|
FEKETE
J. JÓZSEF
"Folytonos ítélet
alatt"
Bodor Ádám: A börtön
szaga.
Válaszok Balla Zsófia kérdéseire.
Egy korábbi rádióinterjú változata
"Az ember addig-addig
ügyeskedik, amíg
kitalálja a színtiszta valóságot."
(Bodor Ádám)
Valahogy úgy érzem, ha alkotókat bemutató
interjúkötetek kerülnek kezembe, mintha valakiről utcát neveznének el még
életében, vagy valami intézmény venné fel a nevét, esetleg szobrot emelnének
neki: íme a megvalósult kánon, a megdicsőülés, íme a testet öltő megbecsülés,
az eleve adott megfellebbezhetetlenség. Másfelől az is riaszt az alkotói
önvallomásoktól, interjúktól, hogy a bulvársajtó vastagon visszaél a közszereplést
vállalók magánéletének újra és újra való átcsámcsogása során fölbukkanó
intimitásokkal. Amelyekre mellesleg nem vagyok kíváncsi egy-egy írói opus
kapcsán: hadd érintsen meg a mű, ne a kiteregetett szennyes vagy patyolat
nyomán haladva keressem az alkotói módszer meandereiben rejtőző elhallgatások
nyomait, hanem hagyjam magamon átiramolni a szöveget, vagy alkalom adtán
küzdjek meg annak birtokbavételével. Mit érdekelne a szerző magánélete
egy mű vonzáskörén belül? Kívüle talán már igen, mert esendő, kíváncsi
természetű az ember. El is gondolkodom afölött, hogy milyen indíttatások,
élmények görgették a mondatokat a műben megvalósuló együttállásukig, hiszen
a szerző nem a steril, benyomások nélkül lyukas mogyoróként csörgő fantáziájából
teremti a fiktív történeteket, hanem a mindennapok rezdüléseiből, az évek
tapasztalatából, a zsigerein átremegő megdöbbenésekből, a sors akcidentalizmusainak
sorozatából és a benyomások, érzékletek efemer illanásaiból. Meg persze
a nyelvből. Ezt azért ne feledjük.
Az interjúkötetekkel
szembeni viszolygásom következő oka, hogy a kritikus nem tud velük mit
kezdeni. Nem fiktív történetekről kell vélekednie, hanem megtörtént eseményekről,
amelyekre a szerzőnek/nyilatkozónak nem volt befolyásolási lehetősége,
így még a műalkotásként megélt élet se lehet a kritika tárgya. Az ilyen
könyveket a kritikus legfeljebb elolvassa, nyugtázza, hogy ez is van, talán
bölcs, talán pongyolaságokkal terhelt, kalandos vagy intellektuális, vagyis
rátűz néhány címkét és már felejti is el, hogy a szerző soron következő
"igazi", szépirodalmi alkotása olvastán azért hivatkozzon rá: ismerős alkotói
eljárás, visszaköszönő motívum, megszokássá váló fordulat, hiszen maga
a szerző is megmondta már az interjúban. Recenzióval, kritikával reagálni
egy interjúkötetre hamvába holt próbálkozás lenne. Persze tapogatózhatna
a kritikus, hogy a vallomás mennyiben nyit rálátást az életmű darabjaira,
miként segíti azok értelmezését, vagy beszámolhat arról, hogy mennyire
kötötte le olvasói érdeklődését, vagyis volt-e a nyilatkozónak elegendő
és kellően érdekes mondanivalója. De ez nem különösebben lényeges. Egy
interjúkötettel szerintem legfeljebb két dolgot lehet tenni: elolvasni,
vagy nem elolvasni.
Ezen a dilemmán
töprengve annyit mindenesetre bizonyára haboztam Bodor Ádám könyvének fölütésével,
mint amennyi időbe a fenti sorok leírása került. Aztán azonban egyhuzamban,
együltömben olvastam végig, hiszen olyan ravaszul szerkesztett szöveg,
mint egy regény. Nagyszerű expozícióval, "a sepsiszentgyörgyi véres éjszaka"
történetének elbeszélésével kezdődik Bodor Ádám és Balla Zsófia beszélgetése.
