|
POMOGÁTS
BÉLA
A bárányok hallgatása
Gion Nándor Testvérem,
Joáb című regényéről - egykor és most
Vajdasági magyar
regény
A vajdasági magyar regényirodalom a
húszas évektől kezdve próbálkozott azzal, hogy hiteles képet adjon a regionális
társadalom életéről és konfliktusairól. Szenteleky Kornél, a jugoszláviai
magyar irodalom hőskorának organizátora, több alkalommal is sürgette az
írókat: hozzák létre a külön arculatú vajdasági magyar regényt. Az eredmény
sokáig váratott magára: Szirmai Károly, Herceg János és Majtényi Mihály
szórványos eredményei után csak a hatvanas és hetvenes években született
meg az igazi vajdasági regényirodalom Major Nándor és Burány Nándor, majd
Varga Zoltán, Gion Nándor, Domonkos István, Tolnai Ottó és Végel László
könyveiben. Mindenekelőtt az újvidéki Fórum kiadó 1968-as regénypályázata
nyomán megjelent regényekben, amelyek egyszerre, mintegy az irodalomteremtés
elemi erejű gesztusa révén hozták létre a vajdasági magyar regényirodalmat,
a szórványos könyvek után magát az "irányzatot", az "iskolát".
A jugoszláviai
magyar irodalom kritikusai is az irodalomteremtő vállalkozást ünnepelték,
midőn a pályázat eredményeiről számot adtak. Tomán László, a Híd
kritikusa például így beszélt: "itt van a vajdasági magyar regény! Ezek
a regények a jugoszláviai magyar regényirodalom létét, értékeit, súlyát
bizonyítják, irodalmunk egy pillanatát, korszakát, igazi születését jelzik,
sőt nagykorúságáról, érettségéről tanúskodnak. Ránk is érvényes most már
Dusan Matić megállapítása, melyet a szerb és horvát irodalomra vonatkozóan
annyiszor idéztek már: »A regény az irodalom érettségi vizsgálata«." (Olvasónapló
regényirodalmunk aranykorából. Híd 1970. 5. sz.) Ebben az értelemben
nyilatkozott annak idején Bányai János és Bori Imre is.
A pályázat
következtében megjelent regények ugyanis nemcsak önértékük révén kaptak
irodalomtörténeti szerepet, hanem együttes jelentkezésükkel is. Mintegy
felrajzolták a vajdasági magyar próza igényeit, szemünk elé tárták erővonalait
és lehetőségeit. Az első - és akkoriban az egyik legfontosabb - igény a
valóság kutatására, felfedezésére és ábrázolására utalt. A vajdasági magyar
irodalom, a regénypályázat eredményeinek tükrében nem "műhelyirodalom"
volt, hanem "valóságirodalom". Őszinte szóval, fáradhatatlan igazságkereséssel
kívánta bemutatni annak a társadalomnak a helyzetét és életét, amelynek
ő maga is részese. Nemcsak a vajdasági (akkor a mainál jelentékenyebb társadalmi
és politikai erőt képviselő) magyarság életét, hanem magát a vajdasági,
távlatosabban a jugoszláviai valóságot, ennek mozgását és belső konfliktusait
is. Annak idején Szenteleky Kornél ugyancsak a valóság tárgyilagos közelítésének
szükségességére hivatkozott. "A közönség - írta egykori fejtegetéseiben
- nyugodt, őszinte képet vár, mert a közönséget csak egy őszinte regény
érdekelheti. A pátosz, az elrajzoltság, a ráncok elsimítása a színpad természetellenes
megvilágításában talán jól fest, de a regény szabadabb keretében, plein
aires megvilágításában már fonákul, levegőtlenül hat, az élet színét és
ízét, az élet igazságát nélkülözzük egy nem őszinte írásműben." Tomán László
joggal állapította meg, hogy a Forum pályázatára érkezett regények Szenteleky
klasszikus igényességét váltották valóra, az ő programját igazolták, ha
több évtizedes késéssel is.
