Új Forrás - 2001. 10.sz.
 
KOVÁCS LAJOS
Ezt érdemlitek?
A pedagógus hozzászól
 
 

Illetlen szójáték ez a cím, éppen olyan, amilyen a magyar gyermekirodalom helyzete: egyszerre emelkedett és gőgös, egyszerre kikezdhetetlen és vitatható.
     A magyar gyermekirodalom és az ő helyzete persze korántsem tévesztendő össze. Csak összetéveszthető. Hogy ezt valaki (L. A.) egyszer végre észre is veszi, az példátlan szemtelenség. Gondolom, lesz is skandalum belőle, hiszen a vitairatok egyik kivédhetetlen hibája az, hogy maguk sem hibátlanok. Így pedig visszatámadhatók, ami lehetővé teszi, hogy a lényeg mégiscsak elsikkadjon. Kár lenne, ha ez történne.
     Nem kíméletes munka L. A. dolgozata egy felismert, de teljesületlenül maradt szándékról. A Helikon Kiadó (megkésve és elsietve) - a Magyarországon még mindig megszülhetetlent akarta végre világra segíteni. A leghitelesebbnek látszó személyekhez fordult, s mert tovább működtek az eddig is működésképtelen sztereotípiák, a kontroll nélküli szülés kínjait egy "kívülálló" jegyzőkönyvezheti most olyan szakmai felkészültséggel, amilyennel a (képzavaros) szerkesztőségi szülészszobában senki sem rendelkezett.
     Ez a bizonyítvány az, ami szólásra késztet. Nem vállalható a "tankönyv" védelme, de további élve boncolására sem szükséges időt vesztegetni. (L. A. éppen elég indulattal megtette helyettünk.) A szakmai bizonyítvány azonban generációkat érintő ügy: volt és leendő olvasóké egyszerre. Egy kínosan agyonhallgatott-halogatott probléma jéghegye lett ez a könyv is, ez a vitairat is. Már csak az a kérdés, van-e még elegendő alázat valakikben (Valakikben) ahhoz, hogy ezt a gőggel telített fagyosságot leolvasszuk magunkról.
     A (gyermek)irodalom-elmélet, -történet, az irodalomkritika, a pedagógia, a pedagógusképzés elkedvetlenítő gőgjéről beszélek. Egy sosem volt összebeszélésről, ami mégis meghatározza és lehetetlenné teszi, hogy megszűnjön ez a "gyermekirodalmi helyzet". Viták jönnek és mennek, olvasók öregszenek ki belőle, vagy vesznek el benne örökre, valójában semmi sem változik. Az első "fázisnál" tartunk: hál’istennek (?) valakik legalább már életcéljuknak tekintették, hogy ebből fognak életművet alkotni, ebből fognak egymásból élni, együtt fognak beteljesíteni egy kiadói feladatot. Eleget tudnak már a helyzetről ahhoz, hogy megszülessen az eddigi munkák klónozott összegzése.
     Ne legyünk igazságtalanabbak a kelleténél! Ez nem rossz szándékú könyv. Ez egy átgondolatlan folyamat rossz könyve, ahol a részletek fölsorolható erényei nem mentik a teljes mű céltévesztését. Az elvesztegetett generációknak már mindegy, bár szülőkként még ők is áldozatai lehetnek. De ha még pedagógusok-könyvtárosok is az isten nem áldottai, akkor már nagyobb a veszély.
     A Helikon-könyv öndefiníciója mindjárt jelzi és illusztrálja az összezavarodást. Mi mindig egyszerre akarunk gyermekkönyvekről mindenkihez szólni. A könyvszakmához, az irodalomelmélethez, a pedagógusképzéshez meg a kíváncsi szülők nagy masszájához. Ez mind azt a látszatot kelti, mintha a gyermekirodalom egy tőről fakadó szívügy lenne. A szerzők köre például ebből a körből észrevétlenül és teljesen kiszorul, róluk mint kész termékről vita sincs. Vagy benne vannak, vagy nincsenek az összefoglaló nagy műben - a gyermekirodalomban. Punktum.
     Az olvasó se nagyon jön számításba, de ezt senki sem nehezményezi, mert ő folyton említtetik, mintha számításba lenne véve, mert érte íratik a gyermekirodalom-történet. Valójában a gyermekirodalom íratik neki, és ő ezt a maga módján értékeli is (olvas vagy nem olvas). De hogy folyton és folyamatosan az élete legyen az irodalom, hogy legyen az anyjának (apjának), írójának, pedagógusának, könyvtárosának - ne adj Isten - a kiadójának is egy kis fogódzója, az reménytelen kívánalom marad. Megint az maradt. L. A.-nak igaza van: ez megint nem az a könyv lett, amire érdemes volt ennyit várni. Ebbe úgy bele van minden és mindenki gyömöszölve, hogy mi tájékozódni kívánó megcélzott olvasók már nem férünk hozzá. A fáktól az erdőhöz.
     L. A. panaszlistája hiánylista is. Olyan hiányoké, amelyeket csak felsorol, s már ettől elkedvetlenedik. Ez a rosszkedv az egyik sérülékeny, kikezdhető pontja a tanulmánynak.
