|
LOVAS
ILDIKÓ
Via del Corso II.
(részlet)
- A Darwill-boltban minden egész órában
ingyen volt a limonádé. Ingyé adták.
Így is lehet
mondani. Játékos kihívással, vagy inkább védekező vidékiességgel mondjuk
így. Nyáriasan poros utcáinkon, ha nem történik semmi, így beszélgetünk.
- Hetvenkettőben
voltam először Triesztben.
- És ingyé
volt a limonádé, mondod? A Darwill-boltban?
- Ott. Koperban
nyaraltunk, anyám útlevelében voltam.
Ezt meg így
mondjuk, mintha a gyerekek ott ülnének a piros passzusban. Pedig csak oda
írták be a nevüket. Így aztán utazhattak, még Olaszországig is. Bár lehet,
hogy azok a gyerekek, akikről most szó van, tényleg vagyis valóságosan
is ott ültek a piros útiokmányokban, olyannyira, hogy ott is maradtak.
Benn ragadtak a passzusban, s most aztán nem utazhatnak. Még Triesztbe
se. Így hát beszélgetnek, múlatják a hőségben fürdő szeptembert.
- Visszafelé
indultam volna a busz irányába, nyomakodtam volna anyám után, sietni kellett
az ülőhely miatt, de az olasz vámtiszt odamordult, mit érthettem, a sor
vége felé intett, nyomás oda. Aztán, hogy már mindenki a buszban legyezte
magát, igazgatta az elrejtett krepp-kendőket, számolta a remélhető nyereséget,
csak én álltam ott és anyámék amott, a busz ajtajában, odalépett a vámtiszt,
mutatóujjával kérve az útlevelem. Mutattam anyámra, hogy ott vagyok. Apám
egész úton, ide-oda himbálózva a kanyarokban anyámmal veszekedett, én meg
majdnem bepisiltem, mert háromszor mentem vissza a Darwill-boltba.
- Triesztből
ha elindulunk Velence felé, megláthatjuk a duinói kastélyt, Rilke ott nagy
dolgokat írt. Úgy néznek rám, mintha megfosztottam volna őket egy jutalomutazástól.
- Én arra
emlékszem, hogy szeletre árulták a görögdinnyét. Nem értettem, mi abban
a jó. Amikor itthon a lovas kocsik egész nyáron járták az utcákat, luuubenice!,
így ordítoztak, s nem volt kapu, ami nem porzott volna, ahogy kivágódott,
mert mindenki elsőként akart odaérni, végigtapogatni a csíkos testüket.
A dinnyék csíkos testét tapogatni, kopogtatni. Meglékeltetni. Háromszöget
vágatni a hatalmas késsel a dinnye könnyen repedő testébe. Az valami. Aztán
meg ülni a lépcsőn és köpködni a magokat, újabb szeletet kérni, megint
köpködni. A macskára, a muskátli poros levelére. Sajnáltam a triesztieket,
hogy ők ezt nem tudják. Nem tudják, hogy a dinnyében a legjobb az, hogy
szaladni kell a lovas kocsi után meg tapogatni, kopogtatni. Esetleg meg
se lékeltetni. Az volt ám a bátorság! Mi izgalmat adhat a szeletekre vágott
láthatóság?
- Triesztet
a későbbi övéi bombázták. Ettől aztán olyan megszenvedett szabadságos szaga
van. Úgy néznek rám, mintha én nem szaladtam volna a lovas kocsi után.
Mintha nem Triesztből hozták volna a szabadkai piacon megvásárolt első
szivacs pongyolámat.
- De a fagyi
volt ott a legjobb, a dús ízű, krémesen tapadó olasz fagyi. Kicsit meg
is ijedtem, amikor először belenyaltam. Azt hittem, valami tréfa. Műanyagból
van vagy ilyesmi. Úgyhogy hiába volt a legjobb, idegenkedtem tőle. Inkább
óránként elrohantam a Darwill-boltba, hogy oltsam a szomjam. A limonádénak
ismerős volt az íze. Hasonlított a mi cukrászdáinkban is kaphatóakra, az
meg a fagyi ízére. Itthon hasonló íze volt a limonádénak meg annak a fagyinak,
amit albán vödrökből vettünk. Hát mindig onnan vettük, az albán cukrász
két műanyag vödörrel biciklizett az utcákon és csöngetett szünet nélkül.
Délután kettőkor, amikor aludni kellett volna. A zöld firhangon leskelődtünk,
aztán akár a verést is megkockáztatva rohantunk ki a besötétített
szobából gatyában-trikóban, hogy engedjenek ki az utcára, hadd vegyünk
két gombóc fagyit a műanyag vödörből.
- Zöld zsalugáterekre
ferdén tűzött a nap, amikor sétáltam. Mint a szabadkai firhangok. Talán
ezért is voltam annyira kétségbeesett. Úgy néznek rám, mintha nem is én
szerettem volna Triesztről beszélgetni.
- Akkortájt
semmit nem értettünk. Ha igen, dehogy veszünk albán fagyit. Arra gondoltunk
volna, mérget csempésztek bele. A hetvenes évek első felében már indokolt
lett volna az ilyen gondolatmenet. De mi nem. Mi csak a firhanggal törődtünk,
hogy sikerüljön kidugni feszes vászonteste és az ablaküveg közt az orrunkat.
És úgy maradtunk, zöld firhangba dörzsölve fehér orrunk, testünk egészét
meg a piros útiokmányba gyömöszölve. Ezek ám a színek! Mint az Imre műtermének
színei a Városházán. Egyik fal piros, másik zöld. Mindig, ha sikerült felinvitálnia
magához egy nőt, fehér testével úgy helyezkedett a festő, hogy célt érjen:
ha jó a nő, magas és karcsú, akkor a piros fallal szemben helyezkedett
el rozzant kanapéján, ha meg legfeljebb portörlésre, poharak, kávéscsészék
elmosására használható, akkor hintaszékébe ejtette fehér testét: így irányította
állandóan, ám kétségbeesett kapkodással hevül? érzékeit: a zöld lenyugtatta,
a piros kakaskodásra bátorította.
- Velünk meg
fordítva történt no, hát de nem? A zöld firhang dörzsikéje arcunkon, orrunk
tövében felbátorított, kilökött a szobából, a piros meg szép lassan elkorcsosított.
Lábatlanított.
- Tavaly,
hogy megkezdődtek a bombázások, egy-két napra bezáratták az albán pékek
boltjait. Bár azt is mondják, hogy maguk zártak be.
- Az ijedtség,
az irányít. A félelem. Mintha volna még méreg, ami hat a beleinkre.
- Úgy éreztem,
felkészülés lesz az a kirándulás. Mert annyira dús volt ez a nyár, amiből
nem következhet más, csak amit Rilke írt: Uram, itt az idő. Egy kedves
és végtelenül egyszerű asszony mellett kódorogtam be a város boltjait.
A háziasszonyok álma áruházban már nem bírtam tovább, s kimentem. Bal lábam
térdben meghajlítva nekidőltem a falnak, most nem térek vissza arra, min
gondolkodtam, de emlékezhettek, azt mondtam, akkor jött egy rendőr: szép
szál fiatalember fehér egyenruhában. S akkor már tudtam, felkészületlenül
ért a kirándulás. Fiatalabb, ha lennék vagy éppen idősebb úrinő, talán.
A fehér egyenruha miatt éreztem így, ami végigzizzent a zöld zsalugáterek
árnyékában. Úgy néztek rám, mintha rengeteg időnk volna még arra, hogy
erről beszéljünk.
- De hol is
volt pontosan a Darwill-bolt? Fel kell idézni, ezt kell legjobban felidézni.
