Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2002. 4.sz.
 
HAJTMAN BÉLA
 
Borkopfomnak
(részlet)
 

Nincs annál fölemelőbb érzés, mikor zsúfolásig megtelik városunk kultúrotthona, s a nézőseregben ott láthatlak benneteket kiöltözve, snájdig fiatalemberekként. Igaz, Borkopfom, te nem igazán adsz a külsőségekre, azért te is, a színházi bontonnak megfelelve tiszta, vasalt fehér inget váltottál erre az esti alkalomra. A legünnepélyesebben Herr Vincenzo tud kiöltözködni, ki ünnepnapokon a trencskót, a vízhatlan anyagból készült esőkabátot sohasem tudja nélkülözni. Vastag nyaka köré fehér selyemsálat tekert, de azt mindig olyan szertartásosan, szabályszerű pontossággal végzi, hogy a fekete csokornyakkendője egész felülete látszódjék a fehér sáltól. Ő különösen sokat költött a ruhafélékre. Sokszor hitelt vett fel, hogy megvehesse a legújabb divatos textíliákat. Azon kevesek közé tartozik városkánkban, kik Ehrenfeld József rőfös és divatáruházában vásárolnak. Barátunk előszerettel válogat a különféle selyeming, zephir, cérna és pamut vászonáruk, brokát, flanell, valamint a mintás sima és minden színben kapható crepe de Chine, georgette, Latin de Chine, ottomán jupone és selymes fehérneműk bőséges kínálatából.
     Városkánk szülötte, Simonyi Mária sok esztendő múltán szokatlan szerepet kapott a Pas sur la bouche című francia operettben. Az érzelmes-lírai bécsi operettek mellett egyre nagyobb népszerűségnek örvendtek a kissé pikáns és ehhez a pikantériához illő francia zenedarabok. A primadonna szerepében játszó Simonyi társa Vári Iván volt, ki nagyszerűt alakított a szájon csókolástól viszolygó, ám egyéb női testrészeket kiváltképp szerető buffóként. A francia operett hangszerelése nem annyira igényes, mint a klasszikus bécsi operetteké, de hát az én hangszeremre minden zeneműben nagy szükség van. Már többször elmondtam, nektek is, barátaim, a legnagyobb élményt számomra mégiscsak a hangverseny nyújtja. Olyankor a zene jut főszerephez, a hangszerek vetélkednek egymással, s nem kell szolgamód követni a színpadi énekes dallamvezetését, nem kell alárendelni magunkat a színpadi cselekménynek. Ha hangversenyt játszunk, ha nem, minden fellépés nagy ünnepnek számít. Talán meséltem már, Borkopf mesterem, hogy micsoda sikert könyvelhettünk el csehországi vendégszereplésünkkor Goldmark Károly Hegedűversenyével. A vonóskari bevezetés után hangzik fel a lágy, igen tartózkodó, szinte csak a harmóniaváltásokat jelző Air, a szólóhegedű egyszerű dallama. Mivel állandó szólóhegedűsünk, Reindl Józsi lebetegedett, én játszottam az Air-témát. Erőfeszítésemért, állóképességemért hosszan tartó tapssal jutalmazott meg a hálás zlíni közönség. Elmondhatatlan, leírhatatlan ez az érzés, barátaim.
     Csak Simonyi vendégszereplése után tudtam kideríteni, hogy a színésznő férje, a Harmatos rózsa írója is szerét ejtette az ünnepi előadásnak. Állítólag az Otthon Kávéházban vacsorázott Csajági Mancikáék társaságában. Mi ezalatt von Kuffner báró konyakját szopogattuk bécsi kávéink kanalazgatása közben. Stofek Tamás szerint Goldstein Irénke különösen csinos volt a színpad előterében, amint a zenészárok kottatartóira rögzített kislámpák fényében meg-megcsillantak ezüstös hajtűi kontyba font hajzatában.
     - Csak ne gúnyolódjék, Stofek úr - vetette közbe Pepík Zefstein.
     A minőségi konyak lassankénti elfogyasztásával Stofeknek az önbizalma is nőttön nőtt, s ezzel együtt csipkelődő természete is felülkerekedett. Rám pillantva megjegyezte, nagyon örült annak, hogy az előadás szünetében régi szerelmeivel futhatott össze, s az kiváltképp megelégedéssel töltötte el, hogy sikerült kitérnie a tisztikaros Schwitzer Rezső elől, ki erőszakos módon a tűzoltóegyletbe választott be bennünket.
     Az ünnepek nemcsak arra szolgálnak, hogy múltunk eseményeit elevenítsük fel, hanem a rejtélyes jövőnkről is ábrándokat szőjünk. Zefstein nem titkolta abbéle szándékát, hogy minden igyekezetével azon lesz, a politikusi pályára lépjen. Többször hangot adott azon véleményének, hogy a politikus nem elégedhet meg a körülmények és a történések tanulmányozásával, hanem a történelmi tapasztalatok segítségével a társadalom szervezetének elveit és törvényeit is alkalmaznia kell. Szerinte a jogos uralomra a képviseleti kormányzás a legalkalmasabb. Azon állítását sem titkolta, hogy a politikatudomány behatóbb tanulmányozásával nagyobb esélye lesz arra, ha nem is kormányzati szinten, de a parlamentben képviselje választóit. Azt sem rejtette véka alá, hogy csak tudatos stratégiával, meggyőző erejű szónoklataival fogja maga köré édesgetni választóit. A gyarapodó gyáripari munkásság új színt vitt a társadalom palettájára. Barátunkat fölöttébb nyugtalanították a különféle megmozdulások, munkássztrájkok. Városkánkban is zendülésre került sor, az építőmunkások, kőművesek követelték a nyolcórás munkaidőt, az órabér betartását, a fizetések emelését, a kollektív szerződések megkötését. A bérmunkások szakszervezete is megalakult. Az már végképp elkeserítette Zefsteint, hogy az ifjúság tömegszervezeteket alakítva bekapcsolódott az agitáló munkásmozgalmak pártéletébe. Országszerte megalakultak a proletár testedző egyesületek.
