Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2001. 2.sz.
 
PETRÁNYI ZSOLT
Pantha rei
A Fotóhónap a változás szolgálatában
 

Arról álmodom, hogy fiatal fotográfusok lerágott körmökkel versengenek a megrendezésre kerülő fényképészeti seregszemle rendezőinek irodája előtt, abban reménykedve, hogy jobbnál jobb műveiket nem fogják elutasítani, hanem valamelyik egyéni vagy csoportos tárlatra beválasztják munkáikat. Hogy a részvételért izgulnak a fiatal magyar művészek, mert tudják, ez jelentheti az igazi, vállalható referenciát pályájuk kezdetéről.
     Véleményem szerint azért nem egészen futurisztikus látomás ez az idealizált álom, mert a kultúra minden területén meg kellene valósítanunk egy olyan szakmai fórumot és értékmérő viszonyrendszert, ami hiteles képet nyújthat a területen dolgozók elért eredményeiről és pozíciójáról, ami egyszersmind definiálja is azokat a karakterjegyeket, amelyek azt írják le, mennyiben azonos és mennyiben tér el egy-egy alkotás, hasonló kelet- és nyugat-európai megnyilvánulásoktól. Álmomban mindennek a mozgatóru-gója egy szó, ami talán a "tét" jelentéssel fedhető le.
     "Tét" abban az értelemben tehát, hogy a jó mű pozitív kritikai visszajelzést, elemző cikket kap, ami megalapoz vagy fenntart egy olyan karriert, aminek van perspektívája és jövője. A kvalitásos, érdekes alkotás létrehozásában azért szükséges "tét", mert feltételez egy felhasználói és gyűjtőréteget is, ami értelmet ad a fotóművészeti munka alkotói oldalának, mind alkalmazott, mind önálló területen.
     Idealista lennék? Lehet, de azt hiszem, előérzetemnek van alapja, hiszen olyan folyamatok kezdődtek el a magyar fotósszakmában, amelyek valamilyen irányba vezetnek. Látható egy intézményi keret önmeghatározó és programalkotó szándéka, az élénkülő figyelem a műfaj iránt, és nem utolsó sorban itt van a Fotóhónap minden érdekeltet összefogó rendezvénysorozata, amiről az elkövetkező sorok hivatottak szólni.

A Fotóhónap ötletével régi hiánypótló akció vette kezdetét, lehetőséget adott a szakmának a folyamatos jelenlétre és megmutatkozásra. Az eddig megrendezett három sorozat összevetéséből megállapítható, hogy ezen időszak alatt váltak széles körben ismertté Magyarországon azok a nemzetközi irányzatok, amelyek meghatározták az évtized fotótörténetét.
     A kilencvenes évek elején váltak népszerűvé azok az alkotók a nemzetközi porondon, akik szubjektív riportfotóikon a kamera lencséjét nem egy választott célcsoportra irányították, hanem saját élethelyzetükre és környezetükre, ami leginkább akkor vált érdekessé, amikor ez a társadalom perifériáját, illetve valamilyen speciális életvitelű közösségét érintette. E munkák alapvető eszköze a belső, igen őszinte nézőpont és a gyors, szinte véletlenszerű expozíció volt (Nan Golding, Araki Nobuyoshi, Richard Billingham stb.).
     E mellett a konceptuális fotográfia területén újra népszerűvé vált a síkfilm használata és a nagyméretű nagyításokon való megjelenítés, ami igen részletgazdag kidolgozást eredményezett. Elterjedté vált e műtípusban a látszólag esetleges, véletlenszerű képkivágás, ahol az aprólékosság a valóság észre nem vett szépségeire hívta fel a figyelmet (Andreas Gursky, Tomas Ruff stb.).
     A számítógép manipuláló lehetőségei is érintették a szakmát. A hagyományos fénykép illúzióját ápoló munkákkal találkozhattunk az évtizedben, amelyeken a digitális beavatkozás egyáltalán nem látható, a kompozíció megvalósításának eszköze csupán (Jeff Wall, Diego Ferrari stb.).
     Az kilencvenes évek közepének változása, hogy a festőisége miatt főleg a képzőművészek munkáira nagy hatást gyakorló szubjektív riportfotó visszahatott a klasszikus fényképészet művelőire, megjelentek azok az alkotók, akik a műfajt már 6x9-es filmen gyakorolták, így sokkal nagyobb felbontóképességet és nagyíthatóságot értek el. A témaválasztás, a szubkultúrák feltérképezése azonban közös maradt ezeken az alkotásokon.
     A magyar Fotóhónap kiállításai az önmeghatározás célját is szolgálják ebben az összevetésben. A kiállított munkákon végignézve válnak egyértelművé azok a stílusjegyek, amik a helyi színteret jellemzik. Fontos megállapítani, hogy az említett tendenciákkal szemben számot kell vetnünk azzal a ténnyel, hogy a hazai fotográfia másként határozta meg önmagát, ami egyedi értékrendhez, illetve nehézkes nemzetközi összevetéshez vezetett.
     A magyar fényképészek számára igen lényeges a tradicionális technika és a laborközpontú képi kifejezés. Fontosak a festői eljárások a nagyítások kidolgozásában, ezért a fekete-fehér ábrázolásmód túlsúlya figyelhető meg a műfajban. A művészek klasszikus értékeket képviselnek, vagyis a fotográfiát olyan kifejezésmódnak tekintik, amiben a megteremtett hagyományon alapuló stabil formát és témaválasztást jelent. Az évtized közepén a fénykép, mint "forgatható", értéktartó műtárgy jelent meg a szakmai köztudatban, és ez annak ellenére, hogy nem létező piacról álmodott, mégis egy minőségi normát adott az alkotóknak. A nemzetközi példák azonban azt mutatják, hogy e műfaj még mindig nem vált akadémikussá vagy "lezárttá", és annak ellenére tud új megközelítéseket hozzátenni a művészet eszméjéhez, hogy mondjuk ötven-száz éves módszerekkel dolgozik.
     Magyarországon ezen változások hatása csak ‘95 körül vált érzékelhetővé, és először a második Fotóhónapon mutatta meg magát, olyan szakmai vitákban, amik a kép(fotó) értelmezésének lehetőségét keresték. Kiderült, generációs és szemléletbeli váltás vette kezdetét a fotóséletben, ami igen jótékony hatást gyakorol az egész szakmára. Ebben nagy szerepet játszottak a képzőművészek, akik az eszközt nem a mesterségbeli tudás kifejezésének árnyalására használták, hanem újszerű példákat kerestek a "kép" mibenlétére.
     A kiállítások mellet a szakmai vitákon is megfogalmazódtak azok az eltérések, amelyek a két "tábor" nézeteit meghatározták. Az idő múlásával azonban a felmerülő kérdések a képek kvalitásában, illetve a megújító szándék közös felismerésében feloldódtak.
     Nagy szerepet játszott ebben a folyamatban néhány kiállítás. Ha a Fotóhónap a szakma önértékelésének és helyzetfelmérésének szerepét hivatott betölteni, akkor az elmúlt évekről elmondható, hogy ez megtörtént, sőt a fotográfusok generációi túllépni látszanak a szemléleti eltérésekből adódó konfliktusokon.
     A képzőművészeti hozzáállás a kiállítások rendezésének módjában is felismerhető volt. A bemutatók egyaránt lehettek az összeállítással összhangban szellősebben szerkesztettek, illetve ezzel szemben a nagy csoportos kiállításokon (seregszemléken) zsúfoltak, ahol az egymás mellé rendelt alkotások kissé esetleges sorrendben kerültek bemutatásra. Ennek az installációs módszernek az a veszélye, hogy kissé túlértékeli a néző szelektív értékfelismerő képességét.
     A csoportos megmutatkozások között igen fontosnak tarthattunk olyan bemutatókat, mint az Akt/Test (Olof Pálme Ház, 1999, április), vagy a divatfotóra összpontosító kiállításokat (Divat/Fotó, Budavári Magdolna torony, 1999, április, Miskolc, 2000, május), mert elismerték a műfaj szakosodását, illetve alkalmazott voltát.
     A kelet-európai stílusjegyek meghatározásában nagy szerepet játszottak a nemzetközi bemutatók, így a Kortárs kelet-európai fotográfiák című kiállítás a Magyar Fotográfusok Házában (1999, április, Museo Ken Damy gyűjteménye, Brescia).
     A fényképeket bemutató képzőművészek a fotográfia kereteinek átértelmezésére tettek kísérletet. Szigeti András (2000), Illés Barna (2000), Kámán Gyöngyi (1999) és Gerhes Gábor (1999) egyéni bemutatói határozott állásfoglalást sugalltak e kérdésben. Kurátori koncepció révén vált a két szemlélet egyenrangúvá a Trafó által rendezett XXL kiállításon (1999). Míg itt egy formai elem, a méret volt a kapocs az alkotók között, addig a Vintage Galériában rendezett sorozaton (2000) a kvalitás és a "képhez" való viszony volt a rendezőelv.
     Érdemes elmerengenünk azon is, hogy egy ilyen sokoldalú rendezvénysorozat miféle közönséget mozgat meg, kinek üzen és mit.
