Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2002. 2.sz.
 
FEKETE J. JÓZSEF
 
"Folytonos ítélet alatt"
Bodor Ádám: A börtön szaga.
Válaszok Balla Zsófia kérdéseire.
Egy korábbi rádióinterjú változata
 
 

"Az ember addig-addig ügyeskedik, amíg
kitalálja a színtiszta valóságot."

                                                                     (Bodor Ádám)
 

Valahogy úgy érzem, ha alkotókat bemutató interjúkötetek kerülnek kezembe, mintha valakiről utcát neveznének el még életében, vagy valami intézmény venné fel a nevét, esetleg szobrot emelnének neki: íme a megvalósult kánon, a megdicsőülés, íme a testet öltő megbecsülés, az eleve adott megfellebbezhetetlenség. Másfelől az is riaszt az alkotói önvallomásoktól, interjúktól, hogy a bulvársajtó vastagon visszaél a közszereplést vállalók magánéletének újra és újra való átcsámcsogása során fölbukkanó intimitásokkal. Amelyekre mellesleg nem vagyok kíváncsi egy-egy írói opus kapcsán: hadd érintsen meg a mű, ne a kiteregetett szennyes vagy patyolat nyomán haladva keressem az alkotói módszer meandereiben rejtőző elhallgatások nyomait, hanem hagyjam magamon átiramolni a szöveget, vagy alkalom adtán küzdjek meg annak birtokbavételével. Mit érdekelne a szerző magánélete egy mű vonzáskörén belül? Kívüle talán már igen, mert esendő, kíváncsi természetű az ember. El is gondolkodom afölött, hogy milyen indíttatások, élmények görgették a mondatokat a műben megvalósuló együttállásukig, hiszen a szerző nem a steril, benyomások nélkül lyukas mogyoróként csörgő fantáziájából teremti a fiktív történeteket, hanem a mindennapok rezdüléseiből, az évek tapasztalatából, a zsigerein átremegő megdöbbenésekből, a sors akcidentalizmusainak sorozatából és a benyomások, érzékletek efemer illanásaiból. Meg persze a nyelvből. Ezt azért ne feledjük.
     Az interjúkötetekkel szembeni viszolygásom következő oka, hogy a kritikus nem tud velük mit kezdeni. Nem fiktív történetekről kell vélekednie, hanem megtörtént eseményekről, amelyekre a szerzőnek/nyilatkozónak nem volt befolyásolási lehetősége, így még a műalkotásként megélt élet se lehet a kritika tárgya. Az ilyen könyveket a kritikus legfeljebb elolvassa, nyugtázza, hogy ez is van, talán bölcs, talán pongyolaságokkal terhelt, kalandos vagy intellektuális, vagyis rátűz néhány címkét és már felejti is el, hogy a szerző soron következő "igazi", szépirodalmi alkotása olvastán azért hivatkozzon rá: ismerős alkotói eljárás, visszaköszönő motívum, megszokássá váló fordulat, hiszen maga a szerző is megmondta már az interjúban. Recenzióval, kritikával reagálni egy interjúkötetre hamvába holt próbálkozás lenne. Persze tapogatózhatna a kritikus, hogy a vallomás mennyiben nyit rálátást az életmű darabjaira, miként segíti azok értelmezését, vagy beszámolhat arról, hogy mennyire kötötte le olvasói érdeklődését, vagyis volt-e a nyilatkozónak elegendő és kellően érdekes mondanivalója. De ez nem különösebben lényeges. Egy interjúkötettel szerintem legfeljebb két dolgot lehet tenni: elolvasni, vagy nem elolvasni.
     Ezen a dilemmán töprengve annyit mindenesetre bizonyára haboztam Bodor Ádám könyvének fölütésével, mint amennyi időbe a fenti sorok leírása került. Aztán azonban egyhuzamban, együltömben olvastam végig, hiszen olyan ravaszul szerkesztett szöveg, mint egy regény. Nagyszerű expozícióval, "a sepsiszentgyörgyi véres éjszaka" történetének elbeszélésével kezdődik Bodor Ádám és Balla Zsófia beszélgetése. A történet csupán egy anekdota, de micsoda mondatokban! Élő ember így nem beszél! Pontosabban: ember élőszóban így nem beszél! S már tudjuk is - irodalommal lesz itt dolgunk, nem valami szenzációhajhász lepelcibálásról, (ön)tömjénező biográfia-építményről van szó. A figyelemfelkeltő bevezetést követően az író ifjúkori életrajzát ismerhetjük meg közelebbről, ide tartozóan a börtönben eltöltött két évet is, majd átfogó képet kapunk a szerző világélményéről, Magyarországra településének történetét is megismerhetjük, betekinthetünk szerzői műhelyébe, olvashatunk munkásságának rokonítási kísérleteiről, műveinek fogadtatásáról, a jelenről alkotott tapasztalati képéről, az életrajzi elemeket esszéisztikus betétekkel egymástól elválasztó, feszes kompozícióban.
     Nem olyan sziporkázó és csapongásaiban is célratörő, mítoszteremtő és egyben mítoszromboló ez az interjú, mint - hogy csak a műfaj legjavát, illetve a legelőnyösebb alanyválasztás esetét említsem -, Kabdebó Lóránt, majd Réz Pál beszélgetése volt Szentkuthy Miklóssal, de nem is annyira kerekre stilizált, mint Szerb Antal önvallomásai (naplói). És nem is a felmagasztalás, vagy a felmagasztosulás útját járja az interjú - noha Balla Zsófia kérdései mögött mintha rejtőzne valami ilyen szándék, de Bodor Ádám nem partner ehhez. Amikor kamasz, akkor kamasz, és nem a leendő íróság megszállottja, ha forradalmár, akkor az akkori tizenhét évének minden naivságát vállalja és nem kívánja magára teríteni a küldetéstudat palástját, ha börtönben raboskodik, akkor nem a nemzet mártírja, hanem fogoly, ha író, akkor egy Erdélyből áttelepült szerző, nem pedig a kánonok kanonizálója. Midőn az Erdélyben, Közép-Kelet-Európában végbemenő módosulásokról beszél, nem történelemfilozófus (bár bölcs és célirányos fogalmazása a téma - Trianon és a rá következő nyolcvan esztendő - avatott szakértőjeként, ráadásul nagyon olvasmányos szakértőjeként mutatja), hanem a változások közvetett, vagy közvetlen megélője. Csak olyan egyén mondhatta, írhatta a következő mondatokat, aki maga is megélte a sajátos kisebbségi létmód kényszerűségeit, méghozzá egy olyan térségben, amelyben "a földrajzi koordináták sem kedveznek a bölcsességnek, a jókedvnek": "Számomra Trianon igazi átka nem az országnyi területek elvesztésében érzékelhető - lássuk be, elég régtől szomszédaink éltek ott többségben, gondjaikra nem figyeltünk kellőképpen -, inkább abban, hogy a provinciák elcsatolásával maga az anyaország vált a szó igazi rossz értelmében provinciává. Az anyaországi gondolkodás beszűkült egy olyan ördögi körbe, amelynek mozgásaiból nem bírt kiszabadulni, ráadásul mindmáig teljesen oktalanul valami ostoba, diszkriminatív gőg hatja át, amelynek köszönhetően az erdélyi magyart most már nem csak szülőföldjén tekintik másodrendű állampolgárnak, ahol kisebbségi sorban maradt, hanem másodrangú magyarnak az anyaországban is. Van ebben valami fojtogató sivárság, bizony. [...] Ráadásul és sajnos, ebben a Trianon-komplexusban nem is vagyunk egészen vétlenek. Aki érzéketlen mások gondjával szemben, előbb-utóbb közönyössé válik övéi iránt is." "A beszélgetőkönyv végén visszatér ehhez a gondolathoz. Közben elemezve, hogy miért ejtette írói megnyilatkozásaiban örökös téma-rabságba a kelet-európai létmodell, arról is beszámol, hogy ez a szülőföldhöz való ragaszkodás - saját példájából kiindulva -, miként veszíti értelmét: "Már a temetőink sincsenek meg, így aztán az otthon maradottakban is lassacskán kezd eltorzulni a szülőföld fogalma, annyira, hogy most már egyre könnyebb szívvel lehet onnan örökre eltávozni."
