Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2000. 8.sz.
 
POMOGÁTS BÉLA
A bárányok hallgatása
Gion Nándor Testvérem, Joáb című regényéről - egykor és most
 

Vajdasági magyar regény

A vajdasági magyar regényirodalom a húszas évektől kezdve próbálkozott azzal, hogy hiteles képet adjon a regionális társadalom életéről és konfliktusairól. Szenteleky Kornél, a jugoszláviai magyar irodalom hőskorának organizátora, több alkalommal is sürgette az írókat: hozzák létre a külön arculatú vajdasági magyar regényt. Az eredmény sokáig váratott magára: Szirmai Károly, Herceg János és Majtényi Mihály szórványos eredményei után csak a hatvanas és hetvenes években született meg az igazi vajdasági regényirodalom Major Nándor és Burány Nándor, majd Varga Zoltán, Gion Nándor, Domonkos István, Tolnai Ottó és Végel László könyveiben. Mindenekelőtt az újvidéki Fórum kiadó 1968-as regénypályázata nyomán megjelent regényekben, amelyek egyszerre, mintegy az irodalomteremtés elemi erejű gesztusa révén hozták létre a vajdasági magyar regényirodalmat, a szórványos könyvek után magát az "irányzatot", az "iskolát".
     A jugoszláviai magyar irodalom kritikusai is az irodalomteremtő vállalkozást ünnepelték, midőn a pályázat eredményeiről számot adtak. Tomán László, a Híd kritikusa például így beszélt: "itt van a vajdasági magyar regény! Ezek a regények a jugoszláviai magyar regényirodalom létét, értékeit, súlyát bizonyítják, irodalmunk egy pillanatát, korszakát, igazi születését jelzik, sőt nagykorúságáról, érettségéről tanúskodnak. Ránk is érvényes most már Dusan Matić megállapítása, melyet a szerb és horvát irodalomra vonatkozóan annyiszor idéztek már: »A regény az irodalom érettségi vizsgálata«." (Olvasónapló regényirodalmunk aranykorából. Híd 1970. 5. sz.) Ebben az értelemben nyilatkozott annak idején Bányai János és Bori Imre is.
     A pályázat következtében megjelent regények ugyanis nemcsak önértékük révén kaptak irodalomtörténeti szerepet, hanem együttes jelentkezésükkel is. Mintegy felrajzolták a vajdasági magyar próza igényeit, szemünk elé tárták erővonalait és lehetőségeit. Az első - és akkoriban az egyik legfontosabb - igény a valóság kutatására, felfedezésére és ábrázolására utalt. A vajdasági magyar irodalom, a regénypályázat eredményeinek tükrében nem "műhelyirodalom" volt, hanem "valóságirodalom". Őszinte szóval, fáradhatatlan igazságkereséssel kívánta bemutatni annak a társadalomnak a helyzetét és életét, amelynek ő maga is részese. Nemcsak a vajdasági (akkor a mainál jelentékenyebb társadalmi és politikai erőt képviselő) magyarság életét, hanem magát a vajdasági, távlatosabban a jugoszláviai valóságot, ennek mozgását és belső konfliktusait is. Annak idején Szenteleky Kornél ugyancsak a valóság tárgyilagos közelítésének szükségességére hivatkozott. "A közönség - írta egykori fejtegetéseiben - nyugodt, őszinte képet vár, mert a közönséget csak egy őszinte regény érdekelheti. A pátosz, az elrajzoltság, a ráncok elsimítása a színpad természetellenes megvilágításában talán jól fest, de a regény szabadabb keretében, plein aires megvilágításában már fonákul, levegőtlenül hat, az élet színét és ízét, az élet igazságát nélkülözzük egy nem őszinte írásműben." Tomán László joggal állapította meg, hogy a Forum pályázatára érkezett regények Szenteleky klasszikus igényességét váltották valóra, az ő programját igazolták, ha több évtizedes késéssel is.
