Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2002. 3.sz.
 
JÁSZ ATTILA
 
Sajátnapló
 

A SZILVESZTER VÉGÜL IS JÓL TELT. Furcsa, hogy az ember egyik pillanatról a másikra azon veszi magát észre, hogy alapvetően megváltoztak a szokásai, vagy ha úgy tetszik az életfilozófiája. De nem kell ilyen messzire nyúlni, egyszerűen jól éreztük magunkat a gyerekkavalkád közepében, attól függetlenül, hogy nem tudtunk (mi, felnőttek) két mondatot váltani, mert vagy sírt valamelyik kisebb gyerek, vagy valamelyik kicsit nagyobb rántotta le az ünnepi vacsora teli táljait, s nem is volt igazi közös vacsora, mert részletekben tudtunk csak asztalhoz ülni, és Kusturica Macskajaját nemhogy megnézni, de még felvenni se sikerült egészében. Ettől függetlenül tehát, jól sikerült a "buli", láthatólag mindenki jól érezte magát. Nyilván nem hagy majd maradandó nyomot bennünk, bennem legalábbis ez a 2001-2002-es határátlépés, mint ahogy annakidején, tizennyolc éves koromban igen csak maradandót hagyott. ’84 szilveszter éjjelére őrséget vállaltam, ha már nem mehetek haza, legalább ne kelljen a laktanyában töltenem az időt. Éjfélkor kint álltam tehát a külső bázis őrtornya mellett, messze a várostól, egy puszta közepén, és a friss hóban gázolgattam, mondhatni előírásszerűen. Egyszer csak a kerítésen túlról alakokat láttam közeledni az őrtorony felé. Lőtávolon belül felszólítottam őket, ahogy kell, mire kiderült, hogy a főiskolás lányok jöttek ki köszönteni, és átadtak a kerítésen egy üveg pezsgőt, amit az őrszobán a többiekkel, az őrparancsnok rosszallása ellenére megittunk. Másik maradandó szilveszteri élményem már egyetem után volt, Őskün dolgoztam egyszemélyes művelődési ház igazgatóként, a Bakony alján. A szolgálati, tornácos parasztházban két kutyával laktam együtt. Velük szilvesztereztem. Három elhasznált, műbőr fotelt beállítottam a tévé elé, megnéztünk valami régi, vicces filmet, miközben elfogyasztottuk a boltban vásárolt virslimennyiséget. Éjfél után kimentünk a mezőre, s a friss hóban hatalmasat sétáltunk. Ha mégis emlékezetes lesz ez a mostani szilveszter, azért, mert a fentebb elmesélt egyik főszereplő (Sanyi, a másikat sajnos nem tudtam magammal hozni Ősküről annak idején) már nem tölthette velem, noha számos emlékezetre nem méltó szilveszter éjszakát töltöttünk együtt különböző lakóhelyeink fürdőszobájában. (Ugyanis nagyon félt a petárdáktól.)

EZÜSTKÁRÁSZ. Szerintem nagyon szép szó, szívesen írnék ilyen címmel egy kötetet, melynek borítóján egy szép, egyszerű hal csilloghatna. De a címen s a borítón kívül semmilyen ötletem nincs, miről is szólna ez a könyv A megnevezés szépségén túl egyéb talányosság is kötődik e halfajtához, szűznemzéssel szaporodik. Azaz "egy anya minden utóda, néhány százezer ivadék, azonos géneket tartalmazó klón", tudom meg Csányi Vilmos kitűnő, letehetetlen könyvéből, mely válogatott tanulmányait tartalmazza. (Csányit annak idején, főiskolás koromban olvasni kellett, de csak a neve maradt meg, most viszont, az ÉLETMŰVÉSZET-számban újra felfedeztem, sőt nem újra, hanem egyáltalán.) És bár a vízibolha is szűznemzéssel szaporodik, az kevésbé inspirál használhatatlan ötletekre. De viccet félretéve, Csányi könyve komoly, mély és érthető. (Nem utolsó szempont!) Evolúció vagy teremtéselmélet - engem ez a kérdés nagyon izgat. Hogy kizárja-e egymást e két megközelítési irányzat. Az evolúciós elméletet egyelőre megdönteni, miként azt tanultuk is, nemigen lehet. Azt is tudjuk, hogy a környezet felelős az evolúciós változásokért. A kérdés, mondja Csányi, nem az többé, hogyan alakította ki a megváltozott környezet az adott fajt, hanem "miért és hogyan változott meg a környezet". És elismeri, hogy erre a tudomány nem tud kielégítő választ adni. Az emberi személyiség kialakulása viszont nem tekinthető az evolúciós folyamat részének, mivel egyetlen példányban létezik csak. (Ahogy a társadalmi rendszerek is, állítja Csányi.) A tudós következtetése tehát az, hogy az evolúció nem külső, hanem belső ok miatt következik be. Célja, a létezés, önmagában van. Végső következtetése pedig az, hogy "az evolúció a teremtés mechanizmusa". Nekem ez a megfogalmazás nagyon tetszik, mivel ebben az eddig nagyjából ellentétesnek gondolt elmélet találkozik, és nem zárja ki egymást.

