Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2001. 10.sz.
 
WEHNER TIBOR
"Akár a vásznon, akár a képernyőn, a virtuális világban"
Beszélgetés Barabás Márton festőművésszel művészetünk állapotáról
 

- 2001-et írunk. Megítélésed szerint a művészetben az ezredfordulóval lezárult, vagy elkezdődött valami?
      - Amikor a pályám elején művészettörténészekkel találkoztam, mindig meglepett, hogy hatvanas, hetvenes, majd később nyolcvanas évekre korszakolnak organikusan mozgó, folyamatosan épülő jelenségeket, évtizedeken átívelő életműveket. Ezt a megosztást önkényesnek, mesterkéltnek ítéltem. Ugyanaz a bajom a dekódolással, az élet időszakaszokba szorításával, mint a nagy nevek, példaképek felemlegetésével. Egy idő után stilizálttá válnak az események, elkopik az őket körülvevő valódi szövet. Mindig ugyanabba a kerékvágásba döccen az emlékezés. És ami igazán zavar, hogy már én is a közkézen forgó klisék alapján gondolok a festészet, a művészet közelmúltjára és szereplőire. Aztán persze később rájöttem, hogy ez is a gondolkozás, a rendszerezés egyik lehetősége; a dekádokkal, a szakaszolással próbálják megragadni azt, ami egyébként nehezen megragadható. Ilyen szakaszhatárnak vélem az ezredfordulót is. Valószínűleg van néhány olyan mozzanat, ami ehhez az időponthoz köthető: az egyik a számítógép, a virtuális világ megjelenése a művészetben. Ez legalább olyan radikális hatású a kortárs képzőművészetben, mint annak idején a fotó volt. A másik domináns tényező a plasztika, a szobrászaton innen és túl jelentkező kezdeményezések megerősödése. A síkbeliség, a vászon felületén megjelenő illuzionizált vagy nem illuzionizált képi valóság sérülékenyebb, érzékenyebb a plasztika térbeliségénél, sokkal jobban ki van téve annak a támadásnak, ami a képernyő mozgékonyságából, a képernyőn megjelenő kép sokrétűségéből eredeztethető. Ezt részben a festők úgy oldják fel, hogy a vászon felületét alakítják át plasztikává, és így formálják át a síkbeli jelenséget tárggyá, de nagyon sok jó festői vénával rendelkező kolléga a képfelületet odahagyva a tériség, a térben való komponálás felé fordul. A tárgyi-plasztikai műteremtés dominanciája talán az ezredforduló legfontosabb képzőművészeti jelensége.
     - Folyamatában vizsgálva az elmúlt évtizedeket, az 1945 utáni művészetből - a magyar és a nemzetközi régiókból - számodra melykezdeményezések, művészeti történések a fontosak, mit emelnél ki, mint csúcs- vagy gócpontokat?
     - Nagyapám festőművész volt. A két háború között életképeket és tájképeket festett Erdélyben, ahonnan a II. Bécsi Döntés után kerültek Budapest környékére. Szüleim lakása az ő képeivel volt tele, de a személyes hatás elmaradt, mert 1958-ban kivándoroltak a korábban emigrált másik fiuk után Kanadába. A főiskolán a meghatározó tanárok; Domanovszky Endre, Kokas Ignác személyes, lírai félabsztrakt festészetet műveltek. A nálunk valamivel idősebbek Kondor Béla művészetének bűvkörében éltek. Én Kocsis Imre akkori tanársegéd munkáiban éreztem azt az elevenséget és iránymutatást, ami felé érdemes volt fordulni. A személyes érintettség és kölcsönös rokonszenv fontosabb volt bármilyen elvont, belátott értéknél. Közvetlenül a középiskola után láttam Paizs László Fényes Adolf Teremben rendezett kiállítását. Lakner László írta a katalógus előszavát. Akkoriban kezdett kiderülni, hogy mi érdekel: vonzódtam a pop arthoz. Volt arra remény, hogy a figuratív tanulmányok, a leképezés pontossága átmenthető lesz a művészetbe.
- Ez akkor volt, amikor mindenki menekülni kezdett a figurativitástól, és átváltott az absztrakcióra.