     Az idő - a jugoszláviai magyar irodalom realizmusigényének eme első megfogalmazása óta - időközben nagyot változott. A hatvanas évek végén nyilván mást kellett a valóság nyomában kutató írónak keresnie és vizsgálnia, mint a második világháború előtt. A jugoszláviai magyarságnak egészen mások voltak a tapasztalatai, mint három évtizeddel korábban, és persze mások voltak, mint a romániai vagy csehszlovákiai magyar kisebbségi közösségnek a tapasztalatai, mások voltak, mint a magyarországi tapasztalatok. A vajdasági magyar kultúrának akkor: a hatvanas és hetvenes években volt egy sajátos jegye - szemben például a romániai vagy a csehszlovákiai magyar kultúrával. A Vajdaságban kevésbé volt súlyos a kisebbségi problematika, az ottani magyar kisebbségnek nem voltak olyan súlyos közösségi és egyéni sérelmei, mint az erdélyieknek, a felvidékieknek és a tipikusan kisebbségi sérelmek nem sürgették mindenképpen az irodalmi állásfoglalást. Ugyanakkor természetesen a vajdasági magyarságnak is voltak sérelmei, például iskolaügyének nem megfelelő rendezettségében, de ezeket a köznapi és csendesebb sérelmeket elfedte az a multikulturális rendszer, amely kétségtelenül a jugoszláviai politikai berendezkedés viszonylag kedvező intézményes következménye volt. A régebbi sérelmeket pedig éppen akkoriban már jelezte Burány Nándor regénye, az Összeroppanás, noha a vajdasági magyarok 1944-1945-ös megpróbáltatásainak bemutatására valóságos lehetőség akkor sem volt. A kisebbségi kérdések viszonylag rendezettsége következtében viszont jobban előtérbe kerültek a társadalmi visszásságok, a szociális konfliktusok, a jugoszláviai (illetve vajdasági) társadalom egészét foglalkoztató politikai és erkölcsi kérdések. A vajdasági magyar regény információs övezetének ezért általánosabb jelentéstartalma, társadalmi reflektáltsága volt: az akkori művek jugoszláviai, bizonyos mértékig kelet-közép-európai problémákat érintettek. Különösen az Új Symposion köréhez tartozó elbeszélők művei. Gion Nándor Testvérem Joáb, Végel László A szenvedélyek tanfolyama, Bányai János Súrlódás, Domonkos István A kitömött madár és Tolnai Ottó Rovarház című, a Fórum regénypályázatán is eredményesen szerepelt regényeire gondolok.
     A vajdasági magyar regény elsőrendű igénye, mint jeleztem, a valóságkutatás, a társadalmi konfliktusok elemzése, a szociális és erkölcsi visszásságok leleplezése volt. Tomán László idézett írása ezt így fogalmazta meg: "Nem kiszemelt célok kedvéért, a valóság igazolásáért, saját nézeteik, álláspontjuk bizonyításáért vagy egy elfogadott, de nem legmélyebb meggyőződésünkből fakadó szemlélet propagálásáért készültek ezek a művek, hanem mert a nyers, a véres, keserű, kegyetlen valóságot akarják leleplezni, regénybe foglalni. Nem tudnak belenyugodni a valóságba, ezért írnak róla regényt." Ez a szenvedély határozta meg a hatvanas és hetvenes évek regényeinek valóságképét és kritikai szemléletét.
 

Egy régi ismertetés

Annak idején - a Fórum regénypályázatának sikere nyomán - Öt vajdasági regény címmel (Tiszatáj 1971. 9. Sz.) írtam egy beszámolót a vajdasági magyar regényirodalom törekvéseiről és eredményeiről, vagyis Gion Nándor, Végel László, Bányai János, Domonkos István és Tolnai Ottó előbb említett regényeiről. Ezt a három évtizedes beszámolót szeretném idézni a következőkben, ahogy akkor a folyóiratban megjelent:
     Nem lehet feladatunk, hogy a jugoszláv társadalom mai antagonizmusait ismertessük; röviden csak annyit jelzünk, hogy a Jugoszláviában tapasztalható belső feszültségek részben szociális eredetűek. A vállalati önállóság és önigazgatás helyesnek bizonyult politikáját olyan feszültségek is kísérik, amelyek a vezető rétegek magas életszínvonalából, hatalmi kiváltságaiból és a dolgozók bizonyos rétegeinek körében tapasztalt gazdasági lemaradásból származnak. Ezzel a feszültséggel gyakran foglalkozik a jugoszláv politikai élet, a sajtó, a publicisztika és természetesen az irodalom. Ehhez az irodalomhoz csatlakozik Gion Nándor pályázatnyertes regénye: a Testvérem, Joáb. Ez a könyv valóban a közéleti gondok közepébe vágott; "Kimondatott, amiről hallgattunk" - mondta róla Tomán László. Azokról az emberekről ad képet, akik vezető szerepüket, egykori érdemeiket meggazdagodásra, kiváltságok szerzésére használják fel. Az elfajulás és a romlás képe van ebben a könyvben jelen.
