|
WEHNER
TIBOR
"Akár a vásznon, akár a képernyőn,
a virtuális világban"
Beszélgetés Barabás Márton festőművésszel
művészetünk állapotáról
- 2001-et írunk. Megítélésed szerint
a művészetben az ezredfordulóval lezárult, vagy elkezdődött valami?
- Amikor
a pályám elején művészettörténészekkel találkoztam, mindig meglepett, hogy
hatvanas, hetvenes, majd később nyolcvanas évekre korszakolnak organikusan
mozgó, folyamatosan épülő jelenségeket, évtizedeken átívelő életműveket.
Ezt a megosztást önkényesnek, mesterkéltnek ítéltem. Ugyanaz a bajom a
dekódolással, az élet időszakaszokba szorításával, mint a nagy nevek, példaképek
felemlegetésével. Egy idő után stilizálttá válnak az események, elkopik
az őket körülvevő valódi szövet. Mindig ugyanabba a kerékvágásba döccen
az emlékezés. És ami igazán zavar, hogy már én is a közkézen forgó klisék
alapján gondolok a festészet, a művészet közelmúltjára és szereplőire.
Aztán persze később rájöttem, hogy ez is a gondolkozás, a rendszerezés
egyik lehetősége; a dekádokkal, a szakaszolással próbálják megragadni azt,
ami egyébként nehezen megragadható. Ilyen szakaszhatárnak vélem az ezredfordulót
is. Valószínűleg van néhány olyan mozzanat, ami ehhez az időponthoz köthető:
az egyik a számítógép, a virtuális világ megjelenése a művészetben. Ez
legalább olyan radikális hatású a kortárs képzőművészetben, mint annak
idején a fotó volt. A másik domináns tényező a plasztika, a szobrászaton
innen és túl jelentkező kezdeményezések megerősödése. A síkbeliség, a vászon
felületén megjelenő illuzionizált vagy nem illuzionizált képi valóság sérülékenyebb,
érzékenyebb a plasztika térbeliségénél, sokkal jobban ki van téve annak
a támadásnak, ami a képernyő mozgékonyságából, a képernyőn megjelenő kép
sokrétűségéből eredeztethető. Ezt részben a festők úgy oldják fel, hogy
a vászon felületét alakítják át plasztikává, és így formálják át a síkbeli
jelenséget tárggyá, de nagyon sok jó festői vénával rendelkező kolléga
a képfelületet odahagyva a tériség, a térben való komponálás felé fordul.
A tárgyi-plasztikai műteremtés dominanciája talán az ezredforduló legfontosabb
képzőművészeti jelensége.
- Folyamatában
vizsgálva az elmúlt évtizedeket, az 1945 utáni művészetből - a magyar és
a nemzetközi régiókból - számodra melykezdeményezések, művészeti történések
a fontosak, mit emelnél ki, mint csúcs- vagy gócpontokat?
- Nagyapám
festőművész volt. A két háború között életképeket és tájképeket festett
Erdélyben, ahonnan a II. Bécsi Döntés után kerültek Budapest környékére.
Szüleim lakása az ő képeivel volt tele, de a személyes hatás elmaradt,
mert 1958-ban kivándoroltak a korábban emigrált másik fiuk után Kanadába.
A főiskolán a meghatározó tanárok; Domanovszky Endre, Kokas Ignác személyes,
lírai félabsztrakt festészetet műveltek. A nálunk valamivel idősebbek Kondor
Béla művészetének bűvkörében éltek. Én Kocsis Imre akkori tanársegéd munkáiban
éreztem azt az elevenséget és iránymutatást, ami felé érdemes volt fordulni.
A személyes érintettség és kölcsönös rokonszenv fontosabb volt bármilyen
elvont, belátott értéknél. Közvetlenül a középiskola után láttam Paizs
László Fényes Adolf Teremben rendezett kiállítását. Lakner László írta
a katalógus előszavát. Akkoriban kezdett kiderülni, hogy mi érdekel: vonzódtam
a pop arthoz. Volt arra remény, hogy a figuratív tanulmányok, a leképezés
pontossága átmenthető lesz a művészetbe.
- Ez akkor volt, amikor mindenki
menekülni kezdett a figurativitástól, és átváltott az absztrakcióra.
