Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2001. 10.sz.
 
KUTAS JÓZSEF
A medve és a barna sör
 

Bánatosfalvát ellepte a hó: a falu betemetett házainak kéményei úgy meredtek elő a fehérségből, akár egy megfulladt rovar lábai; a nyomasztó összhatáson a csonkokból pöfékelő füst sem javított.
     A szél dobálta magát a szűk kis völgyben, akár egy lázas beteg, és testéről csatakos izzadság csurgott: a felkavart hópihék laza tömege, amely nem tudott megtapadni máshol, mint önmagán, és óriás halmokat hozott létre.
     Bánatosfalva körül az erdő, mely szorosan körbezárta, bekerítette a települést, csak hajlongott és ingadozott az egyre hevesebb szélrohamok sóhajaitól rázva, és a rengeteg mélyén élő állatok reszkető inakkal s csontsoványan kutattak némi eleség után a hideg, halott világban, még az olyan, természetüknél és hajlamuknál fogva óvatos és visszahúzódó lények, mint a menyét vagy a harkály is megmutatkoztak a derengő napsütésben, amikor a vihar hószünetet tartott.
     Lassan, hangtalanul hullt a hó, mint a másvilágon.
     Mackó bácsi felneszelt a csendre. Öreg, foghíjas medve volt, akinek bundáját számtalan ádáz verekedés nyoma borította, nyakán teljesen kikopott a szőr, mintha egy régesrégi vándorcirkuszból szökött volna meg, és amikor megmoccant - apró füleit forgatta csupán föld alatti vackában, még a szemét sem nyitotta ki -, csontjai akkorákat roppantak, mint az odakint éneklő százéves, vénséges vén fenyők a hajnali fagy dallamára.
     Ásított. Rózsaszín nyelve előreszökkent, végigtapogatta először a nyirkos levegőt, majd egyik hatalmas agyarát, mely sárga volt, és hátrafelé hajló, akár egy szarv.
     Felágaskodott, már amennyire a hely engedte, és körülnézett. Első pillantásra - született gyengénlátó volt - nem vett észre semmi különöset, amin nem lepődött meg, mert fogalma sem volt róla, hol van. A megszokott téli vacokhoz kapcsolódó, az azonosítást elősegítő tudattartalmak kitörlődtek emlékezetéből - ahogyan a víz folyik ki a lyukas edényből -, és egyelőre csak a nyirkosságot, a sötétséget és az éhséget észlelte a világból.
     Idegesen morrantott, és egyik mellső mancsával beleöklözött a barlang falába. Ez nem volt okos cselekedet, mert hátára sárral kevert iszap zúdult: ez azt jelentette, hogy a szállását alaposan kikezdte a talajszint alatti olvadás, s ebből arra kellett következtetnie, hogy odafent a jelentős mennyiségű csapadékot nem tudták elvezetni a föld nyílásai, csakis lefelé, a feje búbjára vagy a lábai alá.
     - Jobban le kellett volna szigetelni - mondta a medve, de a "szigetelés" fogalma ismeretlen volt előtte, így elindult az orra után, be a barlang hátsó részébe.
     Ha felébredt, mindig megéhezett; most viszont arra ébredt, hogy éhes: az ellentmondás, mely idegen volt számára, felingerelte. Nagy gondot fordított kondíciójára, ügyelt rá, hogy az őszi vadászatok kimerítsék, egyúttal feltöltsék szervezetét: kimerülten és elégedetten aludt el, és azt várta volna, hogy a világba való visszatérés is ugyanilyen zökkenőmentesen valósuljon meg.
     Mackó bácsi néha hasonlított mumusára, az emberre: elvárásai voltak.
