|
VAJDA
KORNÉL
Amikor az örömbe
üröm vegyül
E sorok írója a hatodik X-ben jár, megtört,
csalódott, idős úr. Ritkán tud már valaminek örülni. Kivált annyira intenzíven
és teljes szívvel-lélekkel-szellemmel, mint ahogyan örült, amikor Lovász
Andrea (bizonnyal szépséges, sugárzó elméjű ifjú hölgy) dolgozatát* a kezébe
kaphatta. Hogy ennyire örült neki, annak okai számosak, és részint az ifjúkorba
visszanyúlóak. E sorok írója (lásd mint fent), annak idején roppant csalódott
volt, amikor egy-egy frissen megjelent tudományos remekműről még a szaksajtóban
is csak két-három flekkes, semmitmondó (épp csak magasztalásokat, dicséreteket
mondó) recenziókra lelt. Semmiképpen sem értette, hogy miként lehet - nem
faliújságon, napilapban, kis színes magazinban, de tudományos, de szakfolyóiratban
egy-egy harminc-negyven-ötven íves nagymonográfiáról nem igazán bőséges,
alapos, minden fontosat megtárgyaló "recenziót" hozni. Úgy gondolta, ha
van valamiért a világon komoly folyóirat, akkor azért van, hogy az igazán
fontos, szellemi izgalmat hozó alkotásokról bőségesen eshessen benne, bennük
szó. Igaz, akadtak példái is ilyenre. Barta János "recenziói" az ItK-ban
vagy It-ben nemcsak az adott művet vesézték ki igen-igen alaposan (és persze
a kellő terjedelemben, önálló tanulmányhoz illő oldalszámon), de elmondták
egyúttal azt is, maga a szerző miként látja az adott témát, nemcsak azt
mondta el bennük Barta, hogy miért kétséges, támadható, elvetendő - mondjuk
Hermann István Arany-könyve -, hanem azt is, hogy hol lakoznak az igazi
kérdések, mik lennének rájuk az igazi feleletek, vagy legalábbis hol keresendők
azok. Ilyesféle élményei azonban később sem igen akadtak. Olvasta persze
Nicolai Hartmann recijét (van vagy ötven oldal) Gehlen alapvető antropológiájáról
(a szerző visszajelezte, hogy művének legfőbb érdeme e reci kiváltása volt),
vagy a nagy Johannes Hessen bírálatát Hartmannról, nem is szólva Cassirer
Heidegger-recijéről, ám úgy vélte, ilyesmi nálunk nemigen fordulhat elő.
Nos, végre
mégis - gondolta Lovász bírálatát nem kézbe kapva, hanem elolvasva is.
A "recenzor" (ezen persze önálló szaktanulmány írója értendő) megadta a
módját a dolognak. És nemcsak a terjedelemmel nem takarékoskodott, a műgond
és akríbia sem hiányzott nála. Szóval lehetséges ilyesmi. Vélte és véli
most is a recenzor recenzora (vagy a kritikus metakritikusa, de ez már
szemtelen önfelbecsülés lenne). Hisz Lovász Andrea - ellentétben annyi
reciíróval - nemcsak elolvasta az adott (feladott, az aufgegeben értelmében)
művet, nemcsak minuciózus pontossággal utánajárt minden ága-bogának, nemcsak
imponáló szakismeretekről tett tanúbizonyságot, hanem - és ez a lényeg
- merte kivonni magát a szinte (mit szinte! abszolút) kötelező normák befolyása
alól, vagyis az alól az illem(?)szabály alól, hogy valami jót azért kell
találni egy rangos kiadónál, rangos szerzők által jegyzett műben. Hisz
lehetetlen az, hogy "annyi szív hiába..." És ha lehetséges? Miért ne lenne
lehetséges? Egészen biztos, hogy van ilyen (is). Szóval örvendezett e sorok
szerzője, mondhatni boldog volt. Kéjjel nézegette az egy-egy kipécézett
mondat, meghatározás, balfogás után sorjázó oldalszámokat, amelyek jelezték
itt is, itt is, itt is hasonló, ugyanolyan, még olyanabb butaságok találhatók.
Örömmel regisztrálta, hogy a recenzor rájött, hogy még a - szerinte - legjobb
szerző sem érti, sőt félreérti Proppot, még Nagy Attila is összekever két
(vagy egy?) felmérést, még a legjobb (viszonylag legjobb) stiliszták is
leírnak (szép számmal) közhelyeket, szépelgő frázisokat, sőt bődületes
marhaságokat is. És mind ki van pécézve gondosan, mind okadatolva van,
mind dokumentálva van (szerző, cím, oldalszám(ok) stb.). Ragyogó. És milyen
bátor a recenzor (magában úgy mondta e sorok szerzője, hogy a kislány.