Az idő - a
jugoszláviai magyar irodalom realizmusigényének eme első megfogalmazása
óta - időközben nagyot változott. A hatvanas évek végén nyilván mást kellett
a valóság nyomában kutató írónak keresnie és vizsgálnia, mint a második
világháború előtt. A jugoszláviai magyarságnak egészen mások voltak a tapasztalatai,
mint három évtizeddel korábban, és persze mások voltak, mint a romániai
vagy csehszlovákiai magyar kisebbségi közösségnek a tapasztalatai, mások
voltak, mint a magyarországi tapasztalatok. A vajdasági magyar kultúrának
akkor: a hatvanas és hetvenes években volt egy sajátos jegye - szemben
például a romániai vagy a csehszlovákiai magyar kultúrával. A Vajdaságban
kevésbé volt súlyos a kisebbségi problematika, az ottani magyar kisebbségnek
nem voltak olyan súlyos közösségi és egyéni sérelmei, mint az erdélyieknek,
a felvidékieknek és a tipikusan kisebbségi sérelmek nem sürgették mindenképpen
az irodalmi állásfoglalást. Ugyanakkor természetesen a vajdasági magyarságnak
is voltak sérelmei, például iskolaügyének nem megfelelő rendezettségében,
de ezeket a köznapi és csendesebb sérelmeket elfedte az a multikulturális
rendszer, amely kétségtelenül a jugoszláviai politikai berendezkedés viszonylag
kedvező intézményes következménye volt. A régebbi sérelmeket pedig éppen
akkoriban már jelezte Burány Nándor regénye, az Összeroppanás, noha
a vajdasági magyarok 1944-1945-ös megpróbáltatásainak bemutatására valóságos
lehetőség akkor sem volt. A kisebbségi kérdések viszonylag rendezettsége
következtében viszont jobban előtérbe kerültek a társadalmi visszásságok,
a szociális konfliktusok, a jugoszláviai (illetve vajdasági) társadalom
egészét foglalkoztató politikai és erkölcsi kérdések. A vajdasági magyar
regény információs övezetének ezért általánosabb jelentéstartalma, társadalmi
reflektáltsága volt: az akkori művek jugoszláviai, bizonyos mértékig kelet-közép-európai
problémákat érintettek. Különösen az Új Symposion köréhez tartozó
elbeszélők művei. Gion Nándor Testvérem Joáb, Végel László A
szenvedélyek tanfolyama, Bányai János Súrlódás, Domonkos István
A kitömött madár és Tolnai Ottó Rovarház című, a Fórum regénypályázatán
is eredményesen szerepelt regényeire gondolok.
A vajdasági
magyar regény elsőrendű igénye, mint jeleztem, a valóságkutatás, a társadalmi
konfliktusok elemzése, a szociális és erkölcsi visszásságok leleplezése
volt. Tomán László idézett írása ezt így fogalmazta meg: "Nem kiszemelt
célok kedvéért, a valóság igazolásáért, saját nézeteik, álláspontjuk bizonyításáért
vagy egy elfogadott, de nem legmélyebb meggyőződésünkből fakadó szemlélet
propagálásáért készültek ezek a művek, hanem mert a nyers, a véres, keserű,
kegyetlen valóságot akarják leleplezni, regénybe foglalni. Nem tudnak belenyugodni
a valóságba, ezért írnak róla regényt." Ez a szenvedély határozta meg a
hatvanas és hetvenes évek regényeinek valóságképét és kritikai szemléletét.
Egy régi ismertetés
Annak idején - a Fórum regénypályázatának
sikere nyomán - Öt vajdasági regény címmel (Tiszatáj 1971.
9. Sz.) írtam egy beszámolót a vajdasági magyar regényirodalom törekvéseiről
és eredményeiről, vagyis Gion Nándor, Végel László, Bányai János, Domonkos
István és Tolnai Ottó előbb említett regényeiről. Ezt a három évtizedes
beszámolót szeretném idézni a következőkben, ahogy akkor a folyóiratban
megjelent:
Nem lehet
feladatunk, hogy a jugoszláv társadalom mai antagonizmusait ismertessük;
röviden csak annyit jelzünk, hogy a Jugoszláviában tapasztalható belső
feszültségek részben szociális eredetűek. A vállalati önállóság és önigazgatás
helyesnek bizonyult politikáját olyan feszültségek is kísérik, amelyek
a vezető rétegek magas életszínvonalából, hatalmi kiváltságaiból és a dolgozók
bizonyos rétegeinek körében tapasztalt gazdasági lemaradásból származnak.
Ezzel a feszültséggel gyakran foglalkozik a jugoszláv politikai élet, a
sajtó, a publicisztika és természetesen az irodalom. Ehhez az irodalomhoz
csatlakozik Gion Nándor pályázatnyertes regénye: a Testvérem, Joáb.