     - Igen. De ez az érdeklődés váratlanul szinkronba került a világ menetével. Én harmadik, vagy negyedik évfolyamos voltam a főiskolán amikor a hiperrealizmus begyűrűzött Magyarországra, érdekes módon majdnem egy időben a nagyon szikár, teoretikus meghatározottságú koncept-művészettel. Volt egy nem-ábrázoló, vagy az ábrázolást érvénytelenítő művészeti tendencia egyfelől, ami nagyon sok mindent háttérbe szorított, másfelől csak az volt hiteles a látható világból ekkor, amit a fotó által, a fotóhasználat által lehetett megragadni. A hiperrealizmus térnyerésével érkezett el az első olyan pillanat, amikor összhangba kerültem az eseményekkel, és amelyekre felkészült voltam azzal a rajzi iskolázottsággal, amely a művészeti gimnáziumban megszerezhető volt, és amihez volt személyes késztetésem, adottságom is.
     - Művészeted - a kezdetektől napjainkig - minden újszerűsége ellenére ragaszkodik a klasszikus metódusokhoz, a hagyományos műalakítási eljárásokhoz. Ez tudatos választás eredménye? Szándékosan nem használod, mellőzöd az új médiumokat?
     - Az is az ezredforduló tipikus jelensége, hogy bizonyos új médiumok más műformákat, kifejezéseket zárójelbe tesznek. Emlékszem, amikor a holográfia feltűnt, milyen fontosnak látszott. Voltak olyan művészek, akik ezekkel a technikai apparátusokkal nagyon jó alkotásokat készítettek, de én akkor sem éreztem késztetést arra, hogy ilyen irányba mozduljak el. Két performance, néhány díszletterv után nyilvánvalóvá vált, hogy elsősorbana festészetben, utóbb a plasztikában és rajzban az új és más kimondásának a lehetősége továbbra is megmarad.
     - Napjaink képzőművészete - és képzőművészetének recepciója - mégis az új és új technikákat, médiumokat preferálja.
     - Itt érzékelhető a bevezetőben említett virtuális (számítógépen megjelenő), a filmezés árnyékában megváltozott vizuális világ hatása. Befogadóként én is sok mindent elfogadok, belátok. Nam June Paik, Bill Viola intermediális munkáit is szeretem. Azt, hogy a képzőművész szakma nagy része évekig könyörög azért, hogy a Műcsarnokba ömlesztve bekerülhessen, miközben több mint szellős intermédiás kiállítások váltogatják egymást ugyanott, aránytalannak tartom. Korszerű eszközt is lehet giccsesen, bornírt módon, üresjáratokat létrehozva alkalmazni. Az eszközök autentikus használatára szükség van, de ez nem lehet kizárólagos. Azt, hogy a Képzőművészeti Főiskolára úgy kerülnek be az intermédia-szakosok, hogy nem is kell rajzolniuk, kissé furcsának találom. A puszta rajz mögött nem áll ilyen gazdasági potenciállal rendelkező, bújtatott reklámipari háttér.
     - Úgy érzem viszont, hogy a művész személyes kéznyoma eltűnik az új technikai eszközök áttételeit alkalmazó médiumokban.
     - A kéznyom mindig rajta van azért minden jó művön. Különböző érzékenységű művészek vannak és az áttételeken keresztül ott van a művész személyisége a képernyő mögött is.
     - És egy olyan új, két, egymástól élesen elváló kategóriát alkotó rendszerezés lehetősége nem merülhet fel, hogy vannak a tárgyiasult, és vannak a virtuális művek?
     - Nem. Szirtes János például olyan művészetet csinál, amely átmenetet képez: van művészetének tárgyiasult része és van, amely átlép a virtuális világba. És ott is megjelenik az akció, jelen vannak az emberi gesztusok, ugyanazok a dolgok, amelyek a klasszikus műalkotások jellemzői. Nincs szakadás. A tárgyiasult képzőművészetben is sok olyan dolog tartja magát - például a hard-edge - ahol a kézjegy nem jelenik meg olyan súllyal, mint egy kalligrafikus módon fogalmazó művésznél, mint például Gaál Józsefnél, Végh Andrásnál, Kováts Albertnél, Kovács Péternél. Itt az a kérdés, hogy lesznek-e olyan múzeumok, olyan gyűjtemények és kiállítások, ahol ezek az átmenetek is megjelennek, ahol figyelmet keltenek, ahol fontosak. Illetve remélhetőleg megváltozik a szemlélet, és nem a média lesz a főszereplő, hanem az a világ, amit kibont. Akár a vásznon, akár a képernyőn, a virtuális világban.
