Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2001. 3.sz.
 
KOVÁCS LAJOS
 
A mecénás és a szociálisan érzékeny Schmidt Sándor életművéről
  

A magyar huszadik század kevés tisztelettel volt az értékek iránt. Annyi elhallga(tta)tott sikertörténet egy évszázadból sem maradt ránk, mint az 1900-as évekből. Szó se róla: a Balassa Menyhártok reneszánsza sem volt mentes a szándékosan kibogozhatatlanná csomózott életfonalaktól, és akkor szegény Könyves Kálmánt vagy Vak Bélát még meg sem említettük a legtávolabbi időkből. A magyar ideológia nagy évezrede volt ez a Duna-menti történelem. Nem valamelyiké, hanem a mindig mindent deheroizáló, folytonosan intrikáló ideológiáé. Egy sikert még megtapsoltunk, kettőre már gyanakodva néztünk, a folyamatosra előbb-utóbb vicsorogni kezdtünk. Inkább két király, mint egy! 
     Sikeresnek lenni nagy balszerencse ott, ahol a panasznak még az uralkodók is szívesebben jelöltek ki napot. 
     Schmidt Sándor - aki ennek az írásnak az alanya (most még ki nem mondható hőse) - született sikerember. Sorsának alakulása mégsem a sikerembereké. Egész életében azt csinálta, amihez értett, s mert értette, egyre több sikert ért el. Éppen ezzel nem volt szerencséje: olyan oldalon állt, ahol az utálat halálos veszedelemmé lett. Nem is élte túl. A sikereit sem, saját életművét sem. Azok közé hajították a történelem szemétdombján, akik közül szinte senki sem képes a feltámadásra. Felismerhetetlenné és némává dermedt az időben. Ki meri hántolgatni a mocskot? Ki meri újragondolni a történteket? 
     Schmidt Sándor nem filozófus volt, nem is művész. Bányaigazgató, tanácsos, műszaki zseni, aki elsősorban mégiscsak termelést irányított egy gazdag és gyarapodó bányatársaságnál. Sikerei nagy részét egy helyen, Dorogon élte meg, mégis az emeli ki elsősorban a két világháború közötti műszaki értelmiség sorából is, hogy a Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársaság egyik főszereplője volt. Csaknem egész pályaívét egy helyen rajzolhatta meg, ami teljessé tette működését, annak minden értékét. Amikor néhány - utolsó - évére még a budapesti központba vezényelték, a legendák szerint nemcsak ő maga, de családja is azért harcolt, hogy ez a kiemelkedés ne történjen meg. Az életét persze nem ezért vették el. A Salgó központja nélkül is valószínűleg ugyanaz a sors várt volna rá. A dolog korábban dőlt el. 
  

A sár 

Halálától kezdve évtizedekig csak kapitalistaként, bányászokat kizsákmányoló, szociálisan érzéketlen uraságként határozták meg a bányaigazgatót. Jobb volt hallgatni róla, mint tisztázni értékeit, tévedéseit. Senki nem elemezte cselekedeteit, munkáját, eredményeit, rövidlátását vagy elvakultságát. Egyszerűbb volt azonosítani az uniformizált profithajszolókkal. Ebből a kelepcéből egy halott ember emléke nehezen tud kitörni. 
  

A hiba forrása 

Schmidt tévedése jól tetten érhető. A 19. századból érkező fiatal, tehetséges bányamérnök egy feudális hierarchia szereplője. Számára a bányavállalat feudális királyság volt, ő maga hűbéresként elkötelezett híve lett a tulajdonosnak, aki magasra emelte őt tehetsége és tudása révén. Számára természetes volt, hogy így működik a világ, s hogy a rebellió ebben a szorgalomban és céltudatosságban romboló ellenerő. Nem olvasott szocialista filozófiát, röpiratot, de a mindennapi tapasztalatból tudta, hogy van ilyen. S mert céljaival mindezek nem találkoztak, tartott tőlük és gyűlölte őket. Nem értette, honnan gyökereznek, ezért elhatározta, hogy írmagját sem hagyja meg mozgalmaiknak. Naiv volt? Látni fogjuk, hogy - minden igyekezete és bátorsága ellenére - az volt. Folyamatosan hadakozott, állandó szorításban tartotta ellenfelét, módszere pedig abban az aktív programban testesült meg, hogy jobbat akart kínálni, s ezt nem alamizsnának, nem segélynek szánta. 
     Amikor fordult a kocka, azonnal legyűrték és megsemmisítették. Tőle a megsemmisítés gondolata mindig távol állt, ugyanis őszinte keresztény  volt, hívő és bizakodó. Ezt aligha nevezhetjük tévedésnek. Ez balszerencse lett a megforgatott világban. 
  

Szamaritánus? 