MIRE "GONDOLHAT" ÁLMÁBAN két és fél hónapos fiam, amikor fülig érő szájjal mosolyog. A cicire, a melegre, a fényre?

ISTENEM, ITT VANNAK ÚJRA a dolgos hétköznapok. De jó!

A DELFINEKRŐL olvasok Csányinál, leír egy érdekes kommunikációs kísérletet. Két egymástól távoli medencében helyeztek el egy-egy delfint. "Telefonon", mikrofonokkal és hangszórókkal tarthatták egymás között a kapcsolatot, csicsereghettek, cseveghettek egymással. A kísérlet érdekében mindkét delfin medencéjébe két lámpát és egy pedált is elhelyeztek. A lenyomható pedál egy haladagoló készüléket működtetett. A halak viszont csak akkor potyogtak a medencébe, ha a delfin egy adott fényjelre nyomta meg a pedált, s a másik (!) delfin kapott egy halat. És fordítva ugyanígy. Ezáltal a delfinek csak akkor juthattak halhoz, ha a másik medencében lévő delfin az adott fényjelre reagálva jelzi társának, hogy nyomja le a pedált. A delfinek a társuktól szerzett információ segítségével pillanatok alatt megtanulták használni a haladagoló készüléket. A kísérlet részeként kikapcsolták a mikrofonokat, amikor is a delfinek nem tudták megfelelően használni a pedálokat. Azt tehát eddig is tudták, hogy "az ember után delfinek agya a legbonyolultabb biológiai szerkezet a Földön", de e kísérlet nyomán kiderült, hogy a delfinek beszélgetnek, azaz információkat cserélnek egymás között.

NÉVNAPI RAJZOT kapok a lányomtól, négy életképet. Az egyiken kosarazok, s a lábjegyzet szerint "1 hejezet" vagyok (ami azt jelenti, tűrhetően tudok játszani), a másodikon fekszem a kádban, kezemben könyv, a kád szélén borospohár. A harmadikon (micsoda változatosság) kezemben könyv, ülök a fotelben. A negyediken hatalmas karcsapásokkal szelem az uszoda vizét. Végül is egész jó perspektívák így az év elején.
A JÓ SZNOB HOLTIG TANUL. Itt vidéken sajnos nincsenek jó értelemben vett sznobok, ez látszik is a művészeti életen. 

REDŐNYDOKI. A szó varázsereje manapság is hat az emberre, a rengeteg redőnyszerelő hirdetése közül, ezt a szerencsétlen kóklert hívtuk ki, aki megpróbált becsapni minket és csapnivaló munkát végzett. Hiába ígérte meg, azóta se jött vissza kijavítani elkövetett hibáit. Ezért még ma is gyakran eszembe jut, hogy bedőltünk egy ilyen hangzatos, jópofa szlogennek. Haragudni mégsem tudok rá, mert munka közben kiderült, hogy egy lelkileg defektes, kisebbségi komplexusos ember, akinek nem sikerült az élete, de legalább pénzt akar, ha tisztességtelenül is. Szerencsétlenségére itt hagyta spéci ollóját, a nagy kapkodásban, benne a redőnytokban. Úgy gondoltam, kiérdemelte ezt a veszteséget, s volt egy sansza, ha visszajön, visszakapja.