Egy hely, ahol ingyé adtak valamit. Szükségünk lesz erre az emlékre.
- A templom
előtti téren jobbról volt a piac, ott.
- A téren
tehát. A legjobb dolgok mindig terekhez kötődnek, amiként a legrosszabbak
is.
Védekező vidékiességgel
beszélgetünk így nyáriasan poros utcáinkon, ha nem történik semmi. És nem
történik semmi, mert a mi rendőreink egyenruhája nem fehér, hanem kék.
Sötét színű. Nehezen vehető észre rajtuk bárminemű folt.
- Hányszor
nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk, ez érdekel engem. A vétkezés
felmerülő érzése nélkül gondolni át e kérdést, de olyan szilárdsággal,
ahogyan Meštrovic asszonyai állnak az Avalán. Ehhez előbb azt kellene tudni,
mit jelent az a szó, hogy: jó. Olyan mozdulatlan bizonyossággal,
ahogy (Rilke írta meg) Rodin mondta ki. Szobrokká lenni vagy szobrokat
formálni? Újabb hősöket teremteni. Általuk nyerni vissza, amit elveszítettünk.
Csak kérdezni szeretném, de mindenképpen és minden égtáj irányába vétkezem,
ha megteszem: hányszor tehetjük ezt meg? Úgy néznek rám, mintha Trieszt
nem az elképzelhető hanem az elérhető volna.
Védekező vidékiességgel
játszunk így. És mostanában ez rendkívül bonyolulttá vált. És ha már olyannyira
bonyolult lesz, hogy egyben tarthatatlan is, akkor sokan megbántódnak majd.
Becsapottnak érzik magukat. Mert mi csak játszottunk. Persze mi is megbántódunk,
nem lesz védekezésünk. Az elmúlt években, több mint egy évtizedben csak
erre vártunk, erre a bonyolultságra. De most, hogy a közelébe kerültünk,
félelmesnek látom. Olyan szétesettség-érzetem van. De azért akarom,
nagyon. Bár az is lehet, hogy közben eltűnt egy-két fontos firhang,
csak nem vettem észre. Vagy csak nem akarok most erről beszélni. Mint ahogy
Rilkének a terekhez is van köze, nem csak a duinói kastélyhoz, de arról
se akarok most. Felkiáltójellel: Most nem!
- Apámnak
viszont nem ízlett a kávéjuk. Mert nagyon erős ugyan, de kevés. Mi azt
szeretjük, ha erős és sok - erről beszélt anyámnak a buszban, aki nem nagyon
figyelt, egyrészt mert kifárasztotta, hogy apám őt okolja azért, hogy miattam
nem lett ülőhelyünk, másrészt mert tudta: minden pillanatban összepisilhetem
magam, s akkor a helyzetünk tovább romlik: apám tajtékozni fog mindenki
előtt. Féltett és sajnált engem.
- Ez az ingyen-limonádé,
ez nem megy ki a fejemből. Lehet, hogy utána, ha majd túl leszünk
rajta, én is bevezetem: minden szombaton ingyen-kávé a szül?knek és
ingyen-limonádé a gyerekeknek. És még csak könyvet se kell, hogy vegyenek.
Így beszélgetett
két szabadkai a tespedt szeptemberben a korzón lévő könyvesboltban. A galérián,
ahonnan látni lehetett az utcát. Csak ők beszélgettek, felém csak legyintettek,
hessentettek. Nem akarták, hogy közbeszólásaimmal megzavarjam révedéseiket.