     - Széleskörű érdeklődésed ellenére te napjainkban is mindenkitől függetlenül, magányos farkasként dolgozol.
     - Ez azért nincs teljesen így. Már a Stúdióban voltak kisebb csoportok. (Egy időre a vezetőségbe is beválasztott a tagság.) A Szintézis-próba című kiállítást két velünk egyidős művészettörténész szervezte: a Dorottya utcában állítottunk ki. Amikor néhány éve szóba került a folytatás, elkészült egy újabb kiállítási pályázat, de a Műcsarnoktól nem is kaptunk választ. Pedig elég fontos emberek vettek benne részt (Záborszky Gábor, Zrínyifalvi Gábor, Fehér László, Molnár László József, Romvári János). Szóval így alakul ki a magány. Egyébként az ötvenes évek elején születettek generációja még nem részesült abban a mitizálásban, mint például az Iparterv-csoport. Pedig nagyon sok tehetséges ember van a mi generációnkban is. Ám mi olyan időszakban indultunk el a pályán, amely nem kínált sarkos válaszokat, nem kényszerített éles konfliktusokba, nagyon sok minden elfogadott volt. Az egyik stúdiós kiállításon az Ikarus-konténer című munkám még díjat is kapott, pedig elég pesszimista, drámai munka volt. Nagyon sokfelé vitték kiállítani a műveimet - de nemcsak az enyémet, Fehér Lászlóét, stúdiós társaimét is -, vagyis végeredményben jól indultunk.
     - Nem is történtek atrocitások?
     - Volt egy nagyobb visszhangot kiváltó zongoraégetés-akcióm. A Kertészeti Egyetemen rendeztek szabadtéri kiállítást, amelyen egy kidobott zongora billentyűzetét - alumínium váz által tartott - megépített zongoratestbe helyeztem, az alumínium vázat igazi zongoralábak tartották. A zongora testébe avart tettem, az egészet fóliával takartam le. Ady verseit olvastam fel, miközben meggyújtottam az avart. " ...égtek lelkemben kis rőzse-dalok..." Elkapott a hév, mert hihetetlenül szép volt, ahogy a kicsordult billentyűk felett táncolt a láng. Készítettem erről több fotót. Ez 1979-ben volt. Két évvel később csináltam a Stúdió Galériában egy kiállítást, és ehhez a bemutatóhoz készült egy katalógus, amelyben a zongoraégetés-akció reprodukciói is bekerültek. A felvételek a televízióban is nyilvánosságot kaptak, azonban sajnos nem a kulturális rovat műsorában, hanem az Ablak egyik adásában. Ezt az adást megnézte Aczél György, és utána valahol, valakiknek, valamely nyilvános fórumon rosszallását fejezte ki ezzel kapcsolatban. Ő ezt az akciót a könyvégetés analógiájának minősítette. Aczél György reflexióját igazságtalannak és méltatlannak éreztem. Az a hideg légkör, ami másfél évig a munkáimat övezte aztán csak-csak feloldódott: később pont a Népszabadságban jelent meg rólam egy kedvező kritika. Bonyolult volt a hetvenes-nyolcvanas évek magyarországi világa.
     - Lehet-e, kell-e hagyományra alapozni, és ha igen, milyen hagyományra építkezhet egy művész manapság?
