|
KUTAS
JÓZSEF
A medve és a barna
sör
Bánatosfalvát ellepte a hó: a falu betemetett
házainak kéményei úgy meredtek elő a fehérségből, akár egy megfulladt rovar
lábai; a nyomasztó összhatáson a csonkokból pöfékelő füst sem javított.
A szél dobálta
magát a szűk kis völgyben, akár egy lázas beteg, és testéről csatakos izzadság
csurgott: a felkavart hópihék laza tömege, amely nem tudott megtapadni
máshol, mint önmagán, és óriás halmokat hozott létre.
Bánatosfalva
körül az erdő, mely szorosan körbezárta, bekerítette a települést, csak
hajlongott és ingadozott az egyre hevesebb szélrohamok sóhajaitól rázva,
és a rengeteg mélyén élő állatok reszkető inakkal s csontsoványan kutattak
némi eleség után a hideg, halott világban, még az olyan, természetüknél
és hajlamuknál fogva óvatos és visszahúzódó lények, mint a menyét vagy
a harkály is megmutatkoztak a derengő napsütésben, amikor a vihar hószünetet
tartott.
Lassan, hangtalanul
hullt a hó, mint a másvilágon.
Mackó bácsi
felneszelt a csendre. Öreg, foghíjas medve volt, akinek bundáját számtalan
ádáz verekedés nyoma borította, nyakán teljesen kikopott a szőr, mintha
egy régesrégi vándorcirkuszból szökött volna meg, és amikor megmoccant
- apró füleit forgatta csupán föld alatti vackában, még a szemét sem nyitotta
ki -, csontjai akkorákat roppantak, mint az odakint éneklő százéves, vénséges
vén fenyők a hajnali fagy dallamára.
Ásított. Rózsaszín
nyelve előreszökkent, végigtapogatta először a nyirkos levegőt, majd egyik
hatalmas agyarát, mely sárga volt, és hátrafelé hajló, akár egy szarv.
Felágaskodott,
már amennyire a hely engedte, és körülnézett. Első pillantásra - született
gyengénlátó volt - nem vett észre semmi különöset, amin nem lepődött meg,
mert fogalma sem volt róla, hol van. A megszokott téli vacokhoz kapcsolódó,
az azonosítást elősegítő tudattartalmak kitörlődtek emlékezetéből - ahogyan
a víz folyik ki a lyukas edényből -, és egyelőre csak a nyirkosságot, a
sötétséget és az éhséget észlelte a világból.
Idegesen morrantott,
és egyik mellső mancsával beleöklözött a barlang falába. Ez nem volt okos
cselekedet, mert hátára sárral kevert iszap zúdult: ez azt jelentette,
hogy a szállását alaposan kikezdte a talajszint alatti olvadás, s ebből
arra kellett következtetnie, hogy odafent a jelentős mennyiségű csapadékot
nem tudták elvezetni a föld nyílásai, csakis lefelé, a feje búbjára vagy
a lábai alá.
- Jobban le
kellett volna szigetelni - mondta a medve, de a "szigetelés" fogalma
ismeretlen volt előtte, így elindult az orra után, be a barlang hátsó részébe.
Ha felébredt,
mindig megéhezett; most viszont arra ébredt, hogy éhes: az ellentmondás,
mely idegen volt számára, felingerelte. Nagy gondot fordított kondíciójára,
ügyelt rá, hogy az őszi vadászatok kimerítsék, egyúttal feltöltsék szervezetét:
kimerülten és elégedetten aludt el, és azt várta volna, hogy a világba
való visszatérés is ugyanilyen zökkenőmentesen valósuljon meg.
Mackó bácsi
néha hasonlított mumusára, az emberre: elvárásai voltak.
