Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2001. 2.sz.
 
KÁNTOR ISTVÁN
(
MONTY CANTSIN)
Rohadás
 

 Írás, 1994. október 19.

Teljesen felkészületlenül ért ez az oldal. Nem számítottam rá, hogy megírom, csak úgy hirtelen áradni kezdett a szemközti kis patak. Ott a parton öleltelek át és táncoltunk halálunkig. Ilyen drámai elemekből építkezem. Bejövök az irodámba és meghűl bennem a vér. Nem azért, mert kikapcsolták a fűtést, mivel már hónapok óta nem fizetem a számlákat, hanem azért, mert itt loholnak ezek a kis pöttömnyi elektronikus lényecskék.
     Ha több pénzem lesz, nyitunk egy boltot, ha meg az se jön össze, akkor még mindig nyithatunk egy sírboltot. Márványszerű fagylaltból építkezünk. Kiárusítok innen mindent. A Háborús Emlékművet, az irattároló fémszekrényeket és a többi megfogalmazhatatlan dolgot, amikkel eddigi életem leéltem, teljes diszharmóniában. Mert mindig reménykedni kell, hogy megjön a megváltó? Ezt a kérdést is már annyiszor feltettük a dobogóra, a palánták közé. Itt rend van, nincs rend. Holnap reggel elhúzom a csíkot Mexikó Citybe. 4 nap. Duzzadnak a vénáim. Felteszek a magnóra egy kis óraketyegést.
     Visszamentem a Nemzeti Múzeumba. Már nagyon vártak rám. És többen is. Körülvettek. Osztogattam röplapokat, átadtam az üzenetet a kitiltóimnak. A kövér volt a legrendesebb, olyan szépen integetett a rövidre sikerült karjával. Szedtem gyümölcsöt a rozsdás villanypóznákról. Nem ezt akartam mondani, de így jött ki. Ez mindig ilyen a Neoizmussal. Akarok írni valamit, amiben lesz egy megrázó eszme, de mire leülök és hozzákezdek, már utálom az egészet. Az lenne a jó, ha lenne bennem egy sziklakert. Erre sem gondoltam korábban. Pillanatok alatt megváltozik a rendszer. Utána meg megyünk Québecbe. Megállunk Montrealban és felpakoljuk a vaslemezeket és aztán spurizunk tovább. Ezt a szót se láttam már ezer éve. Jericho és Babylon is jön. Meg Kata is itt van velünk. Itt vagyunk az elektronikus suhogásban.
     Folyton azon töprengek, hogy mi a nevem. Felállok a dobogóra és elharsogom a legújabb indulómat. Mint egy közönséges diktátor. Így emlékezzetek rám. A tóparti baszásokat is írjátok a Neoizmus érdemei közé. Monty Cantsin beszélt. Most már emlékszem. És patakpartot gondoltam az elején. Csak a szemem zúgása megzavart. Átfutottam a parkon a vasindákhoz. Felhúztam magam százszor és levágtam ezer fekvőtámaszt. A telefonkábelek rácsavarodtak a derekamra. Jött a szerelő és rám mosolygott. Kriszta és Kata is odaszaladt és nekem drukkoltak ők is. Ragyogott a mennyezet és alatta a kis megzavarodott férgek próbálták elvonszolni a saját hullájukat.
     Ilyen paradicsomi látomásaim vannak ma délután. A neoncsövek lazítottak fel, hoztak izgalomba. Ellenállásom ohmjait már nem számolom. Gyertek kis butaságok. Kényszerítem magam, hogy ne írjak többet.
 

Írás, 1994. november 11.