Bizonyosságuk volt abban, hogy túl leszünk rajta, akkor is, ha rendőreink
sötét egyenruháján a foltok nem vagy alig láthatóak. Ahogyan az épületek
falain, a járdákon, a lámpaoszlopokon és közlekedési táblákon, a deszkakerítéseken
egyre sűrűsödtek a felfestett fekete öklök, úgy lett egyre sötétebb színe
az egyenruháknak is. Nehézkessé váltak az emberi nedvességtől. A róluk
csorgó és a velük szemben ülő kispriccenő nedvességétől. Mindez nem vagy
alig volt látható, mondom. Csak az összeszorított fekete kézfejek sokasodtak
a rekkenő nyárban. Azok nagyon is láthatóak voltak. Az újságokban kihallgatásokról
írtak híreket. A két beszélgető, miközben játékos kihívósággal, védekező
vidékiességgel Trieszt emlékét idézi, annak kereskedői fogásait készül
alkalmazni, szemét a korzón jártatja. Én háttal ülök, nem látom az utcát.
Lehet, hogy mindig háttal ülök.
Akkor tehát
ők néznek előre. Így azt is tudniuk kell, mikor váltanak vissza erről a
védekező vidékiességről. És hány évet? És mikortól beszélhetek erről én
vétkezés nélkül?
- Mikor hagytok
már fel ezzel a pongyola, vidékies beszédstílussal? Úgy néznek rám, mintha
pofon csattant volna.
Megbántottam
őket. Lenéznek ezért, látom. Úgy viselkedem, mintha vidékről jöttem volna,
ezért kínosan ügyelek minden szavamra. Erről van tehát szó. Azért e beszédbeli
virbli, hogy senki ne gondolhassa róluk, kihasználják helyzeti előnyüket.
Mármint azt, hogy az egyetlen megmaradt városba születtek bele. Nagyvonalúak?
- Maj’ ha
vége lesz ennek az ingyé-cirkusznak. De hagyjuk ezt. A Darwill-boltból
a templomba mentem. Úgy szoktattak, ha olyan városba járok, amelyhez valamikor
közünk volt, térjek be a templomba. Hogy helyreálljon a légzésem.
- Kapkodni
kezded a levegőt, hát nem, no?
- És mindenféléről
kezdek gondolkodni. A végén már abban se vagyok biztos, melyik válogatottnak
drukkoljak. Összezavarodom. És mondtam a templomban: Tito-pionír-becsület
szavamra... de ne röhögjél, hát csak tíz éves voltam hetvenkettőben, mit
mondhattam volna?
- Összecserélődött
minden. Még az öreg is, tudod tán?
És a polc
alól előkapja a hatalmas, kilós könyvet.
- Látod, ez
a híres fotó 1937-ből, mielőtt kiment Moszkvába. De onnan már nem ő jött
vissza. Azért is nem tudott rendesen beszélni. Kicserélték. Mindegy, nekünk
azért jó volt, akárki is. Csak túlságosan hiú volt, azt gondolom. Hogy
direkt hagyta így maga után az egészet. Azt akarta, csak addig legyen jó,
amíg ő él.
- Én nem mehettem
be a templomba, mert az a kedves asszony, akivel sétáltam, csak áruházakba
akart menni. A kikötőbe azért nagyon kívánkoztam, de arra is azt mondta,
nem szép, oda nem kell elmenni. Megvallom, ha választhattam volna, akkor
se a templomot, hanem a kikötőt választom, bár így visszagondolva szándékosan
hagytam rá mindent. De erről még nem beszéltem. Márait azt már elmeséltem,
hogyan lökött, taszított elfele, azzal, hogy hűség önmagunkhoz. Milyen
könnyű lenne ez, ha engednék, s ha tudnám, ki vagyok? Ott volt a tárcámban
ez az idézet. Úgy néznek rám, mintha előre szaladtam volna.
- Előbb legyünk
túl rajta, aztán majd erről is beszélgethetünk. Hát nem mulatságos
visszagondolni, hogy a trieszti templomban az iskolában tanult becsületed
szavát adtad, azért kérve segítséget, hogy megértsd, ahol élsz oda is tartozol.