Ballagott
a föld alatti félhomályban, ösztöne súgásának engedelmeskedve, és hamarosan
elért a megbízható gyökerek közé vájt, száraz kamrába, ahol a tartalék
élelmiszert halmozta fel. Répa, vadhús, gyümölcsök, madártojás és egyéb
finomságok közt válogathatott kedvére. Mackó bácsi, az öreg, mord medve
néhány óra után kezdett más szemmel nézni a világba - az orráig sem látott
-, más ritmusban vert a szíve - mint amikor a tavaszi zsongás idején átegyensúlyozza
magát a rohanó folyó feletti korhadt faágon -, és komoly gondolatok bontogatták
szirmaikat koponyájában, ebben a másik, kisebb barlangban, akár a penészvirágok.
- Inni kéne
valamit - mondta a medve.
A völgyben
lent Bánatosfalva egy-két lámpása pislogott: a szél megkímélte a fényt,
egyenletesen tört át a csupasz ágak között, puszta kézzel vágott utat magának,
akár egy aranykesztyűs lovag, és a medvét ismeretlen borzongás járta át.
Télen elvétve
járt az erdőben: nem is emlékezett a hóra, a szürke, felhők, foltozta égre,
melyről elkopott a nap, elfelejtette a szél harapását, a fehérség okozta
fájdalmat a szemében, a hó végtelenjét a lába előtt, mely hűségesen követi
a dombok lágy íveit, egészen a szél kavarta hó vonaláig.
Elült a szél.
Egyéni becslése
szerint délutánra járt az idő, de ez most nem számított.
Tél volt,
és ő egyre szomjasabb. A havat nem lehet meginni, arra meg gondolni sem
mert, hogy egy befagyott folyó jegét feltörve jusson szomjcsillapító, hűs
nedűhöz.
- Még belebukfencezem
a vízbe - mondta a medve -, bele ám. Nem vagyok a régi. Nem ám. Csak szomjas.
Hű, de szomjas.
Bánatosfalva
elszórt lámpafényei közös, finoman lüktető köpenybe öltöztek, mely a szentjánosbogarak
borította fatörzshöz hasonlított: tél keveredett itt a nyárral, a múlt
a jövővel, és a medve megérezte ezt.
Rövid habozás
után elindult a falu felé, csúszkálva, botladozva a havon, mely néhol érintetlen
volt, akár a szűz térde, és beroskadt a több mázsás test alatt, másutt
keményre fagyott, megint másutt éles peremű, szilánkos bordák képződtek,
melyeken nehéz volt átvergődnie.
De haladt,
csúszott rendületlenül a fények felé, miután már nem volt hová visszatérnie.
- Csak bedugom
a fejem - mondta a medve naivan - a kocsmába, és kérek egy barna sört.
Barnamedve, barna sör. Egy szavuk se lehet ellene. Nem baj, ha meleg az
a sör, ha poshadt az a sör, nekem minden jó. Csak barna legyen. Mint én.
A bánatosfalvi
emberek mondákban, sőt, legendákban dolgozták fel ezt a lidércnyomásos
éjszakát, gyerekeket riogattak vagy fenyegettek a mesével, mely száz formában
és ezer elágazással bukkant fel újra meg újra a völgyben, akár egy szörny,
melyet lehetetlen elpusztítani; visszatért, és elkísérte az asszonyokat
árnyékokba burkolózva, a büszke férfiak mellé szegődött, akik elharapták
a szót, ha eszükbe jutott - mintha a valóságban is megtörténhetne még egyszer,
ami megtörtént, az az éjszaka -, végezetül a völgyre borult, akár a szemfedél.
Hogyan is
volt?
Az óriásmedve,
könnyedén két lábra állva, nagy fejét ingatva körbepásztázott tekintetével
a templomtéren. Mivel nem ismerte a járást, és nem volt rokona-komája a
faluban, aki útba igazíthatta volna, találomra kiválasztotta a legfényesebb,
legünnepélyesebb épületet, melynek széles tornáca is volt, kőpárkánnyal
kirakva, s odabaktatott.
Hosszú, rózsaszín
nyelvével megérintette orrát, orrnyergét. Egyszer. Kétszer. Háromszor.
Mackó bácsi a kedvezőtlen előzmények után is ragaszkodott megrögzött szokásaihoz.
