Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2002. 1.sz.
 
ISZTRAY BOTOND
Mozdulatlan vándorlás
 

Addig is hívom titkos húgomat ebédhez társult álmomat Emilyt ó Emily gyere segíts meg nyald ki a tányért komoly kis Emily nyald ki és edd meg segíts az étkezésnél te felejthetetlen Emily Emily látlak kishúgom látlak szép fűvű angol tájban suhansz kutyád vonítása győzelmi zászló világítja magányod légpárnás automobil repülsz még nem eléggé gondozott utak buktatói fölött hajadnak sátra vadászkürtök piros sikongása repülsz csak drágám édesem örökké némán bőröd a tenger sós leheletétől párás amőbaként zuhansz udvarházakra felfalod őket tágulásodnak nincs már semmi semmi akadálya bocsánatodban látom a kapcsot Emily Emily kishúgom étvágya remek igazán rendes okos is voltál de amivel megbabonáztál az naiv hideg reneszánsz étvágyad bűbáj hogy csak ilyennek kívánlak mohó szemedben élek társam parancsolóm szépnevű Emily úrnő udvarhölgyem parancsolóm segíts étvágyam kínján Emily nyald ki a tányért fald föl a gyárakat füstöket fald föl az eszméket képeket egyél meg engem is habzsolj és versengj láttam sétád villanását fehér lapok életnyugalma hidegen izzó nyugalma tekintetedben játszott enyém vagy kedvesem május elején gyakran séta a gödöllői dombok kukoricacsutkái között jó fiú voltam rendesen ettem én mindent sárgaborsó rántotthús rizzsel saláta kompót mentünk karonfogva és senki se akadályozhat abban hogy megegyük a süppedő kastélyt a kiserdő mellett fekete kutyuskámat hernyókat pókokat s ante rem dolgokat is egy s mást napverte házfalakat vidéki kúriát s pipát ételszagú nászágyat s végül őt magát Emilyt a szemérmes amőbát versengj mert senki sem akadályozhatja meg éjszaka nappal ölelkezését fürge nyelvemnek lapján közelségében ragyogó romlás s a magyar táj megettem őt is tartózkodó jelleme kezdetben riasztott olyan volt mint szemérmes folyvást vetkőző-öltöző falusi lányka hátat fordít bezárul szégyenkezésbe nem lehet szórabírni közben a mégis a vágy is szeretett volna fordulni hátra megnézni mi van a hátban szeretett volna mutatkozni de keserű tapasztalatok fogták nyűgözték tudtam feküdt vörös ruhájú kertész vaságyán tudtam keblének lankái fölé hajolva nem mert bár érezte a sós illatot hallott a tenger zúgását a fülére csatolt kagylót s a drágajó hebehurgya Petőfi Sándor ott ült sárga kalászok árnyában és álmodta valaha tengerész lesz Szibériában de aztán élete másképp és a rengeteg sár szíve illata kihasítva mindig a háta mögött van tengeren ringatózik mindig mozog mindig és mindig tovább a kivágott szív e nagy fehér vitorlás de a maradó tájat és az örök-utazót és mindkettőt lenyeltem és ezzel be is fejeztem üres tányér fehérje meredt rám hiéna láttam az étel arcát és meghallgattam a parancsot vágd a halak közé akváriumba és én odavágtam.