     - Nem ilyen korról álmodoztam - szokta mondogatni a tótmegyeri vadászatáról megérkezvén az úri asztaltársaság hölgykoszorújában adomázó bricsesznadrágos Pepíkünk. - Kivárom azt az érát, mikor újra a Rotschildok, Weiss Manfrédek és a nagybirtokos arisztokraták, a Schönbornok, Lobkovitzok és Esterházyak fognak kormányozni Szent István koronájának országaiban. Sors bona nihil aliud.
     Majd ekképp folytatta a mi kékvérű úrifiúnk:
     - Nem tarthat sokáig ez a proletkultos hullám. Igaz, ma még tehetetlenek vagyunk a munkásság viharos előrenyomulásának megfékezésében, de figyeljétek meg, barátaim, egyszer újra ránk virrad.
     - A munkáseszmék úgy terjednek, mint a szifilisz - szóltál közbe lakonikusan.
     - De már van ellene hatásos gyógyszer, a Salvarsan - szúrtam közbe.
     - Két fő ellenséggel kell szembenéznünk, a kommunizmussal és a nacionalizmussal - vette át a szót Schön. - Nincs ez így rendjén. Utcáinkat átkeresztelik, Széchenyiből Štefánik lesz. Ugyanerre a sorsra fognak jutni helységneveink is, a magyar családneveket a szlovák helyesíráshoz fogják igazítani.
     - Pekný lesz belőled! - röhögött fel Herr Vincenzo.
     - Das war nicht schön, ez nem nevetséges dolog, faszikám - intette csendre barátját Thor Zoltán. Majd így folytatta:
     - A minap a Klein-malom mentén sétáltam a Winter Ancsival, s képzeljétek, az emléktábla láttán a flengerista leány szlováktanára okfejtését tolmácsolta, miszerint a br. rövidítést bratiának kell olvasni, nem holmi bárónak.
     - A kurva állatja - fakadt ki Zefstein.
     - Hogy van a Bandler kislány? - próbált a női nem tündérvizére evezni Stofek Tamás, s téged akart szóra bírni, Borkopfom. - Még mindig olyan szégyenlős, mint elsős korában?
     - Miért van az, hogy olyan különösen szépek a flengerista puellák? Meg lehet őket egyáltalán baszni? - így Herr Vincenzó.
     - Mondasz valamit - bólintott rá sokatmondóan Thor Zoltán. - Jobban védik őket, mint a börtönlakókat. Szigorúan rendszabályozzák életüket. Egyedül azt nem tudják előre, mikor lovagol be hozzájuk a várva várt vörös király, bár közeledő patkódobogását annak is megérzik. A templombajárásuk idején, az esti misére való készülődésükkor szoktunk néha-néha elballagni a narancssárgás fényű leánynevelő intézet előtt, Borkopfom. S ekkor szokott - legalábbis engem, később megtudtam, téged is - hatalmába keríteni a nemi vágy. Kalandos tervünket szövögettük azokon a téli estéken. A pedellustól egy zacskó kapadohány fejében tudtuk meg, hogy azt a barna nagymellűt, kinek keblei templomba menet úgy hullámoztak, mint szélfúvásban az ipolyszalkai búzatábla kalásztengere, Bandler Stefinek hívják. Szájtátva néztük, amint a kettes sor bal oszlopának hatodikjaként belépett a Pax intrantibus feliratú bejárati ajtón.
     Mióta megláttuk őt, mi sem hiányozhattunk a hatórai szentmiséről. Te unitárius, én lutheránus lévén, kissé idegenkedtünk a pap mézesmázos kántálásaitól, de hát egy az Isten, Borkopfom, főleg, ha úgy szomjazik lelkünk, sóvárog testünk, mint kiszikkadt, kopár, víztelen föld. S én akkor még nem tudtam, hogy Bandler Stefin kívül a kar első sorában van még egy olyan puella, kinek ragyogó kékje úgy magával ragadott, hogy rögtön megtelék örömmel és Szentlélekkel. Téli estéken bebocsáttatást nyertünk az Isten házába, hogy e két tünemény csodálatára járjunk. Mi az oldalsó karban foglaltunk helyet, hogy megfigyelhessük, miként nyílik énekszóra ajkuk, mily gyöngédséggel kulcsolják imára kezüket. Azért forgattuk Bibliánkat azokban a napokban, hogy olyan igékre bukkanjunk, melyekkel kifejezhetnénk irántuk érzett vonzalmunkat. Napközben hiába közelítettük meg az Intézetet, még a portáig sem juthattunk el. Kiderítettem, hogy a szőkeség Béla községből származik. (Tudjátok, nagyhírű rajztanárunk, Thain János örökítette meg a bélai galambdúcos szérűkertet. Rögtön az ő tulipánmintás rajzai jutottak eszembe.) Ha Krisztusban, akkor benne is, a bélai leánykában is örvendeztem: azért vidult fel a szívem és ujjongott fel a nyelvem, még testem is reménységben fog nyugodni, mert nem hagyod lelkemet a halottak világában. S ehhez hasonlatos igerészeket akartam neki küldeni, de inamba szállt a bátorság, mikoron megláttam az őket körülbástyázó szigorú nővértekinteteket. Végül is arra az elhatározásra jutottunk, Borkopfom, hogy az intézeti címükre küldve egynéhány sorral kezdjük meg az izgalmasnak ígérkező ostromot. Arra is ügyelnünk kellett, csak nőnemű szerepben rejtjelezhettük gyöngybetűkbe foglalt őszinte gondolatainkat, mivel tudomásunkra jutott, hogy a főnővér az összes levelet átolvassa. Te, Borkopfom, az ószövetségi Rúth, én az Orfa álnevet választottam. Levélírásunk színhelyéül először a Zoltay utca sarkán lévő, késő estig nyitva tartó Fischer vendéglő szolgált. Az esti misék után kezünkben Bibliánkkal ültünk be a Meidlenger-kályha melletti asztalunkhoz. Városkánk bibliotékájának egynéhány verseskötetét, szerelmes aranykalendáriumait is magunkkal hordtuk, hogy szívhez szóló verssorokra bukkanjunk, de többször átolvastuk, vagy átírtuk, nehogy a férfiúi vágy kiteljesedése legyen kiolvasható, mert akkor lebukunk a leveleket tüzetesen átvizslató főnővér előtt. Eleinte nőköltőket kerestünk, kik lágy szólamú lantjaikon pengették meg a testvéri szerelem húrjait. Marguerite de Navarre, Szapphó, Anne de Noailles neve is a verssorok alá került, de ugyanúgy Maria Rilkét is megkockáztattuk, a Rainert elhagyván. Hosszas vitánk előzte meg azt, hogy a portugál Manuel Maria Barbosa de Borage nő-e, vagy férfi. Végül is a férfinemre utaló Manuelt inkább elhagytuk, csakhogy szerető barátnőként, anyaistenként fogadtassuk el magunkat a főnővér szemében.