     "A művész számára fontosabb, amit egy dologról érez, mint az, amit tud" - fejti ki meggyőződését e nyilatkozatában, ám tapasztaljuk, rengeteget tud a világról. Ráadásul el is rendezte magában a világ dolgait, különben hogyan lenne képes végigmosolyogni (természetesen ironikusan) a totalitáris rendszerek elnyomó, az emberi identitást a végsőkig fölmorzsoló módszereinek megnyilvánulási formáit, elsőként a kamasz fiúk rendszermegdöntő szervezkedésének naivitását (egy borotvaélesre fent szuronnyal, egy revolverrel és két gyermeknyomdával, meg egy sor ábránddal terveztek forradalmat), majd az államapparátusnak a gyerekcsínynek is minősíthető röpcédula-szórásra való, eltúlzott retorzióban megnyilvánuló reagálását, majd a börtönben a politikai átnevelésnek a foglyok által szorgalmazott, a Gulag, vagy a jugoszláviai Goli otok óta ismert, testet, lelket nem kímélő brutális tortúráját. Erre a derűre csak az képes, aki végigjárta a szocialista tábor mini vagy monstre purgatóriumainak néhány bugyrát, akit a rendszer megcsócsált, és mint emészthetetlent kiköpött, ha nem örökös nyomorékká téve, akkor végérvényesen megbélyegezve. A rezervátumon belül egy újabb rezervátumba kényszerítve: "Az én esetemben életrajzi és alkati adottságoktól fogva a kelet-európai történelmi táj, a sorompók, a szögesdrótok szövevényes világa, az ebből eredő közérzet és életszemlélet ez a terület" - mondja az interjúalany. Bodor már túl van mindenen, a nacionalizmuson és a sovinizmuson, valamint a szocializmuson túlélőként tekint végig, és meglepve tapasztaljuk, hogy esze ágában sincs a románság ellen ágálni a vallomásában. Tudja, megértette, hogy a bűnnek nincs nemzetisége. Ám feledni nem lehet. Mint például a börtönszagot sem: "A börtönszag. Ez mintegy hangulati aláfestésként, hitelesítette a helyet, a helyzetet, bármerre nézett az ember, valamely tárgyra, élőlényre - akár fogolyra, akár smasszerra -, úgy tűnt, éppen abból árad. Mibenlétét nehéz lenne a kívülálló számára még csak megközelítőleg is meghatározni. Bizonyára sok összetevője lehet, kezdve a nyirkos felmosórongyok miazmás bűzétől a tetűporon át a rettenetes kübli domináns szagáig. De mindezek mögött még ott kísértett a megalázott, lebukott, vesztes ember kipárolgása, a rettegés semmihez sem hasonlítható aromája, egy kevéske mindazokéból, akik az eltelt évtizedek alatt megfordultak a falak között. Azóta is kísért, néha hívatlanul ott érzem motoszkálni az orromban." A borzalmak fölötti mosoly adottsága, ez az erkölcsi-etikai tartás vetül elő a fegyelmezett, mértani szerkesztésű Bodor-mondatok mögött feszülő, állandóan fegyelmezett személyes indulatokból is. Mert akár életgyónásnak is vehetjük ezt a szöveget, ami kevésbé interjú, mint személyes elbeszélés, és kevésbé vallomás, mint regény.
     Művészi prózát hoznak a felszínre azok a bekezdések, amelyekben az interjúalany elkalandozik a kérdésekben megjelölt főtémától, mókusiramokat tesz az epika fájának szerteágazó ágain, és ez az igazán élvezetes kaland a nagymonológban. A kötet bevezető történetében, a "sepsiszentgyörgyi véres éjszaka" eseményeit (a vallomástevő a kellően illuminált társaság előtt az éjszakai tyúkvágás után vértől csöpögő konyhakéssel a kezében vallotta meg, hogy "megölte" szállásadójukat) elmondó részben kimondottan zavaró a szöveg "megcsináltsága" - valahogy túl tökéletes, túl kimért és túl stilizált ez az előadás az élőbeszéd spontaneitásával szemben. Kellene ide már egy jó kis pongyolaság, valami üres lebegtetés, gondolná az ember az esszé-gyanús gondolatfutamok olvastán; ennyi aforisztikus bölcsesség és magvasság nem az élőbeszéd jellemzője. A meg-megálló, töprengésekre, felidézésekre időt hagyó hiátusok helyett itt pontos, célratörő fogalmazással találkozunk, amely - valljuk meg - nem titkoltan hatásvadász (hisz ez az expozíció!), persze az elbeszélt történet is az volt. Az itt tapasztalható feszes tökéletesség később, előrehaladva a kötetben oldódik, és az esszéisztikus betétek mókusfutamaiban lombosodik természetes egyszerűség narratívájának nagyszerűségébe. Ugyanakkor, a stílus lazábbá válásával, és az időben való előrehaladással egyetemben egyre komorabb lesz a szerző. Az ötvenes évek (börtön)megpróbáltatásairól, ha nem is felhőtlen, de derűvel volt képes beszélni. A jelenkorról már nem, mintha látnám magam előtt, hogyan keskenyül egyetlen vonallá az ajka.