     - Sokféle hagyomány él egymással párhuzamosan. Közel száz évig az akadémizmust és az eklektikus építészetet csak mint elvetendő negatívumot emlegették. Az akadémikus szellem térnyerésének, virágzásának időszaka - minden ellentmondásával együtt - Magyarországon képzőművészeti aranykor volt. Három magyar művész tanított ekkor egyidőben a müncheniakadémián: Benczúr Gyula, Wagner Sándor és Liezen-Mayer Sándor. Hogy lássuk, hogy ez milyen súlyú dolog, próbáljuk meg napjainkra átvetíteni: olyan, mintha most a düsseldorfi akadémián három magyar művész tanítana. De hát erről ma nincs szó. Rendkívül fontos volt ez akkor a magyar művészet szempontjából. Az 1980-as Velencei Biennálé után úgy látszott, hogy az akadémizmus és bonyolult hozadéka az épített környezetben mérhetetlenül érdekes világ. Mintha a szellemet kiengedték volna a palackból, hirtelen nagyon izgalmas lett a portálok fölötti, a háztetők alá szorult akantuszok, oroszlánfejek, timpanonok világa. Az antikvitást idéző, eklektikus művészet transzponálása kb. tíz évig volt számomra érdekes, aztán már nem. A kortárs design, a Memphis csoport szobrászat és bútor határán jelentkező tárgyegyüttese, az installációs művészet segített kimászni az idézős periódusból.
     - Számodra mindegy, hogy milyen nyelven szólalsz meg?
     - Nem. Biztos, hogy sokkal szűkebb körben hatnak azok a szerkezetek, amelyekkel az utóbbi időben foglalkozom, mint a figurális képeim. Különösen érzékelhető, lemérhető ez abból, hogy korábban tíz-tizenöt évig leképező, mimetikus dolgokat csináltam, és azok a munkáim lényegesen népszerűbbek voltak, nagyobb érdeklődést keltettek. Ez az elvont irány egyben egyféle aszkézist is jelent, de ezt érzem hitelesnek. Egyébként úgy látom, hogy az egész modern művészetet hullámzóan az aszkézis, a redukció jellemzi. Ehhez a trendhez viszonyítva én még napjainkban is bőbeszédű művész maradtam.
     - És miért pont a zongora kapott kiemelt, központi szerepet ebben a bőbeszédű művészeti világban?
     - Tanultam zongorázni, beleakadtam ebbe a hangszerbe többször is. Érdekes, hogy amikor egyszer Kaposváron voltunk egy színházi előadást megnézni, ott találtam egy kidobott hangszert. Nem is zongora volt, hanem harmónium. Akkor még nem volt kész semmi bennem, hogy a hangszer mechanikáiból bármit is csináljak, ez csak később állt össze. Gondolom, azért, amiért Arman a hegedűt trancsírozta szét. Én meg a zongorát. Mindig izgatott a zene. A zongora roppant absztrakt tárgy, fantasztikus erejű kifejező eszköz: ugyanis két-három billentyű képes megidézni az egész hangszert ami egyben az emberi eszközkészítés egyik csúcsát is megtestesíti. És gondoljunk a billentyűk által intonált zeneiségre, a különös ritmusra, az ellentétekre, és figyeljünk a hangszer anyagára, az elefántcsontra, az ébenfára is. A zongora lehetőséget ad arra is, hogy a kép felületén több szólamot képezzek. Az egyik szólamot a billentyűsorozat képe teremtette meg. Az utóbbi időben ezt elhagytam, és inkább konstrukciókat, elképzelt szobrokat festek a képeimre. A billentyű e motívumok mellett, valamilyen ívre felfűzve, vagy kanyarodó formában jelenik csak meg. Úgy érzem, akortárs zene is ugyanolyan erősen hatott rám, mint a hiperrealizmus vagy a koncept. Elsősorban a repetitív zene, Steve Reich, Meredith Monk zenéje izgatott, valami hasonlót szerettem volna csinálni a képzőművészetben. Azt hiszem, ez maradéktalanul Nádler Istvánnak sikerült tusrajzaival, kvázi-írásjeleivel. A mai kortárs zene is nagyon sok érdekes dolgot produkál. Jól érzékelhető analógiák vannak a zene és a képzőművészet között.
     - Kanyarodjunk vissza a kortárs magyar művészet porondjára, mindennapjaira. Hogy látod a művek létezésmódja által meghatározott művészeti helyzetet?
