Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2000. 8.sz.
 
SZERENCSÉS ZSUZSANNA
Újvidéki napló*
A bombázások idejéből
"Milyen szomorúak lesznek ezek a szép, fiatal arcok, amikor egyszer majd győznek..."
Konrád György, az 1997-es belgrádi egyetemista tüntetésen tett látogatása alkalmából
 

Az évezred rejtélye

Ezen a szerda estén is, amellyel megkezdődött a bombázások nyolcadik hete, gyorsan becsapom a kaput, miután kikísértem a barátnőimet. "Tudod, még mindig képtelen vagyok megszokni a látványt" - találja ki a gondolatomat Zágó, és Lilla is felgyorsítja a lépteit. Mert sötétedik, és amióta kipróbálták azt a furcsa új bombát, amely grafit szálakat szór a villanyvezetékekre és villanytelepekre, bajok vannak az áramszolgáltatással, nyolc óra után tanácsos hazaérni. Az utcákon olyan sűrű a sötétség mint a tészta, nincs utcai megvilágítás, nincs járókelő, nincs gépkocsi sem a havi húsz literes benzinjárandóság miatt. Csak valami rémisztő csend van, és a várakozás, a hallgatózás, hogy mikor kezd vijjogni a légiriadó, kezdődik a repülőgépzúgás, ame-lyet csak a hirtelen lezuhanó ablakredőnyök éles csattanásai sértik fel. Az egyetlen polgárvédelme azoknak, akik a bombákat nem a pincében vagy az óvóhelyeken várják.
     Az, hogy hirtelen becsapom a kaput, magyaráznám Zágónak - nyilván ösztönös, valami tudatalatti önvédelem, menekülés az alkonyattól, a közelgő sötétségtől s attól, hogy odapillantsak arra a pontra úgy ötven méternyire jobbra, ahol a legrégibb újvidéki hídra vezető út emelkedve április elsejéig a híddal folytatódott attól kezdve pedig a folyó feletti sötét ürességbe torkollik, a SEMMIBE. Nincs nehezebb és fájdalmasabb a semmibe meredő pillantástól; és elismerem, azóta, amikor hazafelé tartok, és a házunk bejárata felé közeledek, egyre inkább azon kapom magam, hogy őrzöm az utca végén ragyogó, kivilágított híd emlékképét, s menetközben inkább félrenézek, az ablakokat figyelem. Legtöbb ablak üvegét többször is átragasztották celluxszal, hogy a robbanás ne tépje szerterepülő szilánkokra. Észreveszem, hogy jelenlegi szabály és normális rendszer nélküli hétköznapjainkban mindegyik ablaktulajdonos valami sajátos, szabály és rendszer szerint ragasztott: átlósan, ferdén, csillagszerűen, cifrázva, rombuszokat alkotva, vagy pedánsan, párhuzamosan húzva a szalagot...
     Egyébként a helybeli ifjúság legújabb agyszüleménye: válasz arra a kérdésre, hogyan hívják ezeket a legújabb ablak típusokat, így szól: - "WINDOWS 99"! Néhány nappal ezelőtt, amikor az egész város, tehát a pékség is, áram nélkül maradt, a kenyérre várók hosszú sorában egy patrióta érzelmű polgár így vágott vissza az élcelődőknek: "Most meg mi nem tetszik? Ilyen még az amerikaiaknak sincs, hiszen Bill Gates még csak a WINDOWS 98-nál tart! A szerbek ismét jobbak..."
     S miközben a Microsoft és az egész fejlett világ valószínűleg az úgynevezett "évezred hibájának" a megoldásán fáradozik, s szakemberek csoportjai igyekeznek végére járni az évezred rejtélyének - hogyan lehet átmenteni a komputer-rendszereket a következő milléniumba - most jut eszembe - nálunk már eldöntötték, hogy megérkezett a kétezredik év. Tulajdonképpen azt akarom mondani, hogy ezekben a napokban, amikor az újvidékiek számára az a rejtély, mire enged következtetni az, hogy a várost eddig oly alaposan, rendszeresen és hevesen bombázták, s az utóbbi napokban némileg kímélik, én, miközben a város többi lakosával együtt feszülten hallgatózom, hogy érkezik-e a "pótlás", nem tudom abbahagyni a kísérletezést, hogy megfejtsek egy hét eleji hírt. Ugyanis az az alapítvány, amelyik az egyetlen jugoszláv No-bel-díjas író Ivo Andrić hagyatékát kezeli, kinyitotta a pecséttel lezárt dobozt, amely azt a 12 kéziratot tartalmazza, amelyeket Andrić halála után találtak meg, s amelyeket a nagy író utasítása szerint meg kellett volna semmisíteni, az alapítvány viszont akkor úgy döntött, hogy a dobozt lepecsételi, és csak kétezerben nyitja fel. De most hirtelen eldöntötte, hogy nem kell tovább várni, hiszen a kétezredik esztendő "egyébként is közeledik", a dobozt fel kell nyitni és meg kell fejteni tartalmának a "rejtélyét" és alaposan át kell tanulmányozni a Híd a Drinán hírneves szerzőjének a hagyatékát. Persze az "évezred rejtélye" megfejtését egyelőre csak az andrići életmű tapasztalt kutatói fogják tudni. A mi számunkra pedig maradnak egyéb mindennapos millenneumi, világi, jugoszláv, újvidéki vagy személyes rejtélyek. Ez lenne-e az erő uralkodásának utolsó évszázada, igaz-e, hogy a békéhez több bátorság kell, mint a háborúhoz, vajon lehetséges-e - Konrád nyomán - egy nemzet vagy akár egy falu elüldözése is, vagy egy város bombázása; miért éppen Újvidék, a békés, multietnikus Vajdaság fővárosa - amelynek a lakosai mindig inkább a történelem "túlélésére" és nem a történelem "alakítására" törekedtek - egyike a legtöbbet bombázott városoknak...
     Mindez megfordul ilyenkor a fejemben, reggel fél hatkor, amikor sziréna jelzi, hogy vége a légiriadónak és a kétely, hogy az éjjeli, városkörnyéki robbanások után, remélhetem-e, hogy a vízvezetéki nyomás ha nem éri is el a "millenneumi"szintet, legalább elegendő lesz egy egyszerű reggeli zuhanyozáshoz.

 
Építmények az isten dicsőségére

Sehogyan sem tudom elfelejteni április elseje hajnalát ebben a folyóparti városban, amely most már hidak nélkül maradt. Amikor a család - szó szerint - kizuhant az ágyból és az álomból, a háromból az első hidat ledöntő robbanástól; s ma már mind a három felett a Duna folyik. A sokkot, a megdöbbenést, a tehetetlenséget, amelyhez a kétségbeesett igyekezet társult, hogy a Budapesten tanuló lányomnak még pl. a CNN hírei előtt jelentsük, hogy szülei és a húga jól vannak, nem úgy az ablakaink, amelyektől a volt péterváradi híd mindössze ötvenvalahány méterre volt. Azon a napon, amikor a szomszéddal raktam vissza a cserepeket, a tetőről figyelhettem, hogyan búcsúztatja ez "a második legnagyobb jugoszláv város" - ahogyan a bombázásokról szóló jelentésekben a TV állomások majd minden nap emlegetik. Csaknem mindenki könnyes szemmel, sokan virággal. A legrégibb és érzelmileg a legfontosabb újvidéki híd romjaira valaki feliratot akasztott: "Isten veled, értelem..." A második a Szabadság híd volt, most kettétörve mint két hatalmas csúszda. Nemrég még a folyó mindkét partján élő város hófehér szépe. Aránytalanságával - részben a túlzott építészeti ambíciók miatt, részben mert valóban feleslege-sen grandiózus volt - mintha egyéb becsvágyakat, egy volt állam és társadalom terveit s nagyravágyását is jelképezte volna. Miroslav Lorh, aki ezen a szerencsétlen április estén, gépkocsijával éppen a híd közepén haladt, amikor az kettéroppant alatta, elmondta, hogy az volt az érzése, tolatni kezd az autója. Mindaddig ezen csodálkozott, míg őt és még néhány szerencsétlent Veljo halász kimentette a vízből.
     Utána azt mesélte, hogy végül az utolsó, az úgynevezett "Žeželj-féle" hídon mégis hazajutott a péterváradi és karlócai partra, s hogy a híd közepén megállt egy pillanatra, és elüvöltötte magát a két ledöntött híd felé.
