|
KOVÁCS
LAJOS
Ezt érdemlitek?
A pedagógus hozzászól
Illetlen szójáték ez a cím, éppen
olyan, amilyen a magyar gyermekirodalom helyzete: egyszerre emelkedett
és gőgös, egyszerre kikezdhetetlen és vitatható.
A magyar
gyermekirodalom és az ő helyzete persze korántsem tévesztendő össze. Csak
összetéveszthető. Hogy ezt valaki (L. A.) egyszer végre észre is veszi,
az példátlan szemtelenség. Gondolom, lesz is skandalum belőle, hiszen a
vitairatok egyik kivédhetetlen hibája az, hogy maguk sem hibátlanok. Így
pedig visszatámadhatók, ami lehetővé teszi, hogy a lényeg mégiscsak elsikkadjon.
Kár lenne, ha ez történne.
Nem kíméletes
munka L. A. dolgozata egy felismert, de teljesületlenül maradt szándékról.
A Helikon Kiadó (megkésve és elsietve) - a Magyarországon még mindig megszülhetetlent
akarta végre világra segíteni. A leghitelesebbnek látszó személyekhez fordult,
s mert tovább működtek az eddig is működésképtelen sztereotípiák, a kontroll
nélküli szülés kínjait egy "kívülálló" jegyzőkönyvezheti most olyan szakmai
felkészültséggel, amilyennel a (képzavaros) szerkesztőségi szülészszobában
senki sem rendelkezett.
Ez a bizonyítvány
az, ami szólásra késztet. Nem vállalható a "tankönyv" védelme, de további
élve boncolására sem szükséges időt vesztegetni. (L. A. éppen elég indulattal
megtette helyettünk.) A szakmai bizonyítvány azonban generációkat érintő
ügy: volt és leendő olvasóké egyszerre. Egy kínosan agyonhallgatott-halogatott
probléma jéghegye lett ez a könyv is, ez a vitairat is. Már csak az a kérdés,
van-e még elegendő alázat valakikben (Valakikben) ahhoz, hogy ezt a gőggel
telített fagyosságot leolvasszuk magunkról.
A (gyermek)irodalom-elmélet,
-történet, az irodalomkritika, a pedagógia, a pedagógusképzés elkedvetlenítő
gőgjéről beszélek. Egy sosem volt összebeszélésről, ami mégis meghatározza
és lehetetlenné teszi, hogy megszűnjön ez a "gyermekirodalmi helyzet".
Viták jönnek és mennek, olvasók öregszenek ki belőle, vagy vesznek el benne
örökre, valójában semmi sem változik. Az első "fázisnál" tartunk: hál’istennek
(?) valakik legalább már életcéljuknak tekintették, hogy ebből fognak életművet
alkotni, ebből fognak egymásból élni, együtt fognak beteljesíteni
egy kiadói feladatot. Eleget tudnak már a helyzetről ahhoz, hogy
megszülessen az eddigi munkák klónozott összegzése.
Ne legyünk
igazságtalanabbak a kelleténél! Ez nem rossz szándékú könyv. Ez egy átgondolatlan
folyamat rossz könyve, ahol a részletek fölsorolható erényei nem mentik
a teljes mű céltévesztését. Az elvesztegetett generációknak már mindegy,
bár szülőkként még ők is áldozatai lehetnek. De ha még pedagógusok-könyvtárosok
is az isten nem áldottai, akkor már nagyobb a veszély.
A Helikon-könyv
öndefiníciója mindjárt jelzi és illusztrálja az összezavarodást. Mi mindig
egyszerre akarunk gyermekkönyvekről mindenkihez szólni. A könyvszakmához,
az irodalomelmélethez, a pedagógusképzéshez meg a kíváncsi szülők nagy
masszájához. Ez mind azt a látszatot kelti, mintha a gyermekirodalom egy
tőről fakadó szívügy lenne. A szerzők köre például ebből a körből észrevétlenül
és teljesen kiszorul, róluk mint kész termékről vita sincs. Vagy benne
vannak, vagy nincsenek az összefoglaló nagy műben - a gyermekirodalomban.
Punktum.
Az olvasó
se nagyon jön számításba, de ezt senki sem nehezményezi, mert ő folyton
említtetik, mintha számításba lenne véve, mert érte íratik a gyermekirodalom-történet.
Valójában a gyermekirodalom íratik neki, és ő ezt a maga módján értékeli
is (olvas vagy nem olvas). De hogy folyton és folyamatosan az élete legyen
az irodalom, hogy legyen az anyjának (apjának), írójának, pedagógusának,
könyvtárosának - ne adj Isten - a kiadójának is egy kis fogódzója, az reménytelen
kívánalom marad. Megint az maradt. L. A.-nak igaza van: ez megint nem az
a könyv lett, amire érdemes volt ennyit várni. Ebbe úgy bele van minden
és mindenki gyömöszölve, hogy mi tájékozódni kívánó megcélzott olvasók
már nem férünk hozzá. A fáktól az erdőhöz.
L. A. panaszlistája
hiánylista is. Olyan hiányoké, amelyeket csak felsorol, s már ettől elkedvetlenedik.
Ez a rosszkedv az egyik sérülékeny, kikezdhető pontja a tanulmánynak.
Nem mondja
ki igazán a gyermekirodalom védelmében, hogy Németh László tévedett. Van
ilyen irodalom, sőt korosztályai (egymásba átnövő generációi) vannak, s
a nekik "dolgozó" irodalom sem termel több selejtet, mint a felnőtteké.