     - Az elmúlt 15-20 évben létrejött munkák nagy része külföldre, sok fontos kép az ún. milliós vásárlások során hazai, vidéki gyűjteményekbe került, de van, ami kallódik, vagy megsemmisült. Tipikus sorsa egy fontos képnek, hogy valamely vidéki múzeum raktárába fulladva vár, de a Magyar Nemzeti Galériában is csak vár. Ebben az állapotban nem vehet részt a művészeti folyamatokban. Tragikusnak, de tudomásul veendőnek ítélem azt a furcsa jelenséget, hogy az egyes mű egészen egyszerűen nem válhat szereplővé: ki van zárva a történetből. Vagyis a művészettörténészeket és gyűjtőket nem érdekli, ha valaki csinál egy remekművet, akármilyen foglalatot is ad az a munka annak a világnak, amelyben született. Csak az életmű által hitelesített, szériában is megfogalmazott műveknek van súlya. A magányosan létrejött fontos művek könnyen elkallódnak, könnyen elnyelik őket a raktárak, senki sem számol velük. Ezzel kapcsolatban van egy érdekes történetem. Gaál Tamás szobrászművésszel beszélgettem, amikor közösen csináltunk egy kiállítást, a Térvonalak és imaginárius terek címűt Budapesten, a Fészek Galériában. Ekkor derült ki, hogy Gaál Tamás valamikor, pécsi művészeti gimnazista korában látott egy kiállítást, ahol az én szobraim is szerepeltek, az egyik az Ikarus konténer, a másik egy hasáb-szerkezet volt; egy kristály volt telerakva pingponglabdákkal. Egy viszonylag hosszabb beszélgetés kellett ahhoz, hogy kiderüljön, hogy ő az én munkáimat látta, és hatással volt rá. Vagyis búvópatakszerűen él tovább egy-egy alkotás egy másik művész munkásságában, szemléletében. De például az, hogy a mai képzőművészeti főiskolásoknak fogalmuk sincs arról, hogy Szemethy Imre milyen jelentős munkákat csinált, és milyen kiemelkedő munkásságot alkotó művész - talán a nevét se ismerik -, az súlyos mulasztás, elgondolkoztató jelenség. Akkor, amikor én a pályára kerültem, a hetvenes évek végén, Szemethy Imre hihetetlenül fontos dolgokat fogalmazott meg, és most is hasonló intenzitással dolgozik, csak nem a kellő figyelem mellett. Ez felveti a felelősség kérdését, azoknak a felelősségéét, akiknek összegezniük kell, kellene a dolgokat. Vannak művészek, akik alkotói habitusuknál fogva, folyamatosan magas színvonalon dolgoznak. Például Orosz István, akinek a munkáit nem látjuk a fontosabbkortárs gyűjteményekben, közben meg az egyik legnagyobb művész Magyarországon. Vagy említhetném Paizs Lászlót is, akinek munkái most szerepeltek az Ernst Múzeumban, és akinek nincsenek a helyén a kort megfogalmazó művei. Mert nem eldöntött, hogy melyik gyűjtse, mutassa be a múlt század utolsó évtizedei, az ezredforduló alkotásait.
     - A generációk elmennek egymás mellett, elszakadnak egymástól.
     - Viszont azokat a lépéseket, amiket én nem léptem meg, a mai fiatalok meglépik. Ahogy például Kupcsik Adrián minden feszélyezéstől mentes jellemábrázolással lát neki a főiskolai tanárok, a rektor megfestésének, ahogy a kortársait mitizálja, ez ismeretlen hangot, új szemléletmódot jelez. Egy új nemzedékképet alkot. Ez nagyon érdekes. Legfőbb érdekessége az a közvetlenség, az a bátorság, ahogy beemeli a tanárokat a piktúrájába. De sorolhatnám a sok tehetséges fiatal szobrászt is.
     - Sok feszültség van a kortárs művészetben. Mi oldaná meg az alapvető problémákat?