     Legalább egyet meghagyhattak volna - káromkodnak ma az újvidékiek, miközben kompok szállítják őket az egyik partról a másikra, hogy eljussanak otthonról munkába, vagy, mivel már piacuk sincs, a beltéri piacokra. Távolról úgy festenek, mint többszáz tarka szardínia egy szardíniásdobozon a folyam közepén, és csendben vannak, csak ritkán szólal meg valaki. Časlav Popović, a városi kormány elnöke, miután ledőlt az utolsó, a harmadik újvidéki híd is, kijelentette, hogy csak a folyóba omlott hidakból 400 millió dollár kár származik. Egyébként, a harmadik, a betonhíd adta meg magát a legnehezebben. Úgy látszik, nem hiába büszkélkedtek szívósságával: csak a negyedik támadás roggyantotta meg, és 12 rakétára volt szükség ahhoz, hogy dupla ívét - amelyek miatt a Duna melltartójának becézték - letöröljék a látóhatárról.
     Nem csak a fejekre kell vigyázni, a lelki egyensúlyra is, állítják az akasztófahumor hívei, s arra hivatkoznak hogy a humor a legjobb szellemi önvédelem. A tréfálkozásra pedig van elegendő idő, nem csak a pincékben és az óvóhelyeken, hanem a hosszú sorokban is amelyekben az emberek vagy a kompot várják, hogy átjussanak a Duna túlsó oldalára - amely nem közlekedik a légiriadó idején, akármeddig is tartson - vagy azokban a sorokban, amelyek a trafikok előtt keletkeznek, ahol az idény legkeresettebb hiánycikkére - a cigarettára várnak. A parti halász panaszkodik, hogy "nincs már többé halunk a Dunában, mind elmenekült ennyi robbanástól", meg különben is, ki tudja mi a következménye a folyóparti olajfinomító bombázásának, a kieresztett kőolajnak... A sűrű fekete füstfelhőtől való félelemről, amely azután hetekig fenyegetően tornyosult a város felett, a sorban állást megrövidíteni igyekvő viccfaragók nem tesznek említést, noha még az a keserű kérdés is elhangzott, hogy ‘vajon Újvidék most sziget-e?’ Vagy a vicc az idevalósi emberről, aki éppen Montenegróban tartózkodik, és a harmadik híd felrobbantása után, azon töpreng, hogyan fog hazajutni Újvidékre. "Egyszerűen - szól a magyarázat: áthajózol Olaszországba, a Bar-Bari hajójáraton, Bariból autóbuszon elutazol Aviánóba, onnan aztán óránként külön repülőjárat indul Újvidékre..."
     Azért mostanában senki sincs tréfás kedvében. Tegnapelőtt éjjel, mindazok, akik hallgatják valamelyik külföldi rádióállomást, amelyeket itt "ellenségesnek" neveznek, hallhatták a belgrádi tudósító jelentését (vajon ő is rajta van a rezsim "hazai árulókat" tartalmazó jegyzékén, mert "cselszövő jelentéseket" küldöz?), amely azzal kezdődött, hogy: ismét egy hatalmas robbanás... Később megtudtuk, hogy egy kórházat ért találat, és voltak halottak és sebesültek is.
     Még egy építmény az Isten dicsőségére, mert ez biztosan vonatkozik a kórházakra, a betegek és a magatehetetlenek építményére. Mint már említettem, az újvidékiek a hidak nélküli folyóparti város lakosai, mostanában gyakran hivatkoznak Ivo Andrićra és az emberekről meg a hidakról szóló Nobel-díjas regényére. Ma csaknem üres szóvirágnak tűnik, hogy a hidak összekötnek. Ezért nevezte el őket Andrić "az Isten dicsőségére sokáig tartó építményeknek". Csaknem fog "kihalni és eltűnni a világból az Isteni szeretet" - kérdéezhetné az író regényhőse.
 

Európa utazik...