Aki elolvassa fő művét, az esztergomi szénmedencéről készült ismertetését (Schmidt Sándor: Az esztergomi szénmedence bányászatának ismertetése - Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. 1932), annak utolsó fejezetéig legfeljebb csodálkozni fog. Schmidt Sándor mérnökként szakszerű, bányaigazgatóként elszánt menetelő. Programja van, annak pedig sugallata. Tekinthetnénk mindezt propagandának, üzleti telhetetlenségnek. A cég sikertörténetének - eposzának. Nem a balszerencsétől, hanem a kudarcoktól mentes a Salgó Rt. dorogi térnyerése, sok apró mozaikból rakták össze ezt a tablót, s amikor a könyv egy gazdasági világválság legnagyobb rengései közben (1932-ben!) mutatja meg a továbblendülés bátorságát, csak csodálkozhatunk. Honnan volt itt ennyi fantázia és indulat? Miféle dac kerítette hatalmába ezt a kizsákmányoló kapitalistát, hogy szembeforduljon a világot elsöprő erőkkel? 
     Aki ma ízlelgeti Schmidt Sándor frazeológiáját (lélekrontás, vallásos érzület, a társadalmi igazságosságnak törvénye, pasztorizáció, gondoskodás, vezető iránti bizalom, nélkülöző munkástestvéreink, erkölcsi kötelesség a munkástömegekkel szemben stb.), önkéntelenül a prédikáló egyház szókészletével azonosítja a leírtakat. Jogosan. Schmidt hittérítőként vágott neki a több évtizedes feladatnak, amit rajta kívül nem sokan kínlódtak végig ennyi elszántsággal. Ha csak az írott malaszt maradt volna utána, most említést sem érdemelne. De a prédiákáció nem a vízről szólt, hanem arról a borról, amit mindenkinek szánt. A megtermelhető, elérhető aromáról... 
  

A könyv zárófejezete

Schmidt a könyv utolsó fejezetét magának az embernek szánta. Az V. rész címe: Munkáskérdés. Ami ezt a szakkönyvet különössé és máig figyelemre méltóvá teszi, ez a fejezet. Filozófiájáról, az érdekében tett erőfeszítéseiről és eredményeiről beszél benne. Itt válik a termelési eredmény, az újjáélesztett akna, a visszafoglalt vágat, az elfojtott vízbetörés statisztikai adatból, műszaki bravúrból lakótelepi, családi - bányász üggyé. Nem nyelvhasználata, hanem a tettei igazolják: nem volt fantaszta, kíméletlen realista maradt, aki sosem vágott olyasmibe, amit ne tudott volna befejezni. Pedig a legnagyobb fába vágta fejszéjét. Következtetéseiben hogyan juthatott végül is idáig?: "Amíg a munkásság érzékelni tudja a vállalat által hozott rendkívüli áldozatokat bányászatunk jövőjéért, s így kenyerének biztosítása érdekében, addig lelkiismeretes, zavartalan munkájával igyekszik ez áldozatot hatásosabbá tenni. Egyesületünknek egyik feladata tehát a munkásság érdeklődését e munkálatok iránt ébren tartani, őket valójában munkatársakká emelni, mert e nehéz bányászat lendülete, virágzása csakis a tőke, mérnök és munkás vállvetett, harmonikus együttműködésével érhető el!" 
     Továbbra se feledjük: 1932-t írtunk! 
  

Honnan hová? 

