtam, hogy majdan oldozzon
fel nagy bűnöm alól, de e szent pillanatban kénytelen vagyok élni barátom
s legfőképpen az ő Stefije érdekében katolikus testvéreim szertartásának
szent jegyeivel. Szoknyámat kisimítva, arról győztem meg magamat, hogy
akár Bandler Stefiként, akár Béla von Goffaként jót s Istennek tetsző cselekedetet
viszek véghez. Mint gilisztára váró madárfióka, kitátottam a szám, behunytam
a szemem, s vártam, amint Isten felkent szolgája nyelvemre helyezi az ostyaszeletet.
- Menj
már tovább - bökött meg hátulról az utánam következő flengerista. Mélyet
lélegezvén, a főbejárat felé vettem az irányt. Szinte megkönnyebbülve borultam
térdre s vetettem keresztet a megfeszített Jézus hatalmas képe előtt.
A templom
főbejáratán kilépve több flengerista puella tekintetét éreztem magamon.
Szerencsére sikerült megtalálnom helyem, titkon az én szőkeségem figyeltem,
hátha felém kacsint vagy legalább rám mosolyint. Az egyik leánytársának
magyarázott valamit nagy hévvel.
- Nem trécselünk!
Sorakozó! - rikácsolta a pápaszemes főnevelőnő.
Vajon melyik
utcából bukkantok fel, Borkopfom? Órámra tekintettem. Biztosan már a sarkon
vártok a gesztenyefa sötétjében. A cipőüzlet utcájában kopogtak a cipellősarkak,
de bármennyire is meresztettem szemem a bolt irányába, még mindig nem láttalak
benneteket. Két választási lehetőségen törtem a fejem: vagy kilépek a sorból,
s eltűnök, vagy továbbra folytatom a szerepjátékot. Gyorsan határoztam.
Nem tehettem meg azt veled, Borkopfom, hogy egyszerűen cserben hagyjalak
benneteket, nem tudtam volna a szemetekbe nézni, utólag szégyelltem volna
magam gyávaságom miatt. Még egyszer reménykedve oldalra, aztán hátrasandítottam.
Nem láttalak benneteket sehol a zimankós estében. Szívem lépésről lépésre
egyre erősebben kalimpált. Verejtékezni kezdtem. Istenem, kezedben van
sorsom, ments meg engem a gyalázattól! Úgy éreztem magam, mint egy kiképzetlen,
fegyvertelen kamaszfiú, ki fatális tévedés folytán a hadsereg kötelékébe
kerül, s máris az első vonalba, rohamosztagosként; eszeveszett csatakiáltásaival
épp a gépfegyvert ropogtató ellenség lánggyűrűjébe fut bele. A templomban
elhangzott magasztaló énekek is eszembe jutottak: Magnificat, Magnificat,
anima mea Dominum. Jubilate Deo, jubilate Deo, alleluja! Az előtérben feltűnt
a megvilágított leánynevelő intézet sárgásszürke fala. Dona nobis pacem.
- Csak
semmi izgalom. Eddig jól játszottad szereped. Bent is vigyáznod kell! Állandóan
engem kövess! Lent megvársz a földszinten. Azalatt fölszaladok a szobámba
szappanért. Vacsorázni megyünk. Te vagy a szobatársam. Ugye, ha nem tévedek,
Bandler Stefihez van szerencsém? - kérdezte cinkos mosollyal a mellettem
tipegő puella.
Küszködve
préseltem ki magamból a választ:
- Hát...
tudod... izé... Stefi vagyok.
- Még a
hangszíned is megfelel, én mindjárt megdöglök - álmélkodott a szóra bíró
flengerista. - Tehát, ahogy megbeszéltük.
Miután
a főnevelő eltűnt az irodájában, egyszeriben nagy zsivaly támadt, mindenki
szétszéledt a folyosón. Voltak, kik egyenesen az étterembe rohantak, egynéhányan
a mellékhelyiségbe szaladtak visongva. Nekem is jólesett volna a könnyítés,
ám nem mertem elsomfordálni helyemről, nehogy faképnél hagyjon a szobatársam.