Egy fekete-fehér
macska rohant át az úton, olyan őrült sebességgel szedte a lábát, mintha
nyolc lába volna, és hét lábával a nyolcadikra szeretne egyszerre rátaposni.
A medve rábrummogott, mire a macska megtorpant, és rávillantotta zöld fényű
szemét.
- Hé, pajtás
- mondta a medve -, nem tudod, hol a kocsma?
- Nem vagyok
idevalósi - felelt a macska, és eliszkolt, nyílegyenesen a kocsma irányába,
hogy értesítse tejadó gazdáit a szörnyeteg felbukkanásáról.
Mackó bácsi
nem fogott gyanút, bandukolt rendületlenül és egyre szomjasabban, magányosan,
a barna sör reményében a nagy tornácú ház felé, melynek ablakaiban elnagyolt
árnyak hajladoztak, mintha beköltözött volna a falak közé a vihar.
Kövér, szürke
macska talpalt kényelmesen, keresztbe az úton, dülöngélve jóllakottságában.
Mackó bácsi
a hátára tette egyik mancsát.
- Hé, pajtás
- mondta a medve -, te olyan bennfentesnek látszol. Merre a kocsma?
- Sajnos,
fogalmam sincs - fújt ijedten a macska -, engedj utamra!
És eliramodott,
be a kocsmába, hogy meghálálja a szalonna-tejszín vacsorát.- Mi lelte ezeket
a dögöket? - szólt az ivóban az öreg Sós, aki valaha a tanácselnököt keresztnevén
szólította, és fejébe húzta vaddisznósörtés kalapját. - Valamitől rettenetesen
megrémültek.
Mackó bácsi
folytatta útját, és a szomjúság mellett már kételyek is gyötörték: a fény
vonzotta-taszította is, és a feje felett az éber, kerek hold - miután felnyitotta
felhőpilláit az ég - csak növelte bizonytalanságát, rossz érzését. Sohasem
bízott meg az emberekben.
De hátha itt
nem is élnek emberek? Hátha: nem emberek élnek itt.
Ment, döcögött
a maga módján, nyelvével most már állandóan nyalogatva orrát, orrnyergét,
már korántsem babonából, hanem izgalmában.
Ekkor zutty,
bevágott elé egy kávébarna, karcsú macska. Leült eléje, végigmérte, és
kipödörte szálanként a bajuszát.
- Hé, pajtás
- mondta a medve -, elpusztulok, ha nem iszom egy kis barna sört.
Érted, nem? Barnamedve, barna sör. Egy szavuk se...
- Amigo -
szólt meglepően mély, társasági hangon a macska -, így is, úgy is elpusztulsz,
ha továbbmész. Nem hallod?
- Nem! És
ne mondd nekem azt, hogy amigo!
Felemelte
mancsát, hogy agyoncsapja a macskát, amikor kivágódott a ház vasalt ajtaja,
férfiak tódultak ki rajta, és a vastag fénysugár - a ház nyelve - végignyalta
Mackó bácsit. Egyszer. Kétszer. Háromszor.
- Ott van,
la! - kiáltott az öreg Sós, és visszaemlékezve a hajdani, a tanácselnökkel
töltöd daliás időkre, vállához kapta kétcsövűjét.
- Hé, pajtás
- mondta a medve -, igazán megszánhatnál egy kis barna sörrel! Az öreg
Sós célba vette a medvét - akár egy vurstliban -, és fejbe lőtte. Mackó
bácsi eldőlt, bele a mellette megnyílt szakadékba.
- Mit keresett
ez itt? - az öreg Sós aggodalmasan kémlelt körbe, mintha a rég halott tanácselnök
ellenőrzésétől tartana - Télen? Mi zavarhatta elő?
A férfiak
a sötétségbe bámultak, majd szinte vezényszóra, a szívükben felhangzó kommandónak
engedelmeskedve, visszamasíroztak a házba, hátrahagyva a medve hatalmas
tetemét, melyre máris vékony rétegben hordta könnyű festékét a hó.
- Látod, amigo
- búgott a bunda mögül a macska - nem hallgattál rám. Ebben a kocsmában
nem tartanak barna sört. |
|