     Gárdonyi Titkosnaplóját is felütöttük, hogy megtudjuk, neki miképpen sikerült rejtjeleznie a Tibetán grammarba foglalt kalligrafikus betűit? Addig izgattak a titkosírásnak vélt hieroglifái, míg fény nem derült megfejtésükre. Le is mondtunk arról, hogy a Gárdonyi-féle titkosírást fogjuk használni szerelmi vágyakozásunk kifejezésére. Ha emlékezetünkben felidéztük a zárdafőnöknő morózus tekintetét, szívünk vergődött keblünkben, halálos rémület fogott el. A szerelem szót s rokon értelmű társait száműznünk kellett a versekből, úgy írtuk át, hogy ne vétsünk a metrika ellen. Egymásnak olvastuk fel az átjavított versszakokat, hogy a szerelmes sorok az aggódó anya, a jóságos barátnő sorainak hassanak.
     Így lett a "szerelemben égek" helyett szeretettel védlek, az "ó, édes kéj" helyett mily kék az ég, s ha végigolvastuk a költeményeket, bizony magunk is meglepődtünk, mennyire átéljük a szerető nővér, hétfájdalmas szűzanya szerepét. A leveleket Lelley Heidivel juttattuk az Intézet portájára. Templomos lovagokként ültünk be esténként a karba, hogy újra láthassuk őket, a flengerista lányokat. Arra vetemedtünk, hogy a bibliaolvasó-cédulák hátoldalára írtuk igés üzeneteinket. Én nem mertem, de neked, Borkopfom, sikerült Bandler Stefi kezébe juttatnod aznapi igéidet, melyeket Esaiás próféta könyvéből választottál: "Tekints le az égből, nézz le szent és dicső hajlékodból: Hol van féltő szereteted és hatalmad?" Vagy: "Sokáig hallgattam, némán türtőztettem magam. De most zihálva nyögök, és lihegek, mint egy szülő asszony." Ruth. Engem is elfogott a remegés, mikor Stefi elérzékenyülten a szemedbe nézett. Akkor este döntöttem el, a responsorium alatt, mindent megteszek annak érdekében, hogy kettesben lehessetek. Az én bélai leánykám nem tanúsított nagy érdeklődést irányomban, később kiderítettem, a szülei már kiszemelték számára lovagját. Jól végigmértem Stefit, mellbőségét, testtartását, énektechnikáját is ellestem, s már láttam is magam a sárga keramittal kikövezett utcán a templomba vonuló flengeristák hatodikjaként lépegető galambszürke kabátos hullámzó keblű Bandler Stefijeként.
     Hálád s köszöneted jeléül drága virginiai pipadohánnyal láttál el, havannai fehér rummal itattál, de a barátságnak nincs fokmérője, ugyanúgy jólesik a kocsisok szítta sportcigaretták karcos íze is, vagy a túlcukrozott házipálinkáink tömény zamata.
     Steiner Miksa ruhaüzletéből kölcsönöztem ki a kabátkát, a többi kelléket a színjátszócsoport ruhatárából szereztem be. Télvíz idején nem nehéz nőnek álcázni magunkat, a legnagyobb fejtörést azonban a kebelrész kitömése jelentette. Mivel a Bandler-lánynak a kabátban is megmutatkozik hullámzó domborzata, nem volt könnyű dűlőre jutnunk, mivel tömjem ki magamon a neuhäuseli díva ruhatárából - Herr Vincenzó közbenjárásával - elorzott hatalmas melltartót. Gumilabdával, lufival vagy gézzel?
     A zoknik kevésnek bizonyultak, végül is Herr Vincenzó összegömbölyített hosszú szárú alsónadrágjai feleltek meg leginkább e célra. Parókát a színjátszócsoport gardróbjából sikerült kikunyerálnom. Épp az Osztrigás Micire voltak előkészítve a ruhakellékek. Stefinek sűrű, fekete hajzata volt, gazdag kínálat állt rendelkezésemre a fekete parókákból.
     - Egészen kívánatos vagy. Ha ezüstlaméba bújnál, a fejedre filckalapot tennél, úgy néznél ki, mint egy fővárosi dizőz - szólt be az öltözőbe Záhorszky Elemér, a színházrendező, miután szemrevételezett a tükör előtt. - Legalább megborotválkozhatnál, hogy ne úgy nézz ki, mint egy proli veréb.