Írjunk megint egy oldalt a parázna postások nagystílű életéről, minden tudományos álalapok nélkül, csak úgy, belemeredve a péntek délutáni mámoros tudatlanságba, kezedet tapogatva hódolok a jövő posztkibernetikus lézengéseinek, hallom a hangod, egy kicsit rekedt vagy, kéne, hogy krákogj egyet, mint a kínai öregasszonyok, akik reggelenként a parkban teleköpködik a játszótereket, csaholok a fák között, a patakparton, ha most beteszek a bankba öt dollárt, akkor ki tudok venni húszat, gyűlölöm a lecsúszós zoknimat és a lukakat a talpamon, gyűlölöm a gézszerűvé kopott alsógatyákat, csak ez a fekete vasaló tartja bennem a lelket és ez a növekvő emlékmű, már mehetnék ki az utcára, tolni magam előtt a fiókos irodai fémszekrényeket, minden fiókban egy gyerek, a Kriszta meg a vaslemezeket igazgatja, így vonulunk fel, rézkulcsokat dobálunk a járókelőknek, ruhaakasztóval felglóriázott fejünket összeérintjük, az elektromos kisülés csattanása megriasztja a kósza galambokat, néhány döglődik az aszfalton, talán levesnek jók lennének, de már semmit nem lehet megenni, ami a városban él, patáimat felrúgom az égbe, hogy hulljanak le a rohadt kis angyaloknak álcázott nyomor-operátorok, mi jampecok tudjuk mi az élet, mi tudjuk, hogy mennyire kell a halál szerelme, a legnagyobb rozsdásodásban is képesek vagyunk belemerülni egy huszonnégyórás filozofikus osonásba, hallod-e drágám, már megint verseket írok a semminek, lapokat halmozok fel a polcokon és a dobozokban, hogy legyen miből mártírkodni, attól, hogy megemlítem a neoizmust már nem leszek egycsapásra boldog, tépd le a patáimat, ez legyen a film címe, egy neoista óda a fekete vasalókhoz, azok a fiatalok, akik belémszerettek, tudják, hogy a nyomor az alapja a művészetemnek, attól vagyok ilyen kiváló író, hogy minden szótárból kirágtam az ehető szavakat, itt zengedezek ebben a picsanyomós irodában.
     A szúnyogtalan szaturnália kénporos levegőjét beszippantva startolok, fel-fel a lealacsonyodott bazárok birodalmába, ahol a mexikói kéjgőzlámpák ontják az árnyékokhoz a fényt, hagyd magad belekavarodni, hogy lehúzzanak az ingyen szarba, az ingoványos suhogásba, osonjunk tovább, húzzuk a csíkot, tekerjünk bele, tépjünk rá, megint este lesz és a bíboros hordókból kiszívjuk a felgyülemlett gennyes köpéseket, a rendező beint, állati csend lesz, csak a halántékereim dagadnak kétszer akkorára, mint a faszom, ezt most lefilmezik az anatómiaszakos hallgatóknak, ebből már meg lehet élni, milyen jó, hogy nem kell lemennem a metróba koldulni, pedig ott annyi rendes emberrel találkoztam, még van hátra néhány sor, valamit, amitől kacagni tudnék próbálok most átnyújtani, hallom a hangom, bennem mindig ott zúg a moraj, amit mások kihánynak, abból élek, hogy hátracsuklasztom a fejem a nagyközönség szemeláttára, mást nincs mit meggyónnom ma délután, ragyogó ez a darab, van benne valami ellenállhatatlanul lealacsonyító.
 

Irodai vallomás, nov. 16., 1994.

Ezek az egyoldalas irodai vallomások mentik meg a világirodalmat, hogy felvegyük a kapcsolatokat a megáporodott agyrémekkel, sikálhatom a kopasz agyam nap mint nap és leshetem a postást, de semmi sem változik, csak a csövek zakatolnak a falakban, kegyelmezzetek, ma megint nem jött a dela, a vita azon van, hogy ki menjen el koldulni, a gyerekeket egyelőre kihagyjuk a sorsolásból, majdcsak belénk csap valami villámszerű akarat és veszünk egy zacskó borotvát az ereinket átvágni, a nagy csobogástól majd nem hallani a szirénákat, ide most több homályos kifejezés is beférne, és egy döntően fontos definíció a neoizmus és a lelkiismeretfurdalás kapcsolatáról, tágítani kell a mondanivalót, hagyni hogy rugózzon ide-oda, bekényszeríteni az észvesztés sivatagának uszodás kábulatába, ennél jobban már nem tudom kifejezni a szenzációsabbnál még szenzációsabb alapelveimet, milyen jó, hogy ráérek erre, hogy nem kell szögletes golyókat idomítanom, vagy macska alakú vaspántokat tüzesítenem az eladópulton, vagy kékszálas nejlon muskátlit hervasztani a piacon, milyen jó, hogy ilyen szabad vagyok, és itt baszhatom el az időmet ebben a faluszéli lakájos szanatóriumi halottasházban, az indák között lebegve, várva, hogy eljön a csekk vagy letarol a nyomor, keveseknek jutott ki ez a nagyszerű feladat, ami már millió évek óta betölti életemet, mi lett volna, ha nem hagytam volna magam átbukni erre az oldalra, ha most is ott buszoznék a tropára zúzott emésztőben, a gyógykorcsolyapályán, utálom az életlen borotvákat és a behomályosult tükrök alaprajzát, azt kell leírni, ami nincs összefüggésben a tartalommal, már sokat hibáztam, bevallom, hagytam magam, átengedtem a lelkem a kecsesebb egyenleteknek, ha ebből videó lenne, akkor itt bevágnék egy semmitmondó feketeséget, hogy azért minden reggel kirohanok a parkba, az azt mutatja, hogy valahol még tartja magát a hadsereg, csak amikor várnom kell két mondat között, azt utálom, hogy meg kell állnom, csak amikor végre eljön az utolsó mondat, akkor kezdek felragyogni, a támadást visszaverve, agyonnyomva, vérrel betekerve, de továbbra is rugalmasan átsétálok a mesekönyv hátsó borítójára, Jericho rámbök és betaszít az ágy alá, a szürke felhők cicomás asztalterítőként borulnak testem elbúvó rovátkáinak árnyékára, felsziszeg a jólnevelt kielégületlenség, a tatárok újra előhozzák az ajándék ijjakat, de nem kell senkinek a művészetük, a filmben most egy dialógus megy a szerencsés ember és a kegyetlen kocsmáros között, nagyon jó az operatőri munka, és a nézők elégedettek a kibontakozó drámai helyzettel, mikor lesz már vége?, hogyan fogjuk biztosítani, hogy lelkes és hazafias fiatalokat szaporítson a halál, rá van-e írva a merev faszomra, hogy mi a jó abban, hogy kulturált vagyok?, ilyen kérdésekből ki lehetne adni egy antológiát, rámtörik az ajtót, itt vannak gyilkosaim