     - Nagyon sok hiánnyal küzd a kortárs művészet. Persze eleve az a legfontosabb, hogy a művek jöjjenek létre. Ehhez kereslet kell és lélektani helyzet. Az, hogy az ember fontosnak érezze azt, hogy beszélni kell. Úgy látom, hogy aki dolgozni akar, az dolgozhat. Vannak kis mikrokörnyezetek, amelyekben kitűnő, ám kissé belterjes művészeti életet lehet élni. Nagyon sok művészeti helyszín van, és így fenntartható a figyelem illúziója. A művek létrejötte szempontjából ez jó, az alkotóerő így nem apad el. De mindez funkcionálhatna tisztább és egészségesebb légkörben is. Például a mostani helyzetben minden apró-cseprő dologért pályázni kell. Pályázni kell azért, hogy egy katalógust csinálhasson az ember, vagy hogy utazhasson egyet. Holott a műteremben ott állnak a műtárgyak, amelyek eladók, amelyek megvehetők lennének, és ha létrejönne az üzlet, akkor nem kellene szórakozni a pályázatokkal, a kuratóriumokkal. Tudom, mindig mindenki arra hivatkozik, hogy a múlt rendszer ún. milliós vásárlásainál nagyon sok rossz művet vásároltak meg. De azt elfelejtik, hogy sok nagyon jelentős mű is bekerült a múzeumokba. Ahhoz, hogy a fontos munkák előkerüljenek, nagyot kell meríteni. Ennek a merítésnek a hiánya eredményezi azt, hogy egy-egy új múzeum beindításakor nem találják meg azokat a főműveket, amelyeknek ott kellene lenni, hanem egyszerűen rendeznek egy névsorolvasást és kipipálják az adott művészeket közepes műveikkel. Szerencsés az olyan múzeum, amely meg tud szerezni és be tud mutatni olyan alkotást, mint Kicsiny Balázs munkája a MEO most nyílt gyűjteményében. Nagyon jó, hogy létrejött egy ilyen nyilvános kollekció, mert egy jelenséghez - főként a vizuális területen - akkor lehet érdemben hozzászólni, ha valaki letett valamit, ha látható és nem elvont, koncepcionális kérdésekről, fikciókról vitatkozunk.
     - Szerencsés művész vagy, mert számodra nem jelentenek korlátokat a különböző műfajok, művészeti ágazatok. Mikor, hogyan dől el, hogy táblakép, grafika, konstrukció vagy objekt születik?
     - Érdekes, hogy nemrég állítottam össze egy katalógust, amelyben csak plasztikai munkák, objektek, tárgyak, térvonalak, jobbára festetlen, fából készült munkák szerepelnek. És amióta megjelent, azóta csak festek. Józan ésszel azt gondolhatná az ember, hogy egy ilyen áttekintés után folytatni kell a plasztikai problémafelvetést, és váratlanul válaszul egy egészen más terület kezdett el foglalkoztatni. Persze valamilyen mértékig lehet, sőt kell is ezt irányítani.
     - Számos nagyméretű, az állandóság igényével elhelyezett munkát is készítettél. Ezek sorában az egyik főmű a tatabányai, a Közművelődés Házában látható pannó.
      - A tatabányai pannó vagy a Ferihegy II/A Repülőtérre festett két nagy kép a helyükön vannak. Az életműben és valójukban, fizikailag is. A képzőművészetet azonban általában elsőként húzzák ki a nagy beruházási programokból, vannak, akik még büszkék is arra, hogy így spórolnak. Én még a szerencsésebbek közé tartozom, elég sok murális munkám megvalósult. A tatabányai külső festés kicsit már megkopott, fel kéne újítani, de jó látni, hogy a ház emblémájába az én motívumom került be, hogy az egész környék rendezettebbé, szebbé vált.
     - Mik a közeljövőben a konkrét, belátható és minden bizonnyal megvalósuló terveid?
     - Most egy londoni kiállításra készülök. Az angoloknál érdekes módon a szobrászatban nagyon erős a 20. századi vonulat: Henry Moore, Barbara Hepworth, Richard Deacon rendkívül érdekes dolgokat fogalmaztak, fogalmaznak meg - ebben a közegben fellépni izgalmasnak ígérkezik. És remélhetően nemcsak izgalmas, hanem inspiratív hatású is lesz.
     - Köszönöm a beszélgetést.
 

Budapest, 2001. október 15., hétfő.