A történet csupán egy anekdota, de micsoda mondatokban! Élő ember így nem
beszél! Pontosabban: ember élőszóban így nem beszél! S már tudjuk is -
irodalommal lesz itt dolgunk, nem valami szenzációhajhász lepelcibálásról,
(ön)tömjénező biográfia-építményről van szó. A figyelemfelkeltő bevezetést
követően az író ifjúkori életrajzát ismerhetjük meg közelebbről, ide tartozóan
a börtönben eltöltött két évet is, majd átfogó képet kapunk a szerző világélményéről,
Magyarországra településének történetét is megismerhetjük, betekinthetünk
szerzői műhelyébe, olvashatunk munkásságának rokonítási kísérleteiről,
műveinek fogadtatásáról, a jelenről alkotott tapasztalati képéről, az életrajzi
elemeket esszéisztikus betétekkel egymástól elválasztó, feszes kompozícióban.
Nem olyan
sziporkázó és csapongásaiban is célratörő, mítoszteremtő és egyben mítoszromboló
ez az interjú, mint - hogy csak a műfaj legjavát, illetve a legelőnyösebb
alanyválasztás esetét említsem -, Kabdebó Lóránt, majd Réz Pál beszélgetése
volt Szentkuthy Miklóssal, de nem is annyira kerekre stilizált, mint Szerb
Antal önvallomásai (naplói). És nem is a felmagasztalás, vagy a felmagasztosulás
útját járja az interjú - noha Balla Zsófia kérdései mögött mintha rejtőzne
valami ilyen szándék, de Bodor Ádám nem partner ehhez. Amikor kamasz, akkor
kamasz, és nem a leendő íróság megszállottja, ha forradalmár, akkor az
akkori tizenhét évének minden naivságát vállalja és nem kívánja magára
teríteni a küldetéstudat palástját, ha börtönben raboskodik, akkor nem
a nemzet mártírja, hanem fogoly, ha író, akkor egy Erdélyből áttelepült
szerző, nem pedig a kánonok kanonizálója. Midőn az Erdélyben, Közép-Kelet-Európában
végbemenő módosulásokról beszél, nem történelemfilozófus (bár bölcs és
célirányos fogalmazása a téma - Trianon és a rá következő nyolcvan esztendő
- avatott szakértőjeként, ráadásul nagyon olvasmányos szakértőjeként mutatja),
hanem a változások közvetett, vagy közvetlen megélője. Csak olyan egyén
mondhatta, írhatta a következő mondatokat, aki maga is megélte a sajátos
kisebbségi létmód kényszerűségeit, méghozzá egy olyan térségben, amelyben
"a földrajzi koordináták sem kedveznek a bölcsességnek, a jókedvnek": "Számomra
Trianon igazi átka nem az országnyi területek elvesztésében érzékelhető
- lássuk be, elég régtől szomszédaink éltek ott többségben, gondjaikra
nem figyeltünk kellőképpen -, inkább abban, hogy a provinciák elcsatolásával
maga az anyaország vált a szó igazi rossz értelmében provinciává. Az anyaországi
gondolkodás beszűkült egy olyan ördögi körbe, amelynek mozgásaiból nem
bírt kiszabadulni, ráadásul mindmáig teljesen oktalanul valami ostoba,
diszkriminatív gőg hatja át, amelynek köszönhetően az erdélyi magyart most
már nem csak szülőföldjén tekintik másodrendű állampolgárnak, ahol kisebbségi
sorban maradt, hanem másodrangú magyarnak az anyaországban is. Van ebben
valami fojtogató sivárság, bizony. [...] Ráadásul és sajnos, ebben a Trianon-komplexusban
nem is vagyunk egészen vétlenek. Aki érzéketlen mások gondjával szemben,
előbb-utóbb közönyössé válik övéi iránt is." "A beszélgetőkönyv végén visszatér
ehhez a gondolathoz. Közben elemezve, hogy miért ejtette írói megnyilatkozásaiban
örökös téma-rabságba a kelet-európai létmodell, arról is beszámol, hogy
ez a szülőföldhöz való ragaszkodás - saját példájából kiindulva -, miként
veszíti értelmét: "Már a temetőink sincsenek meg, így aztán az otthon maradottakban
is lassacskán kezd eltorzulni a szülőföld fogalma, annyira, hogy most már
egyre könnyebb szívvel lehet onnan örökre eltávozni."
"A művész
számára fontosabb, amit egy dologról érez, mint az, amit tud" - fejti ki
meggyőződését e nyilatkozatában, ám tapasztaljuk, rengeteget tud a világról.
