Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2001. 2.sz.
 
LOVAS ILDIKÓ
Via del Corso II. 
(részlet) 

  
- A Darwill-boltban minden egész órában ingyen volt a limonádé. Ingyé adták.
     Így is lehet mondani. Játékos kihívással, vagy inkább védekező vidékiességgel mondjuk így. Nyáriasan poros utcáinkon, ha nem történik semmi, így beszélgetünk.
     - Hetvenkettőben voltam először Triesztben.
     - És ingyé volt a limonádé, mondod? A Darwill-boltban?
     - Ott. Koperban nyaraltunk, anyám útlevelében voltam.
     Ezt meg így mondjuk, mintha a gyerekek ott ülnének a piros passzusban. Pedig csak oda írták be a nevüket. Így aztán utazhattak, még Olaszországig is. Bár lehet, hogy azok a gyerekek, akikről most szó van, tényleg vagyis valóságosan is ott ültek a piros útiokmányokban, olyannyira, hogy ott is maradtak. Benn ragadtak a passzusban, s most aztán nem utazhatnak. Még Triesztbe se. Így hát beszélgetnek, múlatják a hőségben fürdő szeptembert.
     - Visszafelé indultam volna a busz irányába, nyomakodtam volna anyám után, sietni kellett az ülőhely miatt, de az olasz vámtiszt odamordult, mit érthettem, a sor vége felé intett, nyomás oda. Aztán, hogy már mindenki a buszban legyezte magát, igazgatta az elrejtett krepp-kendőket, számolta a remélhető nyereséget, csak én álltam ott és anyámék amott, a busz ajtajában, odalépett a vámtiszt, mutatóujjával kérve az útlevelem. Mutattam anyámra, hogy ott vagyok. Apám egész úton, ide-oda himbálózva a kanyarokban anyámmal veszekedett, én meg majdnem bepisiltem, mert háromszor mentem vissza a Darwill-boltba.
     - Triesztből ha elindulunk Velence felé, megláthatjuk a duinói kastélyt, Rilke ott nagy dolgokat írt. Úgy néznek rám, mintha megfosztottam volna őket egy jutalomutazástól.
     - Én arra emlékszem, hogy szeletre árulták a görögdinnyét. Nem értettem, mi abban a jó. Amikor itthon a lovas kocsik egész nyáron járták az utcákat, luuubenice!, így ordítoztak, s nem volt kapu, ami nem porzott volna, ahogy kivágódott, mert mindenki elsőként akart odaérni, végigtapogatni a csíkos testüket. A dinnyék csíkos testét tapogatni, kopogtatni. Meglékeltetni. Háromszöget vágatni a hatalmas késsel a dinnye könnyen repedő testébe. Az valami. Aztán meg ülni a lépcsőn és köpködni a magokat, újabb szeletet kérni, megint köpködni. A macskára, a muskátli poros levelére. Sajnáltam a triesztieket, hogy ők ezt nem tudják. Nem tudják, hogy a dinnyében a legjobb az, hogy szaladni kell a lovas kocsi után meg tapogatni, kopogtatni. Esetleg meg se lékeltetni. Az volt ám a bátorság! Mi izgalmat adhat a szeletekre vágott láthatóság?
     - Triesztet a későbbi övéi bombázták. Ettől aztán olyan megszenvedett szabadságos szaga van. Úgy néznek rám, mintha én nem szaladtam volna a lovas kocsi után. Mintha nem Triesztből hozták volna a szabadkai piacon megvásárolt első szivacs pongyolámat.
     - De a fagyi volt ott a legjobb, a dús ízű, krémesen tapadó olasz fagyi. Kicsit meg is ijedtem, amikor először belenyaltam. Azt hittem, valami tréfa. Műanyagból van vagy ilyesmi. Úgyhogy hiába volt a legjobb, idegenkedtem tőle. Inkább óránként elrohantam a Darwill-boltba, hogy oltsam a szomjam. A limonádénak ismerős volt az íze. Hasonlított a mi cukrászdáinkban is kaphatóakra, az meg a fagyi ízére. Itthon hasonló íze volt a limonádénak meg annak a fagyinak, amit albán vödrökből vettünk. Hát mindig onnan vettük, az albán cukrász két műanyag vödörrel biciklizett az utcákon és csöngetett szünet nélkül. Délután kettőkor, amikor aludni kellett volna. A zöld firhangon leskelődtünk, aztán akár a verést is megkockáztatva rohantunk ki  a besötétített szobából gatyában-trikóban, hogy engedjenek ki az utcára, hadd vegyünk két gombóc fagyit a műanyag vödörből.
     - Zöld zsalugáterekre ferdén tűzött a nap, amikor sétáltam. Mint a szabadkai firhangok. Talán ezért is voltam annyira kétségbeesett. Úgy néznek rám, mintha nem is én szerettem volna Triesztről beszélgetni.