     Bizony, barátaim, egyedül ennek a nem éppen kellemetes kötelességemnek kellett eleget tennem, babaseggsimára kellett megborotválnom magam, hogy zavartalanul be tudjak illeszkedni a templomba vonuló flengeristák közé. Az igés üzeneteiden kívül sikerült Stefi értésére adnod, Borkopfom, hogy mikoron a cipőbolt sarkánál balra fordulnak, akkor történik meg a váltás. "Eljön Sionhoz a Megváltó, Jákób megtérő bűnöseihez." Jó helynek bizonyult az utcasarok, mivel azt nem világította be az utcai gázlámpa. Azt, hogy hová viszed őt, meg sem kérdeztem tőled, a váltás izgalmával voltunk elfoglalva, no meg azt is megbeszéltük, hogy a miséről az Intézetbe menet ugyanott, a megvilágítatlan sarkon lesz a helycsere. Énekeskönyvet is sikerült beszereznem. Az énekek zömét több-kevesebb sikerrel készülődésem idején leblattoltam.
     Gloria, gloria, in excelsis Deo! Gloria, gloria, alleluja, alleluja!
     Dermesztő hideg volt azon az estén. Ánizsízű cukorkát nyomtál a kezembe, Borkopfom, hogy majdan a karéneklés közben szomszédaimat s az előttem ülőket ne csapja meg a bátorító italként megivott körtepálinkától bűzös leheletem. Leginkább a morózus, smasszernek is beillő főnevelőnőtől tartottam. Stefi ügyes mozdulattal kilépett a sorból, még arra is jutott ideje, hogy biztatásul megszorítsa a kezem, s fülembe súgja:
     - Vigyázzon magára, Goffa úr! Egynéhány megbízható társamat azért beavattam a titkunkba. Még egyszer oldalra sandítottam, s megelégedéssel töltött el, hogy egymást átölelve indultatok el a Komáromi utcán. Totyogósabbra, lassúbbra kellett fognom lépteimet. A mögöttem lépegetők kuncogva összesúgtak. Ez egyáltalán nem zavart, egyedül a főnökasszony leleplező tekintetétől féltem. Az igazat megvallva, legszívesebben már visszafelé haladtam volna a katonás sorokban. Belépéskor izgalmamban majdnem elfelejtettem keresztet vetni, az előttem állókat figyeltem, miként kell viselkednem. Mikoron elfoglaltuk a helyünket, a szigorú főnevelőnő megszámolt bennünket. Mindenkire futó pillantást vetett. "Domine Deus, Filius Patris, miserere nobis." Az aranyszínben pompázó oltárra szegeztem tekintetem. Lelki szemeim előtt először Bandler Stefi jelent meg pufók puttóként, majd az angyalibb arcú bélai leánykát idézte fel emlékezetem, ki a mögöttem lévő sorban bal oldalról harmadikként foglalt helyet. Ezt jól az agyamba véstem az előző szentmiséken. A megszólaló orgonasípok hangjára egészen megnyugodtam. Tudjátok, barátaim, ha felcsendül a zene, soha nem hagyhat el bennünket a reménységben való bizodalmunk. Arra is ügyeltem, zengő tenorom ne hallatsszék ki a cérnavékony, bizonytalan szopránok és erőtlen altok közül. A fejhangéneklést választottam, ez a hangtechnika és hangszín közelítette meg a leginkább a flengerista tizenévesek mennybéli hangját:
 

Mária, Mária, szép virágszál,
Mária, szikrázó nap.
Szeplőtlen fogantatott ártatlan lány.
Könyörögj érettünk, Anyánk!

     Egyre erőteljesebben hangzott az ének az orgonakísérettel. Az isteni gondviselés és az átszellemültség szent áhítatával hallgattam a prédikációt. Meg is feledkeztem rólad, Borkopfom. Mintha Bandler Stefivé lényegültem volna át. Mintha az ő szíve dobogott volna testemben, mintha az ő szemével láttam volna a gyertyák pislákoló lángját, mintha az ő fülével fogadtam volna be a szentbeszédet.
"Ujjongj, Sion leánya! Kiálts örömödben, Izráel!"
     Csupán akkor kezdtem magamba szállni és észhez térni, mikor oldalra tekintve megláttam a mogorva ábrázatú smasszer szemüvegkeretét. Megtapogattam bozontos műhajamat, Herr Vincenzó alsónadrágjaival kitömött mellem is megigazítottam, helyén van-e, órámra tekintettem, s a szent megváltás pillanatára vártam, mikor is a cipőbolt sarkán véget ér színjátékom, s a valós, a megtestesült Bandler Stefi veszi át az ő élete diktálta szerepét. Gondolatban, Borkopfom, már a Nemzeti Kávéházban jártam, ahol fahéjas forralt borainkat szürcsölgetjük.
     Nem siettettem az időt. Szinte biztos voltam abban, ha már énekszámmal nem hívtam fel magamra a figyelmet, külsőmmel sem fogok kitűnni a többi kóristalány közül. Záróénekként a 197-es számút énekeltük:
 

Áldásoddal megyünk, megyünk innen el.
Néked énekelünk boldog éneket.
Te vagy mindig velünk, ha útra kelünk.
Őrizd életünk mindennap!

Akkor rettentem meg, mikor áldozásra sorakoztak fel leánytársaim. Mit volt mit tenni, nem lóghattam ki a sorból. Míg szólt az ének, egyfolytában Istenemhez fohászkodtam, hogy majdan oldozzon fel nagy bűnöm alól, de e szent pillanatban kénytelen vagyok élni barátom s legfőképpen az ő Stefije érdekében katolikus testvéreim szertartásának szent jegyeivel. Szoknyámat kisimítva, arról győztem meg magamat, hogy akár Bandler Stefiként, akár Béla von Goffaként jót s Istennek tetsző cselekedetet viszek véghez. Mint gilisztára váró madárfióka, kitátottam a szám, behunytam a szemem, s vártam, amint Isten felkent szolgája nyelvemre helyezi az ostyaszeletet.