Ám azoknak vannak folyóirataik, hellyel-közzel rádiós és televíziós meg
egyéb médiaműsoraik, van irodalomelméletük, kritikai rovatuk, van némi
szociológiai hátterük - és ezekről még önálló könyveik, köteteik is vannak!...
Mondhatnám persze akár úgy is: ugyanezek nálunk a gyermekirodalomból mindig
hiányoztak, mégis volt aranykora (általában az ötvenes éveket szokás így
nevezni - milyen morbid realizmus!) a gyermekek irodalmának, s hogy összehasonlíthatatlan
az alkotói kedv, szabadság, szándék szempontjából az ötven éves távlat
(most nagyobbról ne is beszéljünk). Ezek a "következmények" azonban nem
kerülhetőek meg többé, mert akuttá vált a rejtett (rejtegetett) betegség.
Az irodalmi gyermeklapokat fölzabálják a magazinok (vagy az irodalminak
nevezett magazinszerű szerkesztések), a lanyha kritikát is iszapossá maszálja
a portékakínáló recenzió, nincs igazán következetes könyvkritikusi életmű
a piacon, ezért nincs igazán hiteles szerző(gárda) sem egy olyan vállalkozás
mögött, mint a Helikoné. Ezért megkésett és elsietett egyszerre ez a kiadvány.
Megkésett
a gyermekirodalom-elmélet és a gyermekirodalom-pedagógia végre valahára
megkívánt szétválasztása is. Az egyik alapja lehetne a másiknak. Összemosása,
együttoktatása képtelen degradálása az irodalom-, benne a gyermekirodalom
- tanítás módszertanának. Messzire vezet-e, ha azt mondom: a bölcsészek
és a tanítók, általános iskolai tanárok együttképzése nélkül, a
kötelező, mindenki számára egyetemi szinten megkezdett felsőfokú tanulmányok
nélkül ez a kérdés sem oldódik meg. Annak a belátásáról van szó, hogy irodalomelméleti
alapok nélkül a jó gyermekirodalom sem érthető és tanítható (a rosszat
a felnőttirodalomban sem tanítja senki). A naprakész felkészültség híján
(rutinból és tekintélyelvből) juthat egy "egyetemi tankönyv" is olyan "eredményekre",
amilyeneket L. A. bőséggel idéz a Helikon kötetéből. Ennek belátásához
azonban még nincs "olvasáspolitikai", gyermekirodalompolitikai készség,
belátás mifelénk. Az eredményt ugyanakkor mindenki lemérheti. A legpesszimistább
vélemények szerint az óvódától kommercializálódott az irodalmi kultúra,
tanítós, didaktikus az általános iskolai irodalomtanítás, de gyakran elhangzó
panasz már az is, hogy a középiskolai irodalomoktatás sem tud semmit kezdeni
a kortárs felnőttirodalommal. Mindez a szegregáció következménye, csak
úgy teszünk, mintha nem értenénk, miért jutottunk ide, amikor ment ez jobban
is.
Ezt érdemlitek?
Gyermekírók? Költők? Mit kezdjünk mi azzal a szubjektív kategóriával, hogy
klasszikusok és modernek? Gyermekeket megszólító irodalom van csak, amiben
jót és rosszat elválasztani nem tiltásokkal/tűrésekkel szokás.
Ezt érdemlitek?
Esztéták? Elméleteiteket és kritikáitokat borsóként falra (sem) hányó értékítészek?
Ha vagytok még, ki kellene végre kínlódnotok az igazatokat! Vigyázó szemetek
vessétek már arrafelé, amerre még a folyamatos, az értékálló gyermekkönyvkritika
és -elmélet terem! Ezt érdemli tőletek a magyar gyermekirodalom?
Ezt érdemlitek,
pedagógusok? L. A. egyik túlzó általánosítása válhat e hiányok miatt valósággá.
Hogy a "pedagógia tanító, okító példabeszédnek tekinti csupán a gyermekirodalmat"?
Az ilyen pedagógus minden irodalmat annak tekint, és ilyen értelemben
semmi köze a gyermekirodalom lejáratásához. Ez elsősorban a pedagógia lejáratása,
ami ellen a mai főiskolai gyermekirodalom-félévek következtében
csaknem tehetetlenek vagyunk (van tisztelet a kivételeseknek?). Amíg ez
a tantárgy (feladat) másodrendű kérdés, és letudható egy tartalomfelmondó
vizsgával, kiváltható egy röpke dolgozattal, addig mellékes kérdés is marad.
Ezt érdemlitek?
Kiadók? Hol vannak a megrendelések, a pályázatok, az egymás mellé - de
nem egymás helyébe - állítható könyvek, ahol nem zavarodik össze elmélet
és történet és kritika és szociológia és pedagógia? Lesz egy ilyen könyvsorozat
egyszer a szülő és pedagógus és könyvtáros és író és kiadó
polcán-asztalán?
Ezt érdemlitek?
Kiadók és olvasók? Mikor lesz így több közötök egymáshoz? Meddig lehet
elbeszélni egymás mellett, vagy meddig lehet manipulálni, s manipulálva
lassan tönkretenni egymást?
Sok mindent
kell fölépíteni, rendszerré szervezni ahhoz, hogy a magyar gyermekirodalom
érdekében a spontán folyamatoknál több történjen. Nem a megszervezett gyermekirodalomról
beszélek, hanem a gyermekirodalom érdekében létező - jó - szervezetekről,
intézményekről.
Köszönném,
ha nem csak meghallgatnánk egymást. |
|