A huszadik századdal egy idős ez a pálya. Hogy érzékeny férfi feszeng az első munkahely emberi méltóságot megalázó miliőjében, azt idézzük fel az ő szavaival: "1902-ben kezdtem Nagybányán[...] hol a munkásságot az akkori dús arany-előfordulás miatt állandóan vizsgálták, motozták s így feladatunkat képezvén annak ellenőrzése, önkéntelenül az a hajlandóság fejlődött ki az emberben, hogy minden munkásban tolvajt lásson s valahogy aszerint becsülte is, mert akit nem kapott lopáson, arról feltételezte, hogy ügyesebb, mint tettenért társai." Nyilvánvaló csapda ez, lelket torzító kelepcéje a nyomorúságnak. Szembenézett-e vele egyáltalán a kortárs értelmiség? De folytassuk a belső vívódás újabb monológjával! "Petrozsényban teljesített szolgálatom alatt állandóan megbotránkoztattak részeg oláh munkásaink között az utcán lefolyt verekedések. Vad, a minimális intelligencián alul lévő embereknek ismertem meg őket, s tanítást sehol nem hallottam arról, hogy ezekhez a szolgálaton kívül valami közünk is volna." Évtizedekkel később az érzéketlenséggel megvádolt ember írta ezt pályája csúcsához közeledve. Pontosan emlékezett mindenre, ami mássá tette őt, mint elődeit. Mert Dorogra 1905-ben küldték, egy arisztokratikusan felsőbbrendű igazgató mellé osztották be, megközelíthetetlen magasságokhoz szokott vezetői gőggel kellett számolnia. Szerepét egészen másként képzelte, tisztes alázattal vegyült az emberek közé. Nyitott szemmel járt, és mindent megfigyelt, amit megtanulhatott a bányászok szolidaritásától. A szén, amit emberei kapartak, értéktelen por. A munkások "állandóan hallották a beszüntetés veszélyét, mihelyt termelési költségünk [...]nem lesz elfogadható. [...]előfordult, hogy a jobban kereső csapat önként lemondott keresete egy részéről, leszállítani kérte csilleszakmányát, ha a termelt szén drága lenne. [...]soha el nem felejthető megnyilatkozása ez a hazai röghöz való ragaszkodásnak.[...] E küszködés tényleg olyan atmoszférát teremtett köztünk, hogy egy családnak képzeltem magunkat, s a gyakorlatban a munkások tudtával a termeléshez, annak elérendő költségéhez szabtam a keresetet." 
     Legendás lépések sorát tette meg ezekkel az emberekkel ahhoz, hogy új bányákat nyisson, s hogy a régieket is feltámassza. Néhány év alatt elérte: Dorog lett a szénmedence központja ismét. Ez utoljára a bányákat nyitó Drasche család idején volt így, még az 1850-60-as években. Az Annavölgyről visszaköltöző központ igazgatója már nem is lehetett más, mint a tehetséges fiatal mérnök. Schmidt Sándor 1911-ben nem egyszerűen a medence első embere. Népszerű volt, akit a tudásáért tartottak tekintélynek. 
     Senkitől sem szégyellt tanulni. Már Drasche Henrik is tudta: a munkást emberibb körülmények közé kell költöztetni, hogy együttműködjön vezetőivel. A bányatársaság még Schmidt érkezése előtt kolóniát kezdett építeni Dorogon. Schmidt ezt az építési kedvet soha nem engedte lanyhulni. Az 1700 lakosú falucskából nyolcezres községet teremtett négy évtized alatt. Nevétől elválaszthatatlan tény ez, amit nem gyengíthet az érv: egyedül semmit sem tehetünk. Schmidt ugyanis tehetséges és ambiciózus munkatársakkal vette magát körül, akiket egyedül a teljesítményük alapján minősített. Mindenben kezdeményező volt, ezért várhatta el ugyanezt mindenkitől. A legendák nem a halála után születtek róla, ezért hitelesebbek és erőteljesek. Híresen korán kelő volt, nem lehetett megelőzni a hajnali műszakot kezdők között, hintójával vagy lóháton mindenhol pontosan és következetesen megjelent, tájékozódott, kérdezett és ösztönzött. Semmit sem bízott a véletlenre. A dorogi bányákban alattomos ellenségek egész sora tehette tönkre az eredményeket. Schmidt itt lett a víz specialistája, a fuldokló bányák szakértő diagnosztája. Legjobb mérnökei is csak bámulták leleményeit, folytonos hadviseléseit. Soha nem adott oda egyetlen vágatot sem ingyen. Amit ő feladott, azt mások már régen betemették. S még az ilyen veszteségeket is képes volt újramenteni. Nem egy bányát nyitott újra jobb, életerősebb technológiát bevezetve évekkel, évtizedekkel klsőbb! Az elemek ura maradt még vereségeiben is. 