CSÁNYI ZSENIÁLIS. Kifejti, hogy biológiailag poligám tendenciákat hordozunk génjeinkben (az emberré válást megelőző időkből), az emberré válás során azonban a szocializálódás következtében (csapatban élés) kialakultak a monogám tendenciák, "és ezt erősítette a szexualitás kettős funkciója is". Azaz, hogy a szex egyik funkciója az utódnemzés, másik pedig a hím agresszivitásának csökkentése. Csányi példái nagyon meggyőzőek. A hím oroszlán egy utódra eső párosodási aktusainak száma 3000, míg az embernél 2500. Tehát az utódnemzésen kívüli szex nem csupán emberi aberráció. Viszonylag ismert dolog, hogy a hím oroszlánok ivarérett (testvér)csapata úgy szerez magának nőstényeket, hogy megtámadnak egy másik nőstényekből és öregebb hímekből álló csapatot. A hímeket elüldözik vagy megölik, miként azok kölykeit is (teljesen racionális okból, hogy a nőstény ismét nemzőképes legyen). Egy másik tanulságos példát is mesél Csányi, a törpecsimpánzokról, a bonobókról. "A bonobó nőstények az életidejük nyolcvan százalékában hajlandóak a párosodásra, és a hímek ezt a lehetőséget alaposan ki is használják, a feltűnő csak az, hogy ha a nőstények fogamzóképesek, akkor minden rábeszélés nélkül hajlandóak párosodni, míg a fogamzóképes perióduson kívül csak akkor, ha a hímek valamiféle ajándékot, leginkább valamilyen kívánatos falatot, hoznak nekik. A legősibb szolgáltatásnak tehát evolúcióbiológiai alapjai vannak..."

CSENGŐ AGRESSZÍV HANGJA SZAKÍTOTTA ÁT álmaink szövetét. Természetesen akkor nem tűnt ennyire poétikusnak a sötétbe belehasító csengőhang, félkábán ugrottunk ki az ágyból, hogy mi van, s mire egy nadrágot magamra ráncigáltam, már negyedszer nyomta meg a csengőt az ismeretlen az éjszakában. Mire kitántorogtam, kiderült, hogy már hajnalodik, és a szomszédba hoztak szenet, csak eltévesztették a házszámot. Mire azonban a bosszankodásba belefoghattam volna, felébredtem annyira, hogy felmérjem, már fél órája fel kellett volna kelnünk. Szerencsére tehát tévesen csengettek be.

9-10 ÉVES FORMA NÉGER KISLÁNY lépett be a szaunába, törölközőbe burkolózva, s azt mondta, jaj, de jó meleg van itt.

VANNAK PILLANATOK, igen hosszúak, amikor nagyon hiányzik a kutyám. Nem a séták, a rendszeresség, ahogy gondoltam, hanem a testi kontaktus, a szőre tapintása, tenyerembe simuló-illeszkedő koponyája, s ahogy írok róla, szinte érzem az "észdudor" érintését. Hiányzik az a fajta kommunikáció is, hogy beszélek hozzá, ő meg néz rám értelmesen, nem mintha értené, hanem érti. Csányi, kedvenc etológusom szerint a kutya nagyon fontos szerepet játszott a beszéd, az emberi nyelv kialakulásában is. Azt írja, már a legelső homo sapiens leletek mellett is találtak farkas(kutya)csontszerű leleteket. Néha észreveszem, hogy a fiamhoz beszélek úgy, ahogy a kutyámhoz is szoktam. Mentségemre legyen, szintén Csányinál olvasom, hogy kísérleti tesztekkel vizsgálták a kutyák viselkedését, teljesen analóg volt a gyerekekével. Hirtelen indíttatásból megveszem a lányomnak a legújabb Kutya című újságot, nézegetjük, s már tudunk róla beszélni, milyen kutyánk legyen majd. A címoldalon egy magyar vizsla. Gyerekkorom kedvenc kutyája, tetszik most is. Mert ír szetter még egyszer nem lehet. Legalábbis azt gondolom, nem csapom be magam és a kutyát sem kínzom az ismétlődés álideológiájával.