     Azok számára, akik Szolzsenyicin, Danilo Kiš, Karlo Štajner, Bosnyák István, Méliusz József. Sinkó Ervin, Arthur London vagy mások nyomán szert tettek némi előtanulmányokra a parancsuralmi rendszerek működéséről, azok "átnevelő" intézményeinek módszertanáról, legkevésbé a tizenhét esztendős fiú börtönéveinek elbeszélésén lepődnek meg. A börtön szaga nem (csupán) ezekről a jószerével még elég lazán megúszott vizsgálati hónapokról, illetve a megtorló és elrettentő célzatú fogvatartási időről szólnak, hanem a totalitárius rendszerek áldozatainak állítanak sajátos kenotáfiumot. Hiszen a mártír és a hóhér kettős szerepe, az áldozatból pribékké avanzsálás megalázó és gyilkos módszertanát minden diktatórikus rendszer ismerte és előszeretettel alkalmazta. A Kommunista Meggyőződésű Rabok Szervezete, a hajdani kínzóikat brutalitásban és bestialitásban túlszárnyalni igyekvő, rabokból lett kápók intézményét minden átnevelőtáborban spontánul is létrehozta a túlélési küzdelem megaláztatásában összeroppanó morál. Amennyiben a saját szenvedéstörténetét adná elő Bodor Ádám ebben a könyvben, akkor feltétlenül együttérzést, empátiát követelne, beleérzésre és beleélésre kényszerítene; ám mivel nem az, hanem szubjektív vallomás és a Közép-Kelet-Európa diktatorikus regionalizmusának, az elszegényített ember létmódjának a regénye, sarkalatosan módosul a hermeneutikai szituáció: interjú helyett majdhogynem regényként is olvashatjuk a könyvet. Ám korántsem életrajzi regényről van szó, annak ellenére, hogy főbb csomósodási pontjai az etikai meggyőződés, a világtudat, az öndefiníció, a műdefiníció, és noha jelentős mértékben foglalkozik a lét morális és az alkotás poétikai kérdéseivel, nem is művészregény, hanem mint említettem, a régió regénye. A rezervátumé.
     Miként említettem, amíg Bodor Ádám a diákkori összeesküvés groteszk képét rajzolja, vagy a börtönévek alatt hallott (de szerencsére nem megélt) rémségekről ad számot, vagy lét-lehetetlenségének a naiv festmények gyártásával és eladásával való feloldásáról, a szekusok által is végigült kötelező, ám kevés meggyőződéssel vezetett istentiszteletéről ír felszabadult humorral és öniróniával, a jelen durvuló viszonyainak emlegetése során mélységesen elkomorodik. Mintha előre sejtené: a valósággá álmodott fikció történetei képtelenek lesznek nyomába érni a valóságnak a fikciót is túlszárnyaló történeteinek. Bodor Ádám többször hangsúlyozza az interjú során, hogy szövegeiben se megtörtént eseményeket, se valós színhelyeket, se a közvetlen környezetében élőkkel nem foglalkozik. Ösztönszerűleg. Mondja. Ám az írói mesterségről, a nem ösztönösről is jelentős információkat közöl, a kötet befejező harmada szinte kizárólagosan a mesterség kérdéseivel foglalkozik. Az íróság, maga a témaválasztás, és ennek folyományaként a stílusválasztás is azonban, úgy tűnik, valójában determinált. A táj, az ember, a szociális helyzet által együttesen. Az interjúnak az ide vonatkozó szakasza is olyan sarkalatos pontja a szerző megnyilatkozásának, mint a Trianonnal kapcsolatosan tett kijelentése, ezért idemásolom a vonatkozó bekezdésnek engem kísértetiesen Danilo Kišre emlékeztető felét: "Engem elsősorban a szülőföld és az egész kelet-európai térség egzisztenciális képe inspirál, kezdetleges erkölcsével, letargikus hangulatával, nem is igen bírtam volna másról és másként írni. Így aztán írásaim kezdettől fogva úgy tűntek, mintha egy demokratikus társadalom sajtóviszonyai között keletkeztek volna, távol minden hatalmi struktúra terminológiájától. Egy szó sem esett bennük arról a társadalmi környezetről, amely