     - Menj már tovább - bökött meg hátulról az utánam következő flengerista. Mélyet lélegezvén, a főbejárat felé vettem az irányt. Szinte megkönnyebbülve borultam térdre s vetettem keresztet a megfeszített Jézus hatalmas képe előtt.
     A templom főbejáratán kilépve több flengerista puella tekintetét éreztem magamon. Szerencsére sikerült megtalálnom helyem, titkon az én szőkeségem figyeltem, hátha felém kacsint vagy legalább rám mosolyint. Az egyik leánytársának magyarázott valamit nagy hévvel.
     - Nem trécselünk! Sorakozó! - rikácsolta a pápaszemes főnevelőnő.
     Vajon melyik utcából bukkantok fel, Borkopfom? Órámra tekintettem. Biztosan már a sarkon vártok a gesztenyefa sötétjében. A cipőüzlet utcájában kopogtak a cipellősarkak, de bármennyire is meresztettem szemem a bolt irányába, még mindig nem láttalak benneteket. Két választási lehetőségen törtem a fejem: vagy kilépek a sorból, s eltűnök, vagy továbbra folytatom a szerepjátékot. Gyorsan határoztam. Nem tehettem meg azt veled, Borkopfom, hogy egyszerűen cserben hagyjalak benneteket, nem tudtam volna a szemetekbe nézni, utólag szégyelltem volna magam gyávaságom miatt. Még egyszer reménykedve oldalra, aztán hátrasandítottam. Nem láttalak benneteket sehol a zimankós estében. Szívem lépésről lépésre egyre erősebben kalimpált. Verejtékezni kezdtem. Istenem, kezedben van sorsom, ments meg engem a gyalázattól! Úgy éreztem magam, mint egy kiképzetlen, fegyvertelen kamaszfiú, ki fatális tévedés folytán a hadsereg kötelékébe kerül, s máris az első vonalba, rohamosztagosként; eszeveszett csatakiáltásaival épp a gépfegyvert ropogtató ellenség lánggyűrűjébe fut bele. A templomban elhangzott magasztaló énekek is eszembe jutottak: Magnificat, Magnificat, anima mea Dominum. Jubilate Deo, jubilate Deo, alleluja! Az előtérben feltűnt a megvilágított leánynevelő intézet sárgásszürke fala. Dona nobis pacem.
     - Csak semmi izgalom. Eddig jól játszottad szereped. Bent is vigyáznod kell! Állandóan engem kövess! Lent megvársz a földszinten. Azalatt fölszaladok a szobámba szappanért. Vacsorázni megyünk. Te vagy a szobatársam. Ugye, ha nem tévedek, Bandler Stefihez van szerencsém? - kérdezte cinkos mosollyal a mellettem tipegő puella.
     Küszködve préseltem ki magamból a választ:
     - Hát... tudod... izé... Stefi vagyok.
     - Még a hangszíned is megfelel, én mindjárt megdöglök - álmélkodott a szóra bíró flengerista. - Tehát, ahogy megbeszéltük.
     Miután a főnevelő eltűnt az irodájában, egyszeriben nagy zsivaly támadt, mindenki szétszéledt a folyosón. Voltak, kik egyenesen az étterembe rohantak, egynéhányan a mellékhelyiségbe szaladtak visongva. Nekem is jólesett volna a könnyítés, ám nem mertem elsomfordálni helyemről, nehogy faképnél hagyjon a szobatársam.
     - Stefi! - szólított meg egy férfihang a bejárat felől.
     Megrettentem. Nem tudtam eldönteni, mitévő legyek: odafordítsam-e a fejem, vagy várjam meg a következő felszólítást. Hátha van itt más Stefi is.
     - Maga a Bandler-lány, nemde? Na, jöjjön már ide, ajánlott levelet kapott!
     Kissé megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Megnyugtatott, hogy így kapásból felismer a portás.
     - Magánál van a személyi igazolványa?
     - Az fönt maradt a szobában - mondtam halkan.
     - Sebaj, nézze meg a múlt heti listát, onnan kiírhatja.
     - Köszönöm - nyugodtam meg apró sóhajokkal kísérve.
     - Hogy maga milyen csinos ma! És a levél nem kell? - szólt utánam negédesen. - Szerelmes maga mostanság, Stefánia!
     Zavart mosollyal kaptam ki kezéből a borítékot. Visszatipegtem a lépcsőkhöz.
     - Vesd le a kabátod, gyorsan felviszem! - serénykedett körülöttem jótevőm.
     A levelet gyors mozdulattal finom szövésű pulóverem alá bújtattam.
     Akadt ott hely bőven hatalmas melleim között. Milyen jó tündérmacska lehetnék, tűnődtem el, mikor hirtelen megláttam magam a falitükörben.
     - No, gyere utánam a mosdóba, utána falunk egyet!
     Kicsit furcsálltam, hogy mennyire szabadszájú, eleven ez a leány. Közben tekintetemmel a bélai szőkeséget lestem. Belevegyült az étkezde forgatagába. Gyorsan túl akartam lenni a vacsorán, nehogy valaki óvatlan kérdésével vagy megjegyzésével leleplezzen. Annak örültem volna a legjobban, ha magamra hagynak egy szobában, ahol megszabadulhatnék testemre tapadó ruháimtól, ahol végre kikapcsolhatom egyre szorosabbá váló melltartómat, aztán az éj leple alatt valahogy olajra lépnék, mert már percről percre kínzóbb teherként nehezedett rám a Bandler Stefinek való megfelelés nyűge.
     A rózsaszínű gyümölcsleves-sűrítmény után második fogásként rizsfelfújtat kaptunk.