Ráadásul el is rendezte magában a világ dolgait, különben hogyan lenne
képes végigmosolyogni (természetesen ironikusan) a totalitáris rendszerek
elnyomó, az emberi identitást a végsőkig fölmorzsoló módszereinek megnyilvánulási
formáit, elsőként a kamasz fiúk rendszermegdöntő szervezkedésének naivitását
(egy borotvaélesre fent szuronnyal, egy revolverrel és két gyermeknyomdával,
meg egy sor ábránddal terveztek forradalmat), majd az államapparátusnak
a gyerekcsínynek is minősíthető röpcédula-szórásra való, eltúlzott retorzióban
megnyilvánuló reagálását, majd a börtönben a politikai átnevelésnek a foglyok
által szorgalmazott, a Gulag, vagy a jugoszláviai Goli otok óta ismert,
testet, lelket nem kímélő brutális tortúráját. Erre a derűre csak az képes,
aki végigjárta a szocialista tábor mini vagy monstre purgatóriumainak néhány
bugyrát, akit a rendszer megcsócsált, és mint emészthetetlent kiköpött,
ha nem örökös nyomorékká téve, akkor végérvényesen megbélyegezve. A rezervátumon
belül egy újabb rezervátumba kényszerítve: "Az én esetemben életrajzi és
alkati adottságoktól fogva a kelet-európai történelmi táj, a sorompók,
a szögesdrótok szövevényes világa, az ebből eredő közérzet és életszemlélet
ez a terület" - mondja az interjúalany. Bodor már túl van mindenen, a nacionalizmuson
és a sovinizmuson, valamint a szocializmuson túlélőként tekint végig, és
meglepve tapasztaljuk, hogy esze ágában sincs a románság ellen ágálni a
vallomásában. Tudja, megértette, hogy a bűnnek nincs nemzetisége. Ám feledni
nem lehet. Mint például a börtönszagot sem: "A börtönszag. Ez mintegy hangulati
aláfestésként, hitelesítette a helyet, a helyzetet, bármerre nézett az
ember, valamely tárgyra, élőlényre - akár fogolyra, akár smasszerra -,
úgy tűnt, éppen abból árad. Mibenlétét nehéz lenne a kívülálló számára
még csak megközelítőleg is meghatározni. Bizonyára sok összetevője lehet,
kezdve a nyirkos felmosórongyok miazmás bűzétől a tetűporon át a rettenetes
kübli domináns szagáig. De mindezek mögött még ott kísértett a megalázott,
lebukott, vesztes ember kipárolgása, a rettegés semmihez sem hasonlítható
aromája, egy kevéske mindazokéból, akik az eltelt évtizedek alatt megfordultak
a falak között. Azóta is kísért, néha hívatlanul ott érzem motoszkálni
az orromban." A borzalmak fölötti mosoly adottsága, ez az erkölcsi-etikai
tartás vetül elő a fegyelmezett, mértani szerkesztésű Bodor-mondatok mögött
feszülő, állandóan fegyelmezett személyes indulatokból is. Mert akár életgyónásnak
is vehetjük ezt a szöveget, ami kevésbé interjú, mint személyes elbeszélés,
és kevésbé vallomás, mint regény.
Művészi prózát
hoznak a felszínre azok a bekezdések, amelyekben az interjúalany elkalandozik
a kérdésekben megjelölt főtémától, mókusiramokat tesz az epika fájának
szerteágazó ágain, és ez az igazán élvezetes kaland a nagymonológban. A
kötet bevezető történetében, a "sepsiszentgyörgyi véres éjszaka" eseményeit
(a vallomástevő a kellően illuminált társaság előtt az éjszakai tyúkvágás
után vértől csöpögő konyhakéssel a kezében vallotta meg, hogy "megölte"
szállásadójukat) elmondó részben kimondottan zavaró a szöveg "megcsináltsága"
- valahogy túl tökéletes, túl kimért és túl stilizált ez az előadás az
élőbeszéd spontaneitásával szemben. Kellene ide már egy jó kis pongyolaság,
valami üres lebegtetés, gondolná az ember az esszé-gyanús gondolatfutamok
olvastán; ennyi aforisztikus bölcsesség és magvasság nem az élőbeszéd jellemzője.
A meg-megálló, töprengésekre, felidézésekre időt hagyó hiátusok helyett
itt pontos, célratörő fogalmazással találkozunk, amely - valljuk meg -
nem titkoltan hatásvadász (hisz ez az expozíció!), persze az elbeszélt
történet is az volt. Az itt tapasztalható feszes tökéletesség később, előrehaladva
a kötetben oldódik, és az esszéisztikus betétek mókusfutamaiban lombosodik
természetes egyszerűség narratívájának nagyszerűségébe. Ugyanakkor, a stílus
lazábbá válásával, és az időben való előrehaladással egyetemben egyre komorabb
lesz a szerző. Az ötvenes évek (börtön)megpróbáltatásairól, ha nem is felhőtlen,
de derűvel volt képes beszélni. A jelenkorról már nem, mintha látnám magam
előtt, hogyan keskenyül egyetlen vonallá az ajka.
Azok számára,
akik Szolzsenyicin, Danilo Ki, Karlo tajner, Bosnyák István, Méliusz
József. Sinkó Ervin, Arthur London vagy mások nyomán szert tettek némi
előtanulmányokra a parancsuralmi rendszerek működéséről, azok "átnevelő"
intézményeinek módszertanáról, legkevésbé a tizenhét esztendős fiú börtönéveinek
elbeszélésén lepődnek meg. A börtön szaga nem (csupán) ezekről a jószerével
még elég lazán megúszott vizsgálati hónapokról, illetve a megtorló és elrettentő
célzatú fogvatartási időről szólnak, hanem a totalitárius rendszerek áldozatainak
állítanak sajátos kenotáfiumot. Hiszen a mártír és a hóhér kettős szerepe,
az áldozatból pribékké avanzsálás megalázó és gyilkos módszertanát minden
diktatórikus rendszer ismerte és előszeretettel alkalmazta. A Kommunista
Meggyőződésű Rabok Szervezete, a hajdani kínzóikat brutalitásban és bestialitásban
túlszárnyalni igyekvő, rabokból lett kápók intézményét minden átnevelőtáborban
spontánul is létrehozta a túlélési küzdelem megaláztatásában összeroppanó
morál. Amennyiben a saját szenvedéstörténetét adná elő Bodor Ádám ebben
a könyvben, akkor feltétlenül együttérzést, empátiát követelne, beleérzésre
és beleélésre kényszerítene; ám mivel nem az, hanem szubjektív vallomás
és a Közép-Kelet-Európa diktatorikus regionalizmusának, az elszegényített
ember létmódjának a regénye, sarkalatosan módosul a hermeneutikai szituáció:
interjú helyett majdhogynem regényként is olvashatjuk a könyvet. Ám korántsem
életrajzi regényről van szó, annak ellenére, hogy főbb csomósodási pontjai
az etikai meggyőződés, a világtudat, az öndefiníció, a műdefiníció, és
noha jelentős mértékben foglalkozik a lét morális és az alkotás poétikai
kérdéseivel, nem is művészregény, hanem mint említettem, a régió regénye.
A rezervátumé.
Miként említettem,
amíg Bodor Ádám a diákkori összeesküvés groteszk képét rajzolja, vagy a
börtönévek alatt hallott (de szerencsére nem megélt) rémségekről ad számot,
vagy lét-lehetetlenségének a naiv festmények gyártásával és eladásával
való feloldásáról, a szekusok által is végigült kötelező, ám kevés meggyőződéssel
vezetett istentiszteletéről ír felszabadult humorral és öniróniával, a
jelen durvuló viszonyainak emlegetése során mélységesen elkomorodik. Mintha
előre sejtené: a valósággá álmodott fikció történetei képtelenek lesznek
nyomába érni a valóságnak a fikciót is túlszárnyaló történeteinek. Bodor
Ádám többször hangsúlyozza az interjú során, hogy szövegeiben se megtörtént
eseményeket, se valós színhelyeket, se a közvetlen környezetében élőkkel
nem foglalkozik. Ösztönszerűleg. Mondja. Ám az írói mesterségről, a nem
ösztönösről is jelentős információkat közöl, a kötet befejező harmada szinte
kizárólagosan a mesterség kérdéseivel foglalkozik. Az íróság, maga a témaválasztás,
és ennek folyományaként a stílusválasztás is azonban, úgy tűnik, valójában
determinált. A táj, az ember, a szociális helyzet által együttesen. Az
interjúnak az ide vonatkozó szakasza is olyan sarkalatos pontja a szerző
megnyilatkozásának, mint a Trianonnal kapcsolatosan tett kijelentése, ezért
idemásolom a vonatkozó bekezdésnek engem kísértetiesen Danilo Kire emlékeztető
felét: "Engem elsősorban a szülőföld és az egész kelet-európai térség egzisztenciális
képe inspirál, kezdetleges erkölcsével, letargikus hangulatával, nem is
igen bírtam volna másról és másként írni. Így aztán írásaim kezdettől fogva
úgy tűntek, mintha egy demokratikus társadalom sajtóviszonyai között keletkeztek
volna, távol minden hatalmi struktúra terminológiájától. Egy szó sem esett
bennük arról a társadalmi környezetről, amely engem a valóságban körülvett,
csak egy közelebbről meg nem jelölt táj életérzéséről, amelyről áttételesen
persze kivetülhetett egy fiktív politikai hatalom fenyegető képe is. Mégsem
olyan mértékben és olyan konkrétumokhoz kötötten, hogy azt a létező hatalom
sértődötten magára vegye. Ez annál is könnyebben ment, mivelhogy engem
ténylegesen nem a kommunista önkény anatómiája, esetleges bűnlajstroma
vagy eszméinek kritikája foglalkoztatott, hanem, mint említettem, a térség
általános morális és egzisztenciális képe, amely már akkoriban is úgy tűnt,
jórészt független az éppen hatalmat gyakorló erők ideológiájától. Egy finoman
kódolt kommunikációs módszerről volt tehát szó, amelynek kulcsai az esztétikum
és a moralitás irányába, nem pedig a politikum felé mutattak. Engem ma
is zavarba ejt a konkrét állásfoglalás, amikor elsődlegesen politikai,
nem pedig erkölcsi és esztétikai üzenete van az írásnak. És miközben az
ember mégis lényegről, a fenyegetettség, kiszolgáltatottság közérzetéről
kíván beszélni, a kifejezés módozatainak szüntelen keresgélése során az
írás nyelvezete kifinomult, kötelezően elhallgatásos szerkezete révén művészi
többlettel gazdagodott. Ugyanakkor az esztétikum útvesztőjébe csalogatva
rendszerint elbizonytalanodott a cenzori figyelem is, sőt kijátszható volt.
Bár az én novelláim tagadhatatlanul egy megzabolázott világban keletkeztek
és egy megzabolázott világról szólnak, fiktív, időtlen térségükben, rezignált
légkörükben, olykor groteszk belső viszonyaikban a politikai hatalom már
röstellt magára ismerni. Ami a lényeg, a cenzúra nem bírt mit kezdeni velük."
Az már aforizmaként
is értelmezhető megállapítás ezzel a fikciós, feszültségektől terhes, rezignált,
az olvasóval való összekacsintást nem vállaló prózáról, hogy "ha valami
jól ki van találva, az része a valóságnak is", és persze együtt rezonál
a mottóba is emelt gondolattal, miszerint "az ember addig-addig ügyeskedik,
amíg kitalálja a színtiszta valóságot". Bodor Ádám odasuhint a posztmodernnek,
kőkemény hittel áll ki a fikció valóságteremtő ereje mellett, és indoklásában
olyan példákkal érvel, amelyek "természetfölöttisége" miatt inkább megfagy
a vér az ember szíve körül, mint a borzalmas börtönélmények (nem győzöm
elégszer hangsúlyozni, a legkeményebbeket csupán hallomásból idéző) említése
nyomán. A szerzőben - állítása szerint (és miért ne hinnénk neki?) a túltengő
szubjektivitása tárgyilagos, érzelemmentes, tömör szövegeket indukál, amelyekben
a hősök nem az ideák lánglelkű hordozói, hanem determinált sorsú, folytonos
ítélet alatt álló egyének. És erről mondja nagyon-nagyon fontos mondatában
Bodor Ádám: "Ha van egyéni stílusom, azt inkább a kelet-európai peremvidék
kommunikatív viszonyai determinálták." És ezek megszűnte lenne az, ami
kioltaná ezt a stílust: "Egymás érdekeinek, értékeinek megbecsülése, kölcsönös
tisztelete csakis kiegyensúlyozott egzisztenciális és morális viszonyok
között lehetséges, olyan fokú stabilitásban, ahol az ember saját sorsával
már annyira elégedett, hogy fogékonnyá válik szomszédja mássága, sajátos
intézményei iránt, sőt közelségének mint tulajdon gazdagságának örülni
is tud." "Ám Kelet-Európa reménytelen szegénysége fölött kiszámíthatatlan
erők találkoznak..." - teszi hozzá Bodor Ádám az interjúkötet legvégén.
A börtön
szaga végtére is több egy interjúkötetnél. Balla Zsófia diszkréten,
a háttérből szabja meg kérdéseivel a szöveg alakulásának irányát, de a
szöveget önálló, Bodor Ádám-alkotásként, igazi kelet-európai történetként
olvashatjuk. Megérdemli és megéri. (Magvető, Budapest 2001) |
|