Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2001. 2.sz.
 
OLASZ SÁNDOR
A megtörténtek paródiája
Grendel Lajos regényei
 

"Az elbeszélő különösen azokat a regényeket gyűlöli, amelyekben történik valami, holott minden megtörtént már, s ami ebből újra megtörténik, az már csak a megtörténtek paródiájaként viselhető el ideig-óráig."1 Grendel Lajos első regényében, az Éleslövészetben olvashatók ezek a sok szempontból az egész életművet jellemző sorok. Úgyszólván az egész Grendel-recepció levezethető ebből a mondatból. Amíg az író a föntiek szellemében írta a regényeit - ez lényegében a trilógiára vonatkozik2 -, úgy tűnt, a határon túli magyar irodalomban szokatlan poétikai újításai teljes mértékben megfeleltethetők az anyaországi irodalomban bontakozó epikai új hullámnak. A célelvű történetmondás hiánya ugyan nem kizárólag a posztmodern epika megkülönböztető jegye. Ám a magyar irodalomban éppen Grendel jelentkezésével egy időben kezdtek sokasodni azok a művek, melyekben van ugyan történet, de az eseményekből nehezen állítható össze, s gondot jelent eldönteni, mi is történik "valóban" és mi tartozik az imagináció körébe. Szilágyi Márton jól látja a kezdeti lelkes fogadtatás okait: az "ikonikus jellé" váló határon túli magyar író kategóriájával az irodalomtörténet csapdahely-zetet teremtett, amelyet csak úgy lehetett ellensúlyozni, hogy az újabb nemzedék reprezentánsait "voltaképp elemzés nélkül a paradigmaváltás gárdájához tartozókként kezdték emlegetni. Ez adta meg aztán Grendel Lajos vagy - kisebb mértékben - Mózes Attila hazai tekintélyét, noha műveik ennek a várakozásnak egyre kevésbé tudtak megfelelni. Persze ez aligha csodálható, hiszen alapvetően más szemlélettel és írói technikával rendelkeztek, mint a velük párhuzamosan emlegetett alkotók..."3 Fontos megállapítás, mivel a Grendel-prózát inspiráló művek is csak részben azonosak az itthoniak top-listájával. Az író több megnyilatkozása szerint Faulkner, Musil, Kafka, Hrabal, Kosztolányi, Török Gyula, Krúdy, Mészöly Miklós hatottak rá leginkább.
     Grendel posztmodernsége már a trilógia megjelenésekor sem egyértelmű. Mert az okozatiság és célelvűség hiánya, az ismétlődést erősítő körkörösség (később lesz még szó róla) nem a posztmodern regény találmánya. Az is elgondolkodtató, hogy a kritika emlegette példázat éppen az elbeszélő teleológia ősformája.4 Eszerint a posztmodern szerzőnek valójában a példázatszerűség ellen kellene küzdenie, s ki kellene zárnia az allegorikus értelmezhetőséget. Grendel példázatossága ugyan nem azonosítható a régi moralizáló eljárásokkal, műveiben a moralitás egyre nagyobb szerepe viszont kétségtelen tény. A halmazszerűség és aleatorikusság ugyan jelen van, de a posztmodern próza állóképeivel szemben Grendel regényvilága igen mozgalmas. Nála nem válik fontosabbá a térbeliség az időbeliséghez képest. Van bekezdéses és mondatszerű tagolás, s a regény nem különböző írásmódok gyűjteménye. Utóbbi miatt még monográfusa is megrója: "Grendel műveinek megalkotottsága, nyelvi regisztereinek változatossága azonban elmarad Esterházyétól[...] A hangnem és a modalitás meglehetős egyneműsége abból fakad, hogy Grendel elbeszélője nem nyelvi értelemben sokszorozódik meg, csupán a dolgok különböző megítélhetőségének szerepjátékát villantja fel" - írja