Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2000. 10.sz.
 
SZŰTS ZOLTÁN
Homokvár
 

A šibeniki szállóban egy időben működött a talált dolgok szolgálata, de ki tudja, hogy miért, ez is megszűnt az újságárus pulttal és mozival egyetemben. A környék lakói úgy emlékeztek, hogy egy éve történt a dolog, s az időben pontosabban csak két eseménnyel egyetemben tudták elhelyezni. Azzal, hogy aznap rengeteg őszibarackot lehetett venni a tengerparton potom áron. Vörös mézédes őszibarackokat, amilyeneket azóta sem látni, a halászok pedig mérgesen tértek vissza, mert az apró cápák átjutottak a hálón, és nyomuk veszett. Amikor kiléptek a mólóra, kidobták az evezőket úgy, hogy azok nagyot koppantak a macskakövön, és ez a város egy-egy rejtett zugában még napokig visszhangzott. Így hosszú és nyomasztó hajtóvadászat kö-vetkezett, s talán ez a nyűgös és fáradalmas hajsza tette oly emlékezetessé a talált dolgok szolgálatának megszűnését is, amely egyébként nem sok vizet zavart a környék lakóinak életében.
     Talán az öregség az oka, hogy a portásnak már nem sikerült minden nap rendet tennie a kis raktárban. Vagy a reggeli hideg, sós levegő a hibás, mely már reggel négykor kezdett el beszivárogni, vagy talán az, hogy sokat kellett gyalogolni a szállóig, de lassan, lassan, a szolgálat egyszerűen megszűnt létezni. Az öreg portás, akit nyugdíjba menetelekor kitalálta számára ezt a posztot, eleinte tökéletesen ura volt a helyzetnek, az évek során kialakította saját rendszerezési szokásait s idővel úgy tűnt, az összes dolognak megfelelő helyet talált. Megtörtént, hogy néha éjszaka kellős közepén fölkelt, és a dolgot a megfelelő helyre tette.
     Mindenkinek előre köszönt, ilyenkor egy kicsit előrehajolt, talán túl közel is, ez néha zavaró lehetett. Erősen fogott kezet; a lendület sohasem veszett ki belőle. Magas, inas ember volt, és mindig meg volt borotválkozva, de úgy, hogy arcát sohasem vágta össze, ahogy az idős emberek szokták. Ez arra adott okot következtetni, mintha sohasem lett volna beteg, amit a borosta tükrözött volna, a nehezen emelkedő és bizonytalan kéz a pengével, az izomláz, amikor emeli a kezét. A kedvtelenség, mindenféle rendtevés hiánya eleinte teljesen idegen volt tőle. A szobalányok által talált zsebkendőket gondosan összehajtogatta, majd piramisokat épített belőlük, a legnagyobbakat hagyta legalul, sarkukat egymáshoz illesztette, voltak napok, amikor csak ezeket rendezte, ki sem mozdult kis birodalmából. A zsebkendők illatát külön légmentesen bezárt dobozokban tárolta, hogy el ne illanjanak. Minden dobozkára ráírta a hozzá tartózó zsebkendőt, és azt, hogy ki is veszíthette el. Amikor nem volt biztos a tulajdonosban, akkor kitalált egy történetet a tárgyhoz, melyet az évek során továbbfejlesztett, s ha újra megérkezett a vendég, aki a történet-ben szerepelt, az valóban úgy kezdett el viselkedni, ahogy ő elképzelte.
     Emlékszem az idős hölgyre, aki szánt szándékkal veszítette el a zsebkendőjét, mert tudta, a portás megtalálja, és elteszi. A hölgyet egyébként már kiskorom óta kerültem, gyakran megtörtént, hogy együtt szálltunk be a liftbe, s ilyenkor a kínos csöndben mindig kényszeresen ordítani akartam, ordítani és kirohanni a liftből, mert valamilyen oknál fogva, amit sohasem tudtam megmagyarázni, sajnos gyűlöltem. Évente járt ide, csakúgy, mint régen én is, s az előző évben abbahagyott beszélgetést folytatták a szolgálat vezetőjével ott, ahol megszakadt. A hölgy ekkor elfelejtette minden baját, betegségét, mintha az elmúlt év nem is lett volna, továbbra is össze-vissza beszélt ugyanolyan frissességgel, mint régen. A portás visszaadta a hangját, melyet megőrzésre hagyott nála minden évben, amikor hazament, hisz otthon már beszélni sem tudott, úgyhogy most hosszasan részletezhette, hogyan öltözik fel egy délutáni teázáskor. Ezt a hangot a portás különleges helyen, egy almárium mélyén tárolta, s bár ott volt kéznél, sohasem vette elő anélkül, hogy a hölgynek nem kellett volna, hisz úriember volt, és becsülete nem engedte volna, hogy a hölgy engedélye nélkül nyúljon a hangjához.
     Az elveszített esernyőket a falhoz támasztotta, balról jobbra nagyság szerint, ha egy kicsit eldőltek, visszaállította őket, és a ki nem töltött helynek, az üres térnek mindig logikus formája maradt, bál egy új tárgy érkezése felbolygatta a már meglévő szerkezetet, így mindent újra át kellett rendezni, megváltoztatni az elgondolását. Úgy nyúlt a tárgyakhoz, mintha egy nagyon fontos szertartás keretében kellene őket elhelyezni, s ezáltal ereklye rangra emelkedtek.
     A gondok akkor merültek fel, amikor egy izgatott csöngetést hoztak valamely cím alól, egy keskeny tengerparti utcában. A csöngetést reggel találták meg, de valószínűleg estefelé történt, mert egy picit már kihűlt. A cím már régen elköltözött, s tulajdonosáról semmit sem lehetett tudni. Az illető átutazóban volt, s csak üdvözölni akarta barátját, hisz évek óta nem látta, s gondolta, itt a pompás lehetőség, hogy meglepje, de az már nem lakott ott, így ezt a csöngetést szomorúan otthagyta az ajtóban. Elkallódott-e a tulajdonos, vagy saját vágyai szerint előre haladt, esetleg híressé vált, nem lehetett tudni. A portás szerint biztosan nehezen boldogulhatott, mert ha eltűnt ismerősei szeme elől, akkor az olyan volt, mintha meghalt volna, s híressé már semmiképpen sem válhatott, vagy nem volt szabad válnia, mert akkor ezt az elkalandozó, jobbra, balra szemlélő, kissé reménytelen csöngetést nyugodtan kidobhatja, hisz ha ismerőse bármikor felismeri a tulajdonost, akkor az egész fölösleges volt. A portás ezért számon tartotta a saját ismerőseit, nem hagyta eltűnni őket, születésnapjukon kis csomagot küldött nekik, melyben azok a közös emlékek voltak, melyekről azt gondolta, hogy barátai már elfeledkeztek róluk. A talált csengetéstől kezdve nevezte el a szolgálatát Talált Dolgok Szolgálatának.
     Most is emlékezett rám, ahogy kisgyermekként lendülettel mondtam a szobaszámot, s amikor elfelejtettem, ő megtalálta és visszaadta. A városba most tértem vissza 10 év után. A vonathoz, mely délután indult, és Belgrádból újra közlekedett Šibenikig, Kninben éjszaka idején csaptak plusz kocsikat. Az egész pályaudvar zengett, percekig csak tolattak, és rángatták a szerelvényt ide-oda. Ha kinéztünk, vasutast nem is lehetett látni, csak a hegyeket és a holdat, és az volt az érzésünk, mintha ők ráncigálnák a vagonokat. Kinézni senki sem mert. Füttyöket lehetett hallani, s hirtelen elindult a vonat. Most úgy éreztem, mindez a csörömpölés undorral történik, a háború után néhány évvel, itt, ahol súlyos harcok folytak. Szitkozódásokat lehetett hallani.
     Hajnalban pillantottam meg a tengert, mely időnként eltűnt a hegyek mögött, de már biztos lehettem, hogy ott van. A városban rövid utat kellett megtenni a vasútállomástól a buszpályaudvarig, rövid és meleg utat, a hordár egy doboz cigaretta áráért vitte a bőröndjeimet, hadirokkant volt, nem volt foga. Szégyelltem magam, a végén már magam cipeltem a bőröndjeimet, és borravalót is adtam neki, majd kezet fogtam vele búcsúzásul. A busz keskeny, kőfalakkal szegélyezett utakon haladt végig, míg el nem értük a Solaris együttes Ivan szállodáját. Valahogy úgy jött ki, hogy ez volt az utolsó év, amikor a szolgálat még működött. A szállodába az autóút felől lehetett bejutni, s az ember csak akkor halad itt át újra, amikor hazautazik, elmegy. A bejáratot nagy kaktuszok övezik, kemény szárazságtűrő növények, tőlük egy idő múlva távolodáskor a szállodát már nem látni. Nagyon megizzadtam, és csak azt vártam, hogy kezemben a szobakulccsal futhassak fel a lépcsőkön - liftet itt nem akartam használni -, s amikor végre magamra zártam az ajtót, sokáig állok a zuhany alatt, úgy, hogy tudom, nem kell sehova se mennem egy jó ideig, majd hanyagul az ágyra dobhassam a törölközőm, anélkül, hogy távozáskor majd magammal akarjam vinni.
     - Megőriztem a homokváradat - mondta a portás, gondoltam, hogy eljössz, és közel hajolt, picit meg kellett hátrálnom. Rájöttem, hogy nem szeretem tolakodó stílusát. Hirtelen arra gondoltam, ha most megölném, elfolyna piros vére a kövön, elborítaná a fehér követ, az egész vidéket. A nyakából fröcskölne a vér, gyorsan halna meg, ott, a nyakán duzzadó erekből, amelyiken izzadságcseppek gyöngyöznek. Én is csupa vér lennék, de nem számítana, hisz nem az én vérem, s különösebben nem rázna meg. Csak a saját véremet nem tudnám látni, azt nem, összeesnék, mint a vérvételen, elfehérednék, és nem tudnék mozdulni, semmi sem érdekelne, és lehet, hogy meg is bánnám a bűneimet. Csak a saját véremtől iszonyodom ebben a melegben, a kibuggyanó, nehéz véremtől a napon. Átöleltem.
     Zuhanyzás után megnéztem a homokvárat, amit a portás őrzött nekem. Olyan volt, mint ahogy régen itt hagytam. Valójában nem is akartam eljönni érte, el akartam felejteni, hogy ne tudjak róla. A portásnak sem írtam, bár tudtam, magányos, de nem akartam az ő baját is viselni. Minden karácsonyra írt, mi van vele, ezek a főként képeslapok, néha levelek, nem voltak szomorúak, de mégis tehernek éreztem őket, gyorsan átfutottam sorait, csupán kötelességből a levelet az asztalon hagytam, s egy jó ideig nem is értem hozzájuk. Sohasem hagyta békén a vendégeit, mindig érdeklődött, hogy vannak, és próbált megértő lenni.
     A homokvár formája tökéletesen megmaradt, az idő nem kezdte ki, a homok még könnyen formázhatónak tűnt, a falai nem száradtak ki, és repedés sem volt látható rajtuk. Körbejártam. Idén van pontosan húsz éve, hogy állnak ezek a komor falak. A várnak nem készült kapuja, így nyugodtan besétáltam. Sokáig mászkáltam a hűs folyosókon, szinte céltalanul, amikor a kiállító teremig értem. - Vedd észre a szemeket - szólalt meg hirtelen a portás. Az ócska ikon utánzaton szembe velem Szent Péter sovány teste görnyedt valami embertelen pózban. A szemét figyeltem. Maga a kép művészi értéke igencsak megkérdőjelezhető volt, szinte pocsék, azon kevés műtárgyhoz tartozott, melynek megítélésénél esztétikai szempontok mellett a képhez, annak keletkezési körülményeihez kapcsolódó emlék játszott rendkívül fontos szerepet. Szerencsére később nem kellett kínosan kimagyaráznom szakmai körökben ezt az érzelmi befolyásolhatóságot és gyengeséget a megítélésnél, hisz az úgymond műtárgy mindvégig rejtve maradt a nagyközönség elől.
     Ha mégis körbe kellene vezetni valakit e falak között, és gépies hangon, unottan elmondani a vár történetét, az valahogy úgy hangzana, hogy húsz éve épült, három óra leforgása alatt, ekkor kapta végleges, külső formáját is, belsejét azonban azóta is folyamatosan alakítom. Épült ugyanis akkor - és itt jön szokatlan és hősietlen része -, amikor apám itt hagyott a vízparton, és elfelejtette, hogy egyáltalán magával hozott, útban a város, a bolt felé. A történet annyiban hálátlan, hogy ezzel könnyen és úgymond egy csapásra meg lehet magyarázni a vár jellegzetességeit. Az ava-tatlannak is feltűnnek a motívumok, görcsök a falban, s egy későbbi elemző valószínűleg abba a csapdába esik, hogy minden egyes kép, minden falrész tárgyalásakor egy egyszerű ténymegállapítás helyett az építés körülményei, a hálás és már annyira kiaknázott apahiány-apagyűlölet motívum lesz a döntő. Amikor anyám és erőskezű nagyanyám visszazavarták apámat, hogy keressen meg engem, a vár állt már, és akár menedékként is szolgálhatott számomra.
     - Nézd meg a szemét - mondta a portás - bárhová lépsz, követ. Valóban, ha kicsit jobbra, majd balra mozdultam, Szent Péter szeme követett, még ebben a lehetetlen testtartásából is, mint egy olcsó bazári kép valami trükknek köszönhetően. Otthon volt ilyen képünk, nehéz diófa keretben, s annak alapján alkottam ezt pár évre rá, hogy a vár elkészült, de régen a szeme, az csak nem akart követni, hiába lépegettem türelmesen a helység egyik sarkából a másikig, néha háttal a képnek, majd hirtelen megfordultam, hátha leskelődik ugyan, míg egyszer meg nem untam ezt az egyhangú játékot. Most úgy tűnt, semmi sem változott, a portás ugyanúgy és ugyanarról beszél velem, mint régen, elkezdett beszélgetéseket folytatta egész nap, megszokott unalmas és terhes stílusában, s én furcsán érzem magam, mert ennyi év után sem tudok nagyon ellentmondani, szinte mindenben igazat adok neki. Ahogy lassan közeledtem a képhez, kiderült, a szempár valóban követ.
     A szállóból kifelé megizzadtam a kaktuszok mellett elhaladva, mert rengeteg ajándéktárgyat cipeltem haza, mindenféle szükségtelen csecsebecsét, partra vetett és kipucolt kagylókat, furcsa formájú és nehéz kavicsokat, faragott fatányért, gólyát, amelyeket a strandon olvasgató vendégeknek adnak el a környékbeli fafaragók. Egy kicsit megszenvedtem a csomagommal, majd végül a városból kellett taxit hívni, mert ilyenkor, augusztus végén már nagyon kevés vendég volt a szállóban, a busz pedig ritkán járt.