- Stefi!
- szólított meg egy férfihang a bejárat felől.
Megrettentem.
Nem tudtam eldönteni, mitévő legyek: odafordítsam-e a fejem, vagy várjam
meg a következő felszólítást. Hátha van itt más Stefi is.
- Maga
a Bandler-lány, nemde? Na, jöjjön már ide, ajánlott levelet kapott!
Kissé megkönnyebbülve
sóhajtottam fel. Megnyugtatott, hogy így kapásból felismer a portás.
- Magánál
van a személyi igazolványa?
- Az fönt
maradt a szobában - mondtam halkan.
- Sebaj,
nézze meg a múlt heti listát, onnan kiírhatja.
- Köszönöm
- nyugodtam meg apró sóhajokkal kísérve.
- Hogy
maga milyen csinos ma! És a levél nem kell? - szólt utánam negédesen. -
Szerelmes maga mostanság, Stefánia!
Zavart
mosollyal kaptam ki kezéből a borítékot. Visszatipegtem a lépcsőkhöz.
- Vesd
le a kabátod, gyorsan felviszem! - serénykedett körülöttem jótevőm.
A levelet
gyors mozdulattal finom szövésű pulóverem alá bújtattam.
Akadt ott
hely bőven hatalmas melleim között. Milyen jó tündérmacska lehetnék, tűnődtem
el, mikor hirtelen megláttam magam a falitükörben.
- No, gyere
utánam a mosdóba, utána falunk egyet!
Kicsit
furcsálltam, hogy mennyire szabadszájú, eleven ez a leány. Közben tekintetemmel
a bélai szőkeséget lestem. Belevegyült az étkezde forgatagába. Gyorsan
túl akartam lenni a vacsorán, nehogy valaki óvatlan kérdésével vagy megjegyzésével
leleplezzen. Annak örültem volna a legjobban, ha magamra hagynak egy szobában,
ahol megszabadulhatnék testemre tapadó ruháimtól, ahol végre kikapcsolhatom
egyre szorosabbá váló melltartómat, aztán az éj leple alatt valahogy olajra
lépnék, mert már percről percre kínzóbb teherként nehezedett rám a Bandler
Stefinek való megfelelés nyűge.
A rózsaszínű
gyümölcsleves-sűrítmény után második fogásként rizsfelfújtat kaptunk.
- A cseresznyemagokat
nem a kompótostálba, hanem a nagytányérba tesszük vissza! - szólt rám erélyesen
egy szemüveges flengerista, mintha Zefsteint hallottam volna.
- Ne vedd
figyelembe, ki nem állhatjuk őt. Mindenkit megkritizál - súgta oda jóakaróm.
- Mikor
van a takarodó? - kérdeztem tőle súgva.
- Azzal
még ráérünk. Előtte kötelező tanulás. Kilenctől tisztálkodás. Fél tízkor
lámpaoltás. Csak nem vagy fáradt? - kérdezte ugyanolyan cinkos mosollyal,
mint a folyosón.
- Nem,
csak gondolom, nemsokára meg kellene érkeznie az igazi Stefinek - mondtam
reménykedve.
- Ah, hová
gondolsz? - méltatlankodott felháborodást színlelve. - Arra mindenki felfigyelne,
ha két Bandlerbe ütközne. Ilyen végzetes hibát nem követhet el a mi Stefink.
Nemcsak magát, téged is lebuktatna. Ne félj, ha már eddig nem jött, a te
távozásod nélkül nem érkezhet meg, egyébként is, hadd élvezze barátod társaságát.
Majd mi is teszünk róla, hogy jól érezzük egymást, nem igaz? - kacsintott
felém kezem megszorítva.
- De előtte
tanulunk! - jegyeztem meg kötelességtudón.
- De még
mennyire! - vágott vissza örvendezve szent angyalom.
Annak ellenére,
hogy nem ízlett a vacsora, szófogadó kisgyerek módjára befaltam az egészet.
A cseresznyemagokat a nagytányérra csúsztattam.