     - Akkortájt semmit nem értettünk. Ha igen, dehogy veszünk albán fagyit. Arra gondoltunk volna, mérget csempésztek bele. A hetvenes évek első felében már indokolt lett volna az ilyen gondolatmenet. De mi nem. Mi csak a firhanggal törődtünk, hogy sikerüljön kidugni feszes vászonteste és az ablaküveg közt az orrunkat. És úgy maradtunk, zöld firhangba dörzsölve fehér orrunk, testünk egészét meg a piros útiokmányba gyömöszölve. Ezek ám a színek! Mint az Imre műtermének színei a Városházán. Egyik fal piros, másik zöld. Mindig, ha sikerült felinvitálnia magához egy nőt, fehér testével úgy helyezkedett a festő, hogy célt érjen: ha jó a nő, magas és karcsú, akkor a piros fallal szemben helyezkedett el rozzant kanapéján, ha meg legfeljebb portörlésre, poharak, kávéscsészék elmosására használható, akkor hintaszékébe ejtette fehér testét: így irányította állandóan, ám kétségbeesett kapkodással hevül? érzékeit: a zöld lenyugtatta, a piros kakaskodásra bátorította.
     - Velünk meg fordítva történt no, hát de nem? A zöld firhang dörzsikéje arcunkon, orrunk tövében felbátorított, kilökött a szobából, a piros meg szép lassan elkorcsosított. Lábatlanított.
     - Tavaly, hogy megkezdődtek a bombázások, egy-két napra bezáratták az albán pékek boltjait. Bár azt is mondják, hogy maguk zártak be.
     - Az ijedtség, az irányít. A félelem. Mintha volna még méreg, ami hat a beleinkre.
     - Úgy éreztem, felkészülés lesz az a kirándulás. Mert annyira dús volt ez a nyár, amiből nem következhet más, csak amit Rilke írt: Uram, itt az idő. Egy kedves és végtelenül egyszerű asszony mellett kódorogtam be a város boltjait. A háziasszonyok álma áruházban már nem bírtam tovább, s kimentem. Bal lábam térdben meghajlítva nekidőltem a falnak, most nem térek vissza arra, min gondolkodtam, de emlékezhettek, azt mondtam, akkor jött egy rendőr: szép szál fiatalember fehér egyenruhában. S akkor már tudtam, felkészületlenül ért a kirándulás. Fiatalabb, ha lennék vagy éppen idősebb úrinő, talán. A fehér egyenruha miatt éreztem így, ami végigzizzent a zöld zsalugáterek árnyékában. Úgy néztek rám, mintha rengeteg időnk volna még arra, hogy erről beszéljünk.
     - De hol is volt pontosan a Darwill-bolt? Fel kell idézni, ezt kell legjobban felidézni. Egy hely, ahol ingyé adtak valamit. Szükségünk lesz erre az emlékre.
     - A templom előtti téren jobbról volt a piac, ott.
     - A téren tehát. A legjobb dolgok mindig terekhez kötődnek, amiként a legrosszabbak is.
     Védekező vidékiességgel beszélgetünk így nyáriasan poros utcáinkon, ha nem történik semmi. És nem történik semmi, mert a mi rendőreink egyenruhája nem fehér, hanem kék. Sötét színű. Nehezen vehető észre rajtuk bárminemű folt.
     - Hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk, ez érdekel engem. A vétkezés felmerülő érzése nélkül gondolni át e kérdést, de olyan szilárdsággal, ahogyan Meštrovic asszonyai állnak az Avalán. Ehhez előbb azt kellene tudni, mit jelent az a szó, hogy: . Olyan mozdulatlan bizonyossággal, ahogy (Rilke írta meg) Rodin mondta ki. Szobrokká lenni vagy szobrokat formálni? Újabb hősöket teremteni. Általuk nyerni vissza, amit elveszítettünk. Csak kérdezni szeretném, de mindenképpen és minden égtáj irányába vétkezem, ha megteszem: hányszor tehetjük ezt meg? Úgy néznek rám, mintha Trieszt nem az elképzelhető hanem az elérhető volna.
     Védekező vidékiességgel játszunk így. És mostanában ez rendkívül bonyolulttá vált. És ha már olyannyira bonyolult lesz, hogy egyben tarthatatlan is, akkor sokan megbántódnak majd. Becsapottnak érzik magukat. Mert mi csak játszottunk. Persze mi is megbántódunk, nem lesz védekezésünk. Az elmúlt években, több mint egy évtizedben csak erre vártunk, erre a bonyolultságra. De most, hogy a közelébe kerültünk, félelmesnek látom. Olyan szétesettség-érzetem van. De azért akarom, nagyon. Bár az is lehet, hogy közben eltűnt egy-két fontos firhang, csak nem vettem észre. Vagy csak nem akarok most erről beszélni. Mint ahogy Rilkének a terekhez is van köze, nem csak a duinói kastélyhoz, de arról se akarok most. Felkiáltójellel: Most nem!
