|
SZŰTS
ZOLTÁN
Homokvár
A ibeniki szállóban egy időben működött
a talált dolgok szolgálata, de ki tudja, hogy miért, ez is megszűnt az
újságárus pulttal és mozival egyetemben. A környék lakói úgy emlékeztek,
hogy egy éve történt a dolog, s az időben pontosabban csak két eseménnyel
egyetemben tudták elhelyezni. Azzal, hogy aznap rengeteg őszibarackot lehetett
venni a tengerparton potom áron. Vörös mézédes őszibarackokat, amilyeneket
azóta sem látni, a halászok pedig mérgesen tértek vissza, mert az apró
cápák átjutottak a hálón, és nyomuk veszett. Amikor kiléptek a mólóra,
kidobták az evezőket úgy, hogy azok nagyot koppantak a macskakövön, és
ez a város egy-egy rejtett zugában még napokig visszhangzott. Így hosszú
és nyomasztó hajtóvadászat kö-vetkezett, s talán ez a nyűgös és fáradalmas
hajsza tette oly emlékezetessé a talált dolgok szolgálatának megszűnését
is, amely egyébként nem sok vizet zavart a környék lakóinak életében.
Talán az öregség
az oka, hogy a portásnak már nem sikerült minden nap rendet tennie a kis
raktárban. Vagy a reggeli hideg, sós levegő a hibás, mely már reggel négykor
kezdett el beszivárogni, vagy talán az, hogy sokat kellett gyalogolni a
szállóig, de lassan, lassan, a szolgálat egyszerűen megszűnt létezni. Az
öreg portás, akit nyugdíjba menetelekor kitalálta számára ezt a posztot,
eleinte tökéletesen ura volt a helyzetnek, az évek során kialakította saját
rendszerezési szokásait s idővel úgy tűnt, az összes dolognak megfelelő
helyet talált. Megtörtént, hogy néha éjszaka kellős közepén fölkelt, és
a dolgot a megfelelő helyre tette.
Mindenkinek
előre köszönt, ilyenkor egy kicsit előrehajolt, talán túl közel is, ez
néha zavaró lehetett. Erősen fogott kezet; a lendület sohasem veszett ki
belőle. Magas, inas ember volt, és mindig meg volt borotválkozva, de úgy,
hogy arcát sohasem vágta össze, ahogy az idős emberek szokták. Ez arra
adott okot következtetni, mintha sohasem lett volna beteg, amit a borosta
tükrözött volna, a nehezen emelkedő és bizonytalan kéz a pengével, az izomláz,
amikor emeli a kezét. A kedvtelenség, mindenféle rendtevés hiánya eleinte
teljesen idegen volt tőle. A szobalányok által talált zsebkendőket gondosan
összehajtogatta, majd piramisokat épített belőlük, a legnagyobbakat hagyta
legalul, sarkukat egymáshoz illesztette, voltak napok, amikor csak ezeket
rendezte, ki sem mozdult kis birodalmából. A zsebkendők illatát külön légmentesen
bezárt dobozokban tárolta, hogy el ne illanjanak. Minden dobozkára ráírta
a hozzá tartózó zsebkendőt, és azt, hogy ki is veszíthette el. Amikor nem
volt biztos a tulajdonosban, akkor kitalált egy történetet a tárgyhoz,
melyet az évek során továbbfejlesztett, s ha újra megérkezett a vendég,
aki a történet-ben szerepelt, az valóban úgy kezdett el viselkedni, ahogy
ő elképzelte.
