Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2000. 8.sz.
 
TÓTH LÁSZLÓ
 
Futamok
Nyárvég
 
Futam  fn 1. Zene Hangoknak (átvezető szerepű) gyors egymásutánja. Halk ~ok. 2. Sp. Részletekben, csoportokban rendezett gyorsasági versenyben egy rész. Selejtező ~ok. 3. Régi irod. Futás, roham. 

"A dolgok másodszorra kezdődnek. Azzal, hogy megismétlődnek - hogy újra látod, megint hallod ugyanazt." 

                                              (Ottlik Géza)
 

Szökés 

Tetszetős kis könyvecske került hozzám a minap a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó jóvoltából. Szerzője: Mila Haugová szlovák költő, s ha most egy szokványos zsurnalisztikai fordulattal akarnám folytatni, azt írnám: az Őzgerinc - ez a kötet címe - a kortárs szlovák líra legfrissebb eredményeit képviseli. S valamiképpen azt is belevenném szerényke tudósításomba, hogy a magyar könyvkiadás végre rászánta magát, hogy valamicskét törlesszen a költővel szembeni adósságaiból, ugyanis Haugová, ma a magyar költészet Vojtech Kondrót melletti legjelesebb szlovák tolmácsolója (tudomásom szerint éppen egy Pilinszky-kötettel készül kirukkolni a közeljövőben). Jellemző egyébként, hogy a magyar irodalmi diplomácia - van ilyen egyáltalán, s nemcsak minden esetben személyre (horribile dictu: személyes érdekekre) szabott irodalmi önképviselet? - mennyire nem vett mégcsak tudomást sem a személyéről, munkálkodásáról (emlékezetem szerint az eddigi egyetlen hivatalos magyarországi szereplése, egy magyar irodalmi folyóirat általi vendégül látása megint csak ahhoz az Új Forráshoz köthető, melynek a hetvenes-nyolcvanas években bizonyos vonatkozásokban vállalt kezdeményező szerepét eddigi futamaimban is nemegyszer kiemeltem már). Igaz, Haugová sem mutogatta magát különösképpen, s hát a magyar nyelv és irodalom műfordítói működésének nem is az egyetlen területe (a mienken kívül angol, német, japán irodalmat is fordít). Valami mozdulni látszik tehát. 
     Mila Haugová magyar recepcióját illetően - vélhetnénk - a műfordítás-irodalom mégiscsak törlesztett valamicskét a vele szembeni adósságaiból (folyóiratbeli publikációkból, antológiabeli szereplésekből, például az általam készített A kétfejű macskából azért eddig is ismerhető volt a neve). 
     Csakhogy a dolog mégsem ilyen egyszerű. 
     Az Őzgerinc ugyanis a költő magyarul írt verseit tartalmazza. De ezt a mondatot bővített formájában is papírra vethetném: a Budapesten született szlovák költő magyarul - azaz, ha jól tudom: anyanyelvén - írt verseit, mert Mila Haugová valóban a magyar fővárosban született, s nyelvünket - ha emlékezetem ezúttal sem űz csúfos játékot velem - az első szavaiként tanulta meg édesanyjától. Az Őzgerincet tehát ilyen értelemben köszönthetnénk a mai magyar költészet egyik figyelemreméltó alkotásaként is, miként a magam részéről ezt, most, íme, meg is teszem. (De Haugová példája mellett említhetném a többkönyves kitűnő szlovák költő-irodalomtudós-esztéta Peter Macsovszkyét - Macsovszky Péterét - is, aki a két évvel ezelőtti Álbonctan után az idei Ünnepi Könyvhétre, Kivéve címmel, immár a második magyarul írt verseskönyvét jelentette meg, szintén a Kalligram Könyvkiadónál. 
     Haugová - és Macsovszky - példája kérdések sorát veti fel. 
     De hozzájuk sorolhatnám - ezzel egyúttal egy kanyargós kitérőt is téve - a (szlovákiai) magyar Farnbauer Gáborét is, aki két verseskötet után, a kilencvenes évek első felében Az ibolya illata című "gondolatregényével" vert néhány hullámot a magyar irodalomban. Történt ugyanis, hogy az egyik szlovák irodalmi lap, a Romboid  - amelynek történetesen Haugová is szerkesztője volt - szlovákul is be kívánta volna mutatni ezt a különleges, nyelvileg is egyedi művet olvasóinak, nem találván azonban hozzá alkalmas fordítót, magát a szlovákot anyanyelvi szinten beszélő szerzőt kérte meg műve átültetésére. Farnbauer azonban nem vacakolt