|
SZOMBATHY
BÁLINT
Emígyen szóla Monty
Cantsin
Adalék a neoista beszédgyakorlat
történetéhez
1982 nyárutóján Kántor István alias
Monty Cantsin, a neoizmus alapítója a Balkánra (Újvidék-Belgrád-Zágráb)
érkezett, hogy személyesen avassa fel az ottani neoista kampányt. Az újvidéki
belügyi szervek azonban meghiúsították városszerte kiplakátolt fellépését,
melyet végül is egy magánlakásban bonyolított le.
Amikor
nem egészen tíz esztendőre rá fellángoltak a jugoszláviai belháború akkor
még inkább csak taktikai mozzanatokkal átszőtt vésztüzei, egyik levelében
Monty erről úgy tett említést, mint a néhai neoista balkáni kampány "kései
beindulásáról". Természetesen ez a célzás is a közismert neoista katonai
frazeológia egyik kicsapódása volt csupán. Egy olyan tragikus apropó, amire
rá lehetett játszani, amivel fel lehetett pörgetni a neoista ‘világforradalom’
imamalmának tautologikus vibrátóit, hiszen abban a pillanatban még senki
sem gondolta komolyan, hogy az események a második világháború tartamát
jóval meghazudtoló végeláthatatlan idősíkba vetülnek ki.
A neoista
‘kulturális junta’ - mint minden igazi junta - kezdettől fogva számos programnyilatkozatot
adott, viselkedési modelleket állított fel, magatartásbeli attitűdöt alapozott
meg. Ezeket a beidegződéseket javarészt a pop kultúrától örökölte. Nem
is annyira a mintákat, mint saját mintái megalkotásának igényét. Történetének
mindegyik mozzanatát átszőtte az álcázott kollektivizmus belső szabályszerűségéről
alkotott képzetek megjelenítési késztetése, egy kváziszituáció megteremtésének,
egy kváziszerep felvállalásának, ebből kifolyólag pedig egy alternatív,
hétköznapi normákkal nem minősíthető világ ideájának gyakorlati igénye.
Annak az abszurdumnak
a tudatosítása, hogy az erős egyéniségek közösségi masszájává gyúródhat,
a neoizmus egyik sarktételeként fogalmazódott meg. Elsősorban azért, mert
az idea mögött egy olyan vezéregyéniség állt, aki mindig is hitt poétikai
képzelgéseinek megvalósíthatóságában, az egyéni szándékokból fakadó közös
akció értelmességében, aminek kvintesszenciáját egyszerű szavakkal a következőképpen
lehet leírni: érezd magad jól a világban.
A "mindenki
lehet Monty Cantsin" jelszava bizonyos értelemben összecseng Andy Warholnak
azzal a tételével, hogy mindenki világsztár lehet életének tizenöt perce
alatt. A cél adott, az eszközök - a nyelvi lehetőségek - is adottak, ám
az egyén önmegvalósításának buktatói is jól ismertek, mert sokszor akadályként
jelennek meg az idea és a tett határát képező poétikai választóvonalon.
A neoizmusban sincs ez másként, ezért kínálja a neoizmus a zsoltárok, a
pop-szövegek és a hangzatos, fennkölt stílusban papírra vetett avagy tárgyiasított
manifesztumok és jelszavak választékos gyűjteményét.
Kántor
kezdettől fogva szorgalmasan költötte neoista tantételeit és filozófiai
traktátumait, amelyeket kiállításai és akciói során zenei kísérettel népszerűsített.
Mindennek a produkciónak a fesztávján - a magyar népdalok és a világi líra
gyöngyszemeinek termékenyítő csírái mellett - ott találjuk az okkult tudományok
vagy a szélsőségesen szcientista művek gondolatszilánkjait, melyeket kompilációs
módszerrel fölözött le a nagyközönség számára teljesen ismeretlen szerzők
műveiből. Kántor egyik kedvenc jelszava a "mindenki neoistává válhat, aki
tesz valamit a neoizmus nevében". Ezek szerint mindenki neoistává lehet,
ha művének néhány gondolatát, mondatát vagy bármilyen tartalmi-formai motívumát
sikeresen újraalkalmazzák egy frissen keletkezett neoista alkotás alapszövetében.
Sok élő vagy holt szerző nem is sejti, hogy a munkáikból átvett - jelölt
vagy jelöletlen - idézetek okán akaratlanul is a neoista ‘világösszeesküvés’
egyik hatékony tényezőjévé vált.
Ez a
tipikusan posztmodern költői szabadalom, természetesen, a neoista ipari
technológiának csak egyik műveletére világít rá. A neoizmus nem tesz mást,
mint hogy lerántja a leplet az intézményesített társadalom működési mechanizmusának
kulisszatitkairól, lévén hogy ugyanazt teszi, csak kicsiben, s mindenekelőtt
úgy tesz, mintha az ellenkezőjét cselekedné. Ez lenne a megtévesztés híres
neoista módszere, vagyis annak a tételnek a megerősítése, hogy ha valami
igaz, akkor az ellenkezője is az.
