Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2001. 3.sz.
 
KUKORELLY ENDRE
Test
 
 
"Most két port fogok bevenni: egy félórára rá hányni fogok"
(Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. 631. Neumer Katalin fordítása)

                          Radák Eszternek

 

Leugrottam egy ládáról, vagy hokedli, azért vittek be, és ott jött az, hogy tejbegrízt adtak, és én sugárban kihánytam, lehet, hogy tejberizs volt, nekem nagyjából mindegy, ha valami azzal kezdődik, hogy tejbe, egyből kórházszag keletkezik, fel kellett ülni, felültem az ágyban, és úgy, nem tudom, mesélték-e vagy emlékszem tényleg, ültem az ágyon, kanállal belémtolták a tejbepapit, lefektettek, én meg lefeküdtem, aztán felültem, és sugár, az ágy lába felé.

"És aki fest, annak nem valamit kellene-e festenie — és aki valamit fest, annak nem valóságosat kell-e festenie?" (Wittgenstein: U.o. 518.)

A dinnyével volt, hogy annyi dinnyét ettem, hogy sokat, csöppet sem emlékszem nagyon pontosan semmire, mire hazajöttek az anyámék, megettem a készletet, fölzabáltam szerintük az egészet, állok a konyhában és kaparom a dinnyehéjat, aztán kijött az egész, magostól, mert benyomtam a magokat is, jött kifelé a csomó mag, mint a géppuskalövedék.

"»A kép önmagát mondja nekem« — szeretném mondani. Vagyis az, hogy mond nekem valamit, a saját struktúrájából adódik, önnön formáiból és színeiből. (Mit jelentene, ha azt mondanánk: »A zenei téma önmagát mondja nekem?«" (Wittgenstein: U.o. 523.)

Egyszerre kellett leülni, volt erre is külön parancsszó, leülni, vagy mit tudom én, mi volt, és akkor, őrület, nem emlékszem pontosan, hogy milyen sorrendben, de mindenki vette kifelé a tányérjára a cuccot, mondjuk fasírt főtt krumplival, kinézted a viszonylag legnagyobb darabot, nem volt legnagyobb, nagyjából egyforma kis fasírtokat csináltak, mégis, aki először vett, az jól járt, még relatív a legnagyobb fasírt jutott neki, és aki utoljára, az rosszul, legalábbis ez volt az érzés, hogy jól jártál vagy rosszul, a fasírt nagyjából minden, de csak nagyjából minden, mert igaziból az érzés a minden, ráadásul egyből fölmérted a sorrendet, a legnagyobbtól le a legapróbb fasírozottig, nemigen tévedtél, nincs tévedés, azt nem engeded meg magadnak, megvan rendesen a sorrend, egyszer pedig az a viccesebb jelenet volt, hogy ilyen bágyadt színű műanyag teáspoharak voltak az asztalon, szép sorban egymás mellet, a szájukkal lefelé fordítva, és ahogy felkapom a poharamat, kiszalad alóla egy közepes nagyságú svábbogár.

"Ha a mondatot egy képpel hasonlítjuk össze, akkor meg kell fontolnunk, hogy portréhoz (történeti ábrázoláshoz) vagy zsánerképhez hasonlítsuk-e. Mindkét összehasonlításnak van értelme. / Ha egy zsánerképet szemlélek, akkor ‘mond’ nekem valamit, még ha egy pillanatig sem hiszem (nem beszélem be magamnak), hogy léteztek valóságos emberek ilyen szituációban. Mert mi lenne, ha megkérdezném: »Végül is mit mond nekem?«" (Wittgenstein: U.o. 522.)