- Igen. De
ez az érdeklődés váratlanul szinkronba került a világ menetével. Én harmadik,
vagy negyedik évfolyamos voltam a főiskolán amikor a hiperrealizmus begyűrűzött
Magyarországra, érdekes módon majdnem egy időben a nagyon szikár, teoretikus
meghatározottságú koncept-művészettel. Volt egy nem-ábrázoló, vagy az ábrázolást
érvénytelenítő művészeti tendencia egyfelől, ami nagyon sok mindent háttérbe
szorított, másfelől csak az volt hiteles a látható világból ekkor, amit
a fotó által, a fotóhasználat által lehetett megragadni. A hiperrealizmus
térnyerésével érkezett el az első olyan pillanat, amikor összhangba kerültem
az eseményekkel, és amelyekre felkészült voltam azzal a rajzi iskolázottsággal,
amely a művészeti gimnáziumban megszerezhető volt, és amihez volt személyes
késztetésem, adottságom is.
- Művészeted
- a kezdetektől napjainkig - minden újszerűsége ellenére ragaszkodik a
klasszikus metódusokhoz, a hagyományos műalakítási eljárásokhoz. Ez tudatos
választás eredménye? Szándékosan nem használod, mellőzöd az új médiumokat?
- Az is az
ezredforduló tipikus jelensége, hogy bizonyos új médiumok más műformákat,
kifejezéseket zárójelbe tesznek. Emlékszem, amikor a holográfia feltűnt,
milyen fontosnak látszott. Voltak olyan művészek, akik ezekkel a technikai
apparátusokkal nagyon jó alkotásokat készítettek, de én akkor sem éreztem
késztetést arra, hogy ilyen irányba mozduljak el. Két performance, néhány
díszletterv után nyilvánvalóvá vált, hogy elsősorbana festészetben, utóbb
a plasztikában és rajzban az új és más kimondásának a lehetősége továbbra
is megmarad.
- Napjaink
képzőművészete - és képzőművészetének recepciója - mégis az új és új technikákat,
médiumokat preferálja.
- Itt érzékelhető
a bevezetőben említett virtuális (számítógépen megjelenő), a filmezés árnyékában
megváltozott vizuális világ hatása. Befogadóként én is sok mindent elfogadok,
belátok. Nam June Paik, Bill Viola intermediális munkáit is szeretem. Azt,
hogy a képzőművész szakma nagy része évekig könyörög azért, hogy a Műcsarnokba
ömlesztve bekerülhessen, miközben több mint szellős intermédiás kiállítások
váltogatják egymást ugyanott, aránytalannak tartom. Korszerű eszközt is
lehet giccsesen, bornírt módon, üresjáratokat létrehozva alkalmazni. Az
eszközök autentikus használatára szükség van, de ez nem lehet kizárólagos.
Azt, hogy a Képzőművészeti Főiskolára úgy kerülnek be az intermédia-szakosok,
hogy nem is kell rajzolniuk, kissé furcsának találom. A puszta rajz mögött
nem áll ilyen gazdasági potenciállal rendelkező, bújtatott reklámipari
háttér.
- Úgy érzem
viszont, hogy a művész személyes kéznyoma eltűnik az új technikai eszközök
áttételeit alkalmazó médiumokban.
- A kéznyom
mindig rajta van azért minden jó művön. Különböző érzékenységű művészek
vannak és az áttételeken keresztül ott van a művész személyisége a képernyő
mögött is.
- És egy
olyan új, két, egymástól élesen elváló kategóriát alkotó rendszerezés lehetősége
nem merülhet fel, hogy vannak a tárgyiasult, és vannak a virtuális művek?
- Nem. Szirtes
János például olyan művészetet csinál, amely átmenetet képez: van művészetének
tárgyiasult része és van, amely átlép a virtuális világba. És ott is megjelenik
az akció, jelen vannak az emberi gesztusok, ugyanazok a dolgok, amelyek
a klasszikus műalkotások jellemzői. Nincs szakadás. A tárgyiasult képzőművészetben
is sok olyan dolog tartja magát - például a hard-edge - ahol a kézjegy
nem jelenik meg olyan súllyal, mint egy kalligrafikus módon fogalmazó művésznél,
mint például Gaál Józsefnél, Végh Andrásnál, Kováts Albertnél, Kovács Péternél.