- Nem is pontosan
így. Mert az nem volt sohasem kétséges. Csak megijedtem attól, hogy szaporábbá
vált a légzésem, mikor a limonádét kortyoltam, apám meg az órákat nézegette
és közben megjegyezte, hogy Triesztet is Mária-Terézia építtette ki. Mintha
kicsit otthon lettem volna Szabadkán, olyan volt. És a tetejébe még a limonádé
íze is hasonlított az albán biciklis-cukrász vödréből vásárolt fagyiéhoz,
az meg a cukrászdáinkban kapható limonádé ízéhez, mert a legjobb cukrászdákat
egy-két család tartotta. Szóval összezavarodtam, megijedtem, hogy idegenben
otthon érzem magam, féltem, hogy ezzel megbánthatom azokat a barátaimat,
akik számára Trieszt egészen mást jelent: cserelehetőséget Isztriáért.
- Én is így
értettem. Akkor is mulatságos. Miközben a fejünk felett embereket, városokat
cserélnek el és ki, mi egy tapodtat se mozdulunk, mégis folyton elnézést
kérünk. Nagyon úgy tűnik, ez már mindig így lesz. Amint túl leszünk
rajta és eltűnhetnek a falakról ezek a gyönyörűséges és határozott
fekete öklök, továbbra is védekező vidékiességgel fogunk beszélni - néztek
rám, hogy tanuljak a szavukból -, így kérve elnézést azért, hogy semmi
okunk elnézést kérni.
- Jól is van
így - szólaltam meg. Úgy néztek rám, mintha elloptam volna tőlük valamit.
Az egész beszélgetést. Ellenkezésemre építették mondataikat. Ellenkezésemből
indultak Triesztbe, s most úgy érezték, vége az utazásnak. A zöld firhangon
kikémlelve nem a fagyis közeledik, hanem a díjbeszedő. Amihez a gyereknek
semmi köze. Az a felnőttek dolga. Ilyesmit láttam a szemükben.
- Csak azért
mondom, mert a hatalmi helyzet nem kedvez a kultúrának. Megnyugtattok engem.
Nagyon félve készültem arra, hogyan fogok írni akkor. De titeket
hallgatva úgy tűnik, nincs mitől félnem. Az akkor után következő
időben csak annyi fog változni, hogy elsődlegesebb kérdésként járhatjuk
körül az önmagunkhoz való hűséget. Ezek a fekete öklök eggyé tesznek bennünket.
Ha nem így van, ha ebben tévedek, akkor nem lesz akkor. Szélsőséges
állapotokat kivéve egyek pedig csak önmagunkkal lehetünk.
A könyvesboltba
belépett egy vásárló. Olyan könyvet keresett, amilyen nem kapható.
- Eléggé szélsőséges
volt ez a nyár, arról beszélgetünk. Semmi eső, csak a forróság.
- Dús volt
a nyár - tettem hozzá - szinte senki nem volt azonos önmagával, mindenáron
felüdülést keresett. Ennyien még soha nem jártak éjszaka a szabadkai utcákon,
mint ezen a nyáron. Nem is csoda, hiszen a lakásban lehetetlen megmaradni.
Dolgunk akadt. Én a piacra siettem,
a könyvesboltosnak eszébe jutott, hogy szombat lévén már be kell zárnia.
- Csak nem
Darwill órád van? - fordult a mérnök felé.
- Apám hozta
Triesztből, amikor a gépgyártól kiküldték egy hónapos tanulmányútra.
Játékos kihívósággal,
védekező vidékiességgel néztünk a vásárlóra. Ugyan milyen ember az, aki
szombaton délben könyvet akar venni? Szabadkán. És egy kicsit szégyenkezünk.
Nem a hazugság miatt, hogy dehogy Darwill. De nem amiatt ám! Csakhogy még
sok mindent nem tudunk. Például azt se tudjuk, hogy nem múlik el egy hónap,
és ez a vásárló úgy fog tenni, mintha nem is akart volna könyvet venni.
Mintha be se jött volna a könyvesboltba. És ő még a rokonszenvesebbek közé
tartozik. |
|