Szirák Péter. Ennek a megállapításnak azonban némiképp ellentmond az És eljön az ő országa (1996) című regényben Dodó meditációja: "...a szavak is lehetnek hűségesek és árulók, barátok és ellenségek. [...] a szavak önmagukban jelenthetnek-e valamit. Oda lyukadt ki, hogy a szavak önmagukban ártatlanok, sőt a szavak önmagukban nem is léteznek. Mindig valakiknek a szavait halljuk. Következésképpen a szavak mindig olyanok, mint az ember, aki használja őket." Grendel a posztmodernhez hasonlóan nem hisz abban, hogy totalizálható, megnevezhető a világ. Azt sem gondolja, hogy biztos pont van a káoszban, hogy van vezérelv a töredékek összerakásában. Ám az utóbbi évtizedek már-már uralkodónak kikiáltott regényeszményével szemben az ő művei nem deklaráltan "önreferenciájúak", önmagukon kívülre is utalnak. A trilógia még jobbára a létezett szocializmus levegőtlen, perspektívátlan világának közérzetét sugározta. A kilencvenes évek regényeiben viszont olykor talán nagyon is direkt módon vannak jelen a térség jól ismert eseményei. Nem az így volt megfellebbezhetetlen pontossága ez, mivel Grendel - szemben a realista íróval - semmit sem akar elhitetni. De a posztmodern kísérleti szerzőtől is eltér: azt sem akarja, hogy ne higgyünk. Mindez arra vall, hogy Grendel nem fél legmélyebb és legsebzőbb élettapasztalatait íróilag feldolgozni. Persze felszabadítja magát a valós nyűge alól, újraalkotja, de nem a valóság eltörlésének szándékával.
     Grendel regényírói pályája a nyolcvanas évek végétől egyre látványosabban tér el az akkorra már kanonizáltnak nevezhető regénypoétikától. "Visszalépés", "hiányérzetek" az Éleslövészet és a Galeri tükrében, lektűr igények kielégítése, "unalmas közhelyek", "olcsó poénok" - hosszan sorolhatnánk az újabb kritikai ellenvetéseket.6 Hátterükben egyrészt valós esztétikai kifogások rejtőznek. Mégis, az újabb magyar regény "mesélőssé" válásának, ironikus renarrativizációjának fejleményeit ismerve azt kell mondanunk, hogy Grendel e folyamat előfutáraként jelentkezett, s ezzel a merészséggel nem egy kritikus haragját vívta ki. Az "őstelevényszerű történetmondás" (Balassa Péter szavai) persze nem állítható szembe holmi nem történetelvű epikával. A jelenséget jól érzékelteti Esterházy Péter "Ki nem történet-elvű itt?" című írásában7, melyben az újabb magyar próza történet-ellenességének hiedelmét en bloc elutasítja, minthogy mindegyik jelentősebb műben van történet, legföljebb nincs "végigmondva rendesen". "Azért ez nem olyan egyszerű, hogy volt egy szövegirodalom, most meg jön az életes történet" - írja, s kimondva-kimondatlanul az értelmező nyelvek kanonizációs versenyére gondol: ebben a vetélkedésben és csak ott fogható föl a történetmondás visszatérése a disszeminációs próza "ellenkánonjaként". A narrativizáció szükségességét tehát mindenki elismeri, ez a "neonarrativizmus" azonban mesterségesen beavatkozik az idő folyamatába, földarabolja, s az apró történetekhez, mikrosztorikhoz tér vissza. Ellentéte ez az eljárás a realista gyakorlatnak, mely az ideologikus tartalmakat is közvetítő makronarrációban valójában nem teszi kétségessé az idő re-gisztrálásának gyakorlatát. De ellentétes a modern regény André Gide-től a nouveau romanig (és még tovább) tartó, meséléssel, narrációval szembeni bizalmatlanságával is.