     - A cseresznyemagokat nem a kompótostálba, hanem a nagytányérba tesszük vissza! - szólt rám erélyesen egy szemüveges flengerista, mintha Zefsteint hallottam volna.
     - Ne vedd figyelembe, ki nem állhatjuk őt. Mindenkit megkritizál - súgta oda jóakaróm.
     - Mikor van a takarodó? - kérdeztem tőle súgva.
     - Azzal még ráérünk. Előtte kötelező tanulás. Kilenctől tisztálkodás. Fél tízkor lámpaoltás. Csak nem vagy fáradt? - kérdezte ugyanolyan cinkos mosollyal, mint a folyosón.
     - Nem, csak gondolom, nemsokára meg kellene érkeznie az igazi Stefinek - mondtam reménykedve.
     - Ah, hová gondolsz? - méltatlankodott felháborodást színlelve. - Arra mindenki felfigyelne, ha két Bandlerbe ütközne. Ilyen végzetes hibát nem követhet el a mi Stefink. Nemcsak magát, téged is lebuktatna. Ne félj, ha már eddig nem jött, a te távozásod nélkül nem érkezhet meg, egyébként is, hadd élvezze barátod társaságát. Majd mi is teszünk róla, hogy jól érezzük egymást, nem igaz? - kacsintott felém kezem megszorítva.
     - De előtte tanulunk! - jegyeztem meg kötelességtudón.
     - De még mennyire! - vágott vissza örvendezve szent angyalom.
     Annak ellenére, hogy nem ízlett a vacsora, szófogadó kisgyerek módjára befaltam az egészet. A cseresznyemagokat a nagytányérra csúsztattam.
     - Kövess, lovagom! Lehetőleg senkivel se állj szóba! A nyomomban légy! Az a göndörhajú a mértanleckét fogja tőled kölcsönkérni. Mondjad neki, hogy majd átviszed hozzá.
     Nem így történt. Mindenki magával volt elfoglalva. Mint kiderült, a harmadikosok a másnapi latindolgozatra készültek.
     - Tudsz latinul? - kérdezte a lépcsőkhöz érve.
     - Hát én is tanultam, de nem vettem komolyan.
     - Hallottál Beccadelliről vagy Pacificus Maximusról? Remélem, Janusról biztos.
     - Hát, újabban a fordításaikról emlegetik őket oly gyakran.
     - Biztos ismered a Ladislavius de Jankowich vagy a Tsechy-féle fordításokat. Tudod, köztük vannak azok a seggbekefélősek is.
     Ezek után nemcsak szabadszájúnak, hanem flengeristához méltatlan módon túlontúl szókimondónak tűnt az én újdonsült hálótársam.
     Majd ekképp folytatta:
     - Csak az a baj, hogy tőlünk nem a pajzánokat kérik számon, hanem az unalmas De bello Troianóról kell mesélnünk, meg a De septem mundi miraculisról.
     - S akkor, hogy kerültetek ezekhez a pajzán szövegekhez?
     - Ez hosszú történet. Röviden annyit, hogy egy Zoo Germanicus nevű irodalomtudóst hívott meg az intézetünkbe történelemtanárunk, dr. Noszkay Ödön, ki hosszas tiszteletkörökkel, de ugyanolyan nagy szeretettel mutatta be nekünk a gyér hajzatú délceg ifjút. A szeme olyan szép kék volt, mint a Garam menti kurtaszoknyás menyecskék pártájának gyöngysora.
     Közben a szobánkhoz értünk. Székre ülvén, tovább biztattam a leányt, csak folytassa elkezdett mondandóját.
     - Nos, Noszkay tanárunk valamiféle elintézendő dolgára hivatkozván, magunkra hagyott az irodalomtudóssal. Addig, míg a tankönyvünkből is ismert szemelvényekről és írókról beszélt, unottan hallgattuk a literátort. Akkor kezdett izgalmassá válni előadása, mikor az imént említett Tsechy-féle fordításokra tért rá. Megkértük őt, lassabban idézzen, hogy fel tudjuk írni jegyzetfüzetünkbe a sikamlós sorokat. Az is tollat ragadott, aki csak semmittevésében ült be az előadásra. Először latinul, majd magyarul diktálta az epigrammákat. Egy füzetrevalót írtunk össze. Megkérdeztük tőle, nyomtatásban mikor fognak ezek a költemények megjelenni, csak annyit mondott, hogy ennek nincs semmi akadálya, a honoráriumok körül vannak bonyodalmak, de ezek már nem ránk tartoznak.
     - S hogy hangzanak azok a versek? - kérdeztem kíváncsiskodva.
     Könyvespolcáról leemelte a Linguam Latinam disco című tankönyvét, s egy jegyzettömböt tett maga elé.
     - Hogy megkíméljelek a latintól, rögtön a fordítást olvasom: Jaj nekem, annyira nagy s oly súlyos! A jónép háromlábúnak csúfol a hossza miatt. / Ámde mit ér, ha nőm nem elégül tőle ki mégsem, s azt szajkózza csupán, hogy rövid és nyomorék? / Óriás barlangot tömköd, mely vak s feneketlen... Vagy: Így te se félj, ha föláll Ursától bőszen a farkad, / És ha a vágy bőszít: mert pinabűze elűz. Nem mintha a seggbebaszós rigmusok nem érdekeltek volna a továbbiakban, silentiumra intettem Ursulámat, nehogy belépjen valamelyik smasszer, s elorozza tőle e féltve őrzött verssorokat.
     - Áruld el nekem, hogy hívnak téged, te szépleány? - kérdeztem az epigramma felolvasások utáni vérbő hangulatomban.
     - Böck Elvirának.
     - Micsoda? - képedtem el a név hallatán. - Te vagy a nagy múltú dizőz, Leopoldina lánya? Ő már többször vendégszerepelt városkánk színpadán.
