|
VILLÁNYI
LÁSZLÓ
Egy másik könyv
Lovas Ildikó: Via
del Corso
Hiába ültem érettségi ajándékként*
1971-ben a szabadkai villamoson, s jártam a városban 1992-ben és 93-ban,
számomra Szabadka akkor kezdett létezni, szabadkaiságom története akkor
kezdődött, amikor megszólítottja lettem egy Szabadkán 1994. február 28-án
kelt levélnek: "Kedves László! Mondanám, hogy megtisztelt a válasza, hogy
nagyon megörültem a levelének, de ez mind együtt igaz csak, meg azt is
hozzá kell tennem, hogy meg is hatódtam, van ilyen. De lehet, hogy csak
a "nagy bácskai lelkem" okozta ezt az érzést. Amely aztán annyi galibát
okoz az írásaimban."
Amikor először
olvastam a Szabadkáról rózsaszín borítékban érkezett kéziratot, akkor kezdődött
az én Szabadkára indulásom: "A hajnalban a Barátok temploma két tornya
között ott égett a pirosló égben a Városháza tornya, a kilátást takaró
fán pedig egy óriási bagoly gubbasztott, szomorúan, vaksin, mint akit a
tudás gyönyörétől, a szépség hatalmától, az összhang adta nyugalom és bensőségesség
varázsától fosztottak meg. De a baglyot, tudta ő nagyon jól, semmitől sem
fosztották meg, a bagoly egyszerűen csak ilyen. De a háttérben a három
torony és a maga mögött hagyott üres telek azt jelentették, azt akarta
hogy jelentsék, hogy Szabadka nem kell, hogy olyan legyen, mint a fán gubbasztó
bagoly, minden lehet belőle, ha ő úgy akarja. Királya, teremtője lehet
egy városnak."
Ha Szabadkára
gondoltam, már voltak mondataim, szeretet és fájdalom közé emeltek ezek
a mondatok, s kezdtem megérteni, az író mi elől menekíti szövegeibe a várost,
az épületeket, az utcákat, az embereket, akárha a szabadság utolsó esélye
lenne az írás.
Persze tudom,
ez a Szabadka csak töredékeiben azonos a térképen megjelölt hellyel, ez
a Szabadka az irodalom nézőpontja felől csupán forma, hogy világa
legyen a valósággá vált pincérnek, a festő terhének, a gyógyszerészsegéd
kínjának, a színésznőért rajongó vasúti tisztviselőnek, a pipacsoknak a
cukrászdában, a mozi előtti izgatottságnak, a viharnak, Krámer úr kabátjának,
az öregasszony monológjának, az anya vívódásainak, az emlékeknek és vágyaknak,
a szerelemnek és magánynak, a homok pergésének.
"Hol a határ
próza és költészet között, nem megy a fejembe...", írta 1851-ben naplójába
Tolsztoj, s kérdezné azt a könyvet olvasva is, amibenmindig jelen van a
költészet, hol rejtettebben, hol egy vers tömörségével: "Nyugodt vagyok.
Sokat ülök a lejtőn, ahonnan csak a házam tetejét látni és a kéményt, mindkettő
mintha kék volna, a felhőktől, a sok esőtől. És azt szeretném, hogy itt
haljak meg, egy tuskó mellett, hozzáérjenek a lábujjaim, és nőjön, nőjön
a hajam, a még mindig sárga hajam, ráfonódjon a tájra, összeérjen vele,
amit ha megemelne valaki, ha megemelné a tájat, ott lenne a sárga hajam,
a föld és a fű között, akár egy szőnyeg. Néhány szála sárga csillámként
előbukna, bújna, rászállna egy mátyásmadár, odahozná az eget a fű és a
föld közé. Úgy lennék ott, mint egy tárgy, a tuskó mellett, ami szép testével
olyképpen hever a tájban, akár egy képben, amelyből szinte kigurul, szépsége
mint a lélegzet, olyan finom."
Olykor maga
a történet a költészet "Megtalálnak a történetek, rám akaszkodnak, belém
marnak", írja a szerző, s néha ő hívja a történetet, máskor taszítaná magától,
de a történetnek szüksége van egy figurára, vagy éppen egy figura köré
teremtődik történet, és közben részesei lehetünk a történet mibenlétéről
való meditációnak.
"Májusban
zárták be a katonakertet." Egy másik májusban. S ebben a májusban van egy
könyvünk, szerzője húgunk, vidéki rokon, korzózhatunk vele az ismerős
városban, otthonosan, újra elindul a villamos, bennünk a mondatok, a mondatok
zenéje, a gyorsuló, majd hirtelen lassuló ritmus, a cikázás, a vibráló
hangok, a csend, ahogy az előbb még kemény ujjak finoman lefogják a hárfa
húrjait.
Van egy könyv,
amelynek történetei, mondatai őrzik mindannyiunk benső városát, a maradék
szabadságot, az emlékek derűjét és szörnyűségét, nem feledve a szépséget
és a hiányt, a fák zöldjét és a reménytelenség szomorúságát, van egy szerethető
könyv, amely élhet bennünk, s amelyben élhetünk. (Elhangzott Szabadkán,
a Danilo Ki könyvesboltban, 2001. május 23-án.)
* Üzenet, 2000/1-3.,
Rukovet, 8-12/1999. 1-4/2000.
|
|