Az éjjel megint furcsa az időjárás: villámlik és dörög az ég, s majdnem biztos vagyok benne, hogy ezt polgártársaim közül senki sem fogadja el a májusi napok normális időjárási jelenségeként. Mert itt már régóta semmi sem normális. Feltételezem, hogy egyeseknek ez a bolond és erős, meleg szél is kapóra jött lehetséges akadály "azokkal szemben ott fönt", hogy ránk szórják a bombákat. Mégis, a szomszédom, Brankica itt van az ajtóban, ismét azzal a kínos mosollyal: "ismersz engem, megint légiriadó van, könnyebb, ha nem vagyok egyedül". Az aggodalom és a félelem erősebb minden más kínos érzésnél, és eszembe jut, hogy barátommal Dimitrijevel, milyen jót nevettünk, az egyik új falfeliraton az utcán: "NATO, add meg magad, vagy mindannyian alkoholisták leszünk". Igen, úgy tűnik, a falrafirkálás is lehet a félelem legyőzésének egyik módszere, míg a szomszédlány beismeri, hogy minden este nyugtatót szed, a nyolcvanéves Jovánka pedig csak hallgat. Csóválja a fejét, sehogyan sem érti, mi történik, csak annyit tud, hogy "ezek szétverik az országot", és a fejét fogja. Ellentétben egyesekkel, akik a hírekről hírekre való szüntelen kapcsolgatással doppingolnak annak reményében, hátha hallanak végre egy jó hírt is, másoknak a csoportban való együttes tartózkodás jelent valódi gyógyító hatást. Még akkor is, ha ez a pincékben vagy az óvóhelyeken történik. Eleinte ezek mintha a politikai és a kulturológiai pluralizmus furcsa megnyilvánulási formái lettek volna. Míg egyesek a fülüket diszkréten a Szabad Európa rádióállomás hírei hallatán csak köptek egyet, vagy hangosan feleseltek, megint mások a rezsim közleményeit hallgatták és nagy hangon helyeseltek "úgy van, úgy van". Néhány asszony szigorúan megkérdezte: "na, jól van, de még meddig gondolják ezt ezek", majd határozottan bejelentette, hogy "csak kilenc óráig hajlandó várni, utána megy és megnézi az Esmeraldát..."
     Ez pedig, amennyit én tudok róla, valamilyen rémes délamerikai szappanopera, de többé már nincs Esmeralda sem, egyre kevesebb a TV állomás és adó a bombázások miatt. Két hónap után aztán már csak nagyritkán hangzott el a kérdés, hogy "meddig gondolják még ezt ezek", s már a gyerekek is megszokták a mindennapos légiriadókat.
     Mindig elszomorodom, ha látom, hogy hétéves unokaöcsém, Leon ilyenkor mint valami "Pavlovi reflexre" rohan le a pincébe. Az anyja még mindig kíméli a magyarázattól, hogy a bombák elől menekül, de az az érzésem, hogy csak úgy tesz, mintha elhinné, hogy "baj van az árammal", és ezért kell kikapcsolnia az "Atlantis"-t és a  "Heros of might and magic"-ot. Az a legszomorúbb, amikor az ember látja hogyan válnak a gyerekek komoly és hallgatag felnőttekké, és akkor teljesen mindegy, hogy ez - mint Jamie Shea mondja - egyetlen egy itteni ember, vagy ahogyan itt állítják, "az ellenséges bűnözők" miatt történik. Meghatott az is, amikor néhány napja a tizenhétéves Vládó békésen megjegyezte: "mit csináljunk, mi úgy sem tehetünk semmit". Csak az jutott az eszembe, hogy a korukhoz az lenne illő, hogy az iskolában legyenek, és ne kapkodva zárják le az osztályzataikat, hogy ezért aztán gúnyosan "háborús nyerészkedőknek" nevezzék őket. Vagy hogy beutazzák Európát, megismerkedjenek vele, ahelyett hogy koraérett rációval úgy mellékesen kijelentsék, "mit tegyünk, ez itt a Balkán".
     És itt ezek a "pincei társalgások" egyre inkább hasznos utasítások cseréjévé válnak, hogyan lehet (vajon Európában?) a legjobban kihasználni a naponta csak kétórányi áramot, mit kell tenni a mélyhűtött hússal, hogy ne kelljen kidobni, vagy hogyan lehet megoldani a fűtést, ha eljön az ideje. Üzemanyag pedig nincs, és már most gondolni kell a télre, és alig tudom elhinni, hogy íme, a huszadik század végén Zijad tanácsait hallgatom, mi szerint a szénre a tűzbe üvegpalackot kell tenni, "mert tartja a meleget"(!), szarajevóiak hasznos tapasztalatait, hogy a könyvek is jól égnek (főleg a Biblia), de csak a vászonkötésűek, mert a bőrkötésűek bűzlenek. Meg, hogy ha nincs cigaretta, kamillából is lehet sodorni, sőt közönséges fűből is...