Itt az a kérdés, hogy lesznek-e olyan múzeumok, olyan gyűjtemények és kiállítások,
ahol ezek az átmenetek is megjelennek, ahol figyelmet keltenek, ahol fontosak.
Illetve remélhetőleg megváltozik a szemlélet, és nem a média lesz a főszereplő,
hanem az a világ, amit kibont. Akár a vásznon, akár a képernyőn, a virtuális
világban.
- Széleskörű
érdeklődésed ellenére te napjainkban is mindenkitől függetlenül, magányos
farkasként dolgozol.
- Ez azért
nincs teljesen így. Már a Stúdióban voltak kisebb csoportok. (Egy időre
a vezetőségbe is beválasztott a tagság.) A Szintézis-próba című
kiállítást két velünk egyidős művészettörténész szervezte: a Dorottya utcában
állítottunk ki. Amikor néhány éve szóba került a folytatás, elkészült egy
újabb kiállítási pályázat, de a Műcsarnoktól nem is kaptunk választ. Pedig
elég fontos emberek vettek benne részt (Záborszky Gábor, Zrínyifalvi Gábor,
Fehér László, Molnár László József, Romvári János). Szóval így alakul ki
a magány. Egyébként az ötvenes évek elején születettek generációja még
nem részesült abban a mitizálásban, mint például az Iparterv-csoport. Pedig
nagyon sok tehetséges ember van a mi generációnkban is. Ám mi olyan időszakban
indultunk el a pályán, amely nem kínált sarkos válaszokat, nem kényszerített
éles konfliktusokba, nagyon sok minden elfogadott volt. Az egyik stúdiós
kiállításon az Ikarus-konténer című munkám még díjat is kapott,
pedig elég pesszimista, drámai munka volt. Nagyon sokfelé vitték kiállítani
a műveimet - de nemcsak az enyémet, Fehér Lászlóét, stúdiós társaimét is
-, vagyis végeredményben jól indultunk.
- Nem is
történtek atrocitások?
- Volt egy
nagyobb visszhangot kiváltó zongoraégetés-akcióm. A Kertészeti Egyetemen
rendeztek szabadtéri kiállítást, amelyen egy kidobott zongora billentyűzetét
- alumínium váz által tartott - megépített zongoratestbe helyeztem, az
alumínium vázat igazi zongoralábak tartották. A zongora testébe avart tettem,
az egészet fóliával takartam le. Ady verseit olvastam fel, miközben meggyújtottam
az avart. " ...égtek lelkemben kis rőzse-dalok..." Elkapott a hév, mert
hihetetlenül szép volt, ahogy a kicsordult billentyűk felett táncolt a
láng. Készítettem erről több fotót. Ez 1979-ben volt. Két évvel később
csináltam a Stúdió Galériában egy kiállítást, és ehhez a bemutatóhoz készült
egy katalógus, amelyben a zongoraégetés-akció reprodukciói is bekerültek.
A felvételek a televízióban is nyilvánosságot kaptak, azonban sajnos nem
a kulturális rovat műsorában, hanem az Ablak egyik adásában. Ezt az adást
megnézte Aczél György, és utána valahol, valakiknek, valamely nyilvános
fórumon rosszallását fejezte ki ezzel kapcsolatban. Ő ezt az akciót a könyvégetés
analógiájának minősítette. Aczél György reflexióját igazságtalannak és
méltatlannak éreztem. Az a hideg légkör, ami másfél évig a munkáimat övezte
aztán csak-csak feloldódott: később pont a Népszabadságban jelent
meg rólam egy kedvező kritika. Bonyolult volt a hetvenes-nyolcvanas évek
magyarországi világa.
- Lehet-e,
kell-e hagyományra alapozni, és ha igen, milyen hagyományra építkezhet
egy művész manapság?