A MADARAK MOZDULATLANUL ÜLNEK az etető körül. Ezt látom, mikor véletlenül kitéved a pillantásom, s rájövök, hogy elfelejtettem nekik magot szórni. Türelmesen várnak.

TALÁLTAM EGY KISMACSKÁT a fenyőfán. Ahogy benyitottam a kapun, éktelen nyávogásba fogott. Szinte a fejem fölül jött a hang, mintha az ég szólna hozzám panaszos macskahangon. Olyan magasra mászott az ezüstfenyőn, hogy a hosszú, kettőslétráról is alig értem el. A lakásban közvetlenül viselkedett, sőt viselkedik a jelen pillanatig. Mindenesetre adtunk neki még egy sanszot, hogy hazamenjen, ha akar (a szomszédokat megkérdeztük, nem hiányzott sehonnan). Hazamenni nem akar, csak a tiszafára mászott fel újból, s megint csak le kellett szednem. Aztán meg az ablak fölé, a vakolaton, végül a terasztető vasáról kellett levarázsolnom. Mi lesz vele, nem kell senkinek, s valójában nekünk sem hiányzott. Bár előző két macskánk is hasonló módon került hozzánk. A hasonlóságok tényleg vonzák egymást.

AZ IDŐRŐL MÉG MINDIG AZT KÉPZELJÜK, hogy stagnál, hosszú, álló pillanatokból áll, és lassú kattanásokkal (képváltásokkal) fordulnak át eymásba. De az idő természete nem ilyen, látom a fiamon, pontosabban érzékelem, hogy noha minden nap látom, szinte csak képek vannak a fejemben, mikor még nagyon pici volt, egy-két hetes, meg most, mikor csupa értelem és figyelem, és hangomra-látásomra mosollyal reagál. De közte, mintha kimaradtak volna fázisok.

APÁM FELESÉGE MEGTALÁLTA apám holmijai között a bölcsődés füzetemet, amelybe mind a gondozók, mind a szüleim feljegyezték néhány sorban, hogy aznap mi történt velem. Elhozta tehát névnapi ajándék gyanánt, és nagy örömet szerzett vele. A szüleim kézírása jól felismerhető, nemcsak a kézírásuk jellemző nagyon, már akkor, ez a "napló" másfél és két éves korom között rögzült, hanem a mondataik, és a gondozónők, kedves, ám gyalázatos helyesírással bevésett sorai. Tulajdonképpen messzemenő következtetéseket vonhatnék le abból, hogy a fejlődésem ezen szakaszán milyen jegyeket produkáltam. ("Attikára nincs panasz. Ma jól ebédelt és nyugodtan aludt. Széklete délelőtt volt, de sajnos nem oda, ahova egy ilyen nagyfiúnak kellene. - Jolika néni") És persze szerettem, ha olvasnak nekem, állítólag verseket is mondtam stb. De az egész füzettörténetben nem ez az érdekes, hanem az, hogy anyám és apám kapcsolata megromlásának a határán "játszódik". Szüleim bejegyzései egyre szikárabbak, evésre és székletre koncentrálódnak, tőmondatokban. És gyakoriak az éjszakáimra vonatkozó, aggódó megjegyzések is, hogy nyugtalanul alszom. Mindennek más folytatás tudatában nem kellene jelentőséget tulajdonítani. De az a tény, hogy anyám másfél éves koromban vissza akart menni dolgozni, utólag visszanézve, sok mindenre fényt derít. Apám nyilván nem akarta, s ez óhatatlanul benne van a mondataiban, abban a néhány fájdalmas sorban, amit reflexióként, a védelmemben, finom betűivel jelzett. Pedig teljesen harmonikus, normális gyerek voltam akkor még, ez kitűnik a gondozók megjegyzéseiből. (Ld. az idézett részt.) A gondok, velem (számomra is érzékelhetően) a különköltözés után, az iskolával és az iskolában kezdődtek. Nyilván ez sem véletlen. Ám ez a "fejlődési napló" kétéves korom után megszakad, az utolsó feljegyzések tüszős mandulagyulladásról adnak hírt. Ez után kerülhetett sor a mandulám eltávolítására, első megmaradt, gyerekkori emlékemre. A fájdalomra, nem a műtétére, hanem hogy egyedül és ott hagytak a kórházban, és hogy vigasztalhatatlanul sírtam végig azt az egy hetet.