Ez a könyv valóban a közéleti gondok közepébe vágott; "Kimondatott, amiről
hallgattunk" - mondta róla Tomán László. Azokról az emberekről ad képet,
akik vezető szerepüket, egykori érdemeiket meggazdagodásra, kiváltságok
szerzésére használják fel. Az elfajulás és a romlás képe van ebben a könyvben
jelen.
A regény címe
és egy-egy szereplőjének - Joáb I.-nek és Joáb II.-nek - ragadványneve
is erre utal. Joáb a bibliai Dávid király hadvezére volt, aki hősies csaták.
Nagy szolgálatok után önkényes és hatalmaskodó vezetőként a király és a
törvény akaratával is szembeszegült, hogy végül keserves sorsot érjen:
Salamon parancsára meg kellett halnia. Joáb tehát a történelmet kihasználó,
lezüllött vezető típusát testesíti meg. Varga Zoltán erről Testvérünk,
Joáb című tanulmányában (Híd 1970. 5. sz.) így beszél: "ha úgy
tetszik, kiszélesíthetjük a »joábság« fogalmát, a bibliai őstípus kíméletlensége,
erőszakossága alapján is, de még inkább társadalmi-történelmi szerepéből
kiindulva, abban az értelemben, hogy - függetlenül az arányoktól - a pozitív
történelmi folyamatok (fogadjuk el ilyennek Dávid hatalomra jutását és
uralmának kiterjesztését) negatív részesének, megnyergelőjének és végeredményben
deformálójának és sírásójának megtestesülését látjuk benne."
Gion Joábjai
is ilyenek. Joáb I. államigazgatási vezető, aki összeharácsolt vagyonát
nyugatra szeretné menteni, vészkijáratokat keresve a szocializmusból, Joáb
II. pedig vendéglős, aki valamilyen régi érdeme fejében kapta a jól jövedelmező
"maszek" vállalkozás jogát. De ilyen "Joáb" a városi építővállalat korrupt
igazgatója: Sztantics is ("Sztantics nagyon hasonlít Joáb I.-hez" - olvassuk)
vagy Akilev, a rendőrfőnök, aki önkényeskedik, hatalmát fitogtatja, megveti
az embereket. Talán csak egyben téved Gion, midőn őket ábrázolja. E tévedésére
mutat rá Varga Zoltán, midőn azt fejtegeti, hogy hiba volt a "Joábokat"
tudatosan tisztességtelennek ábrázolni, hiszen a korrupt és romlott vezetők
sokszor becsületesnek tudják magukat és bámulatos "önhipokrízissel" tüntetik
fel személyes érdekeiket önmaguk előtt is társadalmi szükségletnek, a közjó
szolgálatának.
A "Joábok"
természetesen összetartanak, fedezik és igazolják egymás gazemberségeit.
Gion valóságos maffiát ábrázol, amely tagjait oltalmazva, támogatva átszövi
a kisváros egész politikai és gazdasági életét. Varga Zoltán jó szemmel
vette észre, hogy Gion regényének világa mennyire hasonlít arra a szociológiai
övezetre, társadalmi mechanizmusra és manipulációra, amit a Rokonok,
Móricz Zsigmond klasszikus regénye mutat. Ugyanaz a korrupt gépezet működik
itt is, csak - sajnos - egy más társadalmi struktúra körülményei között.
"Az alaphelyzet hasonlósága ugyanis nyilvánvaló - mondja Varga. - Bármilyen
tér- és időbeli távolság válassza is el a két művet egymástól, amellett,
hogy egyikben is, másikban is egy kisváros »elitjéről« olvashatunk, mindkettőben
olyan társaságról esik szó, amelynek tagjai, amint az Gion regényének fülszövegében
olvasható: »Túl sokat tudnak egymás ügyeiről, húzásairól, s ezért maradéktalanul
el kell fogadniuk a korrumpálódókra jellemző játékszabályokat, hiszen fennmaradásukat
csakis a cinkosság szavatolhatja.«"
Az olvasat kibővülése
Eddig a három évtizeddel ezelőtt közölt
beszámoló. Mindezt újraolvasva és persze újraolvasva magát a regényt, rá
kellett jönnöm, hogy a Testvérem, Joáb jelentése számomra némiképp
megváltozott. Több tekintetben is. Először is a regény valóságképének szerkezetét
látom gazdagabbnak, éppen az elmúlt évtizedek tapasztalatai és tanulságai
következtében. Gion Nándor regényének ugyanis - túl azon, amit felidézett
egykori ismertetésemben érintettem - több fontos információja is van. Így
abban, hogy meglehetősen nyíltan beszél az 1944-1945-ös évek rettenetes
vajdasági magyar tapasztalatairól, az ottani magyarság "hideg napjairól".