Emlékszem
az idős hölgyre, aki szánt szándékkal veszítette el a zsebkendőjét, mert
tudta, a portás megtalálja, és elteszi. A hölgyet egyébként már kiskorom
óta kerültem, gyakran megtörtént, hogy együtt szálltunk be a liftbe, s
ilyenkor a kínos csöndben mindig kényszeresen ordítani akartam, ordítani
és kirohanni a liftből, mert valamilyen oknál fogva, amit sohasem tudtam
megmagyarázni, sajnos gyűlöltem. Évente járt ide, csakúgy, mint régen én
is, s az előző évben abbahagyott beszélgetést folytatták a szolgálat vezetőjével
ott, ahol megszakadt. A hölgy ekkor elfelejtette minden baját, betegségét,
mintha az elmúlt év nem is lett volna, továbbra is össze-vissza beszélt
ugyanolyan frissességgel, mint régen. A portás visszaadta a hangját, melyet
megőrzésre hagyott nála minden évben, amikor hazament, hisz otthon már
beszélni sem tudott, úgyhogy most hosszasan részletezhette, hogyan öltözik
fel egy délutáni teázáskor. Ezt a hangot a portás különleges helyen, egy
almárium mélyén tárolta, s bár ott volt kéznél, sohasem vette elő anélkül,
hogy a hölgynek nem kellett volna, hisz úriember volt, és becsülete nem
engedte volna, hogy a hölgy engedélye nélkül nyúljon a hangjához.
Az elveszített
esernyőket a falhoz támasztotta, balról jobbra nagyság szerint, ha egy
kicsit eldőltek, visszaállította őket, és a ki nem töltött helynek, az
üres térnek mindig logikus formája maradt, bál egy új tárgy érkezése felbolygatta
a már meglévő szerkezetet, így mindent újra át kellett rendezni, megváltoztatni
az elgondolását. Úgy nyúlt a tárgyakhoz, mintha egy nagyon fontos szertartás
keretében kellene őket elhelyezni, s ezáltal ereklye rangra emelkedtek.
A gondok akkor
merültek fel, amikor egy izgatott csöngetést hoztak valamely cím alól,
egy keskeny tengerparti utcában. A csöngetést reggel találták meg, de valószínűleg
estefelé történt, mert egy picit már kihűlt. A cím már régen elköltözött,
s tulajdonosáról semmit sem lehetett tudni. Az illető átutazóban volt,
s csak üdvözölni akarta barátját, hisz évek óta nem látta, s gondolta,
itt a pompás lehetőség, hogy meglepje, de az már nem lakott ott, így ezt
a csöngetést szomorúan otthagyta az ajtóban. Elkallódott-e a tulajdonos,
vagy saját vágyai szerint előre haladt, esetleg híressé vált, nem lehetett
tudni. A portás szerint biztosan nehezen boldogulhatott, mert ha eltűnt
ismerősei szeme elől, akkor az olyan volt, mintha meghalt volna, s híressé
már semmiképpen sem válhatott, vagy nem volt szabad válnia, mert akkor
ezt az elkalandozó, jobbra, balra szemlélő, kissé reménytelen csöngetést
nyugodtan kidobhatja, hisz ha ismerőse bármikor felismeri a tulajdonost,
akkor az egész fölösleges volt. A portás ezért számon tartotta a saját
ismerőseit, nem hagyta eltűnni őket, születésnapjukon kis csomagot küldött
nekik, melyben azok a közös emlékek voltak, melyekről azt gondolta, hogy
barátai már elfeledkeztek róluk. A talált csengetéstől kezdve nevezte el
a szolgálatát Talált Dolgok Szolgálatának.
Most is emlékezett
rám, ahogy kisgyermekként lendülettel mondtam a szobaszámot, s amikor elfelejtettem,
ő megtalálta és visszaadta. A városba most tértem vissza 10 év után. A
vonathoz, mely délután indult, és Belgrádból újra közlekedett ibenikig,
Kninben éjszaka idején csaptak plusz kocsikat. Az egész pályaudvar zengett,
percekig csak tolattak, és rángatták a szerelvényt ide-oda. Ha kinéztünk,
vasutast nem is lehetett látni, csak a hegyeket és a holdat, és az volt
az érzésünk, mintha ők ráncigálnák a vagonokat. Kinézni senki sem mert.