SZABAD SZOMBAT. Először a régi, eladatlan lakást önti el a víz, mint azt a szemben lakó "banyától" telefonon megtudjuk. Miközben indulok, (új) házunk előtt látom, hogy az utcai lámpaoszlopokra új kábeleket feszítenek ki, s a vastag vezeték teljes súlyával a telefonvezetékünkön "pihen". Figyelek, hát, mert furcsa bizsergést érzek a közelmúltat raktározó emlékfiókban a "szakemberek" címszónál. Aztán megnyugtatom magam, teljesen paranoiás lettem az ügytől, nyugi, nyugi. Miközben figyelem a szakemberek tevékenységét, akik láthatóan rossz néven veszik ezt tőlem. De mennem kell, a víz a nagyobb úr a régi lakásban. Mikor visszajövök, látom, hogy rendben, a vezeték már nem lóg rá a telefondrótunkra. Késődélután azonban telefonálni szeretnék, de süket a kagyló. A bizsergés ismét előjön. Megyek, telefonálok, másnap ki is jön a telefonszerelő, és minden hibalehetőséget elhárítva, felmászik az oszlopra, és azt állítja, valaki kihúzta a kábelünket. 

MÉGISCSAK HIÁNYOZNAK A SÉTÁK, a rendszeresség. Mióta a kutyám "elment", mintha felborult volna az életem. Pontosabban, mivel napok óta gyötrődöm rajta, rájövök, hogy céltalanabbá vált. Az utolsó olyan lény volt, akinek biztosan és csak rám volt szüksége, ezt jó volt tudni. A fiam, a lányom és a feleségem számára is fontos vagyok persze, a jelenlétem, a tettetett szigorom stb., de ők képesek lennének nélkülem is létezni tovább, ha eltűnnék hirtelen. A kutyám viszont nem, már fél napi távollétemtől kiborult, megsértődött. (Nem is mentünk nyaralni az utóbbi időben, nagyrészt miatta is.) Mindenesetre nagyon magányosnak érzem magam nélküle.

A REDŐNYDOKIVAL FUTOTTAM ÖSSZE a vonaton, véletlenül a mellette lévő ülésekre telepedtem le. Megismert, mert rögtön alvást színlelt, és Szőnynél felöltözött, végig a hátát mutatva, hogy Komáromnál le tudjon szállni. Ám a vonatot nem engedték be, így jó öt-tíz percig állt előttem, nekem háttal, s láttam, figyeli, hogy én felismertem-e. Nehéz percek lehettek, kabátban, láttam, izzad. Nem szóltam hát neki, miért nem jött kijavítani az elrontott munkáját. (Már) nem voltam rá dühös, csak őszintén sajnáltam, hogy ilyen kellemetlen pillanatokat szereztem neki.

A KISMACSKA, AKIT MÓKUS ÖSZTÖNEI UTÁN Mókinak kereszteltünk, beszoktatás, és az oltások megkapása után egy enyhe januári este során, vacsora után odébbállt tőlünk. Pedig már megszerettük, megszoktuk, és kialakítottuk a neki is megfelelő rendet. Talán csak a két felnőtt macskánk nem sajnálja, ők valahogy nem tudták megkedvelni. Vagyis, fordítva, Móki nem tudta magát megkedveltetni velük. Folyton beleevett a tányérjukba, s ők mégse bántották ezért, de láttam, nem nagyon tetszett nekik a pofátlan jövevény. Ugyanis megvolt a kialakult rendjük, szinte rituálé, ki mikor, melyik tálból ehet, és mikor van helycsere. Ez a rend most visszaállt.