     A regény címe és egy-egy szereplőjének - Joáb I.-nek és Joáb II.-nek - ragadványneve is erre utal. Joáb a bibliai Dávid király hadvezére volt, aki hősies csaták. Nagy szolgálatok után önkényes és hatalmaskodó vezetőként a király és a törvény akaratával is szembeszegült, hogy végül keserves sorsot érjen: Salamon parancsára meg kellett halnia. Joáb tehát a történelmet kihasználó, lezüllött vezető típusát testesíti meg. Varga Zoltán erről Testvérünk, Joáb című tanulmányában (Híd 1970. 5. sz.) így beszél: "ha úgy tetszik, kiszélesíthetjük a »joábság« fogalmát, a bibliai őstípus kíméletlensége, erőszakossága alapján is, de még inkább társadalmi-történelmi szerepéből kiindulva, abban az értelemben, hogy - függetlenül az arányoktól - a pozitív történelmi folyamatok (fogadjuk el ilyennek Dávid hatalomra jutását és uralmának kiterjesztését) negatív részesének, megnyergelőjének és végeredményben deformálójának és sírásójának megtestesülését látjuk benne."
     Gion Joábjai is ilyenek. Joáb I. államigazgatási vezető, aki összeharácsolt vagyonát nyugatra szeretné menteni, vészkijáratokat keresve a szocializmusból, Joáb II. pedig vendéglős, aki valamilyen régi érdeme fejében kapta a jól jövedelmező "maszek" vállalkozás jogát. De ilyen "Joáb" a városi építővállalat korrupt igazgatója: Sztantics is ("Sztantics nagyon hasonlít Joáb I.-hez" - olvassuk) vagy Akilev, a rendőrfőnök, aki önkényeskedik, hatalmát fitogtatja, megveti az embereket. Talán csak egyben téved Gion, midőn őket ábrázolja. E tévedésére mutat rá Varga Zoltán, midőn azt fejtegeti, hogy hiba volt a "Joábokat" tudatosan tisztességtelennek ábrázolni, hiszen a korrupt és romlott vezetők sokszor becsületesnek tudják magukat és bámulatos "önhipokrízissel" tüntetik fel személyes érdekeiket önmaguk előtt is társadalmi szükségletnek, a közjó szolgálatának.
     A "Joábok" természetesen összetartanak, fedezik és igazolják egymás gazemberségeit. Gion valóságos maffiát ábrázol, amely tagjait oltalmazva, támogatva átszövi a kisváros egész politikai és gazdasági életét. Varga Zoltán jó szemmel vette észre, hogy Gion regényének világa mennyire hasonlít arra a szociológiai övezetre, társadalmi mechanizmusra és manipulációra, amit a Rokonok, Móricz Zsigmond klasszikus regénye mutat. Ugyanaz a korrupt gépezet működik itt is, csak - sajnos - egy más társadalmi struktúra körülményei között. "Az alaphelyzet hasonlósága ugyanis nyilvánvaló - mondja Varga. - Bármilyen tér- és időbeli távolság válassza is el a két művet egymástól, amellett, hogy egyikben is, másikban is egy kisváros »elitjéről« olvashatunk, mindkettőben olyan társaságról esik szó, amelynek tagjai, amint az Gion regényének fülszövegében olvasható: »Túl sokat tudnak egymás ügyeiről, húzásairól, s ezért maradéktalanul el kell fogadniuk a korrumpálódókra jellemző játékszabályokat, hiszen fennmaradásukat csakis a cinkosság szavatolhatja.«"

Az olvasat kibővülése

Eddig a három évtizeddel ezelőtt közölt beszámoló. Mindezt újraolvasva és persze újraolvasva magát a regényt, rá kellett jönnöm, hogy a Testvérem, Joáb jelentése számomra némiképp megváltozott. Több tekintetben is. Először is a regény valóságképének szerkezetét látom gazdagabbnak, éppen az elmúlt évtizedek tapasztalatai és tanulságai következtében. Gion Nándor regényének ugyanis - túl azon, amit felidézett egykori ismertetésemben érintettem - több fontos információja is van. Így abban, hogy meglehetősen nyíltan beszél az 1944-1945-ös évek rettenetes vajdasági magyar tapasztalatairól, az ottani magyarság "hideg napjairól". A kisvárosi kocsmában összegyűlő társaság beszélgetései során több alkalommal kerülnek szóba azok a kollektív megtorlások, azok a terrorcselekmények, amelyeket a vajdasági magyarságnak el kellett szenvednie. Kovács Pali, akinek apját ugyancsak megölték, szüntelenül erre emlékezteti Opatot, a sánta pincért, aki a szörnyű időkben a kisváros rendőrparancsnoka és a megtorlások szervezője, végrehajtója volt. Hasonlóképpen nyíltan beszél az író azokról a félelmekről, amelyeket a jugoszláv vezetésnek és társadalomnak kellett átélnie 1968-ban Csehszlovákia szovjet megszállása után, midőn a belgrádi kormányzat nem tartott lehetetlennek egy Jugoszlávia ellen irányuló inváziót, és az egyszerű emberek is nem kis szorongással gondoltak egy esetleges szovjet "testvéri segítség" várható következményeire.