- Sokféle
hagyomány él egymással párhuzamosan. Közel száz évig az akadémizmust és
az eklektikus építészetet csak mint elvetendő negatívumot emlegették. Az
akadémikus szellem térnyerésének, virágzásának időszaka - minden ellentmondásával
együtt - Magyarországon képzőművészeti aranykor volt. Három magyar művész
tanított ekkor egyidőben a müncheniakadémián: Benczúr Gyula, Wagner Sándor
és Liezen-Mayer Sándor. Hogy lássuk, hogy ez milyen súlyú dolog, próbáljuk
meg napjainkra átvetíteni: olyan, mintha most a düsseldorfi akadémián három
magyar művész tanítana. De hát erről ma nincs szó. Rendkívül fontos volt
ez akkor a magyar művészet szempontjából. Az 1980-as Velencei Biennálé
után úgy látszott, hogy az akadémizmus és bonyolult hozadéka az épített
környezetben mérhetetlenül érdekes világ. Mintha a szellemet kiengedték
volna a palackból, hirtelen nagyon izgalmas lett a portálok fölötti, a
háztetők alá szorult akantuszok, oroszlánfejek, timpanonok világa. Az antikvitást
idéző, eklektikus művészet transzponálása kb. tíz évig volt számomra érdekes,
aztán már nem. A kortárs design, a Memphis csoport szobrászat és bútor
határán jelentkező tárgyegyüttese, az installációs művészet segített kimászni
az idézős periódusból.
- Számodra
mindegy, hogy milyen nyelven szólalsz meg?
- Nem. Biztos,
hogy sokkal szűkebb körben hatnak azok a szerkezetek, amelyekkel az utóbbi
időben foglalkozom, mint a figurális képeim. Különösen érzékelhető, lemérhető
ez abból, hogy korábban tíz-tizenöt évig leképező, mimetikus dolgokat csináltam,
és azok a munkáim lényegesen népszerűbbek voltak, nagyobb érdeklődést keltettek.
Ez az elvont irány egyben egyféle aszkézist is jelent, de ezt érzem hitelesnek.
Egyébként úgy látom, hogy az egész modern művészetet hullámzóan az aszkézis,
a redukció jellemzi. Ehhez a trendhez viszonyítva én még napjainkban is
bőbeszédű művész maradtam.
- És miért
pont a zongora kapott kiemelt, központi szerepet ebben a bőbeszédű művészeti
világban?
- Tanultam
zongorázni, beleakadtam ebbe a hangszerbe többször is. Érdekes, hogy amikor
egyszer Kaposváron voltunk egy színházi előadást megnézni, ott találtam
egy kidobott hangszert. Nem is zongora volt, hanem harmónium. Akkor még
nem volt kész semmi bennem, hogy a hangszer mechanikáiból bármit is csináljak,
ez csak később állt össze. Gondolom, azért, amiért Arman a hegedűt trancsírozta
szét. Én meg a zongorát. Mindig izgatott a zene. A zongora roppant absztrakt
tárgy, fantasztikus erejű kifejező eszköz: ugyanis két-három billentyű
képes megidézni az egész hangszert ami egyben az emberi eszközkészítés
egyik csúcsát is megtestesíti. És gondoljunk a billentyűk által intonált
zeneiségre, a különös ritmusra, az ellentétekre, és figyeljünk a hangszer
anyagára, az elefántcsontra, az ébenfára is. A zongora lehetőséget ad arra
is, hogy a kép felületén több szólamot képezzek. Az egyik szólamot a billentyűsorozat
képe teremtette meg. Az utóbbi időben ezt elhagytam, és inkább konstrukciókat,
elképzelt szobrokat festek a képeimre. A billentyű e motívumok mellett,
valamilyen ívre felfűzve, vagy kanyarodó formában jelenik csak meg. Úgy
érzem, akortárs zene is ugyanolyan erősen hatott rám, mint a hiperrealizmus
vagy a koncept. Elsősorban a repetitív zene, Steve Reich, Meredith Monk
zenéje izgatott, valami hasonlót szerettem volna csinálni a képzőművészetben.
Azt hiszem, ez maradéktalanul Nádler Istvánnak sikerült tusrajzaival, kvázi-írásjeleivel.
A mai kortárs zene is nagyon sok érdekes dolgot produkál. Jól érzékelhető
analógiák vannak a zene és a képzőművészet között.
- Kanyarodjunk
vissza a kortárs magyar művészet porondjára, mindennapjaira. Hogy látod
a művek létezésmódja által meghatározott művészeti helyzetet?