     Szakmai szempontból nézve, mint kortárs művészettel foglalkozó, fanyaloghatnék azon, hogy hát azért a kisebb jelentőségű, esetleg vidéki kiállítóterek programját nézve - hogy is mondjam csak - nem éppen előremutató tárlatok jelentek meg az eseménysorozat keretei közt. Ez azonban helytelen megközelítés lenne, mert célszerűbb ezeket a megjelenéseket szociológiai aspektusból is megvizsgálni.
     A fotó mai népszerűségének, a műfaj szélesebb körben való megközelíthetőségének gyakorlati oldala van. A mai vizualitás átfogó jellemzője a fotografikus látásmód, a fényképalapú szemlélet, aminek oka a valóság(os) megjelenítésének alapvető szándéka lehet. A mozifilmek trükk-jeinek megtévesztő volta, illetve az animáció (3D) térbelisége a rajzfilmekben vagy computer játékokban mind a virtualitás, a másféle valóság lehetőségének felkeltését célozzák. Ennek a fotó az alapja, mert leképező szándéka miatt tudatunkban összekapcsolódik a "lenyomat"-tal, a létező fogalmával és láthatóvá tételével, ezért, ha valami így jelenik meg (még ha az számítógéppel manipulált is), könnyebben elfogadjuk, mert élményérzetünkhöz tartozik, hogy nagyon szeretnénk elhinni azt amit látunk.
     A mai széles körben értelmezett fotó azért kapcsolódik ehhez a kérdéshez, mert bármilyen is legyen, mégiscsak viszonyul: összevethetővé válik a magazinok és filmek, klipek képáradatával. Minden ami rajtuk látható, megerősítést vagy ellenvetést nyer a tudatunkban állandóan jelen lévő fényképekkel: egy állatfotó a természetfilmek mozgóképeihez képest jó, egy klasszikus szociofotó pedig a híradóképtől tér el, ezért különösen értékes.
     Hatásában tehát közrejátszik az az elsődleges olvasat, hogy a valóságnak miféle darabkáját mutatja. A műfaj kérdéseivel behatóbban nem foglalkozó, de a fotót mégis élvező közönség számára a "szép", a "megdöbbentő", a "pillanatnyi", a "fantasztikus", a "vonzó-taszító" olyan kategóriák, amelyek a képek megítélésében nagy szerepet játszanak, de nincs egyértelmű közük a szakmai kvalitás megítéléséhez. Más szóval a művészi szándékú fénykép élvezetéhez nem a szakma megismerésén keresztül vezet az út, hanem elégséges hozzá sokszor a kép egyszerű, ismeretektől való befolyásoltság nélküli szemlélete, azaz elmondható róla, hogy a kortárs művészetek között a legkönnyebben befogadható (nem azonos a megértéssel) műfaj.
     Természetesen ez a megközelítés a fénykép formai megjelenésére igaz, de nem a tartalom vagy a koncepció értelmezésére. Kimondásával csak annyit állítunk, hogy a közönség megközelítésének szempontjából mindenféle fényképészetnek helye van, és a Fotóhónapon részt vevő intézmények saját profiljuk és közönségük szerint választhatják ki a széles palettáról az általuk bemutatni kívántakat. Ez lehet a rendezvénysorozat sikerének a kulcsa is.
     A kiállító helyek sokaságának és különböző ízlésének másik eredménye a "rétegzettség". Ez alatt a fotós megnyilvánulások különböző voltának és egyidejű bemutatását értem. A tényt, ha mindez egyszerre, egy nagy seregszemle formájában volna látható, valószínűleg igen sokféle képet mutatna. Így azonban, hogy különböző helyszínek a műfaj különböző meghatározásait mutatják, illetve vállalják magukénak, a fotóművészet "rétegeit" szemléltetik a populáris megjelenéstől a konceptuális alapokon nyugvó kortárs fényképészetig.
     A sokoldalúság miatt igen fontosak a rendezvénysorozat folyamán a szakmai fórumok, melyek az adott év jelenségeit dolgozzák fel és levonják a tanulságokat. Ez jelenti a kommunikációt az alkotók, a kritikusok és a közönség között.
     És hogy mi a jövő? Erről beszéltem az írásom elején: a szakma kortárs művészetként való önmeghatározása, az érdeklődés növekedése és a részvétel jelentőség-telisége várható, továbbá az alkalmazott területeken a művészi szemlélet elterjedése és elfogadása prognosztizálható. Már most vannak olyan előremutató jelek populáris magazinokban, melyek ebbe az irányba mutatnak: tény, hogy a Playboy magyar kiadása hazai fotográfusok összeállításait közli, valamint, hogy az új Taxi Magazin szemléletével indukálhatja a hazai divatfotó nemzetközi színvonalra emelkedését, hogy a művészi látásmód értéke a széles közönség köreiben is elfogadottá váljon. Egyszóval dinamizmusra és egyre többféle megjelenésre számíthatunk. Várjuk tehát a folytatást!