Vegyük
például a neoista irodalmat, amelyet leginkább Kántor István és Stewart
Home* művei fémjeleznek. Kántor magyarul írott szövegei ezeddig folyóiratokban
láttak napvilágot. Az általam gondozott Tézisszerű önarcképek kéziratát
a Magyar Műhely szerkesztőinek többsége közölhetetlennek minősítette,
s csak úgy jelenhettek meg, hogy éltem szerkesztői vétójogommal. A szövegek
nagyon jó visszhangra leltek az ifjabb olvasók körében, akiket vonzott
az írások tudati háttere, tudniillik az, hogy a látszólag szépirodalmi
ambícióval alkotott textus mögött egy életszerű, akcióképes és bizonyos
értelemben szubverzívnek tekinthető attitűd húzódott meg.
Kántor
alkotói módszerének egyik fő ismérve - ez multimediális tevékenységére
általában jellemző -, hogy elsősorban mázat alkot, a felszínen mozog, a
felületet célozza meg. A folytonos üresség látszatát keltve a felszínt
viszi le a tudatba, amit aztán tudatalattiként hoz vissza. Úgy dolgozik,
mint a pop art legjobb mesterei, akik a tömegfogyasztási cikkek kérészéletű
csomagolóeszközeit emelték piedesztálra. Az eldobott gondolatok újrafelhasználását
szorgalmazva Kántor arra a következtetésre jut, hogy csak utánozza, mímeli
az írást. Arról próbál meggyőzni bennünket, hogy amit csinál, abban nincsen
semmi eredeti. A gondolatokkal talált tárgyakként bánik, melyeket a duchamp-i
átminősítés értelmében egyszerűen beépít a neoista beszédgyakorlatba. Ez
utóbbit azért kell külön hangsúlyozni, mert nem szívesen beszél művészetről,
a neoizmus helyét a művészeten kívüli szférában határozza meg, és inkább
magatartásformát ért rajta.
Vajon,
ha az írás nem más, mint az írás utánzása, úgy jogosan tehető fel a kérdés,
vajon az élet az élet utánzatának tekinthető-e? Éljük-e a valós életet
vagy csak szimuláljuk? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása annyira kilátástalan,
mert annyira egyedi. Főként egy olyan trenden belül, ahol mindenki Monty
Cantsin, vagyis sztár és közkatona egyszerre, egyszemélyben. A dicsőség
és az elbukás gyakran ugyanannak a dolognak a két elnevezése, mert a neoistának
nincs igazi célja a szó pragmatikus értel-mében; legmagasztosabb küldetése,
hogy a hétköznapokban is jól érezze magát, még akkor is, ha a boldogság
éltető forrása legtöbbször nem más, mint maga a baszás.
A baszás konnotációja,
természetesen, nem oly magától értetődő. Sok esetben a halál szinonímája,
számos esetben a bűné és nemegyszer csak puszta híradás arról, hogy a lét
nem tartalmatlan, ha kiterjesztjük a jelentés szerteágazó szálait, ha kifeszítjük
a húrt a jelentés tartományain kívülre, azokba a terekbe, melyekben művészet
és politika lehet ugyanaz a dolog - lásd Neue Slowenische Kunst -, de egymás
merő ellentéte is lehet (lásd a mindenkori hatalom és a művészet viszonyát).
"Szabadíts
meg a témától, most és mindörökké, ámen", fohászkodik Kántor, holott a
külvilágból készen vett ready-made jelentésegységekből nem csekély poétikai
töltéssel bíró traktátumokat állít össze. A felület mindig is az ismert
dolgok tükörképeiből van kikövezve, olyannyira, hogy a mozgás hirtelen
felgyorsul rajta, s ebben a mozgásban a neoizmus megtalálja önreprodukálásának
lehetőségeit. Ezért van az, hogy sok esetben nincs is szüksége a külvilágból
származó fogódzókra. A neoizmus önmagát emésztő és újrafeldolgozó metanyelvként
és metavilágként modellálja magát.
A különféle
forrásmunkákból elidegenített és a neoizmus részévé avatott gondolatok
előbb-utóbb elveszítik azt a képességüket, hogy visszautaljanak eredetükre.
A Kántor által aposztrofált "pozitív plágium" tehát nem más, mint szélsőséges
kisajátítása az egyetemes szellemi termelésnek, méghozzá nem mindig a dolgok
mimetikus, természetes továbbgondolása által. A továbbgondolás a nyelv
- lényegében a mindenkori gondolat - felbolygatása, kiszaggatása és újrakombinálása
révén valósul meg.
Az írás
tagadása tehát úgy jön létre, hogy a készen vett, illetve máshonnan kimert
mondatok ‘csomagként’ épülnek egymás mellé. De ha nincs írás, akkor hogyan
van olvasás? Már ebben sem lehetünk biztosak, mert a neoizmusban minden
oly relatív, hogy a dolgok önmaguk ellentétébe csaphatnak át. Az irodalmi,
illetve esztétikai értékektől megfosztott szövegeket lapozni kell, mint
a képeskönyveket, nem pedig olvasni. Leg-alábbis nem a klasszikus értelemben.
A szem úgyis csak a felületen mozoghat. A szöveg pedig gyakran csak önmagáért
van, saját - és a neoizmus - létének a bizonyítására szolgál.
* Stewart Home: Neoist Manifestos.
A. K. Press. Stirling, 1991 |
|