     Sétáltam. Hosszú évek tanítottak jó kedélyre és a férfias rugalmasság megőrzésére. A szolíd testmozgás elengedhetetlen, lépegetés hétköznapi tudatban, miként ha egészségeset fingasz elengedésben. A bútorokat: az ormótlan kredencet, asztalt, hokedlit, a sámlit, az éjjeliedényt ilyenkor félretolom. Szép sorjában a fal mellé, anyasorban. Szabadnak érzem magam; bátor-szárnyas lelkem, a szívem ott kissé balra, az értelmem, ó mily szabad légzés. Patkányhullákkal borított kőkockákon merev derekam egyensúlyozom, tekintetemet laza meditációban röptetem rothadó belsőrészek színpadai felett. És amikor a mi ez ki ez képpé különül, meghallom a nem váratlan neszezést. A kapualjban egy szemétládán ülvén a dagadozó izmú késes-mészáros, figyelemreméltó szakdolgozatok írója, próbálta puhítani-zilálni áldott emlékű édesanyám ellenállását. Az offenzíva a kebleknél kezdődött, a néhány röpke szőrszállal koszorúzott rózsaszín dombocskáknál, majd gyorsan elfoglalva a közbeeső székhelyeket - a köldök enyhén piszkos víznyelőjét; az erezetes fagyűrűs medencéket; a göndör erdőt -, behatolt a combok tikkasztó vidékére, ahol a feltáruló hiány elvörösödik. Utcámban senki se járt, csak a gonosz idő, kinek sanda titkát íme kilestem. A rémült fiúcska, ki harag és vágy és elhagyatottság. Gyulladt szememet borogattam, csipát morzsolgattam és tűnődtem: erőszak, erőszak? Kedves édesanyám sóvár ellenlihegésében felismertem gyermekideálom arcát, a fehérruhás angyalkát, szivit, akit megmentettem bérházak árnyékában, kihoztam véres kardlugasból; felismertem őt, ki egyesített nevemmel gyönyörű szeretetben, vágyam netovábbját; mégis itt akartam hagyni szeretője kényének kiszolgáltatva a héjakkal teli ládán. Mit nékem anyám! Bizalmatlan leszek már mindig e hasadás hasítékában, e szakítás képeit, képeimet csak folyvást rombolom. Sokszor megvert, gyakran bekente dagadó nyelvemet erőspaprikával. Érdekeimnek jobban megfelel a gyávaság tettetése. Leköpöm a vemhes nőket. Vemhesek aktfotói. Ocsmány szavacskák felesleges szülésekről, avagy ellenszegülő, hiú petesejtekről. Igazán nem akartam megszületni, nem akartam a szív felezését. Tudok bizonyítani: nehezen húztak ki a napfényre. A komédiát befejezni, benne résztvenni nem akartam. Könnyű játékok helyett gyűlölet e fogantatásban. Hideg nemzések ízléstelensége. Talán ideje lenne. Részletes tervek az egyetemes sterilizációról. "Érzékeim az életet bármily kegyetlen, meg nem unnák." Eszembe jutott számtalan kudarcom, oly okos elveim, és elhatároztam, hogy lemondok a kultuszminiszterségről. Kékeres könnyzacskóimat ábrándos szerelmeimre borítom melegen, s máris védve áhított tisztaságom. Eme megfontolások után el szerettem volna osonni a kétes kapualj előtt. De bölcs vagyok-e ama rombolásban, ha nem használok, merült fel igencsak váratlanul. Így hát siettemben megfeledkeztem ügyetlenségemről, megbotlottam egy szemétkupacba, és hasra estem, és a hasraesésben ősi képek törtek szememre, se kint, se bent, kavarogtak.