engem a valóságban körülvett, csak egy közelebbről meg nem jelölt táj életérzéséről, amelyről áttételesen persze kivetülhetett egy fiktív politikai hatalom fenyegető képe is. Mégsem olyan mértékben és olyan konkrétumokhoz kötötten, hogy azt a létező hatalom sértődötten magára vegye. Ez annál is könnyebben ment, mivelhogy engem ténylegesen nem a kommunista önkény anatómiája, esetleges bűnlajstroma vagy eszméinek kritikája foglalkoztatott, hanem, mint említettem, a térség általános morális és egzisztenciális képe, amely már akkoriban is úgy tűnt, jórészt független az éppen hatalmat gyakorló erők ideológiájától. Egy finoman kódolt kommunikációs módszerről volt tehát szó, amelynek kulcsai az esztétikum és a moralitás irányába, nem pedig a politikum felé mutattak. Engem ma is zavarba ejt a konkrét állásfoglalás, amikor elsődlegesen politikai, nem pedig erkölcsi és esztétikai üzenete van az írásnak. És miközben az ember mégis lényegről, a fenyegetettség, kiszolgáltatottság közérzetéről kíván beszélni, a kifejezés módozatainak szüntelen keresgélése során az írás nyelvezete kifinomult, kötelezően elhallgatásos szerkezete révén művészi többlettel gazdagodott. Ugyanakkor az esztétikum útvesztőjébe csalogatva rendszerint elbizonytalanodott a cenzori figyelem is, sőt kijátszható volt. Bár az én novelláim tagadhatatlanul egy megzabolázott világban keletkeztek és egy megzabolázott világról szólnak, fiktív, időtlen térségükben, rezignált légkörükben, olykor groteszk belső viszonyaikban a politikai hatalom már röstellt magára ismerni. Ami a lényeg, a cenzúra nem bírt mit kezdeni velük."
     Az már aforizmaként is értelmezhető megállapítás ezzel a fikciós, feszültségektől terhes, rezignált, az olvasóval való összekacsintást nem vállaló prózáról, hogy "ha valami jól ki van találva, az része a valóságnak is", és persze együtt rezonál a mottóba is emelt gondolattal, miszerint "az ember addig-addig ügyeskedik, amíg kitalálja a színtiszta valóságot". Bodor Ádám odasuhint a posztmodernnek, kőkemény hittel áll ki a fikció valóságteremtő ereje mellett, és indoklásában olyan példákkal érvel, amelyek "természetfölöttisége" miatt inkább megfagy a vér az ember szíve körül, mint a borzalmas börtönélmények (nem győzöm elégszer hangsúlyozni, a legkeményebbeket csupán hallomásból idéző) említése nyomán. A szerzőben - állítása szerint (és miért ne hinnénk neki?) a túltengő szubjektivitása tárgyilagos, érzelemmentes, tömör szövegeket indukál, amelyekben a hősök nem az ideák lánglelkű hordozói, hanem determinált sorsú, folytonos ítélet alatt álló egyének. És erről mondja nagyon-nagyon fontos mondatában Bodor Ádám: "Ha van egyéni stílusom, azt inkább a kelet-európai peremvidék kommunikatív viszonyai determinálták." És ezek megszűnte lenne az, ami kioltaná ezt a stílust: "Egymás érdekeinek, értékeinek megbecsülése, kölcsönös tisztelete csakis kiegyensúlyozott egzisztenciális és morális viszonyok között lehetséges, olyan fokú stabilitásban, ahol az ember saját sorsával már annyira elégedett, hogy fogékonnyá válik szomszédja mássága, sajátos intézményei iránt, sőt közelségének mint tulajdon gazdagságának örülni is tud." "Ám Kelet-Európa reménytelen szegénysége fölött kiszámíthatatlan erők találkoznak..." - teszi hozzá Bodor Ádám az interjúkötet legvégén.
     A börtön szaga végtére is több egy interjúkötetnél. Balla Zsófia diszkréten, a háttérből szabja meg kérdéseivel a szöveg alakulásának irányát, de a szöveget önálló, Bodor Ádám-alkotásként, igazi kelet-európai történetként olvashatjuk. Megérdemli és megéri. (Magvető, Budapest 2001)