Kislány, és mégis, és ennyire. Ez igen!) Ám, túlesve az első örömködéseken,
a recenzor recenzorát kétségek fogták el. Úgy tűnt neki, hogy első lelkesedésében
nem vett tudomást néhány hiányosságról. Majd, miután ha egyszer ködképek
kezdik ellepni a kedély láthatárát, azok vastagodni, sűrűsödni szoktak
(tanú rá Kemény Zsigmond báró), egyre több üröm vegyült a metarecenzor
borába (és nem az ürmösborok ürömje, sajna!).
Miről is van
szó?
Mik ezek a
hiányérzetek?
Mindenekelőtt
talán affélék, hogy hiányzott, hiányzik a reciből a mérce, sőt a kontextus
is. Cáfolja Lovász Andrea az adott mű "fülének" állítását, mely szerint
az "első" lenne. Fel is sorol számos e tárgykörbe szakozható munkát. Ám
ez, engem legalábbis, kevéssé érdekel. Milyen nemzetközi kontextusban helyezkedik
el a Komáromi Gabriella-könyv? Hogy állnak az ilyesmivel az angolok, németek,
franciák, amerikaiak? Az ottani, recens könyvekhez, összefoglalásokhoz
képest milyen ez a könyv? Ott is ilyesféle erősen bírálandó kézi-, tan-
és egyéb összefoglalások születnek? Vagy sokkal jobbak? Egészen mások?
Miben mások? Ha egy ekkora és ilyen ambícióval (bátorsággal) készült reci
írójától ezt nem tudom meg, akkor ugyan kitől? Persze ez csak kontextus.
Még nem mérce. De van-e hát, lehetséges-e mérce? És ha igen, milyen, és
honnan veendő? (Vagy Örkény mininovellája módján kell eljárnunk?
Csak épp kicsit
másféle a következő hiányérzet. Hisz lényegében ez is a kontextussal és
a mércével összefüggő. Irodalomelméletileg könnyűnek,nagyon könnyűnek találja
a munkát Lovász Andrea. Bizonnyal az is. Csakhogy melyik irodalomelmélethez
képest? Az ilyen kérdésre már harminc évvel ezelőtt is illett válaszolni,
az irodalomelméletek nem épp bőségében. Hát ma? Vajon miért gondolja (mert
úgy vettem ki a reciből, hogy ezt gondolja) Lovász Andrea, hogy recepcióesztétikai,
hermeneutikai, dekonstrukciós (stb.) szempontból csapnivaló a könyv? Mindegyikéből
az? De hisz ezek az iskolák (nem iskolák persze, de nincs rá jobb szó)
egymást egy kanál vízben megfojtani vágyó ellenségek (és akkor a többi
tucatnyiról még nem is szóltunk). Vajon Derrida vagy Iser, vajon Jauss
vagy de Man, vajon Ricoeur, vagy Petőfi S. János, vajon Kulcsár Szabó Ernő
vagy Kulcsár-Szabó Zoltán a teóriái szempontjából rosszak a könyv elméleti
passzusai? (Persze a szerzőtől szívesebben vettem volna még újabb neveket
is, hisz az általam felsoroltak, a legutolsót kivéve, vénemberek mindannyian.)
Ezt azért mégis elárulhatta volna. Annál is inkább, mivel akkor tudhatnám,
vajon ő melyik teória szemszögéből nézi, nézte a művet. Egyáltalán nem
mindegy.
Ettől mindtől
függetlenül, persze ülhetnek Lovász Andrea érvei, ám - sajnos - azok igen
sokszor nem érvek. Ízlésítéletek. Van helye persze az ilyesminek is. Leginkább
egy impresszionista kritikában (mondjuk á la Bourget, France, Lemaitre),
nem egy olyan "elviben", mint a recenzoré. De azért mégis szívesen olvas
az ember olyasmit, hogy nem a prüdéria mondat ezt vagy amazt a szerzővel.
Az jó, ha nem a prüdéria. De akkor vajon micsoda? A gutgesinnt katolikus
kispolágári ízlés? Vagy a radikálisabb lacani, netán feminista szövegekbe
belefáradt "egészséges" jóérzés? Megintcsak! Mi az ízlésítélet nem ugyan
mércéje, de legalább motivációja, háttere, értelmezési tartománya? Erről
van, lenne (bár lenne) szó.
Sok szó esik
az irodalmi kánonokról. (Sajnos szinte semmi a kanonizálás hazai és nemzetközi
irodalmáról, vagy legalább ennek az irodalomnak a problémaszálazásairól.