     Grendel Lajos regényírói pályája e prózaelméleti dilemma mély átéléséről tanúskodik. A trilógia - noha tele van mikrotörténetekkel - végül is kihúzza a talajt a történetszerű értelmezés alól. Az Éleslövészet elbeszélője boldog, ha megszabadul a regényírás ballasztjaitól: "...ha regényt írna, kivált ha családregényt, nem kerülhetné el, hogy jelezze az elbeszélői időt, beszéljen a család állapotában beállt változásokról, kiválasszon egy, kettő, három konfliktust abból az n számú konfliktusból, amelynek metszéspontjában ott áll ő, a regény főhőse, keserű szájízzel, de azért kivont karddal, persze rendületlenül bízva valami logikus, megmagyarázható, megnyugtató és végső fokon igazságos végkifejlet eljövetelében." Alcíme szerint "Nem(zetiségi) antiregényt" ír. Nem hisz a regényben, legalábbis abban, amelyben az a fontos, hogy mi történik. Grendel úgy gondolja, sokkal érdekesebb, hogy a világ mit jelent bennünk. (De hát ezt már Dosztojevszkij is így látta - miként Mihail Bahtyin klasszikussá vált fejtegetései is igazolják.) A Galeri első felében is sok apró történetet kapunk, s közülük is kiemelkedik a 4. fejezet, melyben egy száz évvel korábbi kisvárosi legenda, egy szerelmi és gyilkossági história variációit kapjuk. Ahány mesélő, annyi változat. Velük nem jutunk közelebb a tulajdonképpeni eseményhez, legföljebb a beszélők mentalitásáról tudunk meg valamit. Az önmegszólító formában írt tudatregény, az Áttételek elbeszélője is - az Éleslövészethez hasonlóan - arra a véleményre juthatna, hogy "valójában nincsenek közeli vagy távoli események, csupán múltbeli események vannak, s ezeknek a mozaikkockáiból van összerakva ő, és minden pillanat újabb mozaikkockát rak a többi mellé, amitől az összkép más lesz, még hangsúlyosabban töredezett és befejezetlen." Az emlékek itt - bergsoni-prousti módon - élménytartalmak, s a tudat mindig azokat az emlékeket hívja elő, amelyek valamely összefüggésben különleges jelentőségűek lehetnek. A totális válságban lévő hős sem személyes életében, sem a történelemben nem lát értelmes folyamatot.
     A Szakítások (1989) címe nemcsak a regényben központi szerepet játszó szerelmi háromszögre, hanem az addigi regénypoétikára is vonatkozik. Bár Grendel éppen ennek a műnek az elején fogalmazza meg regényírói gyakorlatának azt az elvét, amely visszamenőleg és előre is érvényes: "Ernő és Csilla nem értették, miért olyan nehéz leírni azt, ami történt, hiszen csak meg kell fogalmazni, lehetőleg pontosan és szépen, ami és ahogyan történt, és nem kell se hozzátenni, se elvenni belőle semmit, hogy minden az igazságnak megfelelően ragyogjon a könyv lapjain, s az olvasó azt mondhassa, ez igen, ilyen az élet, ezt a könyvet akár én is írhattam volna, ha lenne kedvem és időm ilyen haszontalanságokkal foglalkozni. Nem akartam kiábrándítani őket, ezért óvatosan kezdtem és a legelején. Ha megelégszem vele és leírom azt, ami történt, abból még nem lesz regény, abból mindenki a tetszése szerint olvassa ki a maga önigazolását, abból csak zűrzavar és rendetlenség lesz. Ellenben ha megírom azt is, hogy a történetből a benne résztvevők milyen igazságot szűrtek le, akkor nem pusztán egy történetet mondtam el, hanem valami olyat írtam, amit lehet már elbeszélésnek vagy regénynek is nevezni. Vagyis ami több, mint a tények, bár elismerem, jóval kevesebb, mint a nagy mű, a teremtő hét napja. Számomra az igazság fontosabb a puszta tényeknél, s ahhoz, hogy én a tények között megtaláljam az igazságot, nem elég, ha csak a tényekről számolok be. A tények mellé olyan tényeket kell kitalálnom, amelyek a valóságban nem történtek meg, de esetleg megtörténhettek volna, vagyis hazudnom kell, hogy az igazság megmutatkozzék, hogy megmutatkozzanak azok a