     Ballagott a föld alatti félhomályban, ösztöne súgásának engedelmeskedve, és hamarosan elért a megbízható gyökerek közé vájt, száraz kamrába, ahol a tartalék élelmiszert halmozta fel. Répa, vadhús, gyümölcsök, madártojás és egyéb finomságok közt válogathatott kedvére. Mackó bácsi, az öreg, mord medve néhány óra után kezdett más szemmel nézni a világba - az orráig sem látott -, más ritmusban vert a szíve - mint amikor a tavaszi zsongás idején átegyensúlyozza magát a rohanó folyó feletti korhadt faágon -, és komoly gondolatok bontogatták szirmaikat koponyájában, ebben a másik, kisebb barlangban, akár a penészvirágok.
     - Inni kéne valamit - mondta a medve.
     A völgyben lent Bánatosfalva egy-két lámpása pislogott: a szél megkímélte a fényt, egyenletesen tört át a csupasz ágak között, puszta kézzel vágott utat magának, akár egy aranykesztyűs lovag, és a medvét ismeretlen borzongás járta át.
     Télen elvétve járt az erdőben: nem is emlékezett a hóra, a szürke, felhők, foltozta égre, melyről elkopott a nap, elfelejtette a szél harapását, a fehérség okozta fájdalmat a szemében, a hó végtelenjét a lába előtt, mely hűségesen követi a dombok lágy íveit, egészen a szél kavarta hó vonaláig.
     Elült a szél.
     Egyéni becslése szerint délutánra járt az idő, de ez most nem számított.
     Tél volt, és ő egyre szomjasabb. A havat nem lehet meginni, arra meg gondolni sem mert, hogy egy befagyott folyó jegét feltörve jusson szomjcsillapító, hűs nedűhöz.
     - Még belebukfencezem a vízbe - mondta a medve -, bele ám. Nem vagyok a régi. Nem ám. Csak szomjas. Hű, de szomjas.
     Bánatosfalva elszórt lámpafényei közös, finoman lüktető köpenybe öltöztek, mely a szentjánosbogarak borította fatörzshöz hasonlított: tél keveredett itt a nyárral, a múlt a jövővel, és a medve megérezte ezt.
     Rövid habozás után elindult a falu felé, csúszkálva, botladozva a havon, mely néhol érintetlen volt, akár a szűz térde, és beroskadt a több mázsás test alatt, másutt keményre fagyott, megint másutt éles peremű, szilánkos bordák képződtek, melyeken nehéz volt átvergődnie.
     De haladt, csúszott rendületlenül a fények felé, miután már nem volt hová visszatérnie.
     - Csak bedugom a fejem - mondta a medve naivan - a kocsmába, és kérek egy barna sört. Barnamedve, barna sör. Egy szavuk se lehet ellene. Nem baj, ha meleg az a sör, ha poshadt az a sör, nekem minden jó. Csak barna legyen. Mint én.
     A bánatosfalvi emberek mondákban, sőt, legendákban dolgozták fel ezt a lidércnyomásos éjszakát, gyerekeket riogattak vagy fenyegettek a mesével, mely száz formában és ezer elágazással bukkant fel újra meg újra a völgyben, akár egy szörny, melyet lehetetlen elpusztítani; visszatért, és elkísérte az asszonyokat árnyékokba burkolózva, a büszke férfiak mellé szegődött, akik elharapták a szót, ha eszükbe jutott - mintha a valóságban is megtörténhetne még egyszer, ami megtörtént, az az éjszaka -, végezetül a völgyre borult, akár a szemfedél.
     Hogyan is volt?
     Az óriásmedve, könnyedén két lábra állva, nagy fejét ingatva körbepásztázott tekintetével a templomtéren. Mivel nem ismerte a járást, és nem volt rokona-komája a faluban, aki útba igazíthatta volna, találomra kiválasztotta a legfényesebb, legünnepélyesebb épületet, melynek széles tornáca is volt, kőpárkánnyal kirakva, s odabaktatott.
     Hosszú, rózsaszín nyelvével megérintette orrát, orrnyergét. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Mackó bácsi a kedvezőtlen előzmények után is ragaszkodott megrögzött szokásaihoz.
     Egy fekete-fehér macska rohant át az úton, olyan őrült sebességgel szedte a lábát, mintha nyolc lába volna, és hét lábával a nyolcadikra szeretne egyszerre rátaposni. A medve rábrummogott, mire a macska megtorpant, és rávillantotta zöld fényű szemét.
     - Hé, pajtás - mondta a medve -, nem tudod, hol a kocsma?
     - Nem vagyok idevalósi - felelt a macska, és eliszkolt, nyílegyenesen a kocsma irányába, hogy értesítse tejadó gazdáit a szörnyeteg felbukkanásáról.
     Mackó bácsi nem fogott gyanút, bandukolt rendületlenül és egyre szomjasabban, magányosan, a barna sör reményében a nagy tornácú ház felé, melynek ablakaiban elnagyolt árnyak hajladoztak, mintha beköltözött volna a falak közé a vihar.
     Kövér, szürke macska talpalt kényelmesen, keresztbe az úton, dülöngélve jóllakottságában.
     Mackó bácsi a hátára tette egyik mancsát.
     - Hé, pajtás - mondta a medve -, te olyan bennfentesnek látszol. Merre a kocsma?
     - Sajnos, fogalmam sincs - fújt ijedten a macska -, engedj utamra!
     És eliramodott, be a kocsmába, hogy meghálálja a szalonna-tejszín vacsorát.- Mi lelte ezeket a dögöket? - szólt az ivóban az öreg Sós, aki valaha a tanácselnököt keresztnevén szólította, és fejébe húzta vaddisznósörtés kalapját. - Valamitől rettenetesen megrémültek.
     Mackó bácsi folytatta útját, és a szomjúság mellett már kételyek is gyötörték: a fény vonzotta-taszította is, és a feje felett az éber, kerek hold - miután felnyitotta felhőpilláit az ég - csak növelte bizonytalanságát, rossz érzését. Sohasem bízott meg az emberekben.
     De hátha itt nem is élnek emberek? Hátha: nem emberek élnek itt.
     Ment, döcögött a maga módján, nyelvével most már állandóan nyalogatva orrát, orrnyergét, már korántsem babonából, hanem izgalmában.
     Ekkor zutty, bevágott elé egy kávébarna, karcsú macska. Leült eléje, végigmérte, és kipödörte szálanként a bajuszát.
     - Hé, pajtás - mondta a medve -, elpusztulok, ha nem iszom egy kis barna sört. Érted, nem? Barnamedve, barna sör. Egy szavuk se...
     - Amigo - szólt meglepően mély, társasági hangon a macska -, így is, úgy is elpusztulsz, ha továbbmész. Nem hallod?
     - Nem! És ne mondd nekem azt, hogy amigo!
     Felemelte mancsát, hogy agyoncsapja a macskát, amikor kivágódott a ház vasalt ajtaja, férfiak tódultak ki rajta, és a vastag fénysugár - a ház nyelve - végignyalta Mackó bácsit. Egyszer. Kétszer. Háromszor.
     - Ott van, la! - kiáltott az öreg Sós, és visszaemlékezve a hajdani, a tanácselnökkel töltöd daliás időkre, vállához kapta kétcsövűjét.
     - Hé, pajtás - mondta a medve -, igazán megszánhatnál egy kis barna sörrel! Az öreg Sós célba vette a medvét - akár egy vurstliban -, és fejbe lőtte. Mackó bácsi eldőlt, bele a mellette megnyílt szakadékba.
     - Mit keresett ez itt? - az öreg Sós aggodalmasan kémlelt körbe, mintha a rég halott tanácselnök ellenőrzésétől tartana - Télen? Mi zavarhatta elő?
     A férfiak a sötétségbe bámultak, majd szinte vezényszóra, a szívükben felhangzó kommandónak engedelmeskedve, visszamasíroztak a házba, hátrahagyva a medve hatalmas tetemét, melyre máris vékony rétegben hordta könnyű festékét a hó.
     - Látod, amigo - búgott a bunda mögül a macska - nem hallgattál rám. Ebben a kocsmában nem tartanak barna sört.