     - Így van. Egy ilyen vendégszereplés apropóján kerültem én ide. Bohém életű pesti anyám meg akart óvni a nagyvilági élettől, s egy jónevű kisvárosi leánynevelde után érdeklődött, hogy majdan tisztes álláshoz jussak. Így akadt erre az intézetre. Míg én itt senyvedek, addig ő holmi banküzelmeikről elhíresült táskás szemű strómanokkal, magukat üzletembereknek kiadó eladósodott hamiskártyásokkal járja a világ nagy színpadait.
     - És annyira rossz itt neked, Elvira?
     - Nem tagadhatom meg anyámat. Minél elszigeteltebben élünk ebben a szűzgarázsban, minél szigorúbb erkölcsi és egyházi nevelésben akarnak részesíteni ezek az életunt aggszüzek, annál nagyobb bennünk az ellenállás, a kitörési vágy. A templomban egész este azért fohászkodtam, hogy ne érkezzen meg Stefi a megbeszélt időpontban a helyszínre. Ne csak neki legyen karácsonya - lelkendezett felém kacsintva Leopoldina lánya.
     - No, nem akarom, hogy a városban liliomtiprással, a flengerista lányok megrontásával...
     - Liliomtiprás? - nevetett harsányan Elvira. - Hisz azon már mindannyian túl vagyunk ezen a folyosón. Aki közülünk már beiratkozott a városi bibliotékába, az már tudja, mitől döglik a légy.
     - Nem értem - hüledeztem.
     - Mikor ide kerültem, futótűzként terjedt a hír, hogy a helyi könyvtárban van egy alkalmazott, neked elárulom, elég megbízható pofának tűnsz, bizonyos Francesco de Balage, ki fájdalommentesen veszi el a flengeristák szüzességét. Persze először elkéri a személyi igazolványunkat, hogy megtudja, hány éves az illető. Tizenhat alá nem megy a pasas. És tényleg, meggyőződhettünk arról, hogy fájdalom nélkül átsegít a túlsó partra.
     - Hol csinálja mindezt?
     - Irodájában, a vaskos lexikonok között. Van egy piros színű nagykönyve, melybe az időpontokat írja, mikor kinek kell jönnie.
     - És mi van, ha valaki többször megy hozzá?
     - Annak örülne a legjobban. Én is gondoltam rá, de nem mertem, úgy éreztem, szerelmes leszek belé, s ezáltal lemond karitatív tevékenységéről, megszegve a flengerista hagyományt. Már megkapta tőlünk az elsősök névsorát.
     - Hányan vannak?
     - No, most már sokat beszéltem.
     Fölugrott az ágyáról, kitekintett a folyosóra, majd vendéghajamba túrva, szájon csókolt. Ezt nem hagyhattam viszonzatlanul. Annak is örültem, hogy végre leráncigálhattam magamról a színtársulat ruhaneműit. Meglovagolt. Mikoron ágaskodó nyársamra csúszott rá, nyeríteni kezdett. Ujjamat számra téve jelezve pisszegtem, hogy ne hangoskodjon.
     - Jó, jó - sóhajtozott visszafojtott hangon élvezve.
     Aztán már csak nyihogott, mint a kanca mellett nyargalászó kiscsikó. Fekete szeméből csalafinta pajzánság sugárzott. Fitos orra, kissé ferde vágású mandulaszeme duzzadt, babaarca csupa mosoly volt. Jó ideje tartó ügetései után kezdetét vette a díjugratás. Cirógatásával újabb lovagi ütközetre ösztökélt, szinte megsarkantyúzott a selma cica. Mikoron fölülről hatoltam belé, úgy szállt gyöngyöző nevetése, mint menyegzői harsona kacagása. Kénytelen voltam tűzszünetet elrendelni, nehogy idejekorán vessenek véget örömünknek. Sikolyai tompítására Herr Vincenzo vastag alsónadrágjába fúrta fejét. Ó, mamma mia, mekkora keblek! Úgy rángatóztak, mint hajdani fizikaórákon a Galvani-kísérletekben a békacomb. Nemi vágyamat Herr Vincenzo levendula illatú öblítővízben mosott alsóneműjének kipárolgása is fokozta. Rövid sikongatásaival még előrenyomulóbb, támadóbb attakra sarkallt. Patakokban folyt rólam a verejték. Könyörgő mégeket seppegett fülembe. Végül úgy ugrottam le róla, mint a vadászatokon a döglésbe hulló nyúl. Erősen magához szorított. Apró csókjai arcom gödreit hűsítették. Nyelve hegyével írt homlokomra valamit. Mély álomba zuhantam.
     Eldördültek az első lövések. A támaszpontról, az öbölbe telepített számos lövegből kényelmesen lőtték az ott horgonyzó k.u.k.-s hajókat, köztük a miénket is. Mi is viszonoztuk a tüzet, és szétlőttük a felállított rádióállomásukat. Az Adrián számolnunk kellett a két nagyhatalom hajóhadának feltűnésével. A 11 egységből álló francia és 8 egységből álló brit hajóhaddal vettük fel a küzdelmet. Az ellenséges csatahajóról kaptuk a felszólítást, hogy adjuk meg magunkat. Válaszul Schön Attila fregattkapitány felvonatta legénységével a hadilobogót, ami azt jelentette, hogy felveszi a kesztyűt a túlerővel szemben. Ezzel megkezdődött a küzdelem. A francia és brit hadihajók már messziről megkezdték a tüzelést. Ezt mi csak akkor tudtuk viszonozni, amikor a közöttünk lévő távolság 10 ezer méterre csökkent, mert lövegeink nem hordtak messzebbre. Egy telitalálat hamarosan mozgásképtelenné tette cirkálónkat, ideális célpontot nyújtottunk. Herr Vincenzo a fedélzeten fel-alá futkosva, jajveszékelve, hatalmas fehér zsebkendőjét lobogtatta meg. Stofek Tamás mélyeket kortyolt a kishordónyi italkészletből, készen állt a halálra. Pepik Zefstein a rádió hullámhosszán akarta felvenni a szövetségesekkel a kapcsolatot.