     A városi hatóság közleményében az áll, hogy már most fel kell készülni a vízkorlátozásra, mert közeleg a száraz idény, és a bombázások után a városi vízvezeték teljesítőképessége egy harmaddal csökkent. A lebombázott hidakon keresztül haladt az ivóvíz is a Duna túlsó oldalán elterülő városrészbe. Eddig, mondják, a kompok több mint egymillió utast szállítottak át a Dunán, de egyre nagyobb gond az üzemanyaghiány. A városi autóbuszok emiatt csak óránként indulnak, s hivatalosan közölték hogy még ezek is leállhatnak. Így ezután, egyre jobban felgyorsul Újvidék "amszterdamizációjának" a folyamata, kiderül, hogy az a közlekedés kegyeltje, akinek kerékpárja van.
     Utazz Európa... Ez a címe Đorđe Balašević újvidéki énekes-zeneszerző egyik korábbi keserűséggel teli, szomorú dalának. Szarajevói koncertje után kinevezték az ENSZ béke nagykövetének. A rezsim nem kedveli, noha soha sem mondta, hogy ennek oka az a refrén lenne: "mi vagyunk a hibásak..."
Európa pedig utazik.
 

Időzítés és túlélés

Nem megy ki a fejemből az, amit az itteni magyar kulturális és társadalmi folyóirat legújabb, háborús számában olvastam. S miközben most, reggel fél hétkor, amikor szirénahang jelzi, hogy ma éjjelre fellélegezhetünk a fenyegető repülőzúgástól, az ablakon át odapillantok, a három volt híd egyikének a maradványaira. S egy pillanatra az is eszembe jut, hogy nem lehet véletlen, hogy ennek a több mint fél évszázados hagyománnyal bíró folyóiratnak Híd a neve. Mert, városom, annak a Vajdaságnak a fővárosa, amelyben a statisztikai mutatók szerint 26 nemzet él. A történelem nyilván ezért alaposan kioktatta őket a különféle hidak építéséről, amivel mindegyik hatalom, s így ez a mai is, szívesen kérkedik. Mintha ez az ő érdemük lenne, s nem éppen  azoké, akik - miközben a történelem gyakran szembeállította őket - nagyon is jól tudták, hogy csak a bölcsesség, a türelem és a jámborság mentheti meg őket. No már most, az olvasmány, amit említek, egy anekdota, egy barátom vetette papírra, ma jogászprofesszor és tekintélyes nemzetközi szakember, egy újvidéki, aki - mint olyan sokan mások az utóbbi években - eltávozott innen. S valahogy így szól: valahol 1946 tavaszán, két osztályidegen úr, kiabálva társalog egy folyó két partjáról. "És mit szólsz ezeknek a kommunistákhoz" - kérdi az egyik. "Rémesek" - mondja a másik! "És tudod mi a legrosszabb" - folytatja az első - "Ez még hónapokig is eltarthat!!!"... Végül is egyetértettek abban, hogy sok víz lefolyik addig még a folyón, amíg a változást újabb változás követi.
     Mennyi víznek kell még elfolynia a három lerombolt újvidéki híd felett? Vajon a kérdés csak az, hogy mikor, s nem az, hogy mit és milyen áron?
     Olvasom az újságban, hogy - a könyvkereskedések szerint - a legkeresettebbek a jóslatok, mondjuk Nosztradamusz jövendölései és a politikai literatúra. Nem valószínű, hogy véletlenül kelendők a következő címek: Mit akar ez az Amerika, Az uralkodó, Milyenek vagyunk mi szerbek. "A túlélésre kell gondolniok". Elkeltek öt nap alatt.
     Egy idevalósi ismerősöm, azelőtt magas rangú ellenzéki párttisztségviselő, valahogy elhallgatott. "Nem megfelelő az idő a magas politizálásra. Háborúban, különleges törvények érvényesek" - mondja. "A túlélésre kell gondolni." Úgy hallom, hogy állítólag csirkefarmot vásárolt. Azután pedig majd meglátja.