     Amit megteremtett, folyton elsöpörni látszott a történelem. A fejlődés mételyeként élte meg a szervezkedések, a mozgalmak felbukkanását. A "...szaporodó munkásság sorai közé beférkőzött az idegen izgatás lélekrontó befolyása. Hallottam, hogy pesti szocialisták járnak ki közéjük[...] Utánuk mentem, kerestem őket gyülekező helyükön,[...] végighallgattam szónoklataikat, feljegyeztem azoknak merészebb kijelentéseit, utánuk felállottam s igyekeztem megcáfolni frázisaikat..." A szemtől szembe férfias harcmodora ez, tiszteletre méltó és naiv egyszerre, ahogyan a fiatal vezető a párbaj tegnapi szabályai szerint áll oda közösnek hitt igazukért szónokolni. 
     1932-ben sem látja másként, mint hogy a ,,Tisza István után következő kormány bűne volt a szabadjára engedett hazátlan szakszervezetek ádáz munkája". Nem szakít évtizedek múlva sem lesújtó véleményével a ,,felelőtlen, szájaskodó, komoly munkát soha nem végzett embertípusról, az izgatóról, akivel alkotni, rendet, fegyelmet biztosítani lehetetlen". Sokan ezért nevezték érzéketlennek a szociális problémák iránt. 
     Schmidtet elsősorban az a taktika ingerli a műszaki értelmiség magatartásában, ,,hogy a munkássággal érintkezni, velük foglalkozni a vállalat képviselőinek nem szabad..." Neki minden sikerét ez a testközeliség hozta meg, mindent a kapcsolatra, az empátiára épített. Korát messze megelőző kommunikációs képességekkel bírt, s valószínűleg mindkét oldalon tisztában voltak ennek a stílusnak az erejével. Schmidt nem becsülte le a veszélyt, de eszébe sem jutott meghátrálni. A háború, a forradalmak alatt "Minden lehetetlen helyzet dacára [...] munkásaink között voltunk mérnöktársaimmal együtt, s bányáinkat épségben mentettük át[...], a társulati lakásokat nem rekvirálták el, sőt a környéken előfordult rablásokat, gyújtogatásokat is felfegyverzett munkásainkkal akadályoztuk meg[...] hiába jött ide rendet csinálni kétszer is a hóhér Szamuelli[...] kiforgatni őket [a munkásokat] emberi mivoltukból nem sikerült." Schmidt nem részletezi, hogy mindez a gyakorlatban azt jelenti: a bányaalagútban rejtegetik őt a bányászok, de még a szakszervezetiek is, s nem adják ki Szamuely Tibornak, ami nem kis bátorság az adott helyzetben. Schmidt mindezt azzal a vallásos érzülettel magyarázza, amelyet munkásainak tulajdonít, de amelyről később maga is a legelégedetlenebbül nyilatkozik nem egy elkeseredett, vagy éppen elszánt beszédében. 
     A nagy mű ugyanis ekkor már csaknem készen áll. Elveszíteni fájdalmas, talán kiheverhetetlen csapás lett volna egy ilyen érzékeny embernek. A háború alatt (!) épül meg a bányaalagút első 8 km-es szakasza, összekötve Dorogot a medence távolabbi bányáival. Zseniális építész érkezik 1915-ben Mende Valér személyében (Kecskemét, Nagyvárad arculatának kiváló megteremtője) bányafürdőt építeni az alagút bejáratához, bányakórházat tervezni a falu szívébe (ez majd a háborút követő évek építkezése lesz, a korán elhunyt mérnök posztumusz műveként). Elkészül a mérnökcsapat letelepedését biztosító tiszti kolónia, a középszintű és odaadó altiszti réteg lakótelepe, de mindenekelőtt az ún. Öregkolónia, aztán az az újabb, sok száz család, több ezer ember biztos otthonaként. Az új bányairoda már a magabiztos bányatársulat jelképe a vasútállomás mellett. Schmidt a fő utcán (a hajdani római hadiúton, a kétszáz éves postakocsi-állomás tőszomszédságában) építtet magának lakást, s mindjárt bányatiszti kaszinóról, községházáról, templomokról és munkásművelődésről gondolkodik. S mert nem álmodozó típus, nagy lélegzetet vesz, s a megteremtett alapokon azonnal újabb építkezésekbe kezd. 
  

A dinamikus városalapító 

A két forradalom után Schmidt Sándor már eltökélt és határozott: megfogalmazza az irányt, amerre vezetők és vezetettek egyaránt haladhatnak. Keresztényszocialista tábornak nevezi a szervezetet, ahová - véleménye szerint - mindenki elfér. Ő maga kívül marad a szervezők körén, legfeljebb a példamutató vezető szerepét vállalja. Kétszer is neki kell rugaszkodnia azonban a feladatnak. Először így ecseteli a kudarc okát: "Sajnos, a delegált vezetők [...]nem voltak komoly emberek, nem sikerült nekik a munkásság lelkéhez férkőzni, az említett tévhit pedig, hogy a társulat vezetői maradjanak a munkásmozgalom hátterében, a próbálkozások csődjéhez vezettek." Bizony a munkásmozgalom kifejezést használja, s nem rejti véka alá azt a szándékát, hogy ezt a mozgalmat a társulat vezetőinek kell irányítaniuk. Azonban csalódik  bennük. Bizalmi emberei nemcsak csődöt mondanak, de kerülik is az ideát: nem akarnak (nehezen is tudnak) szót érteni a beosztottaikkal. 
     Schmidt egyelőre csak a választás tévedését ismeri fel. 1923-ban - elsőként az országban megint - kitalál valamit, ami a Klebelsberg Kunó-i kultúraépítés egyik - ha nem a legígéretesebb -  útja. Lerakják a településen egy munkásotthon alapkövét, de annak működtetéséhez azonnal megszerveznek egy Önművelő és Önsegélyző Egyesületet. Az ötlet meghökkentő: kultúrát és szociális hálót szerveznek egy még nem létező épülethez, a gépészet főfelügyelőjét állítva a munkásmozgalom élére. A tehetséges mérnök, Sághy Antal hamarosan vitézi címet is kap, ő lesz az egyesületi elnöki pozíció mellett a Frontharcos Szövetség és a Levente Egylet vezetője is, meg a sportélet aktivistája. Valami azonban nem lép működésbe. Az iparosok belépnek ugyan az Egyesületbe, s az is tény, hogy befizetett tagdíjaikat maradéktalanul az arra rászorulók segélyezésére fordították. De ,,a földalatti dolgozók nem csatlakoztak a mozgalomhoz." S míg az első kudarc felismeréséhez viszonylag kevés időre volt szükség, a második beismerésére öt évig kellett várni. 
     Csak hát micsoda öt év volt ez! 1928-ig olyan építkezések zajlanak a kis településen, hogy ma városainknak is díszére válnának. Létrejön a bányakaszinó, a sporttelep egy pompás zenepavilonnal, úszómedencékkel, teniszpályával, elkezdik építeni a bányászkolónia katolikus templomát, mellette az új bányaiskolát, az öreg iskola mellett a korszerű óvodát, a főúton világháborús emlékművet és községi székházat emelnek. Megújul a kezdetleges kálvária, keramitburkolatot kap a főutca, kész a kórház, hogy irigyelve szemléljék a környék lakói a dorogiakat (Féja Géza később a Népszava 1938. augusztus 20-ai ünnepi számában teszi ezt nyíltan a földművelő nép nevében, amikor a kórházat tovább bővíti a bányatársulat. Ez egyébként Schmidt búcsúceremóniáinak egyike Dorogon). Az özönvizek ellen támfalat építenek a Kálvária-domb teraszos elrendezésű utcái közé, melyben a Mária-barlang nevű kegyhely is helyet kap. A huszas évek látványosak, fejlődik a település, mert a bánya is prosperál. 1928-ra a Munkásotthon is áll, a klasszicizáló, monumentális épület szentélye lesz a bányamunkásságnak. Ide költözik három könyvtár (altiszti, munkás és levente), a zenekar, számos műkedvelő csoport, van jókora bálterem, olcsó étkezde, kártya- és biliárdszoba a pompás otthonban. A lakótelepek is bővülnek, köztük pedig megkezdődik Dorog lakó- és ipari övezetének máig hurcolt szerkezetrontása. Annyi bányához kötődő ipartelep jön létre körülfonva a lakónegyedeket, hogy elválaszthatatlanná válik egymástól a szennyező forrás és a lakóövezet. 
     A tanácsos urat azonban már más izgatja. A Munkásotthont avató ünnepség előtt le kell számolnia a második kudarccal. Hiába készült el a kultúra nemes otthona, mert a Munkásotthon Önművelő és Önsegélyző Egyesület nem tudott tömegeket vonzani. Schmidt Sándor változatlanul emlékezik és fél: sejti-e valóban a nehéz időket (közel a világválság próbája), vagy csak a hatástalan csalogatás lehetséges következményei aggasztják? Megint felgyorsítja az eseményeket, amiről ezt írja könyvében: ,,Végre belátva azt, hogy eredményt csak úgy érhetünk el, ha a bánya vezetősége teljes egészében soraik közé áll, 1928-tól telepről telepre, faluról falura járva személyes kapacitálással, a munkásság és a társulatnak közös, elválaszthatatlan érdekeit tanítva, sikerült az egész munkásságot beszervezni, a Munkásotthon Egyesület tagjainak sorába felvenni." 
     S mert már falvak soráról van szó, azt is világosan látja, hogy nem lehet Doroghoz kötni másként ezeket a bányászokat, csak helyben épített fiók-otthonokkal. Egyszerre 13 település kapja meg a maga munkásotthonát, ami önmagában is elképesztő szám. Minden helyi elnök a településen lakó üzemvezető lett. A gordiuszi csomót ez a fordulat vágta ketté, Schmidt méltán lehetett büszke a felismerésére: az emberek között kell élni, azonnal  orvosolva a gondokat, megszerezve az annyira áhított bizalmat. 
     Az egyesület igen jelentős tőkével rendelkezett. Az ellenfél is kutyaszorítóba került: aki az Egyesület tagja lett, az más védő szervezetbe nem léphetett be. S mert Schmidt Sándor odafigyelt - immár az egyesület elnökeként - arra, hogy ne csúszhasson át mások kezébe az irányítás, olyan egységes céh szellemiséget teremtett az egész szénmedencében, hogy a következő évek válságának kezeléséhez már valóban élvezhette a tömegek bizalmát. És persze ellenfelei félelmét... 
  

A válság szocializálása, a tőke pasztorálása 

Schmidt minden bányajárás előtt jelen volt, amikor egy idősebb munkás előolvasta azt a fohászt, amelyet a többiek utána mormolva erőt gyűjtöttek a félelem ellen. Évtizedek tapasztalatát szűrte le hirtelen (?), vagy hosszasan érlelve magában a döntést? ,,Elemeztem[...]  az okokat[...]: a föld alá menvén egyforma mindegyikünkre nézve minden veszély, melynek elhárításáért imádkoztunk, a fejünk felett néhány száz méterrel kintmaradt családunk részére egészséget kérni, őket minden veszedelemtől óvni, egyformán kötelességünk, s így [...] jutottam el ahhoz az imádsághoz, melyben a jó Isten kegyelmét kérem, hogy szolgálati időmet kitöltve, a megérdemelt nyugdíj előtt megelégedett, nyugalmas boldogságban tölthessem[...]  s itt megakadt a gondolatfűzés, éreztem, hogy itt kezdődik a nagy baj, mely különbséget okoz a mi mindennapi imánkban,[...]  mert amikor ez ideálról, a becsületes munkával elérhető nyugalmas öregségről elgondolkodtam, mit a család, s a régen gondjainkra bízott munkástársadalom szeretete aranyoz be, érzékeltem egész komolyságában a sorsot, mely öregségükben munkás-testvéreimre vár, kiknek imájából ez időszak várása kimarad. Ellentétben ugyanis a szellemi munkás életével, a fizikai munkásság testi erejének fogyatkozásával arányosan csökken kereseti lehetőségük is, míglen eljön az idő, mikor elbocsátva vagy csekély nyugdíjacskával az élvezett lakásból kizáratnak, s fáradt öreg testük egy-egy padlásfeljáró alatti zugban vagy gyermekeik hideg kamrájában kell sínylődjék, nap-nap után érezve a lelki kínt azon teher miatt, melyet eltartásuk azoknak jelent. Ebben a szomorú körülményben látom én összesűrűsödve szociális problémánkat, melynek megoldásával a munkáséletnek csaknem minden kérdése is megoldást talál." 
      Ez a gondolat a legjobb megoldáshoz próbálkozások során át vezette el a bányaigazgatót. A két forradalom időszaka mindenesetre erőteljesebben ösztönözte a felismerésre. Nem elfordult a társadalmi változásokat szorgalmazóktól, inkább másik utat keresett azok számára, akikért valójában folyt a harc. "...világos, hogy a munkások pasztorálása mellett éppen olyan fontosságú a tőke képviselőinek pasztorálása is[...]  ha nem vállaljuk annak végrehajtását, hogy a megtermelt javak csak méltányosan halmozódjanak fel a birtokosoknál, ellenben bőségesen jussanak a munkásoknak is, ne áltassuk magunkat, hogy a közrend, az emberi társadalom békéje és nyugalma a fölforgató hatalmak ellen megvédhető." 
     A forradalmi idők nem kedveztek Schmidt emelkedett gondolatai terjesztésének. ,,Cselekedni kellett s így vetettem fel a kertváros gondolatát. Gazdasági szövetkezetbe hívtam munkásságunkat, melyben gazdálkodunk, földeket vettünk bérbe, tehenészetet létesítettünk, hogy mindennek jövedelméből minden tagnak támogatást, kamatmentes kölcsönt tudjunk adni kertes házacskája felépítéséhez. A munkásságot lekötötte a terv, lelkesedni tudott érte, öregségének nyugalmas élete csillant fel szeme előtt..." Ezt a Schmidt Sándort nem adták ki Szamuelynek! 
     A pasztorálás eszméjét azonban az Önművelő és Önsegélyző Egyesületben - majd egy évtizeddel később - tudta igazán formába önteni. A munkásotthonokban - elsősorban a nagyböjti időszakban - összesűrűsödtek az események. Egyházi előkelőségek, egyetemi tanárok, világi és egyházi szónokok, politikusok sorát hívják, szervezik előadássorozat szereplőiként a lakosság, elsősorban a bányászok épülésére. Ők is részesei azonban a történéseknek: dalárdáik, színjátszó és muzsikáló közösségeik is szót kapnak ebben a sorozatban. S ha egész estét betöltő műsort adnak, az elöljárók közül senki nem hiányozhat. Maga Schmidt Sándor a garancia jelenlétével arra, hogy ez az együttlét folyamatos és őszinte legyen. Nincs adatunk arra, hogy a kortársak közül bárki vitatta volna a szándék tisztességét. A pasztorálás egy elkötelezett gondolkodásmód filozófiájává vált, folyamatosan gazdagodó eszmévé, amely eredeti és különutas cselekvési programmá teljesedett. 
     Az Egyesület szociális programja sem volt gyengébb ennél. A tagsági díj 80 százaléka segély formájában visszajutott a rászorultakhoz. De ez a szervezet olyan tőkét halmozott fel a következő években, amire még a szocializmus évtizedeiben is támaszkodni lehetett (a folyamatos felélés ellenére is). Előbb Balatonfenyvesen üdülőt vásároltak, ahová a munkásgyerekek utazhattak nyaralni. De voltak jól jövedelmező székházak Budapesten, Esztergomtáborban, s újabb üdülőtelket vásároltak Hajdúszoboszlón is, bizonyítva, hogy jól forgatják a tőkét a megbízottak. 
     A gazdasági válság legnehezebb évét 1930-ban éli meg a társaság is, az egyesület is. Schmidt Sándor elég erős már ahhoz, hogy végigjárja a munkásotthonokat, és őszintén beszéljen az emberekkel ezer munkás elbocsátásának kényszeréről. Programot vitt eléjük, hangoztatva, hogy nem engedik elszakadni a vállalattól az elbocsátottakat. ,,A vállalat leépíti létszámának egy harmadát, de melléküzemeket létesít, utakat épít, a munka nélkül maradt embereket, családokat továbbra is magáénak tekinti, s ezt látva a munkában maradt rész, dacára, hogy még ily redukált létszám mellett is kénytelen szünetelni, tehát nem keresheti meg mindennapi kenyerét, mégis segítségére siet munkaadójának, s a terhek egy részét vállalja[...] Keresetük 10 %-áról mondtak le, hogy a társulat[...] terheiből kivegyék részüket[...] " Valószínű, hogy a nyomor kényszere mellett szükség volt a karizmatikus, programteremtő személyiségre is ilyen döntések meghozásához. Schmidt Sándor következtetéseiben felismeri, milyen veszteség a nagyváros, a nagyipar számára ennek a szolidaritásnak a hiánya. Az ő kis községeiben - szívós szervező munkával - át lehetett vészelni komoly veszteségek és vereségek nélkül ezt az időszakot. 
     S nem szóltunk még legsikeresebb akciójáról, melyet nemcsak európai fölénnyel tervezett, de világi eleganciával is szervezett. ,,Az adott programhoz híven vállalatunk igazgatóságának... kérvényt nyújtottunk át 2605 aláírással ellátva, melyben kértük a munkásság és altiszti kar jutalmazását azzal, hogy minden 30 évi szolgálattal nyugdíjba vonuló altisztünk és munkásunk örök tulajdonul kertes házat kapjon ajándékképen a társulattól." A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. dorogi engedélye példátlan még Európában is. S tetézik mindezt azzal, hogy a balesetek rokkantjai vagy azok özvegyei is kapjanak ilyen házat, vagy háztulajdonnal rendelkezve 5000 pengő jutalmat. 
     Az első ilyen lakások homlokzatán ma is hatszögletű kerámiatáblák bizonyítják: 1932-ben (!) elkészültek az első ikerházak. 1939-ből pedig - az Egyesület tizedik évfordulóján kiadott emlékszámban - névsorunk is van azokról, akik éppen rászolgáltak a megérdemelt jutalomra. 
  

A kultúra pártolója 

Schmidt nem volt tulajdonos, de kiváló érzékkel képviselte a mecénás kapitalista mentalitást. Jeleztem ezt már Mende Valér építész foglalkoztatásával. A tehetséges, országos sikereket arató Mende a korábbi Zsil-völgyi bányaközpontban, Petrozsényben hívhatta fel magára Schmidt Sándor figyelmét. Az első világháborúban két munkát is elvállalt Dorogon, s csak a háborúban szerzett kór és korai halála okozhatta, hogy ez a kapcsolat megszakadt. Néhány évig másokkal próbálkozik az igazgató, mígnem egy frissen diplomázott budapesti építészre bukkan Gáthy Zoltán személyében, aki a kaszinó tetszetős, szecessziós megvalósításával 19 évre bizalmat kap, s főépítészként az egész szénmedence minden bányaépítési és településarculatot meghatározó munkáját irányíthatja, tervezheti. Elképesztő mennyiségű munkát jelent számára Schmidt bizalma a vízbertörések kezelésétől a templomépítésig. A bányaigazgató most már nem elégszik meg az építkezésekkel. Amint ocsúdnak a válság szorításából, azonnal a művészetek, a művészek felé fordul. 
     Még a huszas évek elején leszerződteti a tehetséges karnagyot és orgonistát, Bánáti Buchner Antalt a zenei élet ráncbaszedésére. Buchner profi bányászzenekart szervez három év alatt, s bár szerződését nem hosszabbítja meg, kapcsolatban marad a tanácsossal, aki megrendeli a Szent Borbála Bányatemplom avató miséjét, később pedig lányainak közös esküvőjén, az esztergomi bazilikában is Buchner muzsikája vezeti oltár elé a három ifjú párt. Még fontosabb számára a maradandóság az épületek díszítésében. 1935-ben két nagy munkát ajánl Haranghy Jenőnek, a kor népszerű festőjének. Megrendeli a Munkásotthon színházterméhez a szén, a bánya történetének freskósorozatát, s az előtér hatalmas üvegképét. Azt is megszervezi, hogy a barokk plébániatemplom nyolc üvegablaka - a község tehetős polgárainak, közösségeinek adományaiból - ugyancsak Haranghy tervei alapján készüljön el. Augusztatelepen és Lábatlanon templomot építtet a bányatársasággal, ide is jeles, ismert festőművészt hívnak a díszítéshez Jeges Ernő személyében. A Bányatemplom szobrásza az akkoriban sokat foglalkoztatott Mátrai Lajos szobrász-tanár, aki 1938-ban, az eucharisztikus világkongresszusra Dorogon különleges szénoltárt épít Gáthy Zoltánnal, melynek sem ötletben, sem kivitelben párja nincs Európában. A művészek Dorogra érkezését, foglalkoztatását Gáthy emlékiratai világítják meg: "A Bányatemplom építésével Dorog is közelebbi kapcsolatba került a művészetekkel, az a Dorog, amely eddig nem nagyon látott festőt vagy szobrászt. Dicsekvés nélkül mondhatom, ebben jelentős részem volt nekem is." (Gáthy Zoltán: Emlékiratok - Dorogi évek. Dorogi füzetek 8. 1994). 
     1938 a csúcsa Schmidt pályaívének Dorogon. Rendszeressé válnak a magas rangú vendégek (egyházi főméltóságok, miniszterek, a Habsburg családból a mecénás József főherceg stb.) látogatásai, Gáthyt Esztergom és a környék is ellátja köztéri munkákkal, befejeződnek a munkásotthon-építések a szénmedencében, Dorogon megáll az Aranyvonat... Újabb hulláma érkezik - Trianon után másodszor - a bányamunkások immár nemzetközi letelepedésének. Schmidt, a meggyőződéses katolikus, erdélyi stílusú közös református-evangélikus templomtervet támogat (egyesek szerint elvei ellenére) megvalósítani Puskás Károly műépítész elképzelése alapján. Mende Valér kórházát pedig - Gáthy Zoltán tervei alapján - nagy egészségügyi központtá bővítik. Maga a bányaigazgató nyilvánvalóan dorogi nyugdíjas éveket szán önmagának, hiszen a fő utcai lakást gyakran osztja meg a patak partján építtetett nyári lakkal, az itt lakók ma is csak Schmidt-villának nevezik a kétszintes, klasszicizáló Gáthy-remeket. 
     A tízéves egyesületi jubileumon Schmidt Sándor látszólag még elmozdíthatatlanul elnököl. Elmondhatja magáról, hogy prosperáló bánya-vidéket igazgat, nyolcezer lakosú, erőteljesen fejlődő bányaközpontot épített Dorogból, mellesleg az első magyar bányadoktori disszertáció is az ő nevéhez fűződik az országban. Bármilyen messziről érkezett, már egyértelműen dorogi az életműve. Ez a porfészeknek mondott századeleji falucska a szénnek és Schmidt Sándor töretlen munkamániájának, fantáziájának, bölcs csapatépítésének köszönhette magasra törő céljait. 
     A bányatársulat már döntött: mennie kell a fővárosba, ekkora érték nem maradhat csupán egy körzet vezetője. A legendák szerint a család is hiába volt a költözés ellen. 
     Már a Salgó Rt. vezérigazgató-helyetteseként vett részt 1938-ban Sopronban a Nyári Egyetem kurzusán, ahol - nem véletlenül - ezzel a címmel kérték fel előadás tartására: A munkásság szociális kérdése és a szabadidőmozgalom. A Magyar Sion augusztus 13-ai és 20-ai számaiban közölt gondolatok alig változtak az eltelt évtizedekben. Schmidt - itt már kimondhatjuk - megrögzötten hisz a nevelés, a felemelés missziójában. Egyórás beszédének túlnyomó részében a külföldi (lengyel, török, olasz) példák általános tapasztatalataival bizonygatja a szabadidőmozgalomról vallott nézeteit. 
     Igazán azonban akkor keríti hatalmába hallgatóit, amikor kimondja: "...ne ültessünk át szokásokat, törekvéseket, melyek a mi magyar népünk lelkétől idegenek..." Aztán a tények, a bizonyítékok már a múltban, a dorogi években, az ott elért eredményekben lesznek ki- és felmutathatóak. A Dorogi Munkásotthon Önművelő Egyesület elért céljaira, gazdagságára, a Salgó Rt. európai szociális juttatásaira, a bányászközségekben megszervezett munkásotthon-hálózatra hivatkozik és emlékszik vissza; arra a közelmúltra, amely a tettek és az eredmények időszaka volt az ő életében is, a dorogi (esztergomi) szénmedence történetében is. A nagy tudású mérnököt is, az érzékeny munkásnevelőt is ünnepelte a hallgatóság. Schmidt Sándor arra a csúcsra érkezett, ahová egész életében igyekezett, de ahonnan már nem vezetett újabb út sehová. Így döntött a háborúval terhelt történelem. 
  

A hálás utókor 

Ezek már újra háborús és forradalmi idők. Schmidt elszakadt Dorogtól, aláveti magát a társaság érdekeinek, vége az alkotó, a látványosan teremtő korszaknak. Jönnek újra az ellenérdekelt mozgalmak, jön az új értékrend. A tudás persze megmaradt, nélkülözni sem nagyon lehet, még akkor sem, amikor már nincs bányatársaság, csak állami tulajdon és kommunista ideológia. A bányákat még vissza kell hozni a víz alól, a Gellérthegy vízbázisát még rendezni kell... Ez még a szükség ideje. De közben már felidéződnek az ellenfelek emlékei, előbukkannak az emlékezők! Való-ságos csoda, hogy Schmidt Sándor csaknem átvészeli a koncepciós perek hosszú éveit. 1953-ban viszik el egy otthoni vacsoráról az AVH Gyorskocsi utcai börtönébe. Jegyzőkönyv is maradt - természetesen - a súlyos betegség következtében beállt halálról a börtönkórházban. De akit szabotázzsal, összeesküvéssel vádoltak, az többnyire a mendemondák kegyetlen halálát szenvedte el: agyonkínozták. Ezt sejteti máig jeltelen sírja is. 
     A nagyközséggé fejlesztett Dorog akkor már az ő céljait megtagadva-elfelejtve fejlődik tovább - a jól lerakott alapokon. Esztergommal - a Schmidt által mindig tisztelt klérusközponttal - dacolva járási székhely, mozgalmi centrum. Egyesületét megfosztják önművelő funkciójától, önsegélyző szervezetként azonban olyan erős, hogy csak pusztítani, széthordani lehet, teljesen megsemmisíteni máig sem sikerült. 
    A bánya, a széncsaták nagy korszaka lezárult. Eldózerolt, panelteleppé átépített kolóniáiból az egyik (mely létrehozásakor Lenin nevét kapta!) most az ő nevét és emléktábláját viseli. Megsemmisíteni a műveket csak részben sikerült. A középületek, emlékművek jórészt ma is meghatározzák a kisváros jellegét, arculatát. Szénoltára, a Munkásotthon üvegablaka megsemmisült, a kálvária modern köntösben átalakult. Az üres bányairoda omladozva vár jobb sorsra. A kaszinóba könyvtár költözött, a Schmidt-lakásban a Rendőrkapitányság, a villában a Vízművek székel. A Hősök tere az ő terveik nyomán újult meg, a Városházán ma is az ő feliratuk figyelmeztet: A KÖZJÓÉRT építtetett. Templomaikban harangoznak, Munkásotthonukban a régi pezsgésről álmodnak. De nincs a köztudatban, mit jelentett az ő munkássága, céltudatos településépítése és szakmai fölénye egy törté-nelmi korszakban, a 20. század első felében. Az igaztalan vádakat a hallgatás évei követték. 
     Könyveit, írásait le kell porolni, gondolatait újra végiggondolni. Aztán el kellene csodálkozni, milyen arányban vannak egymással a teremtett értékek a rájuk dobált sárral!