A kisvárosi kocsmában összegyűlő társaság beszélgetései során több alkalommal
kerülnek szóba azok a kollektív megtorlások, azok a terrorcselekmények,
amelyeket a vajdasági magyarságnak el kellett szenvednie. Kovács Pali,
akinek apját ugyancsak megölték, szüntelenül erre emlékezteti Opatot, a
sánta pincért, aki a szörnyű időkben a kisváros rendőrparancsnoka és a
megtorlások szervezője, végrehajtója volt. Hasonlóképpen nyíltan beszél
az író azokról a félelmekről, amelyeket a jugoszláv vezetésnek és társadalomnak
kellett átélnie 1968-ban Csehszlovákia szovjet megszállása után, midőn
a belgrádi kormányzat nem tartott lehetetlennek egy Jugoszlávia ellen irányuló
inváziót, és az egyszerű emberek is nem kis szorongással gondoltak egy
esetleges szovjet "testvéri segítség" várható következményeire.
Talán lehet
abban valami, hogy a titoista rendszernek akkor ez a külső fenyegetettség
is segített abban, hogy bizonyos mértékig konszolidálja magát a társadalom
előtt, és elodázza már akkor kitetsző politikai és morális válságának következményeit.
Mi, magyarországi látogatók ennek a válságnak a jeleiből akkor nem sokat
vettünk észre, minthogy megigézett bennünket az újvidéki és belgrádi árubőség,
a dalmáciai városok történelmi gazdagsága, az ottani fürdőhelyek mozgalmas
köznapi élete. Gion regénye ugyanakkor nagyon is hiteles látleletet adott
arról, hogy a jugoszláviai politikai rendszer a felbomlás felé halad. Az
egykori kommunista vezetők erkölcsi züllöttsége, az olyan naiv idealisták,
mint a padláson meghúzódó Török Ádám ellehetetlenülése és az élet peremére
szorulása, vagyis a rendszer politikai és erkölcsi alapjainak megrendülése
a két évtized múltán bekövetkező kifejletre utal. Nem mintha Gion Nándor
már 1968-ban tisztán láthatta volna, hogy a jugoszláv rendszer a felbomlás
felé halad, ő csupán érzékelte és ábrázolta a rendszer alapjainak megrendülését,
észlelte azokat a folyamatokat, amelyeknek teljes kibontakozását és eredményét
most konstatálhatjuk, három évtizeddel az akkori írói látlelet után.
Van azután
a Testvérem, Joábnak egy olyan epikai dimenziója is, amelyre, legalábbis
én magam, akkor nem figyeltem fel. Gion Nándor regényének egy metaforikus
olvasatára gondolok. A regény szereplői valamilyen szinten mind a társadalmi
visszásságok, a korrupció, a nepotizmus, a csalás és a hazugság haszonélvezői,
nemcsak Joáb I. és Joáb II., hanem a rendőrfőnök Akilev, Rimec, a játékbábugyár
igazgatója, Sztantics, az építésvezető, Fehér Ló, a Németországban meggazdagodott
vajdasági magyar, végül maga Tamás (Tom), a regény főhőse, a cselekmény
narrátora. Mindössze két olyan alakja van a regénynek, aki ettől a korrupciós
rendszertől és erkölcsi zülléstől mentes marad: az imént említett Török
Ádám, aki a maga különc voltában marad kívül a korrupciós rendszeres, következésképp
az élet peremére kényszerül, és Mária, Tom idegbeteg menyasszonya, aki
a maga esendőségében, naiv emberi tisztaságában szinte törvényszerűen kerül
a vesztesek, a megcsalatottak, a boldogtalanok közé. Az ő emberi alakjuk
és végzetük mutatja leginkább azt a kíméletlenséget, amely a korrupciós
rendszer következményeként felőrli, elpusztítja a humánus értékeket.
Mindkét emberi
alaknak és sorsnak vannak következményei a regény narrációs szerkezetére.
A Testvérem, Joáb valójában azt a, mondjuk így: "neorealista" látásmódot
és regénytechnikát követi, amely a hatvanas és hetvenes évek magyar irodalmának
jellegzetes sajátja volt. Olyan regényekre és olyan novelláskötetekre gondolok,
mint Sánta Ferenc Húsz óra, Galgóczi Erzsébet Félúton, Fejes
Endre Rozsdatemető, Somogyi Tóth Sándor Próféta voltál, szívem,
Végh Antal Korai szivárvány, