Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2000. 10.sz.
 
Z. NÉMETH ISTVÁN
A képernyő sivataga
morcok és trallalák
  
"Ha a Szentírást írnám meg ebben a században,
akkor is a csatornában kellene elpusztulnom."
                                                             (Herman Melville) 
  

(1) Felfal mindent a képernyő sivataga. Ez az étvágy kikezdi csontjai belsejét, a tüdő rejtett ösvényeit, egész a szívéig hatol. Lehúzza magát az Interneten. Gólt lő a Világhálóba. A költő kifacsarja az utolsó gondolatot is, aztán illegalitásba vonul, átrendezi struktúráját, hiszen éppen ő van hatalmon, nem úgy, mint tegnap, amikor még maga volt a hatalom. 

(2) Lelkünk mélyén víziaknák lapulnak. Mint palackba zárt kapitány, magunk vagyunk a hír a hajótörésről. A Horn fok és a Felvidék közt valahányadik hó valahányadikán jéghegynek ütközött... (Tititi tátá tátititi...) Már a múzsák is hűtlenek: a nyolcvan perc alatt megkerülhető világ hűséges szolgáiként idegen utasok bőröndjét cipelik. Hamupipőke felpróbált cipőit sodorja a szél. 

(3) A fehér papír hajótöröttjeként partra úszott a vers, s most dideregve hallgatja, amint az éjféli kövek egymás közt róla beszélnek. "Kikötsz a csillagok Ararátján. Csigolyák közé szorult pénzérme vagy." 

(4) Vers, mint cigaretta. Feltépi a lelkét, megkínál másokat. Csakhamar füstté vált szavak lepik el a szobát. Megtelik a hamutartó a költő szürkeállományával. 

(5) A nemlét s a lét romsavát issza. Létezik, miként a kémények füstje délután. Tisztára csókolt bankjegyek közt kifizeti mások adósságát, aztán irány az idősek börtöne. 

(6) Van, amikor a szem-szivárványba szemetelt látvány édes kecsuppal vérzi be az agyat, s egy hullongó tollpihe a mézbe beleragad. 

(7) Várni annyi, mint betöltekezni a hiánnyal, elodázni az izmait moccantó beteljesülést az idők végeztéig, az élet vizét türelemmel erősen fűszerezett kortyokra osztani, hozzáigazítani magunkat mások idejéhez, meg nem nyíló ajtók előtt ücsörögni. Várni annyi, mint beleszédülni a teljességbe, a sors lemezjátszójából kiesett tűvel fényruhát varrni, és nem próbálni fel... 

(8) Mint aki nem látta jól, s újra nézi a múltat, távcsövéből kiszippantja a pupilláig nyújtózkodó távolságot. Bezárt nyirkos tenyerében ez már magánvilágegyetem. Egyre feljebb - sziszegi benne egy műgyűjtő lelke. Sorsa üres vödrébe gyűjti a mások által felgyújtott csillagokat. 

(9) Divertimento dübörög. Brahma, Visnu, Siva táncol: fényes hurkok a létezésben. Másnapos valóság, Bacchus kegyei mentik át. Tüdejében füstszigony, fényes higanya a szélnek. Csodaelixírt kortyol, kódexbe mártja tollát a Már Megírhatatlan, a Még Ismeretlen és a Már Sejthető. Retusált rapszódiának indult, reflexív inkvizíció lett, csupa relativitás. A mindehová cipelhető remény. Hatásvadászat: kitharát pengető bányarém. 

(10) Rágni komposztok kompozitumát relatív röhej. Konvex kalapácsütés saját ujjunkra, a lélekből gőzölgő corpus delicti. A falakon kívül is falak. Halálos renonsz: blokád a gyűlölt volvox globátornak. A jövő vírusa őrül: si vis pacem - para bellum. 

(11) Randevú az idősíkos úton. Elöntenek a prostituált parafrázisok, vérszegény donorok mosolya vigasztal. Himlős és barna májfoltos az asztal, felvillannak zúgó földek és fázisok. A kirakatra finom füstpapír rakódik, másznak a frissen lakkozott szembogarak, levélbombát gyújtogat gyanútlan a Nap. 

(12) Állok az emlékek kirakatában, hol semmi sincs, csak árcédulák. Minden este bogár vagyok, járom a város szirmait, rongyosra repülöm az éjszakát. (Nem tudok többé bemutatkozni, annyi nevet aggattál rám. Elszabadult léggömb vagyok a határtalanság határán.) 

(13) Látom a várost: nem kérdez semmit, és nem könyörül. Érzem a korlát hideg vasát: kivont kard minden utca. Menekülök szétszórt szatyrok közt, száradni akasztott pelenkák csapnak az arcomba, csupa féksikoly ez a város, csupa szétgurult narancs, integető rendőr, eltört tejesüveg. A futótűzként terjedő horizont alatt tenyérnyivé szűkülő terek, az emberek arcán nincs meglepetés, ereikből tej folyik, szájukból szögesdrót kúszik, szappanhab szivárog, szemfogukban miniatűr adókészülék. 

(14) A Göncölszekér alatt szipogva mászik a hajnal, megvillan a Hold üvegfogán. A rab, akit őrzöl, te vagy. (Micsoda orvosság készül lenyelni minket, uramatyám!) 

(15) Kiégett neonok savanyú füstje száll, felrikolt a megolvadt szárnyú hómadár. A tetszhalott város bíbor pompában, taxik betört üvegén vérvörös rózsa nő, ropog a cukorba mártott messzeség. Egy emlékszilánk a szemünkbe vérzik, befelé hallgatózunk ezután. 

(16) Mézízű mámor: jófajta bor és szép pincérlány. Csendes az álom a karjai közt, mese muzsikál. Éjvízen hold szigete, halk csillagcsobbanások. Pillák közt evez egyre a látvány, s nincs kikötője seholsem. 

(17) Az égbolt tartóoszlopai vagyunk, körülöttünk rémült léleksereg. Mennyi bohóc, hány bomlott elme! De Isten váróterme végtelen, és nem kisebb a türelme. 

(18) Túl a vértől hízó óceánon, a foszló anyag idején belül élő energiák lovasának látom Őt, én, a légnemű virág. Habzó dimenziókban fürdik egyedül. Tenger, hulláma partot sose ér, cseppjei nem hiszik, hanem ÉLIK őt. 

(19) A Balaton éjjel gyermekké lesz, magára húzza álmát, mint egy takarót, s a partra osonó hullámok hátán fényt lop a megszürkült csillagözönbe. Telített az éj, csupa illet, a túlsó parti lámpafények ékszere tiéd. Álomhajó jár, a kormánynál mesebeli kapitány, mozdul a parti sás, gyűrűzik a hallgatás, csobban egy eltéved gondolat. 

(20) "Az ember képtelen sokáig szenvedni vagy boldogan élni. Csak olyasmire képes tehát, ami semmit sem ér." (Camus)