sokat az amúgy is lehetetlennek látszó feladattal - más struktúrát kínált művének a magyar nyelv, és más struktúrát kívánt volna meg tőle a szlovák -, fogta magát, s Ako keby (Mintha) címmel a kérdéses folyóiratnak megírt egy részt Az ibolya illata szlovák megfelelőjéből (nem tudom másképp nevezni). De ezzel a bonyodalomnak még nincs vége. Tőzsér Árpád, aki ugyancsak mindkét nyelvben tökéletesen otthon van, s akkoriban a pozsonyi Irodalmi Szemle főszerkesztője volt, felfigyelt a különös metamorfózisra, s autentikus szlovák irodalmi alkotásnak fogván föl azt, lefordította lapjának az Ako kebyt. Farnbauer, amikor Az ibolya illata szlovákra való lefordítása kényszerének nyomására az minthásodva s szlovákul szólalt meg benne, úgy fogta föl az egészet, mint szökést egy másik nyelvbe, mint szökést "a nemzeti összetartozás [de szövegéből rögvest kiderül: bármiféle összetartozás, összetartozhatóság - T. L. megj.] jegyében kollektivizált és hiszterizált lét nyomása alól", az individuum teljes felszabadulásának kísérletét. Más megfogalmazásban: "Engem ne kollektivizáljatok se farnbauerként, se gáborként, se férfiként, se ifjúként, se felnőttként, se angyalként, se ördögként, sőt még magyarként, zsidóként, szlovákként és hottentottaként sem." A farnbaueri gesztust a szöveghez kommentárt író szlovák értelmezője, Peter Michalovič "az egyik nyelvnek a másik nyelv által feltett kérdéseinek" Roland Barhtes-i fogalomkörébe tartozó meg-nyilvánulásaként Tőzsér Árpád ennél tovább megy, s Farnbauer Gábor szökését nem egyszerűen egy másik nyelvbe, hanem egy másik létezésbe való szökésként is értelmezi egyúttal. Umberto Eco tőzséri értelmezésében: "...hogyha egy másik nyelven ugyanazt a magamat mondom, az már nem ugyanaz a magam." (Nem tartozik szorosan e futamom tárgyához a műfordító dilemmája, hogy joga van-e egy szöveget visszatranszponálnia abba a nyelvbe, pontosabban: abba a létezésbe, melyből a szerző egy másikba szökött át. Ezért ezzel kapcsolatban csak jelzem, hogy Tőzsér úgy véli: műfordításában "egy harmadik létezés képződik meg". Azaz, műfordításában, hite szerint, a farnbaueri szövegnek azt az alapjelentését villantja fel, melyet "a létezések állandó meghaladásában vagy inkább levedlésében, ha úgy tetszik: a létezés szabadságában" lehetne megjelölni.) 
     A létezések emez állandó meghaladásában, levedlésében lehetne keresni Haugová vállalkozásának lényegét is. Ha lehet egyáltalán vállalkozásról, pontosabban: ha egyáltalán az ő vállalkozásáról lehet beszélni ebben az esetben. Kétséges ugyanis, hogy bárki eldönthetné: milyen nyelven szólaljon meg benne a vers. A vers is szabad entitás: feltehetően rajta múlik, kiben milyen nyelven, hangon kíván/tud megszólalni. A nem létező keres így költőjében, illetve költője által létezést magának, s szerencsés esetben költője személyiségének olyan, mindaddig lefedett, mélyen fekvő rétegeit is ki tudja takarni, melyek a poétát új, verse személyisége által beragyogott oldaláról mutatják meg. Kölcsönös függőségről van itt szó: a vers megtes-tesülését nyeri el a költőben, akinek viszont a létét - az alakváltások és személyiségmódosulások kegyelmi állapota révén - megtöbbszörözi a vers. Haugová esetében mindezt még - időleges?, egyszeri?, mostantól kezdve meg-megismétlődő? - nyelv- és kultúraváltása is hatványozza. Ugyanis nem egyszerűen arról van itt szó, hogy a költő a játék, a kísérlet kedvéért, képességei megmérettetése szándékával kipróbál egy másik nyelvet, vagy mintegy tükörben, megnézi: milyennek mutatja őt a másik nyelv. Nem is arról, hogy meglehetősen jól tudva valamely nyelven, a saját addigi verseit lefordítja, korábbi verseinek világát átteszi a szóban forgó nyelvbe. Az Őzgerinc költőjének szlovák és magyar versei ha nem is egymástól diametriálisan eltérő, de azért jól felismerhetően más-más létélményt mutatnak. Ez az eltérés pedig abból fakad, hogy a szóban forgó