Füttyöket lehetett hallani, s hirtelen elindult a vonat. Most úgy éreztem,
mindez a csörömpölés undorral történik, a háború után néhány évvel, itt,
ahol súlyos harcok folytak. Szitkozódásokat lehetett hallani.
Hajnalban
pillantottam meg a tengert, mely időnként eltűnt a hegyek mögött, de már
biztos lehettem, hogy ott van. A városban rövid utat kellett megtenni a
vasútállomástól a buszpályaudvarig, rövid és meleg utat, a hordár egy doboz
cigaretta áráért vitte a bőröndjeimet, hadirokkant volt, nem volt foga.
Szégyelltem magam, a végén már magam cipeltem a bőröndjeimet, és borravalót
is adtam neki, majd kezet fogtam vele búcsúzásul. A busz keskeny, kőfalakkal
szegélyezett utakon haladt végig, míg el nem értük a Solaris együttes Ivan
szállodáját. Valahogy úgy jött ki, hogy ez volt az utolsó év, amikor a
szolgálat még működött. A szállodába az autóút felől lehetett bejutni,
s az ember csak akkor halad itt át újra, amikor hazautazik, elmegy. A bejáratot
nagy kaktuszok övezik, kemény szárazságtűrő növények, tőlük egy idő múlva
távolodáskor a szállodát már nem látni. Nagyon megizzadtam, és csak azt
vártam, hogy kezemben a szobakulccsal futhassak fel a lépcsőkön - liftet
itt nem akartam használni -, s amikor végre magamra zártam az ajtót, sokáig
állok a zuhany alatt, úgy, hogy tudom, nem kell sehova se mennem egy jó
ideig, majd hanyagul az ágyra dobhassam a törölközőm, anélkül, hogy távozáskor
majd magammal akarjam vinni.
- Megőriztem
a homokváradat - mondta a portás, gondoltam, hogy eljössz, és közel hajolt,
picit meg kellett hátrálnom. Rájöttem, hogy nem szeretem tolakodó stílusát.
Hirtelen arra gondoltam, ha most megölném, elfolyna piros vére a kövön,
elborítaná a fehér követ, az egész vidéket. A nyakából fröcskölne a vér,
gyorsan halna meg, ott, a nyakán duzzadó erekből, amelyiken izzadságcseppek
gyöngyöznek. Én is csupa vér lennék, de nem számítana, hisz nem az én vérem,
s különösebben nem rázna meg. Csak a saját véremet nem tudnám látni, azt
nem, összeesnék, mint a vérvételen, elfehérednék, és nem tudnék mozdulni,
semmi sem érdekelne, és lehet, hogy meg is bánnám a bűneimet. Csak a saját
véremtől iszonyodom ebben a melegben, a kibuggyanó, nehéz véremtől a napon.
Átöleltem.
Zuhanyzás
után megnéztem a homokvárat, amit a portás őrzött nekem. Olyan volt, mint
ahogy régen itt hagytam. Valójában nem is akartam eljönni érte, el akartam
felejteni, hogy ne tudjak róla. A portásnak sem írtam, bár tudtam, magányos,
de nem akartam az ő baját is viselni. Minden karácsonyra írt, mi van vele,
ezek a főként képeslapok, néha levelek, nem voltak szomorúak, de mégis
tehernek éreztem őket, gyorsan átfutottam sorait, csupán kötelességből
a levelet az asztalon hagytam, s egy jó ideig nem is értem hozzájuk. Sohasem
hagyta békén a vendégeit, mindig érdeklődött, hogy vannak, és próbált megértő
lenni.
A homokvár
formája tökéletesen megmaradt, az idő nem kezdte ki, a homok még könnyen
formázhatónak tűnt, a falai nem száradtak ki, és repedés sem volt látható
rajtuk. Körbejártam. Idén van pontosan húsz éve, hogy állnak ezek a komor
falak. A várnak nem készült kapuja, így nyugodtan besétáltam. Sokáig mászkáltam
a hűs folyosókon, szinte céltalanul, amikor a kiállító teremig értem. -
Vedd észre a szemeket - szólalt meg hirtelen a portás. Az ócska ikon utánzaton
szembe velem Szent Péter sovány teste görnyedt valami embertelen pózban.