     Víz kell. Mert nem tud az erő kijönni. Ha vízbe teszem kioldódik a rossz. Most, látod, kiadta az erejét és a lámpának világítania kell. Víz az kell. Mit tegyek bele? Ezt az állatot. Miért megy benne, ha csak úgy tud kijönni, hogy felemelkedik? Olyan kell nekem, ami elsüllyed. Olyan ami agyagból lesz, semmi másból csak agyagból. Ablakom már olyan. Hogy jól elrohadjon a vízben. Ki volt az? A szél. Biztos vagy benne? Csak a sárkányt kerestem, és megvan a kígyó. A sátánnak vajon miért nincs torka? Miért van a vízben kígyó? Ám kiugrik a vízből. Lenni kell. A sátán se. A sátán mégis hát. Ez lenne a párnája? Ráfektetem a kígyót, vajon elsüllyed? A tükör nehéz? Hiszen csak a tükör úszik a vízben. Beleteszem a vízbe, merítem, akkor meg fog gyógyulni. Nekem olyan betegségem nem volt. Álmodni azért szoktam. Kés a vízbe, ugrás a vízből. Elbújok, de megtalálnak és bezárnak. Ahová a herceget, akinek nincsenek katonái, csak nagy mamlasz szörnyei. Felakasztanak! Megfognak, fölállítják, berakják a nyakamat a hurokba és elrúgják a széket. Ott sírt a babácska a sziklán. A szörnyeteg polip, csupán kettő, de össze voltak ragadva. Én nem vagyok néma. Csak hallgatlak. Csiga. Csigán megy haza. Táncol a segg! Én vitéz útra megyek. Mert baromnagy kék egek. Ronda kígyó. Olyannak szülték? A terület mindjárt felrobban. Van ronda? Na, jó. Azt mondta az ajtó, hogy. Értem az ajtókat. Csíkos meduzatenger. A kagylót pedig kiélesztem a hálóból, mert igazgyöngyök vannak benne. Szép, hegyes kis ház, kagylóház, nyithatni és zárhatni. A gonosz ember elejtette a varázsmedúzát. A gyöngyök meg a kagylóból kijönnek, szörnyekké változnak. Görbe szájuk nagyon nagy, félelmetes a szemük. Az a lány meg nem szokott élni. Nem is volt, nem is holt, olyan embereket mutogat, akiket nem ismerek. Kirakatbaba lesz, aki csak reklámoz. Aranyeső, aki kertünkből egy szép szilvafa. Az a lány, akit nem ismerek, azt képzeli ő a legszebb, pedig csak egy fabábú. Mind-mind börtöntorony. Gonoszak vannak. Akik örökre gonoszat akarnak. Gonoszak vannak. Jézus Krisztus föltámadt, mert úgy tartja, hogy Isten fia. Azért marad életben, mert örökélet.
     Nyugágyban ülök, banán a kezemben, és fogadom a vendégsereget. Születésnap ez. Tehenek, kutyák, macskák, krokodilok a fák között. A teraszon két leány rajzol, de valaki földre löki a rajzlapokat; két vidám fiú, anyák és apák, nagyanyák, nagyapák, és a pincérnő. Már mindenki ágyban van, csak ő ül a karosszékben és mesél. Megy a vonat talánba. A szerelőháznál összetorlódnak beszorulnak. A falak bedőltek. Virág nőtt ki a földből. Három magból fölénk nő, magasodik. Én nem tudok olyan szép ágyat, mint a lány. És mit csinál? Üres a lap. Egy ló a hálóban, mintha mérges lenne, a sarokban pedig óriás pók van. De már ki is operáltam a hasából a rosszat, robotot építettem be neki. Most már nem lát, most már csak hang. És négy leány van itt. A legszebbet apja megbüntette, mert a kicsi csupa piszok, mert a szép kizavarta a mezőre piszkos munkára. De ő nem haragszik, ő kedves. A szép álmodik: a farkas a kútba dobta és elátkozta, változzon boszorkánnyá. Buborékba zárta. Két elrontott zöld buborék van, meg a fej .A buborékok kicsinynek látszanak, de belül hatalmasak. Bennük két virág, az ülőkében boszorkánybúvóhely, és néz, és néz kifelé. Alig kap levegőt. A varázsló folyton átvarázsolja magát, mert virág boszorkányoknak nem nyílik, csak kisfiúknak. Szomorúan bámul, megbillen vele a világ, nincs keze. Feje fölött három kék buborék pörög. És sírtam akkor. Belekékült a párna és a paplan, mintha csak élnének. És kék a boszorkány arca, lila az orra, a kezéből sárga cikkanások, kereken gurul, mindenkit meg akar ölni.