     - Apámnak viszont nem ízlett a kávéjuk. Mert nagyon erős ugyan, de kevés. Mi azt szeretjük, ha erős és sok - erről beszélt anyámnak a buszban, aki nem nagyon figyelt, egyrészt mert kifárasztotta, hogy apám őt okolja azért, hogy miattam nem lett ülőhelyünk, másrészt mert tudta: minden pillanatban összepisilhetem magam, s akkor a helyzetünk tovább romlik: apám tajtékozni fog mindenki előtt. Féltett és sajnált engem.
     - Ez az ingyen-limonádé, ez nem megy ki a fejemből. Lehet, hogy utána, ha majd túl leszünk rajta, én is bevezetem: minden szombaton ingyen-kávé a szül?knek és ingyen-limonádé a gyerekeknek. És még csak könyvet se kell, hogy vegyenek.
     Így beszélgetett két szabadkai a tespedt szeptemberben a korzón lévő könyvesboltban. A galérián, ahonnan látni lehetett az utcát. Csak ők beszélgettek, felém csak legyintettek, hessentettek. Nem akarták, hogy közbeszólásaimmal megzavarjam révedéseiket. Bizonyosságuk volt abban, hogy túl leszünk rajta, akkor is, ha rendőreink sötét egyenruháján a foltok nem vagy alig láthatóak. Ahogyan az épületek falain, a járdákon, a lámpaoszlopokon és közlekedési táblákon, a deszkakerítéseken egyre sűrűsödtek a felfestett fekete öklök, úgy lett egyre sötétebb színe az egyenruháknak is. Nehézkessé váltak az emberi nedvességtől. A róluk csorgó és a velük szemben ülő kispriccenő nedvességétől. Mindez nem vagy alig volt látható, mondom. Csak az összeszorított fekete kézfejek sokasodtak a rekkenő nyárban. Azok nagyon is láthatóak voltak. Az újságokban kihallgatásokról írtak híreket. A két beszélgető, miközben játékos kihívósággal, védekező vidékiességgel Trieszt emlékét idézi, annak kereskedői fogásait készül alkalmazni, szemét a korzón jártatja. Én háttal ülök, nem látom az utcát. Lehet, hogy mindig háttal ülök.
     Akkor tehát ők néznek előre. Így azt is tudniuk kell, mikor váltanak vissza erről a védekező vidékiességről. És hány évet? És mikortól beszélhetek erről én vétkezés nélkül?
     - Mikor hagytok már fel ezzel a pongyola, vidékies beszédstílussal? Úgy néznek rám, mintha pofon csattant volna.
     Megbántottam őket. Lenéznek ezért, látom. Úgy viselkedem, mintha vidékről jöttem volna, ezért kínosan ügyelek minden szavamra. Erről van tehát szó. Azért e beszédbeli virbli, hogy senki ne gondolhassa róluk, kihasználják helyzeti előnyüket. Mármint azt, hogy az egyetlen megmaradt városba születtek bele. Nagyvonalúak?
     - Maj’ ha vége lesz ennek az ingyé-cirkusznak. De hagyjuk ezt. A Darwill-boltból a templomba mentem. Úgy szoktattak, ha olyan városba járok, amelyhez valamikor közünk volt,  térjek be a templomba. Hogy helyreálljon a légzésem.
     - Kapkodni kezded a levegőt, hát nem, no?
     - És mindenféléről kezdek gondolkodni. A végén már abban se vagyok biztos, melyik válogatottnak drukkoljak. Összezavarodom. És mondtam a templomban: Tito-pionír-becsület szavamra... de ne röhögjél, hát csak tíz éves voltam hetvenkettőben, mit mondhattam volna?
     - Összecserélődött minden. Még az öreg is, tudod tán?
     És a polc alól előkapja a hatalmas, kilós könyvet.
     - Látod, ez a híres fotó 1937-ből, mielőtt kiment Moszkvába. De onnan már nem ő jött vissza. Azért is nem tudott rendesen beszélni. Kicserélték. Mindegy, nekünk azért jó volt, akárki is. Csak túlságosan hiú volt, azt gondolom. Hogy direkt hagyta így maga után az egészet. Azt akarta, csak addig legyen jó, amíg ő él.
