Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2001. 9.sz.
 
VAJDA KORNÉL
 
Amikor az örömbe üröm vegyül
  

E sorok írója a hatodik X-ben jár, megtört, csalódott, idős úr. Ritkán tud már valaminek örülni. Kivált annyira intenzíven és teljes szívvel-lélekkel-szellemmel, mint ahogyan örült, amikor Lovász Andrea (bizonnyal szépséges, sugárzó elméjű ifjú hölgy) dolgozatát* a kezébe kaphatta. Hogy ennyire örült neki, annak okai számosak, és részint az ifjúkorba visszanyúlóak. E sorok írója (lásd mint fent), annak idején roppant csalódott volt, amikor egy-egy frissen megjelent tudományos remekműről még a szaksajtóban is csak két-három flekkes, semmitmondó (épp csak magasztalásokat, dicséreteket mondó) recenziókra lelt. Semmiképpen sem értette, hogy miként lehet - nem faliújságon, napilapban, kis színes magazinban, de tudományos, de szakfolyóiratban egy-egy harminc-negyven-ötven íves nagymonográfiáról nem igazán bőséges, alapos, minden fontosat megtárgyaló "recenziót" hozni. Úgy gondolta, ha van valamiért a világon komoly folyóirat, akkor azért van, hogy az igazán fontos, szellemi izgalmat hozó alkotásokról bőségesen eshessen benne, bennük szó. Igaz, akadtak példái is ilyenre. Barta János "recenziói" az ItK-ban vagy It-ben nemcsak az adott művet vesézték ki igen-igen alaposan (és persze a kellő terjedelemben, önálló tanulmányhoz illő oldalszámon), de elmondták egyúttal azt is, maga a szerző miként látja az adott témát, nemcsak azt mondta el bennük Barta, hogy miért kétséges, támadható, elvetendő - mondjuk Hermann István Arany-könyve -, hanem azt is, hogy hol lakoznak az igazi kérdések, mik lennének rájuk az igazi feleletek, vagy legalábbis hol keresendők azok. Ilyesféle élményei azonban később sem igen akadtak. Olvasta persze Nicolai Hartmann recijét (van vagy ötven oldal) Gehlen alapvető antropológiájáról (a szerző visszajelezte, hogy művének legfőbb érdeme e reci kiváltása volt), vagy a nagy Johannes Hessen bírálatát Hartmannról, nem is szólva Cassirer Heidegger-recijéről, ám úgy vélte, ilyesmi nálunk nemigen fordulhat elő. 
     Nos, végre mégis - gondolta Lovász bírálatát nem kézbe kapva, hanem elolvasva is. A "recenzor" (ezen persze önálló szaktanulmány írója értendő) megadta a módját a dolognak. És nemcsak a terjedelemmel nem takarékoskodott, a műgond és akríbia sem hiányzott nála. Szóval lehetséges ilyesmi. Vélte és véli most is a recenzor recenzora (vagy a kritikus metakritikusa, de ez már szemtelen önfelbecsülés lenne). Hisz Lovász Andrea - ellentétben annyi reciíróval - nemcsak elolvasta az adott (feladott, az aufgegeben értelmében) művet, nemcsak minuciózus pontossággal utánajárt minden ága-bogának, nemcsak imponáló szakismeretekről tett tanúbizonyságot, hanem - és ez a lényeg - merte kivonni magát a szinte (mit szinte! abszolút) kötelező normák befolyása alól, vagyis az alól az illem(?)szabály alól, hogy valami jót azért kell találni egy rangos kiadónál, rangos szerzők által jegyzett műben. Hisz lehetetlen az, hogy "annyi szív hiába..." És ha lehetséges? Miért ne lenne lehetséges? Egészen biztos, hogy van ilyen (is). Szóval örvendezett e sorok szerzője, mondhatni boldog volt. Kéjjel nézegette az egy-egy kipécézett mondat, meghatározás, balfogás után sorjázó oldalszámokat, amelyek jelezték itt is, itt is, itt is hasonló, ugyanolyan, még olyanabb butaságok találhatók. Örömmel regisztrálta, hogy a recenzor rájött, hogy még a - szerinte - legjobb szerző sem érti, sőt félreérti Proppot, még Nagy Attila is összekever két (vagy egy?) felmérést, még a legjobb (viszonylag legjobb) stiliszták is leírnak (szép számmal) közhelyeket, szépelgő frázisokat, sőt bődületes marhaságokat is. És mind ki van pécézve gondosan, mind okadatolva van, mind dokumentálva van (szerző, cím, oldalszám(ok) stb.). Ragyogó. És milyen bátor a recenzor (magában úgy mondta e sorok szerzője, hogy a kislány. Kislány, és mégis, és ennyire. Ez igen!) Ám, túlesve az első örömködéseken, a recenzor recenzorát kétségek fogták el. Úgy tűnt neki, hogy első lelkesedésében nem vett tudomást néhány hiányosságról. Majd, miután ha egyszer ködképek kezdik ellepni a kedély láthatárát, azok vastagodni, sűrűsödni szoktak (tanú rá Kemény Zsigmond báró), egyre több üröm vegyült a metarecenzor borába (és nem az ürmösborok ürömje, sajna!). 