- Kövess,
lovagom! Lehetőleg senkivel se állj szóba! A nyomomban légy! Az a göndörhajú
a mértanleckét fogja tőled kölcsönkérni. Mondjad neki, hogy majd átviszed
hozzá.
Nem így
történt. Mindenki magával volt elfoglalva. Mint kiderült, a harmadikosok
a másnapi latindolgozatra készültek.
- Tudsz
latinul? - kérdezte a lépcsőkhöz érve.
- Hát én
is tanultam, de nem vettem komolyan.
- Hallottál
Beccadelliről vagy Pacificus Maximusról? Remélem, Janusról biztos.
- Hát,
újabban a fordításaikról emlegetik őket oly gyakran.
- Biztos
ismered a Ladislavius de Jankowich vagy a Tsechy-féle fordításokat. Tudod,
köztük vannak azok a seggbekefélősek is.
Ezek után
nemcsak szabadszájúnak, hanem flengeristához méltatlan módon túlontúl szókimondónak
tűnt az én újdonsült hálótársam.
Majd ekképp
folytatta:
- Csak
az a baj, hogy tőlünk nem a pajzánokat kérik számon, hanem az unalmas De
bello Troianóról kell mesélnünk, meg a De septem mundi miraculisról.
- S akkor,
hogy kerültetek ezekhez a pajzán szövegekhez?
- Ez hosszú
történet. Röviden annyit, hogy egy Zoo Germanicus nevű irodalomtudóst hívott
meg az intézetünkbe történelemtanárunk, dr. Noszkay Ödön, ki hosszas tiszteletkörökkel,
de ugyanolyan nagy szeretettel mutatta be nekünk a gyér hajzatú délceg
ifjút. A szeme olyan szép kék volt, mint a Garam menti kurtaszoknyás menyecskék
pártájának gyöngysora.
Közben
a szobánkhoz értünk. Székre ülvén, tovább biztattam a leányt, csak folytassa
elkezdett mondandóját.
- Nos,
Noszkay tanárunk valamiféle elintézendő dolgára hivatkozván, magunkra hagyott
az irodalomtudóssal. Addig, míg a tankönyvünkből is ismert szemelvényekről
és írókról beszélt, unottan hallgattuk a literátort. Akkor kezdett izgalmassá
válni előadása, mikor az imént említett Tsechy-féle fordításokra tért rá.
Megkértük őt, lassabban idézzen, hogy fel tudjuk írni jegyzetfüzetünkbe
a sikamlós sorokat. Az is tollat ragadott, aki csak semmittevésében ült
be az előadásra. Először latinul, majd magyarul diktálta az epigrammákat.
Egy füzetrevalót írtunk össze. Megkérdeztük tőle, nyomtatásban mikor fognak
ezek a költemények megjelenni, csak annyit mondott, hogy ennek nincs semmi
akadálya, a honoráriumok körül vannak bonyodalmak, de ezek már nem ránk
tartoznak.
- S hogy
hangzanak azok a versek? - kérdeztem kíváncsiskodva.
Könyvespolcáról
leemelte a Linguam Latinam disco című tankönyvét, s egy jegyzettömböt
tett maga elé.
- Hogy
megkíméljelek a latintól, rögtön a fordítást olvasom: Jaj nekem, annyira
nagy s oly súlyos! A jónép háromlábúnak csúfol a hossza miatt. / Ámde mit
ér, ha nőm nem elégül tőle ki mégsem, s azt szajkózza csupán, hogy rövid
és nyomorék? / Óriás barlangot tömköd, mely vak s feneketlen... Vagy: Így
te se félj, ha föláll Ursától bőszen a farkad, / És ha a vágy bőszít: mert
pinabűze elűz. Nem mintha a seggbebaszós rigmusok nem érdekeltek volna
a továbbiakban, silentiumra intettem Ursulámat, nehogy belépjen valamelyik
smasszer, s elorozza tőle e féltve őrzött verssorokat.
- Áruld
el nekem, hogy hívnak téged, te szépleány? - kérdeztem az epigramma felolvasások
utáni vérbő hangulatomban.