     Egyedül Samuel Borkopf őrizte meg higgadt nyugalmát. Kaján vigyorral szólt társaihoz:
     - Mi a faszt keresünk itt? Nem megmondtam, hogy inkább repülőre ülhettünk volna, ahhoz legalább én is értek. Vagy legalább tengeralattjáróra.
     Kigyulladtunk. Süllyedni kezdtünk. Én egy levél megírásán törtem a fejem. Nem tudtam eldönteni, hogy vesszőt vagy felkiáltójelet tegyek-e a megszólítás után. Az épségben maradt ágyúinkkal Pepik próbált tüzelni. Végül lengő lobogóval merülni kezdett cirkálónk a hullámsírba. Schön fregattkapitány még idejében parancsot adott a hajó elhagyására. Mikor észrevette, hogy a hajón maradtunk, visszaúszott és felkapaszkodott az égő roncsra.
     Szanaszét hevertek a ruhadarabok. Parókám a földön, melltartóm az ágy végében. Egyedül a Steiner Miksa ruhaüzletéből kikölcsönzött szürke kabátot érte a megtisztelő hely a félig kinyitott szekrényben. Mintha arra figyelmeztetne, hogy el kellene már hagynom ezt a szobát s az egész épületet. Az este leráncigált pulóverem alól az ajánlott levél sarka kandikált ki. A címzett neve alatt a főnővér ceruzavonása volt látható: át lehet adni. Magyarországon adták fel. Az asztalra dobtam. Az ágy fölötti polcra tévedt tekintetem. Az Egyetemes Regénytár egynémely piros bőrbevonatú kötete sorjázott végig. Tarchetti: A szív küzdelmei, Mera: Kerüld az asszonyt, Mikszáth: A lohinai fű. A szemközti polcon, a Böck-sarj ágya fölött rendezetlenül hevertek a kötetek.
     John Cleland: Fanny Hill, Henry Fielding: Shamela. Egy ütött-kopott, a gyakori használattól többször becsomagolt kemény borítójú könyv ragadta meg figyelmemet: Magyar bábakönyv okleveles bábáknak. Érdeklődéssel lapoztam bele a szabályzatba. Egy megjelölt helyen A kitolás időszaka című fejezet volt olvasható. A képen egy jókora vaginában a magzat fejebúbja volt látható. Beleolvastam a kép alatti részbe: A kitolás időszaka a méhszáj eltűnésével kezdődik és a magzat kitolásával kezdődik. A magzat teste az előkészített szülőcsatornán át lassankint kinyomul. A magzatnak ezt a kinyomulását a tolófájdalmak hozzák létre a hasprés segítségével.
     Lépteket hallottam a folyosóról. Fejemre igazítottam a parókát, az alsónadrágokat a mellkasomra kapcsolt melltartóba gyömöszöltem. A tükörből borostás állam riasztott el. Havazott az éjszaka. Te jutottál eszembe, Borkopfom. Vajon hol tölthetted az éjszakát Bandler Stefivel? A tornaterem melletti hátsó bejáratnál hagytam el az intézetet. A ruháktól akartam minál hamarább megszabadulni. Felnéztem az ablakokra. Emlékezetemben felidéződtek az esti misék. Az első este, mikor megláttam az aranyszőke puellát a kórusban. Úgy éreztem, mintha Gabinka is ő lenne. Szinte eggyéforrtak. Nem tudtam őket egymástól megkülönböztetni. Ők ketten egy, mondogattam magamban a Bijeszik-féle kalaposüzlet előtt elhaladva. S magával ragadott az a mámorító érzés, mint mikor a Múzeumban látott Viktória istennő bronzszobrának testhajlatait idéztem fel Pestről hazafelé tartva. Aztán bágyadt szomorúság kerített hatalmába. Barátaim, társaságotokat kerestem. Szerelemtől megsebzett fájó szívemre ti vagytok a gyógyír. Mikor megláttam magam Grünhut Zsigmond könyvkereskedő kirakatüvegében, gyorsabb tempóra váltottam, nehogy valaki felismerjen Bandler Stefi képében. Az vigasztalt, hogy élünk, barátaim. Mikor elmeséltem nektek Flenger-béli álmomat, Schön Attila hívta fel a figyelmemet arra, hogy tizennégyben a cattarói ütközetben valóban találatot kapott és elsüllyedt többek között a Zenta nevű cirkáló. Hozzátette, ha már a vízicsaták közül kellene választania, akkor a Lerch Egon sorhajóhadnagy vezette V-12 tengeralattjárón teljesített volna szolgálatot, mely két kilőtt torpedójával harcképtelenné tette a franciák erős páncélos csatahajóját.
     - A francia parlamentben is nagy felzúdulást váltott ki az eset - tette hozzá Pepik Zefstein. Majd újra Schön vette át a vezérszót:
     - A franciák ebből okulván a háború ideje alatt soha nem vezényeltek csatahajót az Adriára. Ferenc József méltán tüntette ki Lerch sorhajóhadnagyot a Lipót-rend kardos lovagkeresztjével, a legénység többi tagját pedig különböző fokozatú vitézségi érmekkel látta el. - Engem mindig a magasság vonz - szóltál közbe, Borkopfom. - Egy Vickers Vimy kétmotoros repülőgépből bombáztam volna le a franciákat.
     - Most már ne háborúzzunk, inkább igyunk meg még egy rundot! - javasolta Stofek.
     - No, csak szíp dúgokrú kő ámodnyi - mondta ki a végszót Herr Vincenzo.