     Nem mondja ki igazán a gyermekirodalom védelmében, hogy Németh László tévedett. Van ilyen irodalom, sőt korosztályai (egymásba átnövő generációi) vannak, s a nekik "dolgozó" irodalom sem termel több selejtet, mint a felnőtteké. Ám azoknak vannak folyóirataik, hellyel-közzel rádiós és televíziós meg egyéb médiaműsoraik, van irodalomelméletük, kritikai rovatuk, van némi szociológiai hátterük - és ezekről még önálló könyveik, köteteik is vannak!... Mondhatnám persze akár úgy is: ugyanezek nálunk a gyermekirodalomból mindig hiányoztak, mégis volt aranykora (általában az ötvenes éveket szokás így nevezni - milyen morbid realizmus!) a gyermekek irodalmának, s hogy összehasonlíthatatlan az alkotói kedv, szabadság, szándék szempontjából az ötven éves távlat (most nagyobbról ne is beszéljünk). Ezek a "következmények" azonban nem kerülhetőek meg többé, mert akuttá vált a rejtett (rejtegetett) betegség. Az irodalmi gyermeklapokat fölzabálják a magazinok (vagy az irodalminak nevezett magazinszerű szerkesztések), a lanyha kritikát is iszapossá maszálja a portékakínáló recenzió, nincs igazán következetes könyvkritikusi életmű a piacon, ezért nincs igazán hiteles szerző(gárda) sem egy olyan vállalkozás mögött, mint a Helikoné. Ezért megkésett és elsietett egyszerre ez a kiadvány.
     Megkésett a gyermekirodalom-elmélet és a gyermekirodalom-pedagógia végre valahára megkívánt szétválasztása is. Az egyik alapja lehetne a másiknak. Összemosása, együttoktatása képtelen degradálása az irodalom-, benne a gyermekirodalom - tanítás módszertanának. Messzire vezet-e, ha azt mondom: a bölcsészek és a tanítók, általános iskolai tanárok együttképzése nélkül, a kötelező, mindenki számára egyetemi szinten megkezdett felsőfokú tanulmányok nélkül ez a kérdés sem oldódik meg. Annak a belátásáról van szó, hogy irodalomelméleti alapok nélkül a jó gyermekirodalom sem érthető és tanítható (a rosszat a felnőttirodalomban sem tanítja senki). A naprakész felkészültség híján (rutinból és tekintélyelvből) juthat egy "egyetemi tankönyv" is olyan "eredményekre", amilyeneket L. A. bőséggel idéz a Helikon kötetéből. Ennek belátásához azonban még nincs "olvasáspolitikai", gyermekirodalompolitikai készség, belátás mifelénk. Az eredményt ugyanakkor mindenki lemérheti. A legpesszimistább vélemények szerint az óvódától kommercializálódott az irodalmi kultúra, tanítós, didaktikus az általános iskolai irodalomtanítás, de gyakran elhangzó panasz már az is, hogy a középiskolai irodalomoktatás sem tud semmit kezdeni a kortárs felnőttirodalommal. Mindez a szegregáció következménye, csak úgy teszünk, mintha nem értenénk, miért jutottunk ide, amikor ment ez jobban is.
     Ezt érdemlitek? Gyermekírók? Költők? Mit kezdjünk mi azzal a szubjektív kategóriával, hogy klasszikusok és modernek? Gyermekeket megszólító irodalom van csak, amiben jót és rosszat elválasztani nem tiltásokkal/tűrésekkel szokás.
     Ezt érdemlitek? Esztéták? Elméleteiteket és kritikáitokat borsóként falra (sem) hányó értékítészek? Ha vagytok még, ki kellene végre kínlódnotok az igazatokat! Vigyázó szemetek vessétek már arrafelé, amerre még a folyamatos, az értékálló gyermekkönyvkritika és -elmélet terem! Ezt érdemli tőletek a magyar gyermekirodalom?
     Ezt érdemlitek, pedagógusok? L. A. egyik túlzó általánosítása válhat e hiányok miatt valósággá. Hogy a "pedagógia tanító, okító példabeszédnek tekinti csupán a gyermekirodalmat"? Az ilyen pedagógus minden irodalmat annak tekint, és ilyen értelemben semmi köze a gyermekirodalom lejáratásához. Ez elsősorban a pedagógia lejáratása, ami ellen a mai főiskolai gyermekirodalom-félévek következtében csaknem tehetetlenek vagyunk (van tisztelet a kivételeseknek?). Amíg ez a tantárgy (feladat) másodrendű kérdés, és letudható egy tartalomfelmondó vizsgával, kiváltható egy röpke dolgozattal, addig mellékes kérdés is marad.
     Ezt érdemlitek? Kiadók? Hol vannak a megrendelések, a pályázatok, az egymás mellé - de nem egymás helyébe - állítható könyvek, ahol nem zavarodik össze elmélet és történet és kritika és szociológia és pedagógia? Lesz egy ilyen könyvsorozat egyszer a szülő és pedagógus és könyvtáros és író és kiadó polcán-asztalán?
     Ezt érdemlitek? Kiadók és olvasók? Mikor lesz így több közötök egymáshoz? Meddig lehet elbeszélni egymás mellett, vagy meddig lehet manipulálni, s manipulálva lassan tönkretenni egymást?
     Sok mindent kell fölépíteni, rendszerré szervezni ahhoz, hogy a magyar gyermekirodalom érdekében a spontán folyamatoknál több történjen. Nem a megszervezett gyermekirodalomról beszélek, hanem a gyermekirodalom érdekében létező - jó - szervezetekről, intézményekről.
     Köszönném, ha nem csak meghallgatnánk egymást.