- Böck
Elvirának.
- Micsoda?
- képedtem el a név hallatán. - Te vagy a nagy múltú dizőz, Leopoldina
lánya? Ő már többször vendégszerepelt városkánk színpadán.
- Így van.
Egy ilyen vendégszereplés apropóján kerültem én ide. Bohém életű pesti
anyám meg akart óvni a nagyvilági élettől, s egy jónevű kisvárosi leánynevelde
után érdeklődött, hogy majdan tisztes álláshoz jussak. Így akadt erre az
intézetre. Míg én itt senyvedek, addig ő holmi banküzelmeikről elhíresült
táskás szemű strómanokkal, magukat üzletembereknek kiadó eladósodott hamiskártyásokkal
járja a világ nagy színpadait.
- És annyira
rossz itt neked, Elvira?
- Nem tagadhatom
meg anyámat. Minél elszigeteltebben élünk ebben a szűzgarázsban, minél
szigorúbb erkölcsi és egyházi nevelésben akarnak részesíteni ezek az életunt
aggszüzek, annál nagyobb bennünk az ellenállás, a kitörési vágy. A templomban
egész este azért fohászkodtam, hogy ne érkezzen meg Stefi a megbeszélt
időpontban a helyszínre. Ne csak neki legyen karácsonya - lelkendezett
felém kacsintva Leopoldina lánya.
- No, nem
akarom, hogy a városban liliomtiprással, a flengerista lányok megrontásával...
- Liliomtiprás?
- nevetett harsányan Elvira. - Hisz azon már mindannyian túl vagyunk ezen
a folyosón. Aki közülünk már beiratkozott a városi bibliotékába, az már
tudja, mitől döglik a légy.
- Nem értem
- hüledeztem.
- Mikor
ide kerültem, futótűzként terjedt a hír, hogy a helyi könyvtárban van egy
alkalmazott, neked elárulom, elég megbízható pofának tűnsz, bizonyos Francesco
de Balage, ki fájdalommentesen veszi el a flengeristák szüzességét. Persze
először elkéri a személyi igazolványunkat, hogy megtudja, hány éves az
illető. Tizenhat alá nem megy a pasas. És tényleg, meggyőződhettünk arról,
hogy fájdalom nélkül átsegít a túlsó partra.
- Hol csinálja
mindezt?
- Irodájában,
a vaskos lexikonok között. Van egy piros színű nagykönyve, melybe az időpontokat
írja, mikor kinek kell jönnie.
- És mi
van, ha valaki többször megy hozzá?
- Annak
örülne a legjobban. Én is gondoltam rá, de nem mertem, úgy éreztem, szerelmes
leszek belé, s ezáltal lemond karitatív tevékenységéről, megszegve a flengerista
hagyományt. Már megkapta tőlünk az elsősök névsorát.
- Hányan
vannak?
- No, most
már sokat beszéltem.
Fölugrott
az ágyáról, kitekintett a folyosóra, majd vendéghajamba túrva, szájon csókolt.
Ezt nem hagyhattam viszonzatlanul. Annak is örültem, hogy végre leráncigálhattam
magamról a színtársulat ruhaneműit. Meglovagolt. Mikoron ágaskodó nyársamra
csúszott rá, nyeríteni kezdett. Ujjamat számra téve jelezve pisszegtem,
hogy ne hangoskodjon.
- Jó, jó
- sóhajtozott visszafojtott hangon élvezve.