paradoxonok, amelyek megkeserítik az életünket, s aki nem bírja megemészteni őket, megbolondul vagy öngyilkos lesz, vagy elfordul tőlük, és azt mondja, engem ezek a dolgok nem érdekelnek többé, én inkább máról holnapra fogok élni, aztán majd ha meg kell halnom, hát meghalok, mint mások, vagy pedig hívő lesz, és akkor nincs többé szüksége arra, hogy regényeket vagy verseket olvasson." Mondhatjuk, a fikcionalitás olyan általános megvilágítása ez, amely minden igazi műre érvényes. Az "igazat mondd, ne csak a valódit" elbeszélő szövegre alkalmazott változatán túl a Szakítások pontosan jelzi a változást is. Újra van folyamatos és felismerhető cselekmény - igaz, még nem abban az ironikus és börleszk tónusú változatban, melyre a későbbi regények adnak példát. Ettől a regénytől kezdve Grendel Lajos látványosan szembeszegül az uralkodónak kikiáltott kánonnal, melynek látszólag sarkalatos pontja, hogy van-e történet. A műfaj olvasmányosabbá tételének szándéka azoban nem lehet kérdés, hiszen az epikának és a drámának végül is a történet a lelke. Ám azt is tudnunk kell, hogy a történet mégiscsak valami köldökzsinór, melyen keresztül valamely felfedezésre váró ismeretlenhez kapcsolódunk. Az elbeszélő elmond egy történetet, de a mese végső horizontja a történeten kívül húzódik. Szeretünk történetekbe feledkezni, de fölöttébb veszélyes azzal a bizonyos ismeretlennel közvetlenül és kizárólagosan történetben/történettel szembesülni. Kérdés, az önfeledt mesélésnek mekkora a művészi teherbírása. Vannak-e funkciótlan elemei? Mert egyébként a regényíró legtermészetesebb törekvése, hogy olvasmányos legyen. Ez az igény - Voltaire-től Hamvas Béláig - még a par excellence filozófiai regényekben is megvan. Egy interjúban Grendel éppen arról beszél, hogy tudatosan módosította regényszemléletét, mivel regény helyett nem akar esszét vagy filozófiát írni. "Megjegyzem, a mai magyar irodalomban néha találkozik az ember azzal a szerepzavarral is, hogy olyan verset és prózát írnak, amely nem felel meg az adott műfajnak. Amely akkor lenne igazán jó, hogyha azt, amit az illető versben vagy prózában megírt, inkább egy filozófiai vagy történelmi esszében fejezné ki. Megint egy kiábrándító dolgot mondok: véleményem szerint regényt azért ír az ember, hogy azt el is olvassák, lehetőleg minél többen. Tehát hozzátartozik az is, hogy olvasmányos, szórakoztató is legyen. A mai magyar irodalomban az a szerencsétlen helyzet állt elő, hogy olvasmányosnak lenni már-már halálos bűn."8 Prózánkban a fordulatot furcsa módon az a Mészöly Miklós is ösztönözte, aki az epika nagy redukcióját, mely többek között a történettől való megfosztást is jelentette, szinte ad absurdum vitte (a Film című regénnyel bezárólag), majd novelláiban és Családáradás című regényében (1995) a klasszikus történeti realista próza számos erényét vitte tovább. Mindez természetesen nem jelenti a linearitáshoz, a megbízható történetekhez való mechanikus visszatérést. A létezés egészére vonatkozó tanácstalanság miatt a "nagyregénynek", családregénynek stb. már csak a töredékekből rekonstruálható váza születhet meg. Balassa Péter a Megbocsátás elemzésében mutatott rá arra, hogy az író figyelme a "narráció-centrikus próza" helyett "újra a történetközpontú" felé fordul. "Az újabb szakasz lényeges ismertetőjegyei: a történetközpontúság visszahódítása, de nem tradicionális értelemben, hanem a káosszal való szerkesztés jegyében[...] Továbbá a nyelvi öntükrözés és felbontás ismert jegyeinek háttérbe szorulása, a stílus, a narráció mint téma másodlagossá válása. Az »elbeszélhetők-e egyáltalán a dolgok?« kérdése és feszült dilemmája mintha oldódna."9 Mészöly renarrativizációja azonban nem az irónia, önirónia, humor, játékosság jegyében történt.