MONOMÁNIÁKUS VAGYOK: Év eleje óta csak Pat Metheny kölcsönben nálam lévő cédéjét hallgatom. Folyamatos hallgatásával együtt, egyenes arányban, egyre nőtt tehát bennem a vágy, hogy újabb lemezeket szerezzek. Mint egy kábítószerfüggő, nem tudtam szabadulni hatása alól, még akartam... Hiába próbálkoztam Tatán, a legjobb boltban is azt mondta a kereskedő, hogy "Ide, Pat Metheny, ezeknek?" Tatabányán elém pakolták öt darab cédéjét. Válasszak. Rohannom kellett, munkába menet. Jónak tűntek, kinézetre. Az egyiken egyedül játszott, gitárral. Ez biztos finom zene, gondoltam, ilyenre vágytam. (Nem hallgattam bele, ismerve a szerzőt, garanciának véltem a nevét.) Otthon belehallgatva óriási csalódás volt, torzított, diszharmonikus, elviselhetetlen gitárhang végig (mintha blöff lenne az egész lemez). Végig se bírtam hallgatni, majd megőrültem tőle. Visszavittem, persze, tudtam, nincs sok esély, nem vesznek vissza cédét. Talán, ha rá tudom venni az eladót, hallgasson bele, meggyőzöm, hogy nem átmásolás után akarom visszacserélni. Nem sikerült, nem teheti mondta, s bele se hallgatott. Aztán végül mégis megsajnált az eladó fiú, ahogy ott tébláboltam a többi Metheny körül. Kettőt is választottam, hogy most akkor belehallgatok, melyik legyen a cserepéldány. Nagyon tetszettek, nem tudtam dönteni. Kiszámoltam, félretett, plusz keresetemből éppen kijött, megvettem mindkettőt. Azóta éjjel-nappal hallgatom őket. És egyre jobban tetszenek. De egyre jobban félek, hogy újabb lemezek következnek, s lassan nem leplezhetem tovább e szenvedélybetegséget. Előbb-utóbb a kajapénzt meg a rezsire szánt összeget is e "kábítószerre" fogom költeni. Akkor nem lehet tovább leplezni, feleségem is rá fog jönni. Ha addig el nem olvassa a naplómat.

MENETRENDSZERŰEN JÖTT az év eleji ügyeletes derékfájás, de a vele járó fájdalom sosem volt még ilyen erős. Az anyám vérvonalán öröklött derékfájósdi tizennyolc éves korom óta rendszeresen kísért, elég egy rossz, óvatlan mozdulat. Meg kellett tanulnom ezzel az "adottsággal" élni, figyelni rá lehetőleg. Újabban azonban gyakran "lecsúszik" a fájdalom a csípőcsontomra, a forgóra, így lehetetlenné téve a járást, fekvést, és még az ülés bizonyos pozitúráit is. Két nap elviselhetetlen fájdalom, és három álmatlan éjszaka után megérkezik a felmentő, a megmentő gyógyszer, anyósom közvetítésével (ilyenkor milyen jó is, hogy van az embernek anyósa), és néhány nap múlva elviselhetővé enyhül a fájdalom. És miért nem mentem el orvoshoz, kérdezhetné a Tisztelt Olvasó. Hát..., mert rutinos vagyok (értsd: tapasztalt), és szkeptikus is.

SVÉDORSZÁGBÓL KERESTEK TELEFONON, azzal a kéréssel-közléssel, hogy le akarnak fordítani svédre. És ebben nem a hiúságomat legyezgető információ az érdekes, hanem hogy egy olyan fordító jelentkezett, akinek a Tranströmer-fordításait keményen megkritizáltam az És-ben. (Állítólag Tranströmernek is lefordította-felolvasta az írásomat, aki azt mondta, egyet ért, verset nem lehet lefordítani. Bár én csak azt állítottam, a magyar fordítások, sajnos, nem működnek, versként, magyarul.) Felkeltettem az érdeklődését, mondta az idős úriember a telefonba. Nálunk ez elég ritka, hogy valaki így viszonozná, így viszonyulna egy negatív kritikához. Ilyenkor mindig arra gondolok, mégis van remény... És érdemes...