     - Én nem mehettem be a templomba, mert az a kedves asszony, akivel sétáltam, csak áruházakba akart menni. A kikötőbe azért nagyon kívánkoztam, de arra is azt mondta, nem szép, oda nem kell elmenni. Megvallom, ha választhattam volna, akkor se a templomot, hanem a kikötőt választom, bár így visszagondolva szándékosan hagytam rá mindent. De erről még nem beszéltem. Márait azt már elmeséltem, hogyan lökött, taszított elfele, azzal, hogy hűség önmagunkhoz. Milyen könnyű lenne ez, ha engednék, s ha tudnám, ki vagyok? Ott volt a tárcámban ez az idézet. Úgy néznek rám, mintha előre szaladtam volna.
     - Előbb legyünk túl rajta, aztán majd erről is beszélgethetünk. Hát nem mulatságos visszagondolni, hogy a trieszti templomban az iskolában tanult becsületed szavát adtad, azért kérve segítséget, hogy megértsd, ahol élsz oda is tartozol.
     - Nem is pontosan így. Mert az nem volt sohasem kétséges. Csak megijedtem attól, hogy szaporábbá vált a légzésem, mikor a limonádét kortyoltam, apám meg az órákat nézegette és közben megjegyezte, hogy Triesztet is Mária-Terézia építtette ki. Mintha kicsit otthon lettem volna Szabadkán, olyan volt. És a tetejébe még a limonádé íze is hasonlított az albán biciklis-cukrász vödréből  vásárolt fagyiéhoz, az meg a cukrászdáinkban kapható limonádé ízéhez, mert a legjobb cukrászdákat egy-két család tartotta. Szóval összezavarodtam, megijedtem, hogy idegenben otthon érzem magam, féltem, hogy ezzel megbánthatom azokat a barátaimat, akik számára Trieszt egészen mást jelent: cserelehetőséget Isztriáért.
     - Én is így értettem. Akkor is mulatságos. Miközben a fejünk felett embereket, városokat cserélnek el és ki, mi egy tapodtat se mozdulunk, mégis folyton elnézést kérünk. Nagyon úgy tűnik, ez már mindig így lesz. Amint túl leszünk rajta és eltűnhetnek a falakról ezek a gyönyörűséges és határozott fekete öklök, továbbra is védekező vidékiességgel fogunk beszélni - néztek rám, hogy tanuljak a szavukból -, így kérve elnézést azért, hogy semmi okunk elnézést kérni.
     - Jól is van így - szólaltam meg. Úgy néztek rám, mintha elloptam volna tőlük valamit. Az egész beszélgetést. Ellenkezésemre építették mondataikat. Ellenkezésemből indultak Triesztbe, s most úgy érezték, vége az utazásnak. A zöld firhangon kikémlelve nem a fagyis közeledik, hanem a díjbeszedő. Amihez a gyereknek semmi köze. Az a felnőttek dolga. Ilyesmit láttam a szemükben.
     - Csak azért mondom, mert a hatalmi helyzet nem kedvez a kultúrának. Megnyugtattok engem. Nagyon félve készültem arra, hogyan fogok írni akkor. De titeket hallgatva úgy tűnik, nincs mitől félnem. Az akkor után következő időben csak annyi fog változni, hogy elsődlegesebb kérdésként járhatjuk körül az önmagunkhoz való hűséget. Ezek a fekete öklök eggyé tesznek bennünket. Ha nem így van, ha ebben tévedek, akkor nem lesz akkor. Szélsőséges állapotokat kivéve egyek pedig csak önmagunkkal lehetünk.
     A könyvesboltba belépett egy vásárló. Olyan könyvet keresett, amilyen nem kapható.
     - Eléggé szélsőséges volt ez a nyár, arról beszélgetünk. Semmi eső, csak a forróság.
     - Dús volt a nyár - tettem hozzá - szinte senki nem volt azonos önmagával, mindenáron felüdülést keresett. Ennyien még soha nem jártak éjszaka a szabadkai utcákon, mint ezen a nyáron. Nem is csoda, hiszen a lakásban lehetetlen megmaradni. 
Dolgunk akadt. Én a piacra siettem, a könyvesboltosnak eszébe jutott, hogy szombat lévén már be kell zárnia.
     - Csak nem Darwill órád van? - fordult a mérnök felé.
     - Apám hozta Triesztből, amikor a gépgyártól kiküldték egy hónapos tanulmányútra.
     Játékos kihívósággal, védekező vidékiességgel néztünk a vásárlóra. Ugyan milyen ember az, aki szombaton délben könyvet akar venni? Szabadkán. És egy kicsit szégyenkezünk. Nem a hazugság miatt, hogy dehogy Darwill. De nem amiatt ám! Csakhogy még sok mindent nem tudunk. Például azt se tudjuk, hogy nem múlik el egy hónap, és ez a vásárló úgy fog tenni, mintha nem is akart volna könyvet venni. Mintha be se jött volna a könyvesboltba. És ő még a rokonszenvesebbek közé tartozik.