Pedig már Szegedy-Maszák Mihály könyvében olvasható, hogy... De most ezt
ne bolygassuk.) Én eddig úgy hittem (naivul, szakirodalomtól szüzen, saját
injtuiciómra hagyatkozva), hogy nincs kanonizáltabb szférája a magyar irodalomnak,
mint a gyerek (vagy gyermek) irodalom. E téren mindenki (vagyis éppen nem
csak a szakemberek) sorolni tudják a vezető szerzőket, írókat, költőket,
neveket. Ugyanezt sem a mai magyar próza, sem a mai magyar költészet terén
nemigen tudom elképzelni. De lehet, hogy a recenzor nem erre gondol a kanonizáció
kapcsán. Ám akkor mire? Ilyen című tanulmányok sokaságára? Ez nem hihető,
ennyire nem lehet vaskalapos a vaskalapot oly merészen bombázó recenzor.
A recenzor recenzora megint tanácstalan.
Még egy kicsit
visszatérve az ízlésítéletekre. Lovász sokszor nem mondja meg, mi miért
nem tetszik neki, idéz, mintegy felmutatja a kérdéses"dolgot", és az olvasóra
bízza, hogy rájöjjön, vajon neki mi nem tetszik, egyáltalán mi az, ami
miatt - épp ezen idézet kapcsán - fel kellene háborodnia. Messze nem lévén
olyan gondos szerző, mint a recenzor, nem tudnám oldalszámonként felsorolni,
mikre gondolok. De igen sokszor éreztem kazinczys ujjongásokat, amikor
Lovász szerint fel kellett volna háborodnom, vagy legyintenem. Így most
már sohasem fogom megtudni, miért nem lenne szabad, hogy tessen nekem Rigó
Béla számos pletykaízű megjegyzése. Amíg meg nem tudom, nekem bizony fölöttébb
tetszenek. (Háttérinformációként a pletyka irodalom- és filozófiatörténeti
jogaiért teoretikusan is fellépők közül csak néhány nevet sorolnék fel:
Whitehead, Richard M. Meyer, Egon Friedell, Thibaudet, Ortega y Gasset
stb.).
Hosszan és
csapongóan soroltam a hiányérzeteket. Valahogy úgy, ahogy azok üröme örömömbe
vegyült az ozmózis törvényei szerint. Most megpróbálom - lehet kissé nyersen
- a végső összbenyomást rögzíteni. Lovász Andrea, kétségkívül igen gondosan
áttanulmányozott és széljegyzetelt egy könyvet. Megállapításai szinte kivétel
nélkül negatívak. Ám nem akarta, vagy nem volt képes arra, hogy diszkurzíve
közölje: mihez képest, milyen mércék alapján, milyen teoretikus háttér
horizontjában, milyen kontextusban rossz ez a könyv. A nemzetközi szakirodalomtól
(az egyetlen objektíve kínálkozó összehasonlítási alaptól) légüresen elzárta
a könyvet is, saját fejtegetéseit is. Számos "ingyenes" (nem megalapozott,
alapjától megfosztott) ízlésítélettel élt, egy nem létező, vagy legalábbis
nem jelzett architektúrára utalva. Titokban tartotta, hogy ő maga miként
véli megoldhatónak a könyvben - szerinte - meg nem oldott kérdéseket. Hasonlóan
elrejtette olvasói elől annak tudalmát, hogy milyen problémákkal kellett
volna foglalkoznia a műnek, ha egyszer nem azokkal, amelyekkel ténylegesen
foglalkozott.
Két (záró)
személyes megjegyzés. Édesapám annak idején mutatott valamely kovácsolt
vaskaput két kisfiának (az egyik én voltam). Azt magyarázta, hogy mennyi
munka van ebben a kapuban, micsoda szorgalom és fáradozás, mesterségbeli
tudás. Akkor sem én, sem testvérem nem merte megmondani, hogy mindezt elhisszük,
a kapu mégis fertelmesen ronda. Nos, Lovász Andrea recenziójában is igen
sok a szorgalom és a fáradozás... A másik: nem retorikai formulaként szólottam
dolgozatom elején az örömről, az igen nagy örömről, amelyet Lovász Andrea
recenziója terjedelmével, alaposságával, bátorságával okozott. Ám elromlott,
immár véglegesen az örömöm, és ezért - önző módon - nem magamat hibáztatom.
Bizonyos műveltség, a felmerült kérdések tágabb összefüggéseinek ismerete
- azt hiszem - kötelező egy ilyen jellegű munka megírásakor. Ennek hiánya
megbosszulja magát. Megszerzése viszont, a máris meglévő ragyogó feltételek
birtokában bizonnyal nagyra képesíti a szerzőt. (És akkor, ha mindezt elolvasván
már nem is akar, mégiscsak felhőtlen örömöt fog okozni recenzorának.)
* Megjelent az Új Forrás
2001/8-as számában. (A szerk.) |
|