- Az elmúlt
15-20 évben létrejött munkák nagy része külföldre, sok fontos kép az ún.
milliós vásárlások során hazai, vidéki gyűjteményekbe került, de van, ami
kallódik, vagy megsemmisült. Tipikus sorsa egy fontos képnek, hogy valamely
vidéki múzeum raktárába fulladva vár, de a Magyar Nemzeti Galériában is
csak vár. Ebben az állapotban nem vehet részt a művészeti folyamatokban.
Tragikusnak, de tudomásul veendőnek ítélem azt a furcsa jelenséget, hogy
az egyes mű egészen egyszerűen nem válhat szereplővé: ki van zárva a történetből.
Vagyis a művészettörténészeket és gyűjtőket nem érdekli, ha valaki csinál
egy remekművet, akármilyen foglalatot is ad az a munka annak a világnak,
amelyben született. Csak az életmű által hitelesített, szériában is megfogalmazott
műveknek van súlya. A magányosan létrejött fontos művek könnyen elkallódnak,
könnyen elnyelik őket a raktárak, senki sem számol velük. Ezzel kapcsolatban
van egy érdekes történetem. Gaál Tamás szobrászművésszel beszélgettem,
amikor közösen csináltunk egy kiállítást, a Térvonalak és imaginárius
terek címűt Budapesten, a Fészek Galériában. Ekkor derült ki, hogy
Gaál Tamás valamikor, pécsi művészeti gimnazista korában látott egy kiállítást,
ahol az én szobraim is szerepeltek, az egyik az Ikarus konténer,
a másik egy hasáb-szerkezet volt; egy kristály volt telerakva pingponglabdákkal.
Egy viszonylag hosszabb beszélgetés kellett ahhoz, hogy kiderüljön, hogy
ő az én munkáimat látta, és hatással volt rá. Vagyis búvópatakszerűen él
tovább egy-egy alkotás egy másik művész munkásságában, szemléletében. De
például az, hogy a mai képzőművészeti főiskolásoknak fogalmuk sincs arról,
hogy Szemethy Imre milyen jelentős munkákat csinált, és milyen kiemelkedő
munkásságot alkotó művész - talán a nevét se ismerik -, az súlyos mulasztás,
elgondolkoztató jelenség. Akkor, amikor én a pályára kerültem, a hetvenes
évek végén, Szemethy Imre hihetetlenül fontos dolgokat fogalmazott meg,
és most is hasonló intenzitással dolgozik, csak nem a kellő figyelem mellett.
Ez felveti a felelősség kérdését, azoknak a felelősségéét, akiknek összegezniük
kell, kellene a dolgokat. Vannak művészek, akik alkotói habitusuknál fogva,
folyamatosan magas színvonalon dolgoznak. Például Orosz István, akinek
a munkáit nem látjuk a fontosabbkortárs gyűjteményekben, közben meg az
egyik legnagyobb művész Magyarországon. Vagy említhetném Paizs Lászlót
is, akinek munkái most szerepeltek az Ernst Múzeumban, és akinek nincsenek
a helyén a kort megfogalmazó művei. Mert nem eldöntött, hogy melyik gyűjtse,
mutassa be a múlt század utolsó évtizedei, az ezredforduló alkotásait.
- A generációk
elmennek egymás mellett, elszakadnak egymástól.
- Viszont
azokat a lépéseket, amiket én nem léptem meg, a mai fiatalok meglépik.
Ahogy például Kupcsik Adrián minden feszélyezéstől mentes jellemábrázolással
lát neki a főiskolai tanárok, a rektor megfestésének, ahogy a kortársait
mitizálja, ez ismeretlen hangot, új szemléletmódot jelez. Egy új nemzedékképet
alkot. Ez nagyon érdekes. Legfőbb érdekessége az a közvetlenség, az a bátorság,
ahogy beemeli a tanárokat a piktúrájába. De sorolhatnám a sok tehetséges
fiatal szobrászt is.
- Sok feszültség
van a kortárs művészetben. Mi oldaná meg az alapvető problémákat?
- Nagyon sok
hiánnyal küzd a kortárs művészet. Persze eleve az a legfontosabb, hogy
a művek jöjjenek létre. Ehhez kereslet kell és lélektani helyzet. Az, hogy
az ember fontosnak érezze azt, hogy beszélni kell. Úgy látom, hogy aki
dolgozni akar, az dolgozhat. Vannak kis mikrokörnyezetek, amelyekben kitűnő,
ám kissé belterjes művészeti életet lehet élni. Nagyon sok művészeti helyszín
van, és így fenntartható a figyelem illúziója. A művek létrejötte szempontjából
ez jó, az alkotóerő így nem apad el. De mindez funkcionálhatna tisztább
és egészségesebb légkörben is. Például a mostani helyzetben minden apró-cseprő
dologért pályázni kell. Pályázni kell azért, hogy egy katalógust csinálhasson
az ember, vagy hogy utazhasson egyet. Holott a műteremben ott állnak a
műtárgyak, amelyek eladók, amelyek megvehetők lennének, és ha létrejönne
az üzlet, akkor nem kellene szórakozni a pályázatokkal, a kuratóriumokkal.
Tudom, mindig mindenki arra hivatkozik, hogy a múlt rendszer ún. milliós
vásárlásainál nagyon sok rossz művet vásároltak meg. De azt elfelejtik,
hogy sok nagyon jelentős mű is bekerült a múzeumokba. Ahhoz, hogy a fontos
munkák előkerüljenek, nagyot kell meríteni. Ennek a merítésnek a hiánya
eredményezi azt, hogy egy-egy új múzeum beindításakor nem találják meg
azokat a főműveket, amelyeknek ott kellene lenni, hanem egyszerűen rendeznek
egy névsorolvasást és kipipálják az adott művészeket közepes műveikkel.
Szerencsés az olyan múzeum, amely meg tud szerezni és be tud mutatni olyan
alkotást, mint Kicsiny Balázs munkája a MEO most nyílt gyűjteményében.
Nagyon jó, hogy létrejött egy ilyen nyilvános kollekció, mert egy jelenséghez
- főként a vizuális területen - akkor lehet érdemben hozzászólni, ha valaki
letett valamit, ha látható és nem elvont, koncepcionális kérdésekről, fikciókról
vitatkozunk.
- Szerencsés
művész vagy, mert számodra nem jelentenek korlátokat a különböző műfajok,
művészeti ágazatok. Mikor, hogyan dől el, hogy táblakép, grafika, konstrukció
vagy objekt születik?
- Érdekes,
hogy nemrég állítottam össze egy katalógust, amelyben csak plasztikai munkák,
objektek, tárgyak, térvonalak, jobbára festetlen, fából készült munkák
szerepelnek. És amióta megjelent, azóta csak festek. Józan ésszel azt gondolhatná
az ember, hogy egy ilyen áttekintés után folytatni kell a plasztikai problémafelvetést,
és váratlanul válaszul egy egészen más terület kezdett el foglalkoztatni.
Persze valamilyen mértékig lehet, sőt kell is ezt irányítani.
- Számos
nagyméretű, az állandóság igényével elhelyezett munkát is készítettél.
Ezek sorában az egyik főmű a tatabányai, a Közművelődés Házában látható
pannó.
- A
tatabányai pannó vagy a Ferihegy II/A Repülőtérre festett két nagy kép
a helyükön vannak. Az életműben és valójukban, fizikailag is. A képzőművészetet
azonban általában elsőként húzzák ki a nagy beruházási programokból, vannak,
akik még büszkék is arra, hogy így spórolnak. Én még a szerencsésebbek
közé tartozom, elég sok murális munkám megvalósult. A tatabányai külső
festés kicsit már megkopott, fel kéne újítani, de jó látni, hogy a ház
emblémájába az én motívumom került be, hogy az egész környék rendezettebbé,
szebbé vált.
- Mik a
közeljövőben a konkrét, belátható és minden bizonnyal megvalósuló terveid?
- Most egy
londoni kiállításra készülök. Az angoloknál érdekes módon a szobrászatban
nagyon erős a 20. századi vonulat: Henry Moore, Barbara Hepworth, Richard
Deacon rendkívül érdekes dolgokat fogalmaztak, fogalmaznak meg - ebben
a közegben fellépni izgalmasnak ígérkezik. És remélhetően nemcsak izgalmas,
hanem inspiratív hatású is lesz.
- Köszönöm
a beszélgetést.
Budapest, 2001. október 15., hétfő. |
|