     Én ez meg az vagyok. Éppen kép vagyok. A falon mindig egyek. Te elkapsz. Mindig alszol, nem kapsz el. A vasúti töltésre felmegyek. Ennyi. Ott még fák is lesznek. Én vagyok ez, ez. Ezképpen elvagyok. Ez a szörnyeteg vagyok én. És lesznek mindig ordító őrzők. Borzongok a morajlástól. Te az a csúszó-mászó féreg vagy, az a termeszanya. Mindig egy azként vagy az. Mérges állat van: Meg aztán mi vagyok? Vagyok a legmérgesebb. Hol vannak a kerítések? Lassacskán már nem férünk el. Sziszegő húzódjál össze! Nekem a ló világ erőse. De folyvást hápognak a hülye kacsák. A hülye állattal nagyon vigyázz! Nekem rengeteg állatom van, még Indiában is van állatom. Elektromos harapású, lassú, meztelen csigák. Meg fogsz halni. Már csak ennyi, egy perc. Fel kéne venni? Szájából eső ömlik, mancsát mellkasára teszi: vizsgál. Büdös a bele. Most az egyszer igen, meghalsz, és nincs segítség. Megvizsgálom magam. Belehalok, képzeld. Ez már nagyon veszélyes. Csak az elektromos sikló tud segíteni a barátainak. Belegyalogolt a hasamba egy kullancs, de szájamba senki ne dugdosson ollót, ne vizsgálódjon. Elektromosságával becsap, hát meghalok. Szívesen mennék barátaimhoz lefeküdni. Abban a pillanatban meghalnék.
     Anya megbízott a sír fölött le kell kaszáltatnom a nagyra nőtt füvet de ha a füvet lekaszálják valami sötét valami tárgy valami titok jut napvilágra kényes feladat ez megyek a Gresham palota átjárójában s ott egy temetkezési vállalat puccos nagyon csupa márvány óriás süppedős fotelek neonos fény és egy lenyalt nyakkendős nyikhaj férfi lép hozzám és érdeklődik mondom temetői probléma mire növényeket ajánl a sírra egyet elővesz a sarokból ez az ő bokra nagyon jó lesz mondja óvatosan magyarázkodni kezdek másról lenne szó ám közben az emberek eltűnnek a helyiségből és több alvilági alak jelenik meg az a lenyalt leszopott fajta igen prolik és rájövök ez csak fedőszervezet érzem a veszélyt akkor valamelyikük megszólal hagyd a rizsát térjünk a tárgyra mit tegyen az az ember aki napok óta szomjazik és egy vízesést talál kérdezi felelnem kéne gyorsan de ha azt mondom odamegyek akkor elpusztít a vízesés hát zavarodottan gesztikulálok magyarázok habozó ellendülésről mélység fölött az erők oda-vissza áramlásáról a vízesésben.
     Hirtelen Mária alakja magasodik előttem fekete leplekben kerekded ifjú nő kezében lábszárcsontok borzalmasnak gondoltad el mondja egy hang az alak már csupa lábszárcsont csak csontok és a koponya ott ahol előbb Mária állt előtte állok és számot kéne adni életemről mert ha nem akkor felzabál villognak sötét szemei eltűnik már nincs sehol és ekkor vezetőm trféfálkozni kezd nem tudom mit akarhat négy ágyat látok egy-egy ágyban két fiatalember alszik édesen a harmadikban csontok vannak de a negyedikben rákos duzzanatok a felszín lüktet és fortyog és genny lövell a megőrült szeretet suttogom e hullámzásban nem szabad megpihennem a csontos ágy lenne az enyém de oda se kettős veszély boszorkány és az ágy a fiatalemberek még mindig alszanak és ekkor vezetőm egyre szűkülő ovális formát rajzol a levegőbe érzem a gúnyt és nagy félkörívben eltérülök messzire megyek tornyok és messzi városok.
     Fal nyomakodik felém hirtelen tölcsérré gyűrődik visszhangzó kiáltozás hangzik belőle sárgás pikkelyeket látok vonaglanak tekeregnek krokodil tátja magas polcról a száját és én nagyon kicsi vagyok a hátamra zuhanok lefelé zuhanok mikor érek földet furcsa mondatokat mondanak az én hangomon sehogy se értem de az asztalon két cédula barna és fehér a barnán vonalkák ötösével áthúzva mintha valaki számolgatott volna játszva szeret-nemszeret ilyest tudom hogy nem ezért a vonalkásat medence vizébe dobom aztán a fehéret meg se nézem szintén s ekkor mellém lép egy idősebb még szép kövér asszony barnás lepelben fején szivárvány színű kendő tudom hogy csal kedvesen meg is szólít de hát miért tudom hogy szeretett emlékezz a Hősök terére amikor a téren könnyű fehér gömböcskék emelkednek fölénk a levegőben lebegnek egyre följebb fénygömbök növekedőben gömbvillám végtelen peremek igen igaza lesz a gonosznak a rosszban hisz nem néztem meg a fehér cédula rajzolatát a két papír egymás mellett a víz fenekén látszik én nem szerettem.
