Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2001. 8.sz.
 
VILLÁNYI LÁSZLÓ
Egy másik könyv
Lovas Ildikó: Via del Corso
 
 


Hiába ültem érettségi ajándékként* 1971-ben a szabadkai villamoson, s jártam a városban 1992-ben és 93-ban, számomra Szabadka akkor kezdett létezni, szabadkaiságom története akkor kezdődött, amikor megszólítottja lettem egy Szabadkán 1994. február 28-án kelt levélnek: "Kedves László! Mondanám, hogy megtisztelt a válasza, hogy nagyon megörültem a levelének, de ez mind együtt igaz csak, meg azt is hozzá kell tennem, hogy meg is hatódtam, van ilyen. De lehet, hogy csak a "nagy bácskai lelkem" okozta ezt az érzést. Amely aztán annyi galibát okoz az írásaimban."
     Amikor először olvastam a Szabadkáról rózsaszín borítékban érkezett kéziratot, akkor kezdődött az én Szabadkára indulásom: "A hajnalban a Barátok temploma két tornya között ott égett a pirosló égben a Városháza tornya, a kilátást takaró fán pedig egy óriási bagoly gubbasztott, szomorúan, vaksin, mint akit a tudás gyönyörétől, a szépség hatalmától, az összhang adta nyugalom és bensőségesség varázsától fosztottak meg. De a baglyot, tudta ő nagyon jól, semmitől sem fosztották meg, a bagoly egyszerűen csak ilyen. De a háttérben a három torony és a maga mögött hagyott üres telek azt jelentették, azt akarta hogy jelentsék, hogy Szabadka nem kell, hogy olyan legyen, mint a fán gubbasztó bagoly, minden lehet belőle, ha ő úgy akarja. Királya, teremtője lehet egy városnak."
     Ha Szabadkára gondoltam, már voltak mondataim, szeretet és fájdalom közé emeltek ezek a mondatok, s kezdtem megérteni, az író mi elől menekíti szövegeibe a várost, az épületeket, az utcákat, az embereket, akárha a szabadság utolsó esélye lenne az írás.
     Persze tudom, ez a Szabadka csak töredékeiben azonos a térképen megjelölt hellyel, ez a Szabadka az irodalom nézőpontja felől csupán forma, hogy világa legyen a valósággá vált pincérnek, a festő terhének, a gyógyszerészsegéd kínjának, a színésznőért rajongó vasúti tisztviselőnek, a pipacsoknak a cukrászdában, a mozi előtti izgatottságnak, a viharnak, Krámer úr kabátjának, az öregasszony monológjának, az anya vívódásainak, az emlékeknek és vágyaknak, a szerelemnek és magánynak, a homok pergésének.
     "Hol a határ próza és költészet között, nem megy a fejembe...", írta 1851-ben naplójába Tolsztoj, s kérdezné azt a könyvet olvasva is, amibenmindig jelen van a költészet, hol rejtettebben, hol egy vers tömörségével: "Nyugodt vagyok. Sokat ülök a lejtőn, ahonnan csak a házam tetejét látni és a kéményt, mindkettő mintha kék volna, a felhőktől, a sok esőtől. És azt szeretném, hogy itt haljak meg, egy tuskó mellett, hozzáérjenek a lábujjaim, és nőjön, nőjön a hajam, a még mindig sárga hajam, ráfonódjon a tájra, összeérjen vele, amit ha megemelne valaki, ha megemelné a tájat, ott lenne a sárga hajam, a föld és a fű között, akár egy szőnyeg. Néhány szála sárga csillámként előbukna, bújna, rászállna egy mátyásmadár, odahozná az eget a fű és a föld közé. Úgy lennék ott, mint egy tárgy, a tuskó mellett, ami szép testével olyképpen hever a tájban, akár egy képben, amelyből szinte kigurul, szépsége mint a lélegzet, olyan finom."
     Olykor maga a történet a költészet "Megtalálnak a történetek, rám akaszkodnak, belém marnak", írja a szerző, s néha ő hívja a történetet, máskor taszítaná magától, de a történetnek szüksége van egy figurára, vagy éppen egy figura köré teremtődik történet, és közben részesei lehetünk a történet mibenlétéről való meditációnak.
     "Májusban zárták be a katonakertet." Egy másik májusban. S ebben a májusban van egy könyvünk, szerzője húgunk, vidéki rokon, korzózhatunk vele az ismerős városban, otthonosan, újra elindul a villamos, bennünk a mondatok, a mondatok zenéje, a gyorsuló, majd hirtelen lassuló ritmus, a cikázás, a vibráló hangok, a csend, ahogy az előbb még kemény ujjak finoman lefogják a hárfa húrjait.
     Van egy könyv, amelynek történetei, mondatai őrzik mindannyiunk benső városát, a maradék szabadságot, az emlékek derűjét és szörnyűségét, nem feledve a szépséget és a hiányt, a fák zöldjét és a reménytelenség szomorúságát, van egy szerethető könyv, amely élhet bennünk, s amelyben élhetünk. (Elhangzott Szabadkán, a Danilo Kiš könyvesboltban, 2001. május 23-án.) 
 
 
* Üzenet, 2000/1-3., Rukovet, 8-12/1999. 1-4/2000.