|
TÓTH
LÁSZLÓ
Futamok
Nyárvég
Futam
fn 1. Zene Hangoknak (átvezető szerepű) gyors egymásutánja.
Halk ~ok. 2. Sp. Részletekben, csoportokban rendezett gyorsasági
versenyben egy rész. Selejtező ~ok. 3. Régi irod. Futás,
roham.
"A dolgok másodszorra
kezdődnek. Azzal, hogy megismétlődnek - hogy újra látod, megint hallod
ugyanazt."
(Ottlik Géza)
Szökés
Tetszetős kis könyvecske került hozzám
a minap a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó jóvoltából. Szerzője: Mila Haugová
szlovák költő, s ha most egy szokványos zsurnalisztikai fordulattal akarnám
folytatni, azt írnám: az Őzgerinc - ez a kötet címe - a kortárs
szlovák líra legfrissebb eredményeit képviseli. S valamiképpen azt is belevenném
szerényke tudósításomba, hogy a magyar könyvkiadás végre rászánta magát,
hogy valamicskét törlesszen a költővel szembeni adósságaiból, ugyanis Haugová,
ma a magyar költészet Vojtech Kondrót melletti legjelesebb szlovák tolmácsolója
(tudomásom szerint éppen egy Pilinszky-kötettel készül kirukkolni a közeljövőben).
Jellemző egyébként, hogy a magyar irodalmi diplomácia - van ilyen egyáltalán,
s nemcsak minden esetben személyre (horribile dictu: személyes érdekekre)
szabott irodalmi önképviselet? - mennyire nem vett mégcsak tudomást sem
a személyéről, munkálkodásáról (emlékezetem szerint az eddigi egyetlen
hivatalos magyarországi szereplése, egy magyar irodalmi folyóirat általi
vendégül látása megint csak ahhoz az Új Forráshoz köthető, melynek
a hetvenes-nyolcvanas években bizonyos vonatkozásokban vállalt kezdeményező
szerepét eddigi futamaimban is nemegyszer kiemeltem már). Igaz,
Haugová sem mutogatta magát különösképpen, s hát a magyar nyelv és irodalom
műfordítói működésének nem is az egyetlen területe (a mienken kívül angol,
német, japán irodalmat is fordít). Valami mozdulni látszik tehát.
Mila Haugová
magyar recepcióját illetően - vélhetnénk - a műfordítás-irodalom mégiscsak
törlesztett valamicskét a vele szembeni adósságaiból (folyóiratbeli publikációkból,
antológiabeli szereplésekből, például az általam készített A kétfejű
macskából azért eddig is ismerhető volt a neve).
Csakhogy a
dolog mégsem ilyen egyszerű.
Az Őzgerinc
ugyanis a költő magyarul írt verseit tartalmazza. De ezt a mondatot
bővített formájában is papírra vethetném: a Budapesten született szlovák
költő magyarul - azaz, ha jól tudom: anyanyelvén - írt verseit, mert Mila
Haugová valóban a magyar fővárosban született, s nyelvünket - ha emlékezetem
ezúttal sem űz csúfos játékot velem - az első szavaiként tanulta meg édesanyjától.
Az Őzgerincet tehát ilyen értelemben köszönthetnénk a mai magyar
költészet egyik figyelemreméltó alkotásaként is, miként a magam részéről
ezt, most, íme, meg is teszem. (De Haugová példája mellett említhetném
a többkönyves kitűnő szlovák költő-irodalomtudós-esztéta Peter Macsovszkyét
- Macsovszky Péterét - is, aki a két évvel ezelőtti Álbonctan után
az idei Ünnepi Könyvhétre, Kivéve címmel, immár a második magyarul
írt verseskönyvét jelentette meg, szintén a Kalligram Könyvkiadónál.
Haugová -
és Macsovszky - példája kérdések sorát veti fel.
De hozzájuk
sorolhatnám - ezzel egyúttal egy kanyargós kitérőt is téve - a (szlovákiai)
magyar Farnbauer Gáborét is, aki két verseskötet után, a kilencvenes évek
első felében Az ibolya illata című "gondolatregényével" vert néhány
hullámot a magyar irodalomban. Történt ugyanis, hogy az egyik szlovák irodalmi
lap, a Romboid - amelynek történetesen Haugová is szerkesztője
volt - szlovákul is be kívánta volna mutatni ezt a különleges, nyelvileg
is egyedi művet olvasóinak, nem találván azonban hozzá alkalmas fordítót,
magát a szlovákot anyanyelvi szinten beszélő szerzőt kérte meg műve átültetésére.