     Anya természetesen rögvest kapcsolt leplezte magát, és esésem puffanását hallván felsírt panaszosan. "Mentsél meg fiacskám! Ne hagyd bemocskolni édesanyádat! Te édes, te gyöszösre abajgatott zord ficsúr." "Az ügy nem érdekel" - szabadkoztam. "Nekem aztán mindegy. Különben is beláthatod, hogy a nemző pacákkal nem vehetem fel a versenyt: Gyenge, vézna kölyök vagyok." "Valaha nagyon szerettél! Gondolj közös múltunkra, születésed előtti napjainkra! Emlékezz kertünkre!" Nos nem hatódtam meg. "Nem akartam sem egységet, sem távolságot. Nem akartam ebben a meztelenségben. Én semmit sem akartam úgy. Szájamba gyömöszölt csecsedet, elrántott csecsedet. Úgy nem rajongtam. Mindennek hiúságod, hiúságod az oka. Szemérmetlen önteltséged. Álmokkal tömött arcodat bámulni, szenvelegni. Néztél a tükörbe, nem tudtál ellenállni, s miközben átölelte testedet testedtől eltelt gyönyörűségedből, könnyező tekintetedből kipattantam. Harmatos szemeid suttogva követelték: legyen saját babám. Bedobattam folyóidba és elúsztam, fegyvertelen ürességem átitatódott ábrándjaid mocskával. Később a kegyelmező fény száraz skatulyává égetett. A kartondoboz nem segíthet anyukájának. Ne zavard üres dobozok, kihajított cserepek nyugságát!" "Ne feledd, hatalmam van! Belőlem szakadtál ki, a magzatvíz még mindig megtöri pillantásodat. Vágyam űzött ki az unalomból, s tett az ellobbanás vágyává. Csak velem szabadulhatsz. Hozzám fogsz visszatérni, hát segíts. Rajtam kívül nincs is járásod, kívülem is csak én vagyok. Kívánom, parancsolom adjál vissza vidékeink termékeny nyugalmának, mentsél meg, gyere vissza hozzám!" "Nincs már hatalmad. Mi dolgom veled? Már csupán gondollak. Lehetetlent. Nem vagy. Köztünk már nincs közös, nem hiheted, hogy átkelek folyóid hosszán. A bárkából kilépő nem én leszek. És ő nem te. Megyek. Küszködjetek, adjátok csak át ruhátlan testetek. Te a minden, a nagy anyácska, aki eladta magát, majd prostituáltan megdicsőül. Te örömlányok legnagyobbika, nem parancsolsz már. Ennyi a te hatalmad. Mert te csak te vagy, de te vagy az is, aki nem vagy. Parancsolsz és nem parancsolsz magadnak. Így majd nem lejted a táncot, ahol madarak énekelnek gyermekek vállán."
     Imígyen szólva elfordultam és megpróbáltam tovaügetni. Ám nem juthattam messzire, a hatalmas mancs galléron ragadott és visszarántott. A késes-mészáros vizsgálgatott tűnődve. "Most megöllek." - mondá. Kellemetlen savanyú a szájamban, de nem vesztettem el lélekjelenlétemet. Voltaképpen régóta vártam a sebezhetetlen pillanatra. "Kötelességemnek érzem - mondtam -, hogy figyelmeztesselek honunk elmaradt börtönviszonyaira. A gyilkosságért legalább huszonöt évet kapnál. Tudnod kell, hogy ebben az országban a halálbüntetést üdvös módon eltörölték. Te dagadt lábú kukkoló, örök vizslatásnak akarod kitenni magad? Mert itt bizony minden büntetéssé magasztosulhat, még pajzánkodásod is. Fontold meg hát eme lehetőségeket, tedd mérlegre lehetséges jövődet!" "Gondoskodtam mindenről." - suttogta szelíden fülembe. "Látszik, hogy mit sem értesz a lélektanhoz. A gyilkosság után következik a lekiismeretfurdalás, a magadtól való szabadulás vágya. Mi más is? Ismét erőszakkal törsz rá. És az öngyilkosság vágyában életimádatod torz hatványozása. Az öngyilkosság bizony nem szabadít meg önmagadtól, ezt a legtriviálisabb sorsanalízis is megmutatja. Az örökös senyvedést a keréken nem kerülheted el, nem menekülhetsz törvényeid elől. Anyám utáni mohó sóvárgásod felgerjed ismét, a döglött tetemeken újra. Termékenysége megint elszabadul a körforgásban, és számtalan darabocskára nyiszálva, élve, igen élve fogsz száradni városok kapuin: Van nékem biz egy picinyke szabadságom. Csak velem juthatsz anyám ölébe. Anyám nem lehet te, és te nem lehetsz anyám, hacsak nem velem. El kell tűrnöm, lehet, de kiszolgáltatott vagy..."
     Elengedte vállamat, amit oly erősen szorongatott, s egy pillanatra gondolkodóba esett. Ezt használtam ki a szökésre. Nem tagadom, nagy surranás volt. De diadalmam óriási! Sikerült becsapnom. Mert az igazság mindegy. És a szemétládán újfent megszületik a nyüzsgés, a felesleges. Tudom, semmit nem lehet átmenteni a határon, a vámőrök fölöttébb éberek; tudom, a múlt apróságai, csapzott, buja verebecskék, emlékecskék szunnyadnak fiókfolytonosságban, és újra és újra. Most világos, értem: nincs megismerés, csupán üres szemlélet, nem bölcs, közömbös. Közönyt közönnyel cserélő prizmaközvetítés a közösülés figyelmében. Körüljárjuk magamat, téged, körültekintés nélkül járkálunk, nézdegélünk. Idegen vagyok: hála. Mozdulatlanságom szenvedélyes mozgásom mögött, s mozdulatalanságom mögött szenvedély, nyugalmasan rejtőzködő üres szenvedély. Arról mi én vagyok hiába. Pedig találkozásunk kinyilvánít, annyira, hogy talán észre sem veszed. Jön. Jön az idegen. Szabadságban rabságrabságban szabadság, von magához, csak jön életem lehetetlensége mögül. Lehetetlen egy életem: él. A lehetetlen alak élesít elmozdulásban. Elmozdulása élesít. Lehetőséged végtelen: él. Igenis gyermek vagyok. Kegyetlen és tárgyilagos és szakadozott és boldog. "Mindennemű szabadság végén ott mindjárt az. ítélet, ezért oly nehéz viselni a szabadságot, főképp ha láz rázza az embert, vagy ha valami fájdalma van, vagy ha senkit se szeret. Dalolok: "A tarka farkú kecskebak a rossz fiút felökleli, hát szaporán igyad a friss tejet, nehogy szarvára tűzzön tégedet." A gyönyörűségből bűn, a bűnből gyönyörűség. Mi az elbocsátás? Fehérruhás nők kara táncolta körül szétmálló testemet, de a cédrusfáról rigófütty szara szállt fejemre, s reformált. Mit is tehettem volna? Álmodozva nézegettem eldobott cukorkászacskókat.
     Hazatértem hát. Jóformán észre sem vettem és ismét a szeretett kertben. Járkálhatok átutazóban? Bukó napok melankolikus mosolya. Az évszak rövidgatyájában, az éjszaka beállta előtti zuhanásban gondolkoztam. Hazatérésemet nem kísérték természeti katasztrófák, földrengések, nem siklott ki vonat. Elhagyott sínek közelében közelítve otthonomhoz. Vakvágányon már-már dáridó. Gondolkozok csak folyvást. Szokásomhoz híven nem próbálok hevesen logikus sorokat összeeszkábálni, hisz jól tudom minden sor felcserélhető, mindegyik nagyjából megfelel a célnak. Ha latolgatásom közben beköszönt. A többi: kezdettől fogva butaság. De azért jelentkezgetnek. Fölfogom testüket a pislákoló fényben. Nem törekedtem összefüggések kimutatására. Neki sormintája nincs. Folytonossága ő. Gondolataim előtt: tánc.
     Fogalmam nincs róla. Kivezetés a szépirodalomban.