Aztán már
csak nyihogott, mint a kanca mellett nyargalászó kiscsikó. Fekete szeméből
csalafinta pajzánság sugárzott. Fitos orra, kissé ferde vágású mandulaszeme
duzzadt, babaarca csupa mosoly volt. Jó ideje tartó ügetései után kezdetét
vette a díjugratás. Cirógatásával újabb lovagi ütközetre ösztökélt, szinte
megsarkantyúzott a selma cica. Mikoron fölülről hatoltam belé, úgy szállt
gyöngyöző nevetése, mint menyegzői harsona kacagása. Kénytelen voltam tűzszünetet
elrendelni, nehogy idejekorán vessenek véget örömünknek. Sikolyai tompítására
Herr Vincenzo vastag alsónadrágjába fúrta fejét. Ó, mamma mia, mekkora
keblek! Úgy rángatóztak, mint hajdani fizikaórákon a Galvani-kísérletekben
a békacomb. Nemi vágyamat Herr Vincenzo levendula illatú öblítővízben mosott
alsóneműjének kipárolgása is fokozta. Rövid sikongatásaival még előrenyomulóbb,
támadóbb attakra sarkallt. Patakokban folyt rólam a verejték. Könyörgő
mégeket seppegett fülembe. Végül úgy ugrottam le róla, mint a vadászatokon
a döglésbe hulló nyúl. Erősen magához szorított. Apró csókjai arcom gödreit
hűsítették. Nyelve hegyével írt homlokomra valamit. Mély álomba zuhantam.
Eldördültek
az első lövések. A támaszpontról, az öbölbe telepített számos lövegből
kényelmesen lőtték az ott horgonyzó k.u.k.-s hajókat, köztük a miénket
is. Mi is viszonoztuk a tüzet, és szétlőttük a felállított rádióállomásukat.
Az Adrián számolnunk kellett a két nagyhatalom hajóhadának feltűnésével.
A 11 egységből álló francia és 8 egységből álló brit hajóhaddal vettük
fel a küzdelmet. Az ellenséges csatahajóról kaptuk a felszólítást, hogy
adjuk meg magunkat. Válaszul Schön Attila fregattkapitány felvonatta legénységével
a hadilobogót, ami azt jelentette, hogy felveszi a kesztyűt a túlerővel
szemben. Ezzel megkezdődött a küzdelem. A francia és brit hadihajók már
messziről megkezdték a tüzelést. Ezt mi csak akkor tudtuk viszonozni, amikor
a közöttünk lévő távolság 10 ezer méterre csökkent, mert lövegeink nem
hordtak messzebbre. Egy telitalálat hamarosan mozgásképtelenné tette cirkálónkat,
ideális célpontot nyújtottunk. Herr Vincenzo a fedélzeten fel-alá futkosva,
jajveszékelve, hatalmas fehér zsebkendőjét lobogtatta meg. Stofek Tamás
mélyeket kortyolt a kishordónyi italkészletből, készen állt a halálra.
Pepik Zefstein a rádió hullámhosszán akarta felvenni a szövetségesekkel
a kapcsolatot.
Egyedül
Samuel Borkopf őrizte meg higgadt nyugalmát. Kaján vigyorral szólt társaihoz:
- Mi a
faszt keresünk itt? Nem megmondtam, hogy inkább repülőre ülhettünk volna,
ahhoz legalább én is értek. Vagy legalább tengeralattjáróra.
Kigyulladtunk.
Süllyedni kezdtünk. Én egy levél megírásán törtem a fejem. Nem tudtam eldönteni,
hogy vesszőt vagy felkiáltójelet tegyek-e a megszólítás után. Az épségben
maradt ágyúinkkal Pepik próbált tüzelni. Végül lengő lobogóval merülni
kezdett cirkálónk a hullámsírba. Schön fregattkapitány még idejében parancsot
adott a hajó elhagyására. Mikor észrevette, hogy a hajón maradtunk, visszaúszott
és felkapaszkodott az égő roncsra.
Szanaszét
hevertek a ruhadarabok. Parókám a földön, melltartóm az ágy végében. Egyedül
a Steiner Miksa ruhaüzletéből kikölcsönzött szürke kabátot érte a megtisztelő
hely a félig kinyitott szekrényben. Mintha arra figyelmeztetne, hogy el
kellene már hagynom ezt a szobát s az egész épületet. Az este leráncigált
pulóverem alól az ajánlott levél sarka kandikált ki. A címzett neve alatt
a főnővér ceruzavonása volt látható: át lehet adni. Magyarországon adták
fel. Az asztalra dobtam. Az ágy fölötti polcra tévedt tekintetem. Az Egyetemes
Regénytár egynémely piros bőrbevonatú kötete sorjázott végig. Tarchetti:
A szív küzdelmei, Mera: Kerüld az asszonyt, Mikszáth: A
lohinai fű. A szemközti polcon, a Böck-sarj ágya fölött rendezetlenül
hevertek a kötetek.
John Cleland:
Fanny Hill, Henry Fielding: Shamela. Egy ütött-kopott, a
gyakori használattól többször becsomagolt kemény borítójú könyv ragadta
meg figyelmemet: Magyar bábakönyv okleveles bábáknak. Érdeklődéssel lapoztam
bele a szabályzatba. Egy megjelölt helyen A kitolás időszaka című fejezet
volt olvasható. A képen egy jókora vaginában a magzat fejebúbja volt látható.
Beleolvastam a kép alatti részbe: A kitolás időszaka a méhszáj eltűnésével
kezdődik és a magzat kitolásával kezdődik. A magzat teste az előkészített
szülőcsatornán át lassankint kinyomul. A magzatnak ezt a kinyomulását a
tolófájdalmak hozzák létre a hasprés segítségével.
Lépteket
hallottam a folyosóról. Fejemre igazítottam a parókát, az alsónadrágokat
a mellkasomra kapcsolt melltartóba gyömöszöltem. A tükörből borostás állam
riasztott el. Havazott az éjszaka. Te jutottál eszembe, Borkopfom. Vajon
hol tölthetted az éjszakát Bandler Stefivel? A tornaterem melletti hátsó
bejáratnál hagytam el az intézetet. A ruháktól akartam minál hamarább megszabadulni.
Felnéztem az ablakokra. Emlékezetemben felidéződtek az esti misék. Az első
este, mikor megláttam az aranyszőke puellát a kórusban. Úgy éreztem, mintha
Gabinka is ő lenne. Szinte eggyéforrtak. Nem tudtam őket egymástól megkülönböztetni.
Ők ketten egy, mondogattam magamban a Bijeszik-féle kalaposüzlet előtt
elhaladva. S magával ragadott az a mámorító érzés, mint mikor a Múzeumban
látott Viktória istennő bronzszobrának testhajlatait idéztem fel Pestről
hazafelé tartva. Aztán bágyadt szomorúság kerített hatalmába. Barátaim,
társaságotokat kerestem. Szerelemtől megsebzett fájó szívemre ti vagytok
a gyógyír. Mikor megláttam magam Grünhut Zsigmond könyvkereskedő kirakatüvegében,
gyorsabb tempóra váltottam, nehogy valaki felismerjen Bandler Stefi képében.
Az vigasztalt, hogy élünk, barátaim. Mikor elmeséltem nektek Flenger-béli
álmomat, Schön Attila hívta fel a figyelmemet arra, hogy tizennégyben a
cattarói ütközetben valóban találatot kapott és elsüllyedt többek között
a Zenta nevű cirkáló. Hozzátette, ha már a vízicsaták közül kellene választania,
akkor a Lerch Egon sorhajóhadnagy vezette V-12 tengeralattjárón teljesített
volna szolgálatot, mely két kilőtt torpedójával harcképtelenné tette a
franciák erős páncélos csatahajóját.
- A francia
parlamentben is nagy felzúdulást váltott ki az eset - tette hozzá Pepik
Zefstein. Majd újra Schön vette át a vezérszót:
- A franciák
ebből okulván a háború ideje alatt soha nem vezényeltek csatahajót az Adriára.
Ferenc József méltán tüntette ki Lerch sorhajóhadnagyot a Lipót-rend kardos
lovagkeresztjével, a legénység többi tagját pedig különböző fokozatú vitézségi
érmekkel látta el. - Engem mindig a magasság vonz - szóltál közbe, Borkopfom.
- Egy Vickers Vimy kétmotoros repülőgépből bombáztam volna le a franciákat.
- Most
már ne háborúzzunk, inkább igyunk meg még egy rundot! - javasolta Stofek.
- No, csak
szíp dúgokrú kő ámodnyi - mondta ki a végszót Herr Vincenzo. |
|