Farnbauer azonban nem vacakolt sokat az amúgy is lehetetlennek látszó feladattal
- más struktúrát kínált művének a magyar nyelv, és más struktúrát kívánt
volna meg tőle a szlovák -, fogta magát, s Ako keby (Mintha)
címmel a kérdéses folyóiratnak megírt egy részt Az ibolya illata
szlovák megfelelőjéből (nem tudom másképp nevezni). De ezzel a bonyodalomnak
még nincs vége. Tőzsér Árpád, aki ugyancsak mindkét nyelvben tökéletesen
otthon van, s akkoriban a pozsonyi Irodalmi Szemle főszerkesztője
volt, felfigyelt a különös metamorfózisra, s autentikus szlovák irodalmi
alkotásnak fogván föl azt, lefordította lapjának az Ako kebyt. Farnbauer,
amikor Az ibolya illata szlovákra való lefordítása kényszerének
nyomására az minthásodva s szlovákul szólalt meg benne, úgy fogta
föl az egészet, mint szökést egy másik nyelvbe, mint szökést "a nemzeti
összetartozás [de szövegéből rögvest kiderül: bármiféle összetartozás,
összetartozhatóság - T. L. megj.] jegyében kollektivizált és hiszterizált
lét nyomása alól", az individuum teljes felszabadulásának kísérletét. Más
megfogalmazásban: "Engem ne kollektivizáljatok se farnbauerként, se gáborként,
se férfiként, se ifjúként, se felnőttként, se angyalként, se ördögként,
sőt még magyarként, zsidóként, szlovákként és hottentottaként sem." A farnbaueri
gesztust a szöveghez kommentárt író szlovák értelmezője, Peter Michalovič
"az egyik nyelvnek a másik nyelv által feltett kérdéseinek" Roland Barhtes-i
fogalomkörébe tartozó meg-nyilvánulásaként Tőzsér Árpád ennél tovább megy,
s Farnbauer Gábor szökését nem egyszerűen egy másik nyelvbe, hanem egy
másik létezésbe való szökésként is értelmezi egyúttal. Umberto Eco tőzséri
értelmezésében: "...hogyha egy másik nyelven ugyanazt a magamat mondom, az
már nem ugyanaz a magam." (Nem tartozik szorosan e futamom tárgyához
a műfordító dilemmája, hogy joga van-e egy szöveget visszatranszponálnia
abba a nyelvbe, pontosabban: abba a létezésbe, melyből a szerző egy másikba
szökött át. Ezért ezzel kapcsolatban csak jelzem, hogy Tőzsér úgy
véli: műfordításában "egy harmadik létezés képződik meg". Azaz, műfordításában,
hite szerint, a farnbaueri szövegnek azt az alapjelentését villantja fel,
melyet "a létezések állandó meghaladásában vagy inkább levedlésében, ha
úgy tetszik: a létezés szabadságában" lehetne megjelölni.)
A létezések
emez állandó meghaladásában, levedlésében lehetne keresni Haugová vállalkozásának
lényegét is. Ha lehet egyáltalán vállalkozásról, pontosabban: ha egyáltalán
az ő vállalkozásáról lehet beszélni ebben az esetben. Kétséges ugyanis,
hogy bárki eldönthetné: milyen nyelven szólaljon meg benne a vers. A vers
is szabad entitás: feltehetően rajta múlik, kiben milyen nyelven, hangon
kíván/tud megszólalni. A nem létező keres így költőjében, illetve költője
által létezést magának, s szerencsés esetben költője személyiségének olyan,
mindaddig lefedett, mélyen fekvő rétegeit is ki tudja takarni, melyek a
poétát új, verse személyisége által beragyogott oldaláról mutatják meg.
Kölcsönös függőségről van itt szó: a vers megtes-tesülését nyeri el a költőben,
akinek viszont a létét - az alakváltások és személyiségmódosulások kegyelmi
állapota révén - megtöbbszörözi a vers. Haugová esetében mindezt még -
időleges?, egyszeri?, mostantól kezdve meg-megismétlődő? - nyelv- és kultúraváltása
is hatványozza. Ugyanis nem egyszerűen arról van itt szó, hogy a költő
a játék, a kísérlet kedvéért, képességei megmérettetése szándékával kipróbál
egy másik nyelvet, vagy mintegy tükörben, megnézi: milyennek mutatja őt
a másik nyelv. Nem is arról, hogy meglehetősen jól tudva valamely nyelven,
a saját addigi verseit lefordítja, korábbi verseinek világát átteszi a
szóban forgó nyelvbe. Az Őzgerinc költőjének szlovák és magyar versei
ha nem is egymástól diametriálisan eltérő, de azért jól felismerhetően
más-más létélményt mutatnak. Ez az eltérés pedig abból fakad, hogy a szóban
forgó két nyelvnek más és más a létélménye a költőben. Valamilyen módon
persze a szlovák költő Haugová előzménye a magyar költőnek, mint ahogy
magyar nyelvűsége is valamikor előzménye lehetett szlovák kultúrájúságának
(brrr!, micsoda szörnyszülött lett ez így), ám a magyar poéta az ő esetében
nem következik közvetlenül abból a szlovák alkotóból, akinek korábban megismerhettük
őt. Az Őzgerinc költője nem Mila Haugová szlovák költő verseit írja
tovább magyarul, s nem is Mila Haugová szlovák költő súgott az Őzgerinc
poétriájának. Vagy ha mégis, talán csak oly mértékben, mint amilyenben
minden tapasztaltabb poéta súgni igyekszik a nálánál tapasztalatlanabbnak,
aki viszont, saját jól felfogott érdekében, fél füllel egy kicsit az előtte
járókra is fülel. Másik fülével viszont erősen és kötelezően azt a belső
hangot figyeli, amelyet rajta kívül nem hallhat senki más. Nos, jól észrevehető
különbség van a szlovák költő és az Őzgerinc költőjének belső hangja
között, s ez a különbség teszi, hogy nem egyikük írta a másik verseit,
mert az csak közönséges utánzás lett volna. S bár mindkettőjük létélményei
nyilvánvalóan ugyanazok - vagy legalábbis ugyanazon tőről fakadnak -, kettőjük
fölfakadó nyelve és kultúrája éli meg s értelmezi másként az említett
azonosságokat. (Haugová erősen szenzualista ihletésű líráját évekkel ezelőtt
erőteljes nyelvalkímiai kísérletek színtereként jelöltem meg, őt
magát pedig azok közé a költők közé soroltam, akik nemcsak használják,
hanem teremtik is a nyelvet. Nos, az Őzgerinccel a költő a magyar
nyelvet teremtő költők közé is sikerrel sorakozott be.) Egyfajta identitásváltásnak
egyszer már tanúi lehettünk Mila Haugová pályáján. Közelebbről: pályája
elején, amikor - afféle női saulusi-paulusi átváltozásként - a költő Mila
Srnkovából Mila Haugová lett. Első verseskönyvét, a meglehetősen későn,
már harmincnyolc éves korában, 1980-ban kiadott Hrdzavá hlina (Rozsdaszín
agyag) címűt ugyanis poétriánk még Mila Srnkováként jegyezte, s a névváltozással
párhuzamosan határozott személyiségváltásra utaló hang- és látásmódosulás
is megfigyelhető volt nála. (Ne firtassuk most - behatóbb vizsgálatra lenne
szükség hozzá -, hogy melyik követelte ki magának a másikat.) E lényegi
jegy mellett azonban a Hrdzavá hlina költőjének neve most, Mila
Haugová, magyar verseskönyve címe felől nézve is - legalább egy villanásnyi
ideig - a látóterünkbe kell, hogy essék.
Az Őzgerinc címként ugyanis
többféleképpen értelmezhető. Elsődlegesen jelenthet, ugye, egy bizonyos
húsfélét, továbbá egy süteményfélét is, továbbá jelentheti azt a sütőformát,
melyben ez utóbbi készül, s végül magára isten e szerfölött kecses és kedves
teremtményére, annak töré-kenységére, sebezhetőségére vagy éppen eredendően
jellegzetes tartására is gondolhatunk e szó láttán. A szó első két jelentésének
erőltetése meglehetősen félrevihetne bennünket, ám a harmadik - a sütőformát
idéző - jelentés felől már bizonnyal közelebb tudnék jutni a kötethez,
a költőnőhöz, s valószínűleg a költészet és a költés egyik értelmezési
lehetőségéhez is (olyan keretnek fogva fel verseskötetet, versírást, költészetet,
mely új dimenziót, új létformát ad az addig csak a transzcendensben létezőnek).
Vagy maga a költő(nő) azonosítaná magát az őzzel, s mint alteregóját, magát
jelenítené meg őzként? (Ez utóbbi értelmezésre indíthatja az embert a költőnő
első kötetét jegyző nevének, őz, őzike jelentése is. Anélkül, hogy egy
pillanatra is megfordulna a fejemben ama feltételezés erőltetése, hogy
magyar nyelven írt verseskönyvével Haugová netán önmaga kezdeteihez, konkrétan
Mila Srnkovához kívánna visszanyúlni, ami poétikai értelemben ráadásul
még botorság is volna.) Netán maga a címadó vers adhat támpontot a kötetcím
hordozta jelentésrétegek egyikének megragadásához? Hajoljunk közelebb ehhez
a "...mennyiben felelős másokért..." mottóval - nulladik sorral? - induló opushoz:
körbe zárt testgondolat
(amit nem látok,
nem létezik), a világ szárnyaira
dől, bezáródik
a tér tekintete, nincs olyan hely,
ahonnan
ne látnának (változasd meg az életed)
...másra emlékezni... gyíknyelv, növényembrió,
őzgerinc...csend... csak Isten lélegzete,
imádság... digitális növény, fény,
víz
láthatár nélkül...
végső kimerülés
és a repülésre gondol
A vers, látható: színtiszta dráma. Nemcsak
létérzékelésében egyértelműen drámai, szakaszolásában-szerkezetében is
a klasszikus drámai hagyományokig nyúlik vissza. Az első szakasz tragikus
kilátástalanság-, illetve bezártságélményét, végzetes megsebzettség-tudatát,
zsákutca-vízióját a második szakasz első részének paradicsomi harmóniája,
édenkerti flórája és faunája, az ember teremtése előtti csendje, Istennek
a világot átható lélegzete ellenpontozza, amire a bűnbeesés, a kiűzettetés
traumatikus létélménye, a technikai civilizáció jövőtlenségének, láthatár-nélküliségének
látomása felel, hogy aztán az egész valamiféle repülés-, lebegés-, testnélküliség-kívánás
- az eszményi, a tökéletes vágyának - katarzisában oldódjon fel. Döntő
szó, brilliáns nyelvi és bölcseleti lelemény ebben a versben a testgondolat,
mely a maga kettősségével egyértelműen emberlétünk lényegére utal: egyszerre
vagyunk anyag és szellem (sőt, mondja a költőnő, nézi a szellem
is egy másik teste), s az őzgerinc is ilyen, az anyagból
valót és az éterit egyszerre jelentő testgondolat (másutt: testlitánia,
testvers, sőt, ad absurdum: génszöveg) lehet. [De a rózsadér,
a szómadarak levegőege, a halál köldökzsinórja ugyanezt
a kettősséget - lángolás és kihűlés, (földhöz) kötöttség és (a földtől
való) elszakadás, születés és elmúlás kettős egységét - érzékelteti.] Ráadásul
az őzgerinc valamiképpen az egész kötetnek is a gerincét adja, s
szinte a könyv központi idegrendszerét magában rejtve, a legváratlanabb
helyeken láthatóvá válva , végighullámzik rajta. Világérzékelésünk is megváltozik
e könyv verseitől: talán mintha a körülöttünk levőt is egy őz szemével
észlelnénk, egy őz érzékeivel, ideg-rendszerével érzékelnénk; Haugová
verseinek lírai hőse animálisan tiszta, növényien egyszerű és ártatlan
lény, angyali teremtmény, melyet - akit? - minduntalan felsért, megsebez
az általa körbelebegett táj (ahogy az Ahol nincs semmi, ott van a fényben
írja: "Az angyal még repül, / de már horzsolja a táj"). Az Őzgerinc
egyetlen vibrálás, szüntelen figyelés, felfokozott létre-összpontosítottság;
távol van tőle minden melankólia, csendes szemlélődés; csöndjei elektromos
feszültséggel teliek, elhallgatásai vészjósló szakadékok, ahova olvasóit
is magával rántja. Kíméletlen önelemzései aprólékos lételemzések, mikroszkopikus
sorsvizsgálatok; ontologikus fogantatású minden sora, de mintha valamiféleképpen
végzetszerűen lenne az. Kasszandra tekintete rajtunk ezekben a versekben,
a görög tragédiák véres lapjai peregnek előttünk, a létbe-vetettség tragikus
életérzésének tökéletes kiteljesedését éljük s értjük meg itt. Minden kép,
minden látvány, minden érzékelés ezeken az oldalakon; az Őzgerinc
a szenzibilitás felső foka. Más életművet épít annyi érzékelésből, tapasztalásból,
amennyi Haugová magyar kötetének százvalahány oldalán összesűrűsödik. Ettől
azonban egy pillanatig sem lesz pazarló, túlzsúfolt, a dolgoknak a sűrűsége,
a tömege nő meg itt, mint a kozmikus fekete lyukban. Ugyanakkor a meg-komponáltságnak
is iskolapéldáját adja a költőnő ezzel a kötetével, melyben minden mindennel
összefügg; előreugrások és visszautalások sorjáznak benne számlálatlanul;
itt felsejlik egy motívum, amott kibomlik; egy-egy téma több szólamon is
végigvonul; amit egyszer már értelmeztünk benne, az oldalakkal később árnyalódik,
vagy teljesen átértelmeződik, hogy aztán, sorokkal odébb, megint az eredeti
értelmezésre hajoljunk; egyszóval: tökéletesen zárt zenei kompozíció az
Őzgerinc, melyen belül azonban kozmikus tágasságok nyílnak, s a
végességet az időtlenség dimenzióiba emeli át. S ez mégiscsak kivillant
némi kis reménysugarat a reménytelenségnek, a kilátástalanságnak az alól
a sűrű szövésű, sötét szövete alól, mely Haugová opusaira ráfeszül: "...nem
tudok jobbat, mint élni..." - mondja egyik versének zárlata, s ebbe belekapaszkodhatunk,
mert bár nem azt erőlteti itt, hogy élni jó, azt azonban egyértelművé
teszi: végig kell csinálni. Mint valamely virág, mint az őz... s akkor
talán abban a kegyelemben részesülünk, hogy hallani vélhetjük Isten
lélegzetét...