     Az Einstein harangjai (1992) abszurd históriája a későbbi regények alapgondolatát villantja föl. Az állandóság, a reménytelen körforgás élménye persze nem csupán térségünk sajátja: Grendel művei azt sugallják, hogy a világ rendje ilyen. Igaz, a legáltalánosabban létértelmű abszurdtól eltérően  itt komoly referenciális vonatkozások vannak. A háttér a 80-as, 90-es évek fordulójának kelet-európai "Abszurdisztánja". Az első személyű retrospektív narrátor mesél. Az elbeszélő azonban semmiképpen sem mindentudó, mivel saját kusza életét sem tudja megismerni, s nem tud benne rendet teremteni, előadása nem folyamatszerű, hanem hézagos, töredezett. Rá-adásul itt a nyelv sem homogén, a regiszterkeverésben szerencsésen kapcso-lódik össze az élőbeszéd közvetlensége és a filozofikus, axiomatikus kijelentés. A címben elrejtett metafora a kivetettségnek és perspektívavesztésnek, a friss illúziók eltűnésének az évtized egészét meghatározó élményét közvetíti. Einsteinnek, az elbeszélő "felettes énjének" "búgó, a harangzúgáshoz hasonlatos hangja" van. Így harangozik a hősért és értünk. A harang köztudottan olyan szakrális tárgy, amely az isteni törvényt közvetíti a két világ, az égi és a földi között. Krasznahorkai László Sátántangója, melyben szintén fontos motívum a harangszó, valósággal sokkolja az olvasót. Ez a regény arról beszél, hogy nincs törvény, a pusztulás, a rendetlenség a világ rendje. Ha volna is törvényszerűség, nincs kinek közvetíteni. Az elhagyott telepen nincs kinek harangozni. Amilyen állapotban Grendel hősétől elbúcsúzunk, abban ugyancsak értelmetlen mindenféle harangozás. Az elbeszélő most szabadnak és boldognak mondja ugyan magát, de élete menthetetlenül lefokozott élet. Az Einstein harangjai jelzi, hogy Grendel regényírása az együttérzés iróniájától a szatirius leleplezés felé tart. Írói erényei, régi kvalitásai is töretlenek. Balassa Péter a világos szerkesztést, a megőrzött, hiteles történetmondást (és ugyanakkor az egységes történetmondás "pusztuló mítoszának" leleplezését), az élőbeszédszerűséget, az elbeszélő kívülállás és érdekeltség határán egyensúlyozó helyzetét, valamint a frenetikus humort emeli ki.10
     Az elbeszélés frissessége, dinamikája, bonyodalmainak változatossága a két mítoszparafrázisra is érvényes. A világos szerkezet már kevésbé. A Thészeusz és a fekete özvegy (1991) elbeszélőjének meditációja az "elbeszélés nehézségeinek" általánosabb, egyúttal személyes érdekeltségű gondjait érzékelteti: "Minden történet nehezen kezdhető el, mert a kezdet meghatározza a folytatást, s ha rosszul határozzuk meg a kiindulópontot, belegabalyodunk a történetünkbe, amelynek mi minden részletét és zugát minden pillanatban egyszerre látjuk, de az idegennek vezérfonalra van szüksége, hogy megértse, s ha ezt nem találja, zavaros fejűnek fog találni bennünket." Ezt a bizonyos kiindulópontot a Thészeusz mítoszaktualizációja világosan meghatározza, a fabulának a mítosz (a hérosz esete a labirintussal és Ariadnéval) komoly támasza. Ugyanakkor tökéletesen igaza van Thomka Beátának, amikor arról ír, hogy a regény "az alaphelyzeteket, a sorsokat és sorsértelmezéseket illetően nem módosít az eredeti szimbólumtartalmakon, csupán felidézi őket..."11 Ám ez a felidézés a megoldhatatlanság ezredvégi élményével társul. Ákos a labirintus mélyén nem a szörnnyel, hanem önmagával találkozik. Látomásában Isten is megszólítja őt: "Tekintsd az életed labirintusnak. Tekintsd úgy a történetét, hogy nincs Ariadné-fonala, hogy nincs semmilyen iránytű vagy térkép. Az iránytűt neked kell meglelned magadban. Ez a belső iránytű én vagyok." Ákos azonban sem önmagát, sem a belső iránytűt nem találja meg, s ezt a labirintus-érzetet az ironikus mitologizáló vonulat éppúgy erősíti, mint a társadalmi szatíra vagy a szövevényes szerelmi történet.