A szemét figyeltem. Maga a kép művészi értéke igencsak megkérdőjelezhető
volt, szinte pocsék, azon kevés műtárgyhoz tartozott, melynek megítélésénél
esztétikai szempontok mellett a képhez, annak keletkezési körülményeihez
kapcsolódó emlék játszott rendkívül fontos szerepet. Szerencsére később
nem kellett kínosan kimagyaráznom szakmai körökben ezt az érzelmi befolyásolhatóságot
és gyengeséget a megítélésnél, hisz az úgymond műtárgy mindvégig rejtve
maradt a nagyközönség elől.
Ha mégis körbe
kellene vezetni valakit e falak között, és gépies hangon, unottan elmondani
a vár történetét, az valahogy úgy hangzana, hogy húsz éve épült, három
óra leforgása alatt, ekkor kapta végleges, külső formáját is, belsejét
azonban azóta is folyamatosan alakítom. Épült ugyanis akkor - és itt jön
szokatlan és hősietlen része -, amikor apám itt hagyott a vízparton, és
elfelejtette, hogy egyáltalán magával hozott, útban a város, a bolt felé.
A történet annyiban hálátlan, hogy ezzel könnyen és úgymond egy csapásra
meg lehet magyarázni a vár jellegzetességeit. Az ava-tatlannak is feltűnnek
a motívumok, görcsök a falban, s egy későbbi elemző valószínűleg abba a
csapdába esik, hogy minden egyes kép, minden falrész tárgyalásakor egy
egyszerű ténymegállapítás helyett az építés körülményei, a hálás és már
annyira kiaknázott apahiány-apagyűlölet motívum lesz a döntő. Amikor anyám
és erőskezű nagyanyám visszazavarták apámat, hogy keressen meg engem, a
vár állt már, és akár menedékként is szolgálhatott számomra.
- Nézd meg
a szemét - mondta a portás - bárhová lépsz, követ. Valóban, ha kicsit jobbra,
majd balra mozdultam, Szent Péter szeme követett, még ebben a lehetetlen
testtartásából is, mint egy olcsó bazári kép valami trükknek köszönhetően.
Otthon volt ilyen képünk, nehéz diófa keretben, s annak alapján alkottam
ezt pár évre rá, hogy a vár elkészült, de régen a szeme, az csak nem akart
követni, hiába lépegettem türelmesen a helység egyik sarkából a másikig,
néha háttal a képnek, majd hirtelen megfordultam, hátha leskelődik ugyan,
míg egyszer meg nem untam ezt az egyhangú játékot. Most úgy tűnt, semmi
sem változott, a portás ugyanúgy és ugyanarról beszél velem, mint régen,
elkezdett beszélgetéseket folytatta egész nap, megszokott unalmas és terhes
stílusában, s én furcsán érzem magam, mert ennyi év után sem tudok nagyon
ellentmondani, szinte mindenben igazat adok neki. Ahogy lassan közeledtem
a képhez, kiderült, a szempár valóban követ.
A szállóból
kifelé megizzadtam a kaktuszok mellett elhaladva, mert rengeteg ajándéktárgyat
cipeltem haza, mindenféle szükségtelen csecsebecsét, partra vetett és kipucolt
kagylókat, furcsa formájú és nehéz kavicsokat, faragott fatányért, gólyát,
amelyeket a strandon olvasgató vendégeknek adnak el a környékbeli fafaragók.
Egy kicsit megszenvedtem a csomagommal, majd végül a városból kellett taxit
hívni, mert ilyenkor, augusztus végén már nagyon kevés vendég volt a szállóban,
a busz pedig ritkán járt. |
|