     Miről is van szó? 
     Mik ezek a hiányérzetek? 
     Mindenekelőtt talán affélék, hogy hiányzott, hiányzik a reciből a mérce, sőt a kontextus is. Cáfolja Lovász Andrea az adott mű "fülének" állítását, mely szerint az "első" lenne. Fel is sorol számos e tárgykörbe szakozható munkát. Ám ez, engem legalábbis, kevéssé érdekel. Milyen nemzetközi kontextusban helyezkedik el a Komáromi Gabriella-könyv? Hogy állnak az ilyesmivel az angolok, németek, franciák, amerikaiak? Az ottani, recens könyvekhez, összefoglalásokhoz képest milyen ez a könyv? Ott is ilyesféle erősen bírálandó kézi-, tan- és egyéb összefoglalások születnek? Vagy sokkal jobbak? Egészen mások? Miben mások? Ha egy ekkora és ilyen ambícióval (bátorsággal) készült reci írójától ezt nem tudom meg, akkor ugyan kitől? Persze ez csak kontextus. Még nem mérce. De van-e hát, lehetséges-e mérce? És ha igen, milyen, és honnan veendő? (Vagy Örkény mininovellája módján kell eljárnunk? 
     Csak épp kicsit másféle a következő hiányérzet. Hisz lényegében ez is a kontextussal és a mércével összefüggő. Irodalomelméletileg könnyűnek,nagyon könnyűnek találja a munkát Lovász Andrea. Bizonnyal az is. Csakhogy melyik irodalomelmélethez képest? Az ilyen kérdésre már harminc évvel ezelőtt is illett válaszolni, az irodalomelméletek nem épp bőségében. Hát ma? Vajon miért gondolja (mert úgy vettem ki a reciből, hogy ezt gondolja) Lovász Andrea, hogy recepcióesztétikai, hermeneutikai, dekonstrukciós (stb.) szempontból csapnivaló a könyv? Mindegyikéből az? De hisz ezek az iskolák (nem iskolák persze, de nincs rá jobb szó) egymást egy kanál vízben megfojtani vágyó ellenségek (és akkor a többi tucatnyiról még nem is szóltunk). Vajon Derrida vagy Iser, vajon Jauss vagy de Man, vajon Ricoeur, vagy Petőfi S. János, vajon Kulcsár Szabó Ernő vagy Kulcsár-Szabó Zoltán a teóriái szempontjából rosszak a könyv elméleti passzusai? (Persze a szerzőtől szívesebben vettem volna még újabb neveket is, hisz az általam felsoroltak, a legutolsót kivéve, vénemberek mindannyian.) Ezt azért mégis elárulhatta volna. Annál is inkább, mivel akkor tudhatnám, vajon ő melyik teória szemszögéből nézi, nézte a művet. Egyáltalán nem mindegy. 
     Ettől mindtől függetlenül, persze ülhetnek Lovász Andrea érvei, ám - sajnos - azok igen sokszor nem érvek. Ízlésítéletek. Van helye persze az ilyesminek is. Leginkább egy impresszionista kritikában (mondjuk á la Bourget, France, Lemaitre), nem egy olyan "elviben", mint a recenzoré. De azért mégis szívesen olvas az ember olyasmit, hogy nem a prüdéria mondat ezt vagy amazt a szerzővel. Az jó, ha nem a prüdéria. De akkor vajon micsoda? A gutgesinnt katolikus kispolágári ízlés? Vagy a radikálisabb lacani, netán feminista szövegekbe belefáradt "egészséges" jóérzés? Megintcsak! Mi az ízlésítélet nem ugyan mércéje, de legalább motivációja, háttere, értelmezési tartománya? Erről van, lenne (bár lenne) szó.  