     Az evangéliumi történetet "szomorú játékban" újramondó És eljön az Ő országa (1996) - a Thészeusszal ellentétben - lényegében kifordítja a mítoszi jelentést, a kilencvenes évekbeli megváltástörténet kissé zilált elbeszélésében azonban a mítosznak nincs igazán funkciója. Két sík van ugyan a regényben, de mégsem földi és égi játszik egybe. Az egyik szálon az elbeszélő szerelmi története fut, a másikon az ügynökök (közülük is elsősorban a Richard Wagner fedőnevű) karneváli maszkcseréje folyik. Az elbeszélő itt is az életét szeretné teljesebben megélni, a kalandok kaotikus kavargásában "magasabb rendű teljességet" keres. Talán "produktív individualizmusa" is szerepet játszik abban, hogy az Ács Krisztián/Krisztus-történet eljelentéktelenedik. Pedig kezdetben úgy tűnik, a mítoszi párhuzamok még regényszervező elemek lehetnek. "A regénycím - írja Széles Klára - jól mutatja a folyamatot: változó, ellentétes tartalmakkal bukkan föl az ígéretes ige idézése, hol az egyik, hol a másik táborban. Nem egyszerűen változik a jelentése, hanem kiüresedik, átlátszó, demagóg csalétek lesz."12 Ezt persze a mítoszparafrázis nélkül is tudjuk, s a regényvilág ezzel se többet, se kevesebbet nem mond. Ám így is jó összehasonlítási alap kínálkozik az Áttételekkel. Csakhogy ott a tudatfolyamatok ábrázolá-sának a modern regényben oly jól ismert eljárásait látjuk. Itt a léttani krízis kissé föloldódik a "forradalmi álarcosbál" pikareszkjében.
     Az elbeszélő eljárások a nyolcvanas, kilencvenes évek fordulójára változnak ugyan Grendel pályáján, világképe, világszemlélete azonban az új regényírói szakasz ismeretében is meglehetősen homogén. Tőzsér Árpád már a trilógiával kapcsolatban megállapította, hogy Grendel - Kierkegaard gondolatmenetétől nem függetlenül - a történelmet egyenes fejlődés helyett ismétlődő mozzanatok láncolataként fogja föl. "A különböző történelmi példákban mindig az erőszak és a megalkuvás helyzete ismétlődik, variálódik. A történelem véletlenek halmaza, s ezt az irracionális külső valóságot mindig ugyanaz a kiszolgáltatott ember próbálja magáévá tenni..."13 Könnyű belátni, hogy már az Éleslövészet történelemszemlélete megkövült állapotok és hirtelen történések sorozataként mutatja meg a történelmet. Szerepek és helyzetek, "a szenvedés, az öldöklés, a felje-lentgetések és üldözések unalomig ismert színjátékai" ismétlődnek, "legföljebb a templomok égnek másutt". Érvényes ez a szemlélet az újabb regényekre is. Ezekben szintén a nagy történelem és a kis történetek játszanak egymásba.