Fekete lovak
Költőtanonc koromban, amikor lázas szemmel
vizslattam jobbra, balra, elleshető mintákat keresve, irigykedve, ugyanekkor
nem kis tisztelettel tekintgettem azokra a velem egyívású (nem ritkán:
egyivású) vagy nálam mindössze egy-két évvel idősebb suhancokra és leányzókra
is, akik már túljutottak első megjelenésük Rubiconján. Képeket, sorokat,
verseket emelgettem ki magamnak az újságok versanyagából, s ezekre figyelmezve
kerestem próbálkozásaim irányát. Sok közülük három-három és fél évtized
távolából, még ma is fel-feldereng bennem - van ilyen őskövületem, archeopterix-lenyomatom
Németh Pistától, Szitási Feritől, Mikola Anikótól, Keszeli Feritől, Varga
Imrétől, Varga Erzsitől, Kulcsár Feritől (későbbi egyszemű éjszakás nemzedéktársaimtól),
de azoktól: Bánó Miklóstól, Mészáros Jánostól, Cilling Erzsébettől is,
akik végül is nem jutottak el első kötetükig - ; közülük egyet különösen
szerettem, s anélkül, hogy időt szántam volna a megtanulására, első olvasás
után kívülről fújtam, és az összes közül a legtovább maradt meg egyre porózusabb
emlékezetemben. Fekete lovak futnak a címe;
ideírom az egészet:
mindennap újra
mindennap újra
ugyanaz a kép
ugyanaz a kín
gyereket hajszol
szelet eszik
ó te messze ringó
csupa hinár
csupa nedv
láz lobogtat
tat tat
csecsemőkorod éled
hangod csupa hang
oát mondsz oát
törpülünk
csak a vágy
nő óriássá
nem bírja testünk
lóg a nyála
kifröccsen gombás
forradása
mindennap ugyanúgy
ugyanaz a kín
ugyanaz a kép
fekete lovak futnak
az álmaink
A vers a pozsonyi Új Ifjúságban
jelent meg, 1967-ben, amikor érettségire készültem, s magam is kezdtem
már megtapasztalgatni a publikálás ízét; alatta (?) a szerző nevével: Bári
Károly. Elsősorban a vers ritmusa, dinamikája, akusztikája fogott meg,
melyet a rövid sorokba tördeltség látványa képileg is fölerősített, s úgy
hiszem, gondolat-ritmus-kép példaszerű egysége máig érvényessé teszi ezt
az opust, s akár nemzedékem egyik alapversét, mindenkori antológiadarabját
is becsülhetnénk benne, ha lenne/lehetne valahol valami központi adatbank,
valamiféle egyetemes verstár, mely magában foglalna minden esztétikai értéket
képviselő szöveget. A szerző nevét eleinte nem sikerült azonosítanom, hiába
kerestem az akkoriban - a hatvanas évek derekán, második felében - előtóduló
szlovákiai magyar pályakezdők között, s úgy gondoltam, egy teljesen új,
talán nálam is fiatalabb próbálkozóról van szó. De aztán valahogy mégis
rájöttem, hogy a név álnév, a bári valószínűleg helységnevet takar,
s ha így van, akkor az nem lehet más, mint felbári vagy albári,
e két faluból viszont az időben csupán Mészáros Károly és Bereck József
írt, de az albári Bereck - akire a Károly név sem illett - csak
a prózán hegyezgette a tollát, míg a felbári Mészáros - itt a keresztnév
is passzolt -, kisebb prózai írásai mellett a versírással is kacérkodott.
Úgyhogy amikor egy-két év múlva Mészáros Karcsit személyesen is megismertem,
rögtön Bári Károly versével hozakodtam elő neki, amitől kétszeresen is
sikerült meghatódnia: először, mert valaki, már az utána jövők közül betéve
tudta a versét; másodszor, mert ez a valaki ráadásul fedőneve titkára is
rájött. Itt kezdődött valahol az azóta is tartó barátságunk, bár gondolom,
részéről nem ez a természetes emberi hiúságát valószínűleg kellemesen legyezgető
kis esetke volt az oka, hogy barátjául fogadott, sokkal inkább talán az,
amiért én is barátomul választottam őt: a kettőnk közti életkorbeli, tapasztalati
és alkati különbségek ellenére lénye emberileg olyan erővel ragadott meg,
amely az utóbbi években kegyetlenül ritkás találkozásaink ellenére sem
enged messzire távolodni tőle.
Mindez azért
jutott most eszembe, mert nemrég kezembe került új könyve - meglepetésemre:
verseskötete, benne a Fekete lovak...-kal, mert természetszerűleg
rögtön azt kerestem, s hál’istennek, meg is találtam benne. Meglepődésem
oka az volt, hogy Karcsi - kezdeti lírikusi lépései után -, úgy tudtam,
teljesen felhagyott a verssel, a hatvanas évek végétől már kizárólag csak
prózát: novellát, vallomásos, illetve szatirikus prózát, regényt, publicisztikát
tett közzé, persze, ezeket sem túl sűrűn, nagy-nagy hallgatások, kerülőutak,
készülődések és zsákutcák közbeiktatódásával. Meg aztán - különösen első
prózaírói sikerei, az Ella Mari magánügye és A kalauznő című
elbeszélései után - egyre inkább hajlani kezdtem arra a mások részéről
is hangot kapott vélekedésre, hogy Karcsi eredendően epikus alkat, s a
leginkább testhez álló műnem számára a lassan hömpölygő, szemlélődő-nézelődő-mélázgató-tébláboló
alakjainak megfelelő teret és időt biztosító próza. Szociográfikus pontosság,
aprólékos és hiteles lélekrajz, fogékonyság a drámai helyzetekre, az élet
elesettjei és balekjei iránti rokonszenv, komótos járású, bár egyre hajlékonyabb
és egyre bonyolultabb dolgokat bekeríteni képes nyelv - ezekben a tulajdonságaiban
rejlett legjobb írásai ereje, habár valószínűleg visszafogni is ugyanezek
fogták vissza olykor. A legelején, 1972-ben, a Fekete szél című
antológia megjelenése idején még úgy látszott: Karcsi akár nemzedéke egyik
meghatározó alkotója is lehetne - nem volt kritika és kritikus, amely az
Ella Mari...-t ne a kérdéses antológia legjobb darabjai között, azaz
ne Kovács Magda és Bereck József írásai mellett emlegette volna, de barátomat
mintha zavarta s elbizonytalanította volna a fény, csak hunyorgott, s meglehetősen
esetlen mozgással csak tappogott hosszú ideig, s még azt is elrontotta,
amit nála csak kevesen ismertek alaposabban, s amihez csak keveseknek volt
több eszközük, mint neki. Mire első önálló kötete, a Magánügyek
jó tíz évvel az antológia megjelenése után napvilágot látott - ráadásul
a második könyvére is újabb évtizedet kellett várni -, kiderült, hogy már
rég messze az a vonat, melynek reményteljes utasai között joggal ott lehetett
volna ő is. De akinek nem fekszik a 100 méter, hosszú távon még kifuthatja
magát. S Karcsi, szerencsére, nem adta föl: rótta s máig is rója a köröket
hittel, becsülettel (a kilencvenes évek közepén kiadott Voltam Európában
című publicisztikai kötete és a Sötét verem című kisregénye mondatja
velem, hogy: szerencsére). Mészáros Károly legjobb formáját a szemlélődésben
találta meg: külön-külön szemügyre vesz, s hosszasan nézeget minden kavicsdarabot,
minden fűszálat, s ami másnak nem mond semmit, ami unalmas egyformaságnak
tűnik, az az ő számára a formák megismételhetetlen változatossága, a színek,
árnyalatok kimeríthetetlen gazdagsága: ezernyi titok, milliónyi egyszeri
tünemény.
A verseskötetének
a Megyek utánad címet adta. Aligha lehetett volna hozzá illőbb címet
találni ennek a kis könyvecskének (az alcíme: Szerelmes versek 1962-1999
- kissé megtévesztő, s inkább csak lehetséges olvasói egy csoportjának
kezét keresi, semmint hogy e jelzőt rá lehetne illeszteni a kötet valamennyi
opusára). Barátom a nők között is azzal a naiv hittel és tisztasággal téblábolta
végig az életét, mely eddigi, egy híján hatvan esztendejének más vonatkozásban
is minden léptét, mozdulatát jellemzi. Ideálképeket, eszményeket keres
minduntalan, s a valósággal való szembesülése rendszerint fájdalmas csalódottsággal
végződik. Mészáros Károly lírája is ugyanolyan halk szavú, mint prózája;
a magasságok csodálata helyett a mélységek fölé hajol; a lelemények és
tornamutatványok akrobatikája helyett az észrevehetetlen rezdülések vonzzák.
S haladéktalanul korrigálnom kell, amint az imént Karcsi epikus alkatáról
írtam. Pontosabban: az csak a prózájára vonatkozik - prózai munkáit valóban
egy vérbeli epikus írja. De - a Megyek utánad a bizonyság rá - él
benne egy vérbeli költő is, s a kettőt külön kell választanunk egymástól.
Azaz, versei nem a prózaíró lírai kitérői, miként prózai írásaiba sem engedi
belekotyogni a költőt. Amikor prózát ír: epikus, amikor verset: lírikus
- s már önmagában ez sem kis tudatosságra és (ön)fegyelemre vall a részéről
(különösen mostanság, amikor a műnemek egyetlen íráson belüli szándékolt
keverésének nem ritka esetben csupán azt az egyetlen magyarázatát leljük,
hogy írójuk igazából nincs tisztában egyik törvényszerűségeivel sem). Persze,
hazudnék s barátommal szemben is igazságtalan lennék, ha iránta való megbocsátható
elfogultságomban most azt állítanám, hogy a Megyek utánad csupa
gondolatilag súlyos, poétikailag kiérlelt, hibátlan darabból áll. Az is
meggyőződésem azonban, hogy a kötet olyan versei, mint a már említett Fekete
lovak futnak mellett az Éjjel a hídon és a Téli szerelmes
ének még 1963-ból, az Egyszerű lány a szeretőm (1964-ből), a
S feléd fordult (1966-ból), a Mint a vér (1967-ből), a Ha
meghalok (1968-ból), az Idegen földön (1970-ből), az Éjszakai
csendben (ez már valóban egyértelműen szerelmes vers, 1992-ből) vagy
az 1997-es Töredék nem véletlen rátalálások csupán, hanem igazi,
a szó legjobb értelmében vett, költő-teremtette, tudatos megformálások
(s mind bekerülhetnének a fentebb emlegetett virtuális antológiába is).
Az alakítás tudatosságát jelzik többek között ezen opusok, mindig
a születendő vers kívánalmaihoz, elvárásaihoz igazított formai
sokféleség is (sőt, megkockáztatnám, Mészáros Károly nagyobb bátorsággal
és biztonsággal válogat a vers kínálta lehetőségek között, mint amilyennel
epikájában a prózai műfajokkal élni tud). A Megyek utánad lírai
hőse álom és ébrenlét határán, a kettő közötti pengeélnyi mezsgyén lelte
meg a számára legmegfelelőbb életteret, így lehetséges, hogy tekintetét
egyaránt rajta tudja tartani mindenen, ami a létnek akár az egyik, akár
e másik tartományában történik. Kicsit Szindbád-szerű figura ő: mosolygunk
esettségén, ábrándos tekintetén, de irigyeljük is egyúttal, mert olyan
titkok, bölcsességek tudója, melyeknek mi a legtöbbször a közelükbe se
juthatunk. Tekintetével a mennyek felé fordul, de a valóságban a poklokat
járja. Játékos könnyedséggel, póztalan egyszerűséggel tud énekelni egyfelől
- "Egyszerű lány a szeretőm / még nem látta soha a tengert / És Párizst
sem meg New-Yorkot / Nem beszél németül spanyolul se tud / De azért a szépről
álmodik // Egyszerű lány a szeretőm / Átfogja forrón a nyakam / Ha ünnepnap
hozzá utazom / Vékony de oly erős mint a szél / Mely korbácsolja a hullámokat..."
-, hogy János evangélista Jelenéseibe illő víziót festve az ember
kozmikus elmagányosodásáról, szelíd bölcsességgel békéljen meg sorsa fölött
("4. / kinőtt ruháink / bennünk gyalogolnak / szemünkből kiégtek / az elárvult
holdak // 5. / magamhoz visszatértem / mélyebbek a csontok / kérődzve is
éltem / néha már mosolygok").
A színész
Ha színészekről, színészetről gondolkodom,
mindig Gyökeres György barátom egyik régebbi, ám rendkívül jellemző fotóját
látom magam előtt. A képen egy színházterem üres nézőtere látható, néptelen
széksorok síri csendjével, de ezt a már-már létezésen túli nyugalmat mégis
megtöri valaki, az üres nézőtér valamelyik középső sorában, az előtte levő
szék támlájára dőlve mégis ül valaki, beburkolózva legteljesebb magányosságába,
s elme-rengve szemléli: mi történik a világban - mi történik a színpadon.
A kép címe - mintha csak egy végzetesen és végletesen fordított helyzetre
akarna utalni, mintha a világ egyszerre valós és egyszerre abszurd voltára
kívánna célozni - : A színész. A férfi pedig, aki e beszélő helyzethez
a fényképen a testét, életét kölcsönzi: Dráfi Mátyás.
Számomra a
színész-lét beszédes metaforáját, kettős egységét, legteljesebb ellentmondását
jelenti ez a kép: a komédiás fajzat reflektorfényben is kozmikussá
növekvő magányosságát, az alkotó magára hagyatottságát, aki - mit
számít: fényben-e vagy árnyékban, a színpadon-e vagy a nézőtéren - végső
soron egyedül csak magára utaltatott a teremtésben. Számomra a Színészt
- így, nagy Sz-szel - jelenti Dráfi Mátyás, aki azért lett színész, mert
minden, ami a Teremtésben előtte volt, oda irányult, hogy ő az legyen.
Négy évtizede van a pályán (színpadon
ennél is régebben). Ez alatt a négy évtized alatt volt Moór Károly (a Haramiákból),
Benvolio (a Rómeó és Júliából), John Proctor (A salemi boszorkányokból),
Husz János (az Isten, császár, parasztban), volt Madách, Lucifer,
Othello, Kreón, Kolhaas Mihály, Coriolanus, Tiborc, Báthory István, de
volt Ludas Matyi, Svejk, a Revizor Polgármestere, A beszélő köntős
Lestyák Mihálya, volt Peachum (Koldusopera), Diadalov (Gőzfürdő),
Doc a West Side Storyból, s Tevje is, a tejesember. Világokat teremtett
körénk, s népesebbé tette a világunkat. De nemcsak népesebbé: tartalmasabbá,
mozgalmasabbá, igazabbá, elviselhetőbbé - azaz: élhetőbbé is. Rangot adott
a színészetnek, rangot adott annak a (szűkebb) közösségnek, amelynek tagja,
s mércévé, védjeggyé - a minőség, az igényesség, a tartás védjegyévé
- tette a Dráfi Mátyás nevet. Személye által a (cseh)szlovákiai magyar
színjátszásból távolabbi viszonyí-tási pontok, tágabbi összefüggések felé
nyílik tér, s az egyetemesség fuvallata áramlik be ebbe az olykor bizony
meglehetősen áporodott levegőjű provinciába.
Magányról,
magára hagyatottságról beszéltem az imént. Teremteni, igazán érvényes világokat
létrehozni csak a semmivel szembesülve lehet. De Dráfi Mátyás a közösség
embere is. A kezdetektől fogva az: gondoljunk csak arra, micsoda lendületet
jelentett az ő és társai megjelenése a csehszlovákiai magyar színpadon
a hatvanas évek első felében. Gondoljunk csak rövid, de annál súlyosabb
időszakban vállalt színigazgatói tevé-kenységére, gondoljunk csak az előadóművészre,
a színészpedagógusra, a rendezőre, a népművelőre; a behódolástól, a langyosságtól
való elhatárolódására a husáki posztsztálinista konszolidáció legsötétebb
éveiben, vagy arra, hányszor múlott a (cseh)szlovákiai magyar színészetben
a minőség ügye azon, hogy Dráfi Mátyás hova áll, s mennyit lendít rajta.
A hozzá hasonló
kvalitású magyar színészek az ő életkorában már teljes joggal a Kossuth-díjra
aspirálnak. Dráfi Mátyásnak azonban nemhogy Kossuth-díja, hanem még Jászai
Mari-díja sincs. Dráfi Mátyásnak ugyanis egy hibája van: csupán nagy
magyar színész, de nem magyarországi. A magyar színészvilág és színházi
szakma önmagát minősíti ezzel, s nem Dráfi Mátyást. Kíváncsi vagyok azonban
arra, hogyan fog majd a szakma e tekintetben (is) a jövő előtt elszámolni.
Nehéz dolga lesz, annyi bizonyos. (Hiszen napnál világosabb, hogy nem lehet
mindent a státustörvény eddigi hiányára fogni...)
Ettől függetlenül
a nap továbbra is süt az égen, továbbra is zöld a fű, kék az ég, villog
számítógépünk képernyőjén a kurzor, tehát a világ halad a maga útján és
a maga dolga szerint, s nekem továbbra is meggyőződésem, hogy Dráfi Mátyást
nem mindennapi színészi képességgel áldotta meg a sors, s ezt nem azért
vallom, mert a miénk, hanem mert tudom: milyen jó komédiás.
Dráfi Mátyás
- színész, magyar színész, szlovákiai magyar színész, komáromi színész.
A komáromi magyar nyelvű színjátszás egy esztendő híján százkilencven esztendős
múltra tekint vissza. Volt idő, amikor a legfontosabb magyarországi játszóhelyek
közé tartozott, s mostanra, az 1990-es évek első felében, derekán újra
visszanyerni látszott valamit régi rangjából a magyar színházi életben.
Az említett közel két évszázad alatt a magyar színháztörténet múlhatatlan
érdemeket szerzett alakjai fordultak meg a komáromi játékhelyeken. Már
Benke József - Jókai Mór apósa lett később - 1811-es társulatában is olyan
neveket találunk, mint Láng Ádámét, Balog Istvánét, Murányi Zsigmondét,
Murányiné Lefévre Terézét vagy a tizennyolc éves Schenbach Rózáét, aki
később Déryné néven lett a magyar színészet állócsillagává. De idézzük
fel az utánuk következők közül Kultsár István, Kilényi Dávid, Komlóssy
Ferenc, Pály Elek, Egressy Béni, Megyery Károly, Szentpétery Zsigmond,
Lendvay Márton, Lendvayné Hivatal Anikó, Blaha Lujza, Kassai Vidor, Beöthy
Gábor, Lászi Vilmos, Latabár Árpád, Ujházy Ede, s a vidéki színészet jeles
direktorai: Komjáthy János, Faragó Ödön, Földes Dezső nevét, de akár a
közvetlenül Dráfi előtt járó komáromiakét: Király Dezsőét, Korai Ferencét,
Palotás Gabiét, Udvardy Annáét is - és máris fogalmat alkothatunk arról,
mit is jelenthet komáromi színésznek lenni.
A százkilencven
évből negyven: Dráfi Mátyásé. E négy évtized alatt neki sem adatott más
feladatul, mint elődeinek - sokszor az övékénél szemernyivel sem jobb körülmények
között - : rangot adni egy nyelvnek, hitelt a művészeti ágak talán legnehezebbikének,
legösszetettebbjének, s táplálni a hitet az emberekben, hogy élni nemcsak
kell, hanem érdemes, hogy embernek lenni - nemcsak a természet kaján játéka
velünk, hanem áldottan, átkozottan - csodálatos feladat.
Mű-elemzés
Az ember elegy. Testinek, szelleminek
és transzcendensnek - testin és szelemin túlinak - az elegye.
Megkérdeztem
valakit futamaimról. Azt mondta: ő a filozofikusabb részeket kedveli.
Amire azt feleltem: én is.
De.
S mint általában,
most is ez a de a lényeg.
Az ember lába
bokáig/térdig a sárban (porban, mocsokban) - de mondhatnám így is: a
történetben -, ám fejével a fellegekbe ér. Az ember tulajdonképpen
a népi mitológia világfája. Gyökerei az alsó világhoz kötik, törzse a középső
világban terebélyesedik, lombja a felső világban bomlik ki. Mondanom sem
kell: nem kedvelem az epikumot. Egy kalandleírásban az ember nem kalandozhat
szabadon. Köti őt a kaland logikája. A szabadságot a gondolatok-képzettársítások
fecskesuhanása adja, a siklósikkanású cselekmény- és síkváltások, a hangütések
váratlan váltakozása, a ha-akarom-széles-sodrású s ha-szükséges-gyors-merítésű
dinamikája jelenti. A vaskos és a légies egysége, az ilyen-is-olyan-is
összetartozása.
Van, ami lassan
indul, s araszolgatva-körülményeskedve jut el a mozgalmas-villogó végkifejletig.
Van, ami egyetlen suhintás, villámcikkanás, villanatnyi fény, s már vége
is. Van, ami kecses tánc, csupa lejtés, zsongás-bongás, érzelmes hozzásímulás,
gyors eltávolodás, szédítő perdület, s rá megint andalító azonosulás a
másikkal (adott esetben az írás tárgyával).
Ez vagyok
én.
S én a művem
vagyok. |
|