két nyelvnek más és más a létélménye a költőben. Valamilyen módon persze a szlovák költő Haugová előzménye a magyar költőnek, mint ahogy magyar nyelvűsége is valamikor előzménye lehetett szlovák kultúrájúságának (brrr!, micsoda szörnyszülött lett ez így), ám a magyar poéta az ő esetében nem következik közvetlenül abból a szlovák alkotóból, akinek korábban megismerhettük őt. Az Őzgerinc költője nem Mila Haugová szlovák költő verseit írja tovább magyarul, s nem is Mila Haugová szlovák költő súgott az Őzgerinc poétriájának. Vagy ha mégis, talán csak oly mértékben, mint amilyenben minden tapasztaltabb poéta súgni igyekszik a nálánál tapasztalatlanabbnak, aki viszont, saját jól felfogott érdekében, fél füllel egy kicsit az előtte járókra is fülel. Másik fülével viszont erősen és kötelezően azt a belső hangot figyeli, amelyet rajta kívül nem hallhat senki más. Nos, jól észrevehető különbség van a szlovák költő és az Őzgerinc költőjének belső hangja között, s ez a különbség teszi, hogy nem egyikük írta a másik verseit, mert az csak közönséges utánzás lett volna. S bár mindkettőjük létélményei nyilvánvalóan ugyanazok - vagy legalábbis ugyanazon tőről fakadnak -, kettőjük fölfakadó nyelve és kultúrája éli meg s értelmezi másként az említett azonosságokat. (Haugová erősen szenzualista ihletésű líráját évekkel ezelőtt erőteljes nyelvalkímiai kísérletek színtereként jelöltem meg, őt magát pedig azok közé a költők közé soroltam, akik nemcsak használják, hanem teremtik is a nyelvet. Nos, az Őzgerinccel a költő a magyar nyelvet teremtő költők közé is sikerrel sorakozott be.) Egyfajta identitásváltásnak egyszer már tanúi lehettünk Mila Haugová pályáján. Közelebbről: pályája elején, amikor - afféle női saulusi-paulusi átváltozásként - a költő Mila Srnkovából Mila Haugová lett. Első verseskönyvét, a meglehetősen későn, már harmincnyolc éves korában, 1980-ban kiadott Hrdzavá hlina (Rozsdaszín agyag) címűt ugyanis poétriánk még Mila Srnkováként jegyezte, s a névváltozással párhuzamosan határozott személyiségváltásra utaló hang- és látásmódosulás is megfigyelhető volt nála. (Ne firtassuk most - behatóbb vizsgálatra lenne szükség hozzá -, hogy melyik követelte ki magának a másikat.) E lényegi jegy mellett azonban a Hrdzavá hlina költőjének neve most, Mila Haugová, magyar verseskönyve címe felől nézve is - legalább egy villanásnyi ideig - a látóterünkbe kell, hogy essék. 
Az Őzgerinc címként ugyanis többféleképpen értelmezhető. Elsődlegesen jelenthet, ugye, egy bizonyos húsfélét, továbbá egy süteményfélét is, továbbá jelentheti azt a sütőformát, melyben ez utóbbi készül, s végül magára isten e szerfölött kecses és kedves teremtményére, annak töré-kenységére, sebezhetőségére vagy éppen eredendően jellegzetes tartására is gondolhatunk e szó láttán. A szó első két jelentésének erőltetése meglehetősen félrevihetne bennünket, ám a harmadik - a sütőformát idéző - jelentés felől már bizonnyal közelebb tudnék jutni a kötethez, a költőnőhöz, s valószínűleg a költészet és a költés egyik értelmezési lehetőségéhez is (olyan keretnek fogva fel verseskötetet, versírást, költészetet, mely új dimenziót, új létformát ad az addig csak a transzcendensben létezőnek). Vagy maga a költő(nő) azonosítaná magát az őzzel, s mint alteregóját, magát jelenítené meg őzként? (Ez utóbbi értelmezésre indíthatja az embert a költőnő első kötetét jegyző nevének, őz, őzike jelentése is. Anélkül, hogy egy pillanatra is megfordulna a fejemben ama feltételezés erőltetése, hogy magyar nyelven írt verseskönyvével Haugová netán önmaga kezdeteihez, konkrétan Mila Srnkovához kívánna visszanyúlni, ami poétikai értelemben ráadásul még botorság is volna.) Netán maga a címadó vers adhat támpontot a kötetcím hordozta jelentésrétegek egyikének megragadásához? Hajoljunk közelebb ehhez a "...mennyiben felelős másokért..." mottóval - nulladik sorral? - induló opushoz: 

körbe zárt testgondolat (amit nem látok, 
nem létezik), a világ szárnyaira dől, bezáródik 
a tér tekintete, nincs olyan hely, ahonnan 
ne látnának (változasd meg az életed) 

...másra emlékezni... gyíknyelv, növényembrió, 
őzgerinc...csend... csak Isten lélegzete, 
imádság... digitális növény, fény, víz 
láthatár nélkül... 

végső kimerülés 

és a repülésre gondol

A vers, látható: színtiszta dráma. Nemcsak létérzékelésében egyértelműen drámai, szakaszolásában-szerkezetében is a klasszikus drámai hagyományokig nyúlik vissza. Az első szakasz tragikus kilátástalanság-, illetve bezártságélményét, végzetes megsebzettség-tudatát, zsákutca-vízióját a második szakasz első részének paradicsomi harmóniája, édenkerti flórája és faunája, az ember teremtése előtti csendje, Istennek a világot átható lélegzete ellenpontozza, amire a bűnbeesés, a kiűzettetés traumatikus létélménye, a technikai civilizáció jövőtlenségének, láthatár-nélküliségének látomása felel, hogy aztán az egész valamiféle repülés-, lebegés-, testnélküliség-kívánás - az eszményi, a tökéletes vágyának - katarzisában oldódjon fel. Döntő szó, brilliáns nyelvi és bölcseleti lelemény ebben a versben a testgondolat, mely a maga kettősségével egyértelműen emberlétünk lényegére utal: egyszerre vagyunk anyag és szellem (sőt, mondja a költőnő, nézi a szellem is egy másik teste), s az őzgerinc is ilyen, az anyagból valót és az éterit egyszerre jelentő testgondolat (másutt: testlitánia, testvers, sőt, ad absurdum: génszöveg) lehet. [De a rózsadér, a szómadarak levegőege, a halál köldökzsinórja ugyanezt a kettősséget - lángolás és kihűlés, (földhöz) kötöttség és (a földtől való) elszakadás, születés és elmúlás kettős egységét - érzékelteti.] Ráadásul az őzgerinc valamiképpen az egész kötetnek is a gerincét adja, s szinte a könyv központi idegrendszerét magában rejtve, a legváratlanabb helyeken láthatóvá válva , végighullámzik rajta. Világérzékelésünk is megváltozik e könyv verseitől: talán mintha a körülöttünk levőt is egy őz szemével észlelnénk, egy őz érzékeivel, ideg-rendszerével érzékelnénk; Haugová verseinek lírai hőse animálisan tiszta, növényien egyszerű és ártatlan lény, angyali teremtmény, melyet - akit? - minduntalan felsért, megsebez az általa körbelebegett táj (ahogy az Ahol nincs semmi, ott van a fényben írja: "Az angyal még repül, / de már horzsolja a táj"). Az Őzgerinc egyetlen vibrálás, szüntelen figyelés, felfokozott létre-összpontosítottság; távol van tőle minden melankólia, csendes szemlélődés; csöndjei elektromos feszültséggel teliek, elhallgatásai vészjósló szakadékok, ahova olvasóit is magával rántja. Kíméletlen önelemzései aprólékos lételemzések, mikroszkopikus sorsvizsgálatok; ontologikus fogantatású minden sora, de mintha valamiféleképpen végzetszerűen lenne az. Kasszandra tekintete rajtunk ezekben a versekben, a görög tragédiák véres lapjai peregnek előttünk, a létbe-vetettség tragikus életérzésének tökéletes kiteljesedését éljük s értjük meg itt. Minden kép, minden látvány, minden érzékelés ezeken az oldalakon; az Őzgerinc a szenzibilitás felső foka. Más életművet épít annyi érzékelésből, tapasztalásból, amennyi Haugová magyar kötetének százvalahány oldalán összesűrűsödik. Ettől azonban egy pillanatig sem lesz pazarló, túlzsúfolt, a dolgoknak a sűrűsége, a tömege nő meg itt, mint a kozmikus fekete lyukban. Ugyanakkor a meg-komponáltságnak is iskolapéldáját adja a költőnő ezzel a kötetével, melyben minden mindennel összefügg; előreugrások és visszautalások sorjáznak benne számlálatlanul; itt felsejlik egy motívum, amott kibomlik; egy-egy téma több szólamon is végigvonul; amit egyszer már értelmeztünk benne, az oldalakkal később árnyalódik, vagy teljesen átértelmeződik, hogy aztán, sorokkal odébb, megint az eredeti értelmezésre hajoljunk; egyszóval: tökéletesen zárt zenei kompozíció az Őzgerinc, melyen belül azonban kozmikus tágasságok nyílnak, s a végességet az időtlenség dimenzióiba emeli át. S ez mégiscsak kivillant némi kis reménysugarat a reménytelenségnek, a kilátástalanságnak az alól a sűrű szövésű, sötét szövete alól, mely Haugová opusaira ráfeszül: "...nem tudok jobbat, mint élni..." - mondja egyik versének zárlata, s ebbe belekapaszkodhatunk, mert bár nem azt erőlteti itt, hogy élni jó, azt azonban egyértelművé teszi: végig kell csinálni. Mint valamely virág, mint az őz... s akkor talán abban a kegyelemben részesülünk, hogy hallani vélhetjük Isten lélegzetét... 
 

Fekete lovak 

Költőtanonc koromban, amikor lázas szemmel vizslattam jobbra, balra, elleshető mintákat keresve, irigykedve, ugyanekkor nem kis tisztelettel tekintgettem azokra a velem egyívású (nem ritkán: egyivású) vagy nálam mindössze egy-két évvel idősebb suhancokra és leányzókra is, akik már túljutottak első megjelenésük Rubiconján. Képeket, sorokat, verseket emelgettem ki magamnak az újságok versanyagából, s ezekre figyelmezve kerestem próbálkozásaim irányát. Sok közülük három-három és fél évtized távolából, még ma is fel-feldereng bennem - van ilyen őskövületem, archeopterix-lenyomatom Németh Pistától, Szitási Feritől, Mikola Anikótól, Keszeli Feritől, Varga Imrétől, Varga Erzsitől, Kulcsár Feritől (későbbi egyszemű éjszakás nemzedéktársaimtól), de azoktól: Bánó Miklóstól, Mészáros Jánostól, Cilling Erzsébettől is, akik végül is nem jutottak el első kötetükig - ; közülük egyet különösen szerettem, s anélkül, hogy időt szántam volna a megtanulására, első olvasás után kívülről fújtam, és az összes közül a legtovább maradt meg egyre porózusabb emlékezetemben. Fekete lovak futnak a címe;

ideírom az egészet: 
mindennap újra
mindennap újra
ugyanaz a kép
ugyanaz a kín

gyereket hajszol
szelet eszik

ó te messze ringó
csupa hinár
csupa nedv
láz lobogtat
tat tat
csecsemőkorod éled
hangod csupa hang
oát mondsz oát

törpülünk
csak a vágy
nő óriássá
nem bírja testünk
lóg a nyála
kifröccsen gombás
forradása

mindennap ugyanúgy
ugyanaz a kín
ugyanaz a kép
fekete lovak futnak
az álmaink 

A vers a pozsonyi Új Ifjúságban jelent meg, 1967-ben, amikor érettségire készültem, s magam is kezdtem már megtapasztalgatni a publikálás ízét; alatta (?) a szerző nevével: Bári Károly. Elsősorban a vers ritmusa, dinamikája, akusztikája fogott meg, melyet a rövid sorokba tördeltség látványa képileg is fölerősített, s úgy hiszem, gondolat-ritmus-kép példaszerű egysége máig érvényessé teszi ezt az opust, s akár nemzedékem egyik alapversét, mindenkori antológiadarabját is becsülhetnénk benne, ha lenne/lehetne valahol valami központi adatbank, valamiféle egyetemes verstár, mely magában foglalna minden esztétikai értéket képviselő szöveget. A szerző nevét eleinte nem sikerült azonosítanom, hiába kerestem az akkoriban - a hatvanas évek derekán, második felében - előtóduló szlovákiai magyar pályakezdők között, s úgy gondoltam, egy teljesen új, talán nálam is fiatalabb próbálkozóról van szó. De aztán valahogy mégis rájöttem, hogy a név álnév, a bári valószínűleg helységnevet takar, s ha így van, akkor az nem lehet más, mint felbári vagy albári, e két faluból viszont az időben csupán Mészáros Károly és Bereck József írt, de az albári Bereck - akire a Károly név sem illett - csak a prózán hegyezgette a tollát, míg a felbári Mészáros - itt a keresztnév is passzolt -, kisebb prózai írásai mellett a versírással is kacérkodott. Úgyhogy amikor egy-két év múlva Mészáros Karcsit személyesen is megismertem, rögtön Bári Károly versével hozakodtam elő neki, amitől kétszeresen is sikerült meghatódnia: először, mert valaki, már az utána jövők közül betéve tudta a versét; másodszor, mert ez a valaki ráadásul fedőneve titkára is rájött. Itt kezdődött valahol az azóta is tartó barátságunk, bár gondolom, részéről nem ez a természetes emberi hiúságát valószínűleg kellemesen legyezgető kis esetke volt az oka, hogy barátjául fogadott, sokkal inkább talán az, amiért én is barátomul választottam őt: a kettőnk közti életkorbeli, tapasztalati és alkati különbségek ellenére lénye emberileg olyan erővel ragadott meg, amely az utóbbi években kegyetlenül ritkás találkozásaink ellenére sem enged messzire távolodni tőle.
     Mindez azért jutott most eszembe, mert nemrég kezembe került új könyve - meglepetésemre: verseskötete, benne a Fekete lovak...-kal, mert természetszerűleg rögtön azt kerestem, s hál’istennek, meg is találtam benne. Meglepődésem oka az volt, hogy Karcsi - kezdeti lírikusi  lépései után -, úgy tudtam, teljesen felhagyott a verssel, a hatvanas évek végétől már kizárólag csak prózát: novellát, vallomásos, illetve szatirikus prózát, regényt, publicisztikát tett közzé, persze, ezeket sem túl sűrűn, nagy-nagy hallgatások, kerülőutak, készülődések és zsákutcák közbeiktatódásával. Meg aztán - különösen első prózaírói sikerei, az Ella Mari magánügye és A kalauznő című elbeszélései után - egyre inkább hajlani kezdtem arra a mások részéről is hangot kapott vélekedésre, hogy Karcsi eredendően epikus alkat, s a leginkább testhez álló műnem számára a lassan hömpölygő, szemlélődő-nézelődő-mélázgató-tébláboló alakjainak megfelelő teret és időt biztosító próza. Szociográfikus pontosság, aprólékos és hiteles lélekrajz, fogékonyság a drámai helyzetekre, az élet elesettjei és balekjei iránti rokonszenv, komótos járású, bár egyre hajlékonyabb és egyre bonyolultabb dolgokat bekeríteni képes nyelv - ezekben a tulajdonságaiban rejlett legjobb írásai ereje, habár valószínűleg visszafogni is ugyanezek fogták vissza olykor. A legelején, 1972-ben, a Fekete szél című antológia megjelenése idején még úgy látszott: Karcsi akár nemzedéke egyik meghatározó alkotója is lehetne - nem volt kritika és kritikus, amely az Ella Mari...