     Ugyancsak Tőzsér Árpád vette észre, hogy Kierkegaard hősei az esztétikai életszférából az etikaiba jutnak el, s e kettősség Grendel hős-elbeszélőire is igaz.14 Az Éleslövészetben az esztétikai, a Galeriben az etikai domináns. A trilógia utáni regényekben az elbeszélőt a világ esztétizálhatatlansága miatti kétségbeesésében már nem is az irónia, hanem a szatíra vezeti át az etikai szférába. A trilógiában még voltak értékek (szabadság, szeretet), az újak csaknem teljességgel értékhiányos világot tárnak elénk. Grendel az irracionalizmusnak erről az örvényéről nyilván úgy véli, hogy a nemes pátosz itt már vajmi keveset mond. Kafkához, Musilhoz, Karl Kraushoz vagy Ladislav Klímához hasonlóan a térség abszurdját kell éreztetni. Azért lehetnek jók a közép-európai példák, mert a tagadólagos célelvűség különösen a volt Habsburg-birodalom területének irodalmára jellemző. A szokásosnál több itt a megszakítottság. A radikális változások a beteljesületlenség deprimáló élményét keltették - és keltik. Azt pedig, hogy Grendelben "egy dühös, keserű moralista" lakik, már a Galeriben fölfedezte Koncsol László.15
     Az 1999-ben megjelent Tömegsír talán minden eddiginél nyomasztóbb képet ad szép, új világunkról. Az apátia a regény végén nemcsak az iróniát, a szarkazmust, de még az indulatot, nyers dühöt is háttérbe szorítja. Az elbeszélő (középkorú egyetemi oktató) visszakapott birtokán tömegsírra bukkannak. Az áldozatokra vonatkozóan különféle magyarázatokat kapunk. Ám az oknyomozás - a nouveau romanhoz hasonlóan, de annak lecsupaszított eseményváza nélkül - csupán ürügy a történelem kiismerhetetlenségének ábrázolására. Az unalomról, "a csömör porrétegeiről", az ezredvégi spleenről - paradox módon - egy eseményes, a komikum különféle változataiban bővelkedő regényt kapunk, melyben az elbeszélő fölismeri, hogy valójában ő maga a "két lábon járó tömegsír", másrészt minden heves tiltakozása ellenére belesimul a falu bornírt világába. "Nagy penet-ráns szélcsend az egész világon" - hangzik a feszesen szerkesztett, egyívű regény utolsó mondata. A cselekmény ily módon egy lelkiállapot (távlatvesztés, célképzetek hiánya) eseményes formában való megjelenítése. Az És eljön az Ő országával szemben itt nincsenek fölöslegesnek tűnő elemek. A narrativizáció túlzásai nem kísértenek. A redukált pszichologizálás következményeként jelzésszerű, abszurd drámába illő hősök keringenek az elbeszélő körül.
     Ilyen összefüggéstelennek és zűrzavarosnak még soha nem látta Grendel a világot. A külön-külön talán értelmetlennek tetsző mozaikokat egy-részt az idézett zárógondolat, másrészt az elbeszélő kommentárjai szervesítik. Utóbbi azonban a Tömegsírban nem aránytévesztő. A korábbi regényekben a nagy mennyiségű magyarázatból valóban arra a következtetésre lehetett jutni, hogy az elbeszélő "nemigen bízik a visszaidézett történések jelentésképző erejében[...] az elbeszélőnek radikálisan (kell) csökkentenie a szöveg textuális hézagait. Feltehetően azért, mert sem a cselekményelem, sem a figura jellemének kidolgozottsága nem elégséges azoknak a komplikált tartalmaknak a demonstrálására, amelyeket a kommentár tételesen elénk tár."16 (Szirák Péter) A fantasztikus diszkurzusforma felé sem billen a regény oly mértékben, mint a Galeriben vagy az És eljönben. Míg az utóbbiban a jelentésképzés szétfutó szálait nem sikerül igazán összefogni, addig a Tömegsír jelentése, szerkezete egyszerűbb, nemigen lépi át a fantasztikum határait. (Az És eljön irreális-látomásos dimenzióval indul, s ilyennel is fejeződik be.) A sok utalás, referenciális elem miatt is érezhető, valós világban vagyunk, ugyanakkor valami létmodellben, világabsztrakcióban is, miközben a fikció a legteljesebb mértékben önálló életet él.
