Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2001. 2.sz.
 
 
SZOMBATHY BÁLINT
 
Emígyen szóla Monty Cantsin
Adalék a neoista beszédgyakorlat történetéhez
  

1982 nyárutóján Kántor István alias Monty Cantsin, a neoizmus alapítója a Balkánra (Újvidék-Belgrád-Zágráb) érkezett, hogy személyesen avassa fel az ottani neoista kampányt. Az újvidéki belügyi szervek azonban meghiúsították városszerte kiplakátolt fellépését, melyet végül is egy magánlakásban bonyolított le. 
      Amikor nem egészen tíz esztendőre rá fellángoltak a jugoszláviai belháború akkor még inkább csak taktikai mozzanatokkal átszőtt vésztüzei, egyik levelében Monty erről úgy tett említést, mint a néhai neoista balkáni kampány "kései beindulásáról". Természetesen ez a célzás is a közismert neoista katonai frazeológia egyik kicsapódása volt csupán. Egy olyan tragikus apropó, amire rá lehetett játszani, amivel fel lehetett pörgetni a neoista ‘világforradalom’ imamalmának tautologikus vibrátóit, hiszen abban a pillanatban még senki sem gondolta komolyan, hogy az események a második világháború tartamát jóval meghazudtoló végeláthatatlan idősíkba vetülnek ki. 
      A neoista ‘kulturális junta’ - mint minden igazi junta - kezdettől fogva számos programnyilatkozatot adott, viselkedési modelleket állított fel, magatartásbeli attitűdöt alapozott meg. Ezeket a beidegződéseket javarészt a pop kultúrától örökölte. Nem is annyira a mintákat, mint saját mintái megalkotásának igényét. Történetének mindegyik mozzanatát átszőtte az álcázott kollektivizmus belső szabályszerűségéről alkotott képzetek megjelenítési késztetése, egy kváziszituáció megteremtésének, egy kváziszerep felvállalásának, ebből kifolyólag pedig egy alternatív, hétköznapi normákkal nem minősíthető világ ideájának gyakorlati igénye. 
     Annak az abszurdumnak a tudatosítása, hogy az erős egyéniségek közösségi masszájává gyúródhat, a neoizmus egyik sarktételeként fogalmazódott meg. Elsősorban azért, mert az idea mögött egy olyan vezéregyéniség állt, aki mindig is hitt poétikai képzelgéseinek megvalósíthatóságában, az egyéni szándékokból fakadó közös akció értelmességében, aminek kvintesszenciáját egyszerű szavakkal a következőképpen lehet leírni: érezd magad jól a világban. 
      A "mindenki lehet Monty Cantsin" jelszava bizonyos értelemben összecseng Andy Warholnak azzal a tételével, hogy mindenki világsztár lehet életének tizenöt perce alatt. A cél adott, az eszközök - a nyelvi lehetőségek - is adottak, ám az egyén önmegvalósításának buktatói is jól ismertek, mert sokszor akadályként jelennek meg az idea és a tett határát képező poétikai választóvonalon. A neoizmusban sincs ez másként, ezért kínálja a neoizmus a zsoltárok, a pop-szövegek és a hangzatos, fennkölt stílusban papírra vetett avagy tárgyiasított manifesztumok és jelszavak választékos gyűjteményét. 
      Kántor kezdettől fogva szorgalmasan költötte neoista tantételeit és filozófiai traktátumait, amelyeket kiállításai és akciói során zenei kísérettel népszerűsített. Mindennek a produkciónak a fesztávján - a magyar népdalok és a világi líra gyöngyszemeinek termékenyítő csírái mellett - ott találjuk az okkult tudományok vagy a szélsőségesen szcientista művek gondolatszilánkjait, melyeket kompilációs módszerrel fölözött le a nagyközönség számára teljesen ismeretlen szerzők műveiből. Kántor egyik kedvenc jelszava a "mindenki neoistává válhat, aki tesz valamit a neoizmus nevében". Ezek szerint mindenki neoistává lehet, ha művének néhány gondolatát, mondatát vagy bármilyen tartalmi-formai motívumát sikeresen újraalkalmazzák egy frissen keletkezett neoista alkotás alapszövetében. Sok élő vagy holt szerző nem is sejti, hogy a munkáikból átvett - jelölt vagy jelöletlen - idézetek okán akaratlanul is a neoista ‘világösszeesküvés’ egyik hatékony tényezőjévé vált. 
      Ez a tipikusan posztmodern költői szabadalom, természetesen, a neoista ipari technológiának csak egyik műveletére világít rá. A neoizmus nem tesz mást, mint hogy lerántja a leplet az intézményesített társadalom működési mechanizmusának kulisszatitkairól, lévén hogy ugyanazt teszi, csak kicsiben, s mindenekelőtt úgy tesz, mintha az ellenkezőjét cselekedné. Ez lenne a megtévesztés híres neoista módszere, vagyis annak a tételnek a megerősítése, hogy ha valami igaz, akkor az ellenkezője is az. 
      Vegyük például a neoista irodalmat, amelyet leginkább Kántor István és Stewart Home* művei fémjeleznek. Kántor magyarul írott szövegei ezeddig folyóiratokban láttak napvilágot. Az általam gondozott Tézisszerű önarcképek kéziratát a Magyar Műhely szerkesztőinek többsége közölhetetlennek minősítette, s csak úgy jelenhettek meg, hogy éltem szerkesztői vétójogommal. A szövegek nagyon jó visszhangra leltek az ifjabb olvasók körében, akiket vonzott az írások tudati háttere, tudniillik az, hogy a látszólag szépirodalmi ambícióval alkotott textus mögött egy életszerű, akcióképes és bizonyos értelemben szubverzívnek tekinthető attitűd húzódott meg. 
      Kántor alkotói módszerének egyik fő ismérve - ez multimediális tevékenységére általában jellemző -, hogy elsősorban mázat alkot, a felszínen mozog, a felületet célozza meg. A folytonos üresség látszatát keltve a felszínt viszi le a tudatba, amit aztán tudatalattiként hoz vissza. Úgy dolgozik, mint a pop art legjobb mesterei, akik a tömegfogyasztási cikkek kérészéletű csomagolóeszközeit emelték piedesztálra. Az eldobott gondolatok újrafelhasználását szorgalmazva Kántor arra a következtetésre jut, hogy csak utánozza, mímeli az írást. Arról próbál meggyőzni bennünket, hogy amit csinál, abban nincsen semmi eredeti. A gondolatokkal talált tárgyakként bánik, melyeket a duchamp-i átminősítés értelmében egyszerűen beépít a neoista beszédgyakorlatba. Ez utóbbit azért kell külön hangsúlyozni, mert nem szívesen beszél művészetről, a neoizmus helyét a művészeten kívüli szférában határozza meg, és inkább magatartásformát ért rajta. 
      Vajon, ha az írás nem más, mint az írás utánzása, úgy jogosan tehető fel a kérdés, vajon az élet az élet utánzatának tekinthető-e? Éljük-e a valós életet vagy csak szimuláljuk? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása annyira kilátástalan, mert annyira egyedi. Főként egy olyan trenden belül, ahol mindenki Monty Cantsin, vagyis sztár és közkatona egyszerre, egyszemélyben. A dicsőség és az elbukás gyakran ugyanannak a dolognak a két elnevezése, mert a neoistának nincs igazi célja a szó pragmatikus értel-mében; legmagasztosabb küldetése, hogy a hétköznapokban is jól érezze magát, még akkor is, ha a boldogság éltető forrása legtöbbször nem más, mint maga a baszás. 
     A baszás konnotációja, természetesen, nem oly magától értetődő. Sok esetben a halál szinonímája, számos esetben a bűné és nemegyszer csak puszta híradás arról, hogy a lét nem tartalmatlan, ha kiterjesztjük a jelentés szerteágazó szálait, ha kifeszítjük a húrt a jelentés tartományain kívülre, azokba a terekbe, melyekben művészet és politika lehet ugyanaz a dolog - lásd Neue Slowenische Kunst -, de egymás merő ellentéte is lehet (lásd a mindenkori hatalom és a művészet viszonyát). 
     "Szabadíts meg a témától, most és mindörökké, ámen", fohászkodik Kántor, holott a külvilágból készen vett ready-made jelentésegységekből nem csekély poétikai töltéssel bíró traktátumokat állít össze. A felület mindig is az ismert dolgok tükörképeiből van kikövezve, olyannyira, hogy a mozgás hirtelen felgyorsul rajta, s ebben a mozgásban a neoizmus megtalálja önreprodukálásának lehetőségeit. Ezért van az, hogy sok esetben nincs is szüksége a külvilágból származó fogódzókra. A neoizmus önmagát emésztő és újrafeldolgozó metanyelvként és metavilágként modellálja magát. 
      A különféle forrásmunkákból elidegenített és a neoizmus részévé avatott gondolatok előbb-utóbb elveszítik azt a képességüket, hogy visszautaljanak eredetükre. A Kántor által aposztrofált "pozitív plágium" tehát nem más, mint szélsőséges kisajátítása az egyetemes szellemi termelésnek, méghozzá nem mindig a dolgok mimetikus, természetes továbbgondolása által. A továbbgondolás a nyelv - lényegében a mindenkori gondolat - felbolygatása, kiszaggatása és újrakombinálása révén valósul meg. 
      Az írás tagadása tehát úgy jön létre, hogy a készen vett, illetve máshonnan kimert mondatok ‘csomagként’ épülnek egymás mellé. De ha nincs írás, akkor hogyan van olvasás? Már ebben sem lehetünk biztosak, mert a neoizmusban minden oly relatív, hogy a dolgok önmaguk ellentétébe csaphatnak át. Az irodalmi, illetve esztétikai értékektől megfosztott szövegeket lapozni kell, mint a képeskönyveket, nem pedig olvasni. Leg-alábbis nem a klasszikus értelemben. A szem úgyis csak a felületen mozoghat. A szöveg pedig gyakran csak önmagáért van, saját - és a neoizmus - létének a bizonyítására szolgál.
 

* Stewart Home: Neoist Manifestos. A. K. Press. Stirling, 1991