-t ne a kérdéses antológia legjobb darabjai között, azaz ne Kovács Magda és Bereck József írásai mellett emlegette volna, de barátomat mintha zavarta s elbizonytalanította volna a fény, csak hunyorgott, s meglehetősen esetlen mozgással csak tappogott hosszú ideig, s még azt is elrontotta, amit nála csak kevesen ismertek alaposabban, s amihez csak keveseknek volt több eszközük, mint neki. Mire első önálló kötete, a Magánügyek jó tíz évvel az antológia megjelenése után napvilágot látott - ráadásul a második könyvére is újabb évtizedet kellett várni -, kiderült, hogy már rég messze az a vonat, melynek reményteljes utasai között joggal ott lehetett volna ő is. De akinek nem fekszik a 100 méter, hosszú távon még kifuthatja magát. S Karcsi, szerencsére, nem adta föl: rótta s máig is rója a köröket hittel, becsülettel (a kilencvenes évek közepén kiadott Voltam Európában című publicisztikai kötete és a Sötét verem című kisregénye mondatja velem, hogy: szerencsére). Mészáros Károly legjobb formáját a szemlélődésben találta meg: külön-külön szemügyre vesz, s hosszasan nézeget minden kavicsdarabot, minden fűszálat, s ami másnak nem mond semmit, ami unalmas egyformaságnak tűnik, az az ő számára a formák megismételhetetlen változatossága, a színek, árnyalatok kimeríthetetlen gazdagsága: ezernyi titok, milliónyi egyszeri tünemény.
     A verseskötetének a Megyek utánad címet adta. Aligha lehetett volna hozzá illőbb címet találni ennek a kis könyvecskének (az alcíme: Szerelmes versek 1962-1999 - kissé megtévesztő, s inkább csak lehetséges olvasói egy csoportjának kezét keresi, semmint hogy e jelzőt rá lehetne illeszteni a kötet valamennyi opusára). Barátom a nők között is azzal a naiv hittel és tisztasággal téblábolta végig az életét, mely eddigi, egy híján hatvan esztendejének más vonatkozásban is minden léptét, mozdulatát jellemzi. Ideálképeket, eszményeket keres minduntalan, s a valósággal való szembesülése rendszerint fájdalmas csalódottsággal végződik. Mészáros Károly lírája is ugyanolyan halk szavú, mint prózája; a magasságok csodálata helyett a mélységek fölé hajol; a lelemények és tornamutatványok akrobatikája helyett az észrevehetetlen rezdülések vonzzák. S haladéktalanul korrigálnom kell, amint az imént Karcsi epikus alkatáról írtam. Pontosabban: az csak a prózájára vonatkozik - prózai munkáit valóban egy vérbeli epikus írja. De - a Megyek utánad a bizonyság rá - él benne egy vérbeli költő is, s a kettőt külön kell választanunk egymástól. Azaz, versei nem a prózaíró lírai kitérői, miként prózai írásaiba sem engedi belekotyogni a költőt. Amikor prózát ír: epikus, amikor verset: lírikus - s már önmagában ez sem kis tudatosságra és (ön)fegyelemre vall a részéről (különösen mostanság, amikor a műnemek egyetlen íráson belüli szándékolt keverésének nem ritka esetben csupán azt az egyetlen magyarázatát leljük, hogy írójuk igazából nincs tisztában egyik törvényszerűségeivel sem). Persze, hazudnék s barátommal szemben is igazságtalan lennék, ha iránta való megbocsátható elfogultságomban most azt állítanám, hogy a Megyek utánad csupa gondolatilag súlyos, poétikailag kiérlelt, hibátlan darabból áll. Az is meggyőződésem azonban, hogy a kötet olyan versei, mint a már említett Fekete lovak futnak mellett az Éjjel a hídon és a Téli szerelmes ének még 1963-ból, az Egyszerű lány a szeretőm (1964-ből), a S feléd fordult (1966-ból), a Mint a vér (1967-ből), a Ha meghalok (1968-ból), az Idegen földön (1970-ből), az Éjszakai csendben (ez már valóban egyértelműen szerelmes vers, 1992-ből) vagy az 1997-es Töredék nem véletlen rátalálások csupán, hanem igazi, a szó legjobb értelmében vett, költő-teremtette, tudatos megformálások (s mind bekerülhetnének a fentebb emlegetett virtuális antológiába is). Az alakítás tudatosságát jelzik többek között ezen opusok, mindig a születendő vers kívánalmaihoz, elvárásaihoz igazított formai sokféleség is (sőt, megkockáztatnám, Mészáros Károly nagyobb bátorsággal és biztonsággal válogat a vers kínálta lehetőségek között, mint amilyennel epikájában a prózai műfajokkal élni tud). A Megyek utánad lírai hőse álom és ébrenlét határán, a kettő közötti pengeélnyi mezsgyén lelte meg a számára legmegfelelőbb életteret, így lehetséges, hogy tekintetét egyaránt rajta tudja tartani mindenen, ami a létnek akár az egyik, akár e másik tartományában történik. Kicsit Szindbád-szerű figura ő: mosolygunk esettségén, ábrándos tekintetén, de irigyeljük is egyúttal, mert olyan titkok, bölcsességek tudója, melyeknek mi a legtöbbször a közelükbe se juthatunk. Tekintetével a mennyek felé fordul, de a valóságban a poklokat járja. Játékos könnyedséggel, póztalan egyszerűséggel tud énekelni egyfelől - "Egyszerű lány a szeretőm / még nem látta soha a tengert / És Párizst sem meg New-Yorkot / Nem beszél németül spanyolul se tud / De azért a szépről álmodik // Egyszerű lány a szeretőm / Átfogja forrón a nyakam / Ha ünnepnap hozzá utazom / Vékony de oly erős mint a szél / Mely korbácsolja a hullámokat..." -, hogy János evangélista Jelenéseibe illő víziót festve az ember kozmikus elmagányosodásáról, szelíd bölcsességgel békéljen meg sorsa fölött ("4. / kinőtt ruháink / bennünk gyalogolnak / szemünkből kiégtek / az elárvult holdak // 5. / magamhoz visszatértem / mélyebbek a csontok / kérődzve is éltem / néha már mosolygok"). 
 

A színész

Ha színészekről, színészetről gondolkodom, mindig Gyökeres György barátom egyik régebbi, ám rendkívül jellemző fotóját látom magam előtt. A képen egy színházterem üres nézőtere látható, néptelen széksorok síri csendjével, de ezt a már-már létezésen túli nyugalmat mégis megtöri valaki, az üres nézőtér valamelyik középső sorában, az előtte levő szék támlájára dőlve mégis ül valaki, beburkolózva legteljesebb magányosságába, s elme-rengve szemléli: mi történik a világban - mi történik a színpadon. A kép címe - mintha csak egy végzetesen és végletesen fordított helyzetre akarna utalni, mintha a világ egyszerre valós és egyszerre abszurd voltára kívánna célozni - : A színész. A férfi pedig, aki e beszélő helyzethez a fényképen a testét, életét kölcsönzi: Dráfi Mátyás.
     Számomra a színész-lét beszédes metaforáját, kettős egységét, legteljesebb ellentmondását jelenti ez a kép: a komédiás fajzat reflektorfényben is kozmikussá növekvő magányosságát, az alkotó magára hagyatottságát, aki - mit számít: fényben-e vagy árnyékban, a színpadon-e vagy a nézőtéren - végső soron egyedül csak magára utaltatott a teremtésben. Számomra a Színészt - így, nagy Sz-szel - jelenti Dráfi Mátyás, aki azért lett színész, mert minden, ami a Teremtésben előtte volt, oda irányult, hogy ő az legyen. 
Négy évtizede van a pályán (színpadon ennél is régebben). Ez alatt a négy évtized alatt volt Moór Károly (a Haramiákból), Benvolio (a Rómeó és Júliából), John Proctor (A salemi boszorkányokból), Husz János (az Isten, császár, parasztban), volt Madách, Lucifer, Othello, Kreón, Kolhaas Mihály, Coriolanus, Tiborc, Báthory István, de volt Ludas Matyi, Svejk, a Revizor Polgármestere, A beszélő köntős Lestyák Mihálya, volt Peachum (Koldusopera), Diadalov (Gőzfürdő), Doc a West Side Storyból, s Tevje is, a tejesember. Világokat teremtett körénk, s népesebbé tette a világunkat. De nemcsak népesebbé: tartalmasabbá, mozgalmasabbá, igazabbá, elviselhetőbbé - azaz: élhetőbbé is. Rangot adott a színészetnek, rangot adott annak a (szűkebb) közösségnek, amelynek tagja, s mércévé, védjeggyé - a minőség, az igényesség, a tartás védjegyévé - tette a Dráfi Mátyás nevet. Személye által a (cseh)szlovákiai magyar színjátszásból távolabbi viszonyí-tási pontok, tágabbi összefüggések felé nyílik tér, s az egyetemesség fuvallata áramlik be ebbe az olykor bizony meglehetősen áporodott levegőjű provinciába.
     Magányról, magára hagyatottságról beszéltem az imént. Teremteni, igazán érvényes világokat létrehozni csak a semmivel szembesülve lehet. De Dráfi Mátyás a közösség embere is. A kezdetektől fogva az: gondoljunk csak arra, micsoda lendületet jelentett az ő és társai megjelenése a csehszlovákiai magyar színpadon a hatvanas évek első felében. Gondoljunk csak rövid, de annál súlyosabb időszakban vállalt színigazgatói tevé-kenységére, gondoljunk csak az előadóművészre, a színészpedagógusra, a rendezőre, a népművelőre; a behódolástól, a langyosságtól való elhatárolódására a husáki posztsztálinista konszolidáció legsötétebb éveiben, vagy arra, hányszor múlott a (cseh)szlovákiai magyar színészetben a minőség ügye azon, hogy Dráfi Mátyás hova áll, s mennyit lendít rajta.
     A hozzá hasonló kvalitású magyar színészek az ő életkorában már teljes joggal a Kossuth-díjra aspirálnak. Dráfi Mátyásnak azonban nemhogy Kossuth-díja, hanem még Jászai Mari-díja sincs. Dráfi Mátyásnak ugyanis egy hibája van: csupán nagy magyar színész, de nem magyarországi. A magyar színészvilág és színházi szakma önmagát minősíti ezzel, s nem Dráfi Mátyást. Kíváncsi vagyok azonban arra, hogyan fog majd a szakma e tekintetben (is) a jövő előtt elszámolni. Nehéz dolga lesz, annyi bizonyos. (Hiszen napnál világosabb, hogy nem lehet mindent a státustörvény eddigi hiányára fogni...)
     Ettől függetlenül a nap továbbra is süt az égen, továbbra is zöld a fű, kék az ég, villog számítógépünk képernyőjén a kurzor, tehát a világ halad a maga útján és a maga dolga szerint, s nekem továbbra is meggyőződésem, hogy Dráfi Mátyást nem mindennapi színészi képességgel áldotta meg a sors, s ezt nem azért vallom, mert a miénk, hanem mert tudom: milyen jó komédiás.
     Dráfi Mátyás - színész, magyar színész, szlovákiai magyar színész, komáromi színész. A komáromi magyar nyelvű színjátszás egy esztendő híján százkilencven esztendős múltra tekint vissza. Volt idő, amikor a legfontosabb magyarországi játszóhelyek közé tartozott, s mostanra, az 1990-es évek első felében, derekán újra visszanyerni látszott valamit régi rangjából a magyar színházi életben. Az említett közel két évszázad alatt a magyar színháztörténet múlhatatlan érdemeket szerzett alakjai fordultak meg a komáromi játékhelyeken. Már Benke József - Jókai Mór apósa lett később - 1811-es társulatában is olyan neveket találunk, mint Láng Ádámét, Balog Istvánét, Murányi Zsigmondét, Murányiné Lefévre Terézét vagy a tizennyolc éves Schenbach Rózáét, aki később Déryné néven lett a magyar színészet állócsillagává. De idézzük fel az utánuk következők közül Kultsár István, Kilényi Dávid, Komlóssy Ferenc, Pály Elek, Egressy Béni, Megyery Károly, Szentpétery Zsigmond, Lendvay Márton, Lendvayné Hivatal Anikó, Blaha Lujza, Kassai Vidor, Beöthy Gábor, Lászi Vilmos, Latabár Árpád, Ujházy Ede, s a vidéki színészet jeles direktorai: Komjáthy János, Faragó Ödön, Földes Dezső nevét, de akár a közvetlenül Dráfi előtt járó komáromiakét: Király Dezsőét, Korai Ferencét, Palotás Gabiét, Udvardy Annáét is - és máris fogalmat alkothatunk arról, mit is jelenthet komáromi színésznek lenni.
     A százkilencven évből negyven: Dráfi Mátyásé. E négy évtized alatt neki sem adatott más feladatul, mint elődeinek - sokszor az övékénél szemernyivel sem jobb körülmények között - : rangot adni egy nyelvnek, hitelt a művészeti ágak talán legnehezebbikének, legösszetettebbjének, s táplálni a hitet az emberekben, hogy élni nemcsak kell, hanem érdemes, hogy embernek lenni - nemcsak a természet kaján játéka velünk, hanem áldottan, átkozottan - csodálatos feladat.
 

Mű-elemzés

Az ember elegy. Testinek, szelleminek és transzcendensnek - testin és szelemin túlinak - az elegye.
     Megkérdeztem valakit futamaimról. Azt mondta: ő a filozofikusabb részeket kedveli. Amire azt feleltem: én is.
     De.
     S mint általában, most is ez a de a lényeg.
     Az ember lába bokáig/térdig a sárban (porban, mocsokban) - de mondhatnám így is: a történetben -, ám fejével a fellegekbe ér. Az ember tulajdonképpen a népi mitológia világfája. Gyökerei az alsó világhoz kötik, törzse a középső világban terebélyesedik, lombja a felső világban bomlik ki. Mondanom sem kell: nem kedvelem az epikumot. Egy kalandleírásban az ember nem kalandozhat szabadon. Köti őt a kaland logikája. A szabadságot a gondolatok-képzettársítások fecskesuhanása adja, a siklósikkanású cselekmény- és síkváltások, a hangütések váratlan váltakozása, a ha-akarom-széles-sodrású s ha-szükséges-gyors-merítésű dinamikája jelenti. A vaskos és a légies egysége, az ilyen-is-olyan-is összetartozása.
     Van, ami lassan indul, s araszolgatva-körülményeskedve jut el a mozgalmas-villogó végkifejletig. Van, ami egyetlen suhintás, villámcikkanás, villanatnyi fény, s már vége is. Van, ami kecses tánc, csupa lejtés, zsongás-bongás, érzelmes hozzásímulás, gyors eltávolodás, szédítő perdület, s rá megint andalító azonosulás a másikkal (adott esetben az írás tárgyával).
     Ez vagyok én.
     S én a művem vagyok.