     Talán lehet abban valami, hogy a titoista rendszernek akkor ez a külső fenyegetettség is segített abban, hogy bizonyos mértékig konszolidálja magát a társadalom előtt, és elodázza már akkor kitetsző politikai és morális válságának következményeit. Mi, magyarországi látogatók ennek a válságnak a jeleiből akkor nem sokat vettünk észre, minthogy megigézett bennünket az újvidéki és belgrádi árubőség, a dalmáciai városok történelmi gazdagsága, az ottani fürdőhelyek mozgalmas köznapi élete. Gion regénye ugyanakkor nagyon is hiteles látleletet adott arról, hogy a jugoszláviai politikai rendszer a felbomlás felé halad. Az egykori kommunista vezetők erkölcsi züllöttsége, az olyan naiv idealisták, mint a padláson meghúzódó Török Ádám ellehetetlenülése és az élet peremére szorulása, vagyis a rendszer politikai és erkölcsi alapjainak megrendülése a két évtized múltán bekövetkező kifejletre utal. Nem mintha Gion Nándor már 1968-ban tisztán láthatta volna, hogy a jugoszláv rendszer a felbomlás felé halad, ő csupán érzékelte és ábrázolta a rendszer alapjainak megrendülését, észlelte azokat a folyamatokat, amelyeknek teljes kibontakozását és eredményét most konstatálhatjuk, három évtizeddel az akkori írói látlelet után.
     Van azután a Testvérem, Joábnak egy olyan epikai dimenziója is, amelyre, legalábbis én magam, akkor nem figyeltem fel. Gion Nándor regényének egy metaforikus olvasatára gondolok. A regény szereplői valamilyen szinten mind a társadalmi visszásságok, a korrupció, a nepotizmus, a csalás és a hazugság haszonélvezői, nemcsak Joáb I. és Joáb II., hanem a rendőrfőnök Akilev, Rimec, a játékbábugyár igazgatója, Sztantics, az építésvezető, Fehér Ló, a Németországban meggazdagodott vajdasági magyar, végül maga Tamás (Tom), a regény főhőse, a cselekmény narrátora. Mindössze két olyan alakja van a regénynek, aki ettől a korrupciós rendszertől és erkölcsi zülléstől mentes marad: az imént említett Török Ádám, aki a maga különc voltában marad kívül a korrupciós rendszeres, következésképp az élet peremére kényszerül, és Mária, Tom idegbeteg menyasszonya, aki a maga esendőségében, naiv emberi tisztaságában szinte törvényszerűen kerül a vesztesek, a megcsalatottak, a boldogtalanok közé. Az ő emberi alakjuk és végzetük mutatja leginkább azt a kíméletlenséget, amely a korrupciós rendszer következményeként felőrli, elpusztítja a humánus értékeket.
     Mindkét emberi alaknak és sorsnak vannak következményei a regény narrációs szerkezetére. A Testvérem, Joáb valójában azt a, mondjuk így: "neorealista" látásmódot és regénytechnikát követi, amely a hatvanas és hetvenes évek magyar irodalmának jellegzetes sajátja volt. Olyan regényekre és olyan novelláskötetekre gondolok, mint Sánta Ferenc Húsz óra, Galgóczi Erzsébet Félúton, Fejes Endre Rozsdatemető, Somogyi Tóth Sándor Próféta voltál, szívem, Végh Antal Korai szivárvány, Moldova György Gázlámpák alatt, Szakonyi Károly Túl a városon, Gáll István Csapda című művei - többek között. Ezek az epikai alkotások általában a társadalmi környezetben tapasztalt visszásságokkal, az erkölcsi züllés jeleivel foglalkoztak, a magyar elbeszélő irodalom valóságábrázoló hagyományai jegyében alakították ki narrációjukat.
     A Testvérem, Joáb is a valóságábrázolás hagyományait követi, illetve újítja meg azokkal (az elsősorban a modern amerikai irodalomban népszerű narrációs eljárásokkal, amelyek a "behaviourista" lélektani irányzat hatását mutatták. Ez az irányzat a lelki élet működésének vizsgálata során tudatosan mellőzte a klasszikus lelki tényezők (a tudat és az érzelem) vizsgálatát, és pusztán az emberi viselkedés tanulmányozására szorítkozott. Az elbeszélő irodalomban (például Hemingway esetében) mindez azt jelentette, hogy az író nem foglalkozik regényalakjainak pszichikai elemzésével, csupán viselkedésüket ábrázolja, párbeszédeiket rögzíti, cselekedeteiket mutatja be. A Testvérem, Joáb hőseinek (Török Ádám és Mária kivételével) tulajdonképpen nincs "lelki élete", a narráció és a dialógusok szándékosan leegyszerűsítettek, az olvasónak nem egyszer az a benyomása, hogy a beszélgetés rendkívül primitív emberi lények között folyik. Gion Nándor mintha ezzel is egy leépülőben lévő társadalom szellemi arculatát kívánta volna bemutatni.
     A Testvérem, Joábnak ugyanakkor van egy jelképes értelmű, mondhatnám, metaforikus jelenete: a hatodik fejezet vágóhídi képére gondolok, ennek során Tom végignézi, hogy Szlimák , a mészáros miként gyilkolja sorra a végzetükbe láthatólag beletörődő, semmiféle ellenállást vagy tiltakozást nem mutató birkákat. Ennek a fejezetnek, amely különben a tizenkét fejezetre osztott regénytörténetnek pontosan a közepén helyezkedik el (talán nem véletlenül) Tamás és Szlimák mellett még két szereplője van: Török Ádám, aki megkeseredett, kiábrándult rezonőrként mutatja meg a főhősnek a szörnyű jelenetet, és Mária, aki valójában a birkák tehetetlenségével viseli el saját sorsát és indul végzete: az idegosztály felé. A jelenet és ennek a szereplők sorsához kapcsolódó metaforikus értelme arra utal, hogy abban a világban, amelynek törvényeit a Joábok szabják meg, az ártatlanságnak semmi esélye sincs, és azok az emberek, akik mint Török Ádám naiv idealizmussal próbálnak képviselni bizonyos eszményeket (azokat, amelyeket az úgynevezett szocialista társadalom retorikája hirdetett), és azok, akik, mint Mária egyáltalán képesek az önzetlenségre és a szeretetre, menthetetlenül vesztesek lesznek: el kell bukniok, el kell pusztulniok. Mindez természetesen nem csak a jugoszláviai valóság velejárója és tanulsága, hanem talán minden társadalomé, minden történelmi korszaké. Annak, hogy az ártatlanság védtelen és pusztulásra ítélt, nem csupán konkrét értelme van.
A jugoszláviai valóság, amely a mögöttünk lévő évtizedben a szemünk láttára vált rémálommá, úgy tetszik, bizonyos mértékben látnoki karaktert és egyetemesebb mondanivalót adott Gion Nándor harminc esztendővel ezelőtt írott regényének, utólagosan felerősítve azokat a metaforikus motívumokat, amelyek korábban szinte észrevétlenül vagy legalábbis magyarázatra nem késztető módon simultak bele a narráció "neorealista" szövetébe. Igen, azóta "a bárányok elvéreztek" és "a bárányok elhallgattak", következésképp ma némi nosztalgiával gondolunk vissza azokra az időkre, midőn a Testvérem, Joábnak még csupán aktuális társadalomkritikai értelme volt.