     Sok szó esik az irodalmi kánonokról. (Sajnos szinte semmi a kanonizálás hazai és nemzetközi irodalmáról, vagy legalább ennek az irodalomnak a problémaszálazásairól. Pedig már Szegedy-Maszák Mihály könyvében olvasható, hogy... De most ezt ne bolygassuk.) Én eddig úgy hittem (naivul, szakirodalomtól szüzen, saját injtuiciómra hagyatkozva), hogy nincs kanonizáltabb szférája a magyar irodalomnak, mint a gyerek (vagy gyermek) irodalom. E téren mindenki (vagyis éppen nem csak a szakemberek) sorolni tudják a vezető szerzőket, írókat, költőket, neveket. Ugyanezt sem a mai magyar próza, sem a mai magyar költészet terén nemigen tudom elképzelni. De lehet, hogy a recenzor nem erre gondol a kanonizáció kapcsán. Ám akkor mire? Ilyen című tanulmányok sokaságára? Ez nem hihető, ennyire nem lehet vaskalapos a vaskalapot oly merészen bombázó recenzor. A recenzor recenzora megint tanácstalan. 
     Még egy kicsit visszatérve az ízlésítéletekre. Lovász sokszor nem mondja meg, mi miért nem tetszik neki, idéz, mintegy felmutatja a kérdéses"dolgot", és az olvasóra bízza, hogy rájöjjön, vajon neki mi nem tetszik, egyáltalán mi az, ami miatt - épp ezen idézet kapcsán - fel kellene háborodnia. Messze nem lévén olyan gondos szerző, mint a recenzor, nem tudnám oldalszámonként felsorolni, mikre gondolok. De igen sokszor éreztem kazinczys ujjongásokat, amikor Lovász szerint fel kellett volna háborodnom, vagy legyintenem. Így most már sohasem fogom megtudni, miért nem lenne szabad, hogy tessen nekem Rigó Béla számos pletykaízű megjegyzése. Amíg meg nem tudom, nekem bizony fölöttébb tetszenek. (Háttérinformációként a pletyka irodalom- és filozófiatörténeti jogaiért teoretikusan is fellépők közül csak néhány nevet sorolnék fel: Whitehead, Richard M. Meyer, Egon Friedell, Thibaudet, Ortega y Gasset stb.). 
     Hosszan és csapongóan soroltam a hiányérzeteket. Valahogy úgy, ahogy azok üröme örömömbe vegyült az ozmózis törvényei szerint. Most megpróbálom - lehet kissé nyersen - a végső összbenyomást rögzíteni. Lovász Andrea, kétségkívül igen gondosan áttanulmányozott és széljegyzetelt egy könyvet. Megállapításai szinte kivétel nélkül negatívak. Ám nem akarta, vagy nem volt képes arra, hogy diszkurzíve közölje: mihez képest, milyen mércék alapján, milyen teoretikus háttér horizontjában, milyen kontextusban rossz ez a könyv. A nemzetközi szakirodalomtól (az egyetlen objektíve kínálkozó összehasonlítási alaptól) légüresen elzárta a könyvet is, saját fejtegetéseit is. Számos "ingyenes" (nem megalapozott, alapjától megfosztott) ízlésítélettel élt, egy nem létező, vagy legalábbis nem jelzett architektúrára utalva. Titokban tartotta, hogy ő maga miként véli megoldhatónak a könyvben - szerinte - meg nem oldott kérdéseket. Hasonlóan elrejtette olvasói elől annak tudalmát, hogy milyen problémákkal kellett volna foglalkoznia a műnek, ha egyszer nem azokkal, amelyekkel ténylegesen foglalkozott. 
     Két (záró) személyes megjegyzés. Édesapám annak idején mutatott valamely kovácsolt vaskaput két kisfiának (az egyik én voltam). Azt magyarázta, hogy mennyi munka van ebben a kapuban, micsoda szorgalom és fáradozás, mesterségbeli tudás. Akkor sem én, sem testvérem nem merte megmondani, hogy mindezt elhisszük, a kapu mégis fertelmesen ronda. Nos, Lovász Andrea recenziójában is igen sok a szorgalom és a fáradozás... A másik: nem retorikai formulaként szólottam dolgozatom elején az örömről, az igen nagy örömről, amelyet Lovász Andrea recenziója terjedelmével, alaposságával, bátorságával okozott. Ám elromlott, immár véglegesen az örömöm, és ezért - önző módon - nem magamat hibáztatom. Bizonyos műveltség, a felmerült kérdések tágabb összefüggéseinek ismerete - azt hiszem - kötelező egy ilyen jellegű munka megírásakor. Ennek hiánya megbosszulja magát. Megszerzése viszont, a máris meglévő ragyogó feltételek birtokában bizonnyal nagyra képesíti a szerzőt. (És akkor, ha mindezt elolvasván már nem is akar, mégiscsak felhőtlen örömöt fog okozni recenzorának.) 
  

* Megjelent az Új Forrás 2001/8-as számában. (A szerk.)