     Naplójában írja Grendel, hogy Londonban sétálva átvillant agyán, vajon a szembejövő angol úrnak mit mondhatnak az ő regényei. "Riadtan állapítottam meg, hogy valószínűleg semmit. Regényeim egy korszerűtlen világ korszerűtlen embereiről íródnak, alighanem korszerűtlen formában. Közép-Európa messzebb esik ma a Nyugattól, mint Szingapúr, Thaiföld, vagy akár Zimbabwe."17 Megnyugtatjuk Grendel Lajost, regényeinek létértelmezése Szingapúrtól Londonig érvényes.
 

Jegyzetek

1 Grendel Lajos: Éleslövészet. Pozsony, 1981. 71.
2 Az Éleslövészet, a Galeri (Pozsony, 1982) és az Áttételek (Pozsony, 1985) minden bizonnyal nem a trilógia igényével készült, ám egy kötetben, trilógiaként való közlését a kritika is ösztönözte. 1985-ben szlovákul és magyarul is együtt jelent meg a három regény.
3 Szilágyi Márton: Együtt - egy másért? A nyolcvanas évek prózája és a kritika. In: Kritikai berek. Bp. 1995. 32-33.
4 Szirák Péter: Grendel Lajos. Pozsony, 1995. 53.
5 A továbbiakban Grendel Lajos regényeinek alábbi kiadásaira hivatkozom: Szakítások (1989), Thészeusz és a fekete özvegy (1991), Einstein harangjai (1992), És eljön az Ő országa (1996), Tömegsír (1999). Valamennyi kötet Pozsonyban jelent meg.
6 Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-91. Bp. 1993. 167; Thomka Beáta: Regények párbeszéde. In: Áttetsző könyvtár. Pécs, 1993. 241; Radnóti Sándor: Példabeszéd a tehetség önismeretéről (Grendel Lajos: Szakítások, Thészeusz és a fekete özvegy) Holmi, 1992. 1. sz. 143; Márkus Béla: "A helyzet szüli a szöveget..." Újabb sorok romániai és szlovákiai magyar regényekről. In: A betokosodott kudarc. Bp. 1996. 142.
7 Esterházy Péter: "Ki nem történet-elvű itt?" Magyar Lettre Internationale, 1998/99, tél 42-44.
8 Megkérdeztem Grendel Lajostól... Dömény Katalin interjúja. Szivárvány, 1993. 2. sz. 138.
9 Balassa Péter: A cselekmény rejtélye mint anekdotikus forma. Tanulmányok. A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, Újvidék, 1986. 18/19. Füzet, 48.
10  Balassa Péter: Grendel Lajos: Einstein harangjai. Kortárs, 1992. 8. sz. 117-18.
11  Thomka Beáta: Regények párbeszéde. In: Áttetsző könyvtár, 235-36.
12  Széles Klára: És eljön? Grendel Lajos: És eljön az Ő országa. Hitel, 1997. 7. sz. 106.
13 Tőzsér Árpád: A történelem mint "galeri"-élmény. Grendel Lajos három nyitott regényének lehetséges jelentéseiről. In. Az irodalom határai. Pozsony, 1998. 35. Tőzsér Árpád másik alapvető tanulmánya: Jelentések egy (létre) nyitott műhöz. (Grendel Lajos három regényéről, mint trilógiáról) Tiszatáj, 1991. 5. sz. 36-49.
14  Tőzsér Árpád, i.m. 36.
15 Koncsol László: Grendel Lajos: Galeri. In: Nemzedékem útjain. Pozsony, 1988. 306. Koncsol Grendel moralizálásának hátterében Dantét fedezi föl: "Minden hős karrierje egy-egy erkölcsileg elmarasztalható tulajdonság rugójára jár, s a figurák (és a bűnök) nagyjából a dantei bugyrok rendjében illeszkednek a szerkezetbe. Stílusosan szólva: a Galeri bűnös figurái a szerkezet bugyraiban bűnhődnek."
16 Szirák Péter: Grendel Lajos. 60.
17 Grendel Lajos: Rosszkedvem naplója (1990 november - 1991 október). Új Forrás Könyvek. Tatabánya, 1992. 36.