CSÁNYI EGY MÁSIK ZSENIÁLIS könyvét, melyet kutyái kapcsán azok "gondolkodásáról" írt - képekkel, ábrákkal, bárki számára érthető tudományos magyarázatokkal -, visszaviszem a könyvtárba. Annyira kedvet csinál a kutyához, mint társhoz, hogy nem tudom már a könyv látványát sem elviselni. (Annyira irigy vagyok rá.) Pedig most már biztos, lesz kutyánk, megint.

HÁROMHÓNAPOS FIAM reggel külön műsort adott öt órától kezdve. Nem hagyott minket aludni, csapkodta a kezeivel az ágyat, meg a fejünket, csavarta az orrunkat, arcbőrünket. Amikor végre felnyitottuk álmos szemeinket, mosolygott, és "beszélt" hozzánk, "mondogatott" valamit, talán, hogy itt az idő, fel kéne már kelni. Nagy pillanat, amikor először érzed a feléd irányulást, hogy ez, most, csak neked szól. Megtörtént tehát első igazi dialógusunk.

RÁMTÖRT A TAVASZ KÓR. Január vége van, és gyönyörű tavaszi idő. Nincs kedvem dolgozni, csak mennék ki, sétálnék..., csak hát ez kutya nélkül nekem nehezen megy. Vagy ülnék már ki a teraszra, a kertbe. Ahhoz meg még hideg van. Pótcselekvésként a naplóba zárom e kórt. Ne múljon el olyan nyomtalanul.

MÉGIS KIÜLTEM. A kertbe, a fal tövébe, a napra, mint egy öreg gyík, egy órácskát olvasgattam és szürcsöltem hozzá a kávémat. És úgy éreztem, mintha valami nagyon fontosat csináltam volna. Aztán körbejártam a kertet, mi mindent kell majd "csinálnom", mikor tényleg elhiszem, hogy itt a tavasz. Addig csak a lopott pillanatok...

ÚJRA ÉS ÚJRA BALTASAR GRACIÁN kézikönyvét olvasom, elölről hátulra és hátulról előre, lóugrásban és folyamatosan, reggeli kávéhoz és a buszon is. Ez a spanyol származású, barokk gondolkodó jezsuita pap volt, és az életről és annak működéséről olyan érvényű dolgokat tudott mondani, amelyek a mai napig érvényesek. Nem véletlen, hogy Schopenhauert annyira magával ragadta, lefordította az egész könyvet. Graciánt olvasva alig hiszem el, hogy ilyen keveset változott volna a világ. Szinte semmit.

A FIAM RENDSZERESÍTETTE HAJNALI MŰSORÁT. Négy és öt között "táncol", öklével dobol az ágyon, mosolyog ránk és hangosan kiabálva adja értésünkre, az éjszakának vége.

"LEGFONTOSABB KÖNYVEM". Ezzel a címkével kaptam egy internetes felkérést, mi szerint a találkozás történetét, az első igazi, írásra inspiráló könyvélményt kellene elmesélni, amely írásra serkentett. Kedvem még lett volna, de valahogy semmi nem volt a fejemben, és isteni szikra sem lobbantotta lángra íráskészségemet. (Bocsánat a képzavarért.) Aztán, ma reggel mégis. Valami angyali szárnysuhintás féle lehetett. Mert ahogy leültem bejegyezni a naplóba egy-két dolgot, amit fontosnak véltem, beugrott, mit kellett volna "bevallanom". Idemásolom:

TÖRTÉNT EGY NAP, hogy a Hamvas által (is) javasolt száz könyves listámból Dosztojevszkijhez értem, ősküi magányomban, ahol megtehettem, egyszemélyes művelődési ház igazgatóként, hogy az aznapi munkát félóra alatt elvégezve, nyugodtan pipálhassam kifelé a listáról a tételeket. Sok fontos könyvet elolvastam akkoriban, ahogy kell, olvasónaplót vezetve. És a felkérésre is az jutott eszembe, nincs egyetlen, legfontosabb könyv, ha csak a Biblia nem az (de a kérdésben az írásra ösztönző szempont dominált). Melyik volt az könyv, amely hatásával nem csupán újabb könyvek olvasására, hanem az írói pályára kényszerített. Nem erre a kérdésre fogok válaszolni, hanem hogy mely könyv olvasása tárta fel előttem a démonokkal való küzdelem keménységét és valódiságát. Csak majdnem ugyanaz a kérdés. Ez a könyv - noha nagyon fontos előzményként József Attila és a hatvanas évek új, francia költői, a Hallomás antológia szerzői is ott vannak, nem is beszélve a katonaságnál állandóan olvasott Hajnóczy Péter-művekről és a szinte minden évben újraolvasott Mester és Margaritáról - Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése volt. Akkor és ott, a körülményeim lehetővé tették, hogy teljes egészében e könyvvel éljek együtt. Így Raszkolnyikov minden cselekedetét-szenvedését szinte sajátomként tudtam végigizgulni. Időnként már azt sem tudtam, éjjel-nappal olvasva, hol végződnek a betűk és hol kezdődik az én kis életem. Séta közben vagy a boltba menet éltem tovább a regény világát. Féltem, örültem, szerettem, gyűlöltem, öltem és menekültem. Egy volt a világ. Nem az írás mikéntje, a részletek pontossága, a stílus vagy ilyesmi fogott meg, hanem az, hogy a regénybeli démoni világot ismertem jól a saját életemből. Nyilván nem véletlenül írja Hamvas, hogy Dosztojevszkij a legnagyobb alkimisták egyike: "megmutatta az emberi lét ördögi voltát és megmutatta, az ember hogyan győzheti le az ördögöt". És talán akkor értettem meg, hogy világaink, noha különböző élményekből táplálkoznak, jellegükben nagyon hasonlóak a másik emberéhez. És hogy meg lehet csinálni, "valósítani", mutatni azt/ezt a világot. Talán akkor tudatosult bennem, hogy nagyon kevés ilyen regény van. Talán ezért nem írtam soha regényt, noha az írás démonával épp e regény elolvasása kapcsán néztem igazából, először farkasszemet. Mert előtte már írogattam, apró, töredékes feljegyzéseket vetettem papírra. Ez után viszont megpróbáltam könyvvé rendezni töredékeimet, egésszé csiszolni. És a démon azóta sem ereszt, újabb és újabb könyveket raktam és rakok össze, az egésszé válás reményében. De olyan könyv, amilyen a Bűn és bűnhődés volt, nagyon ritkán akad a kezembe azóta. És abban már nem vagyok biztos, hogy megváltozott körülményeim miatt nem tudok már úgy olvasni, vagy a bennem lévő naiv olvasó veszett volna el. Nem hiszem.

HA JÓL EMLÉKSZEM, CSÜTÖRTÖK esténként megy a Turbo felügyelő című krimisorozat, ami előtt - vacsora, meseolvasás és gyerekaltatás vagy -felügyelet után - rendre ott ragadok a tévé előtt. Eleinte úgy tűnt, csak a főhős, a kutya iránti szimpátiából, aztán meg az olasz kisváros tereinek, utcáinak szépsége ragasztott oda a kanapéhoz. Utólag elcsodálkoztam, hogy mennyire a vágyaink tükrében cselekszünk, éljük mindennapjainkat.

NEM TUDOK SZABADULNI egy idézettől - miután fentebb ismét kiadtam magam, és miután az egész napló erről az önmagam "kiadásáról" szól - "attól a gondolattól, hogy aki nem tud önmagáról írni, az nem teljes értékű író". És aki csak arról tud, kérdezek vissza a naplóíró Gombrowiczra.