     Vajon itteni napjaink igazi kulcskérdése valóban nem a mit és a hogyan, hanem az időzítés és a túlélés? Egyes adatok szerint két hónapi bombázás után Újvidéken már 65 ezer ember van munka nélkül. Azok a szerencsések, akiknek még van munkájuk, nagyon kis pénzért dolgoznak, a tanárok és az orvosok is, és boldogok, ha szakszervezeti segélycsomaghoz jutnak, egy kis liszttel, néhány szappannal és konzervvel - pótlékként. Az egyik városi kaszárnya bombázásakor megrongálódott két négyemeletes lakóház is, annyira, hogy teljesen lakhatatlanná vált. Nyolcvan család került az utcára. A városi vezetőség csak a napközikben tudta őket ideiglenesen elhelyezni, mert a város minden egyéb intézménye köztársasági hatáskörbe tartozik.
Megérkezem a barátomékhoz, akik egy hatalmas márványépület - az itteni modern építészet gyöngyszeme - mellett laknak. Mégis, mekkora szerencse, gondolom, hogy csak egy találatot kapott, méghozzá azt a furcsa bombát, amelyik állítólag - én ehhez nem értek - csak odabent rombol, és ily módon Brašovan mérnök építészeti drágakövének a homlokzata ép maradt. Egyébként ez az épület a vajdasági tartományi autonómia testületeinek a székhelye, azoké, amelyek felhatalmazása - igaz, már régóta - inkább formális, mint tényleges. Még élénken emlékszem a több mint tíz évvel ezelőtti eseményekre, amikor itt, az épület előtt, tömeges népgyűlések segítségével megdőlt a gyakorlatban a régi szerb alkotmány, azzal az indoklással, hogy így megoldódik a koszovói probléma, és a tartományi autonómiákat "kordában" lehet tartani.
     Sokak itteni politikai tevékenysége az utóbbi évtizedben ez ellen irányult, de ma hallgatnak, mert - ahogy az ismerősöm mondja - "háború van"! És nem tudom, hogy ez ismét ama bölcsesség és türelem-e, amely, ezeket az annyira különböző embereket évszázadokon át megtartotta együtt ezen a vajdasági rónán, amelyről egyébként az állítják, hogy fél Európát táplálhatná. Vagy pedig első a félelem a koszovói tűzvész továbbterjedésétől, és az a tudat, hogy amíg a bombák hullanak, legfontosabb a túlélés.
     Remélem nem fog rám megharagudni, hogy elmesélem: a barátnőm tegnap alkalmi munkához jutott. A helyi gyógyászati segédeszköz-gyárban, az volt a dolga - ha jól értettem -, hogy "hajtogasson, meg sodorgasson valamilyen vattát". Eleinte kissé félresikerült, de aztán belejöttem - mesélte szokásos egyéni stílusában. Én csak annyit mondhatok, hogy szavai és mondatai soha sem sikerültek félre, amíg hivatásával foglalkozhatott.
 

Koronák, sisakok és egyéb sapkák...

Tegnap korai földiepret vettem. Feleannyiba kerül, mint a banán, amely ki tudja honnan érkezik. Na igen, az embargó. Hallom, hogy állítólag a boszniai Szerb Köztársaságból csempészik. Valamilyen kényelmetlen érzéssel megyek a piacra, ahol egyébként is kevesebb az árus, mert nincs elegendő benzinjük, hogy ideszállítsák a termékeiket a környező falvakból. Az is eszembe jut, hogy Nišben a napokban több ember halálát okozta a bomba, amely a piac közelében robbant, s különben is egy új társasjáték a találgatás, mi lehet a következő célpont. Egy becslés szerint a város 300 ezer lakosa közül legalább 50 ezer nem tartózkodik otthon. A szerencsésebbje (a gazdagabbak) elutaztak jó messzire, egyeseknek hirtelen eszébe jutottak a nyugodt falvakban és tanyákon élő rokonok és barátok, de sokan körbeköltözik a várost, nyilván annak reményében, hogy elkerülik a lehetséges "veszélyes helyeket". Mintha ettől meg lehetne szökni.
     De a földiepret éjfélig nem bírtam megmosni. Egész nap nem volt áramunk az előző éjjeli bombázások miatt, s ilyenkor víz sincs. Majdnem elnevettem magam a gondolatra, hogy mindezek után az igazi stressz az, amikor megjön az áram, de nem tudni meddig tart. Mi a legésszerűbb? Azonnal megfőzni a káposztát, bekapcsolni a mosógépet, megkísérelni megfürdeni, de valamit meg is kellene írnom... Egy pillanatra eszembe jut, micsoda cinizmus, hogy a moziműsor legújabb filmjének éppen az a címe, hogy Szép az élet. S akkor: az előérzetem ismét nem csalt: az íráshoz már csak az a petróleumlámpa maradt, amelyiket drága nagymamámtól örököltem. De, panaszkodhatom-e? Hányan vannak még rosszabb helyzetben...
     Valóság és illúzió. Színházi berkekben azt mondják, ők ott állnak a kettő között a rivaldán. Hogy elfogadták a kihívást, azt bizonyítja, hogy végül nem csak a hallgatás maradt. S ezért - mindennek ellenére - városomban csütörtöktől megrendezik a 44. Sterija játékokat, a hazai színházak seregszemléjét. Hat előadást terveznek, közöttük négy mesejátékot, de műfajuk szerint mindegyik vígjáték. Persze szomorú - mondja a barátnőm. Két előadás Crna Gorából érkezik. Azt hallottam, hogy a színészeknek 36 órát kell utazniuk, hogy Újvidékre érjenek, kerülő utakon, a megrongált vagy lerombolt felüljárók miatt.
     De hol van ez a rivalda a valóság és az illúzió között? A játékok ünnepélyes megnyitóját, amely egy montenegrói előadás lenne, el kellett halasztani egy nappal, mert két színészt mozgósítottak, s most kérik a hadsereget, hogy engedje őket vissza az előadásra. A darabokat pedig nem este, hanem délután mutatják be, csak azt nem tudom, mi van, ha akkor is légiriadó lesz. Megszakítják-e a monológokat, hogy a nézők az óvóhelyre meneküljenek, ahogyan ez az operaáriákkal már megtörtént. Mert a város színházai, amelyek nem szünetelnek a kéthavi bombázások óta, éppen így működnek. Természetesen matiné előadásokkal.
     Mondják, hogy valami változás lesz ezen a színházi seregszemlén. Úgy sejlik, meg fog szakadni egy több évtizedes hagyomány - amely tartott az egész nagy (Titói) legenda idején -, hogy a já-tékokat mindig színházi alkotóművész s nem politikus nyitja meg. Noha, állítólag, erre a feladatra már ki volt szemelve a megfelelő "színházi ember", méghozzá külföldről.
Erről jut eszembe, hogy a napokban olvastam Emil Tabakov ismert bolgár karmester válaszát a belgrádi filharmóniának, amely öt év együttműködés után, felmondott neki, mert fellépett a NA-TO ötvenedik évfordulójának a tiszteletére rendezett ünnepségen. "Megértéssel kezelem a dolgot, és a legszebb emlékekkel gondolok vissza közös munkánkra" - válaszolta a karnagy. A továbbiakban reményét fejezte ki, hogy: eljön majd az idő, amikor a művészet mindenek felett áll.
     Az egyik legjobb kortárs szerb költő, Ljubomir Simović írt a napokban egy különleges "In memoriam"-ot. Szövegét felolvasták az én városomban is az egyik színház közönségének a darab kezdete előtt. Talán a csörgősipkás fejek - fejezte ki reményét Simović - bölcsebbnek bizonyulnak majd, a koronás és a sisakos fejeknél.
     Mindamellett az újvidékiek azt fájlalják a legjobban, hogy elveszítették hídjaikat. Azt mondják, hogy az ember úgy szereti őket mint egykori szerelmeit.
     Sajátos hidak azok a levelezőlapok is, amilyeneket az újvidékiek küldenek barátaiknak. Ezeken Candir kollégának a ledöntött hidakról készített fényképei vannak, s a levelezőlapokat az Ökumenikus szeretet szolgálat és a Nezavisni című vajdasági polgári hetilap együtt nyomtatta ki. Ha jól tudom, a városomon kívül, ezekből a fényképekből éppen most nyíltak kiállítások, a "testvérvárosokban": Norwichban, Modenában, Dortmundban, és még Genfben is. És hadd említsem meg: állítólag Dortmundban pénzt gyűjtenek városom egyik hídjának az újjáépítéséhez. Ha majd vége lesz ennek.

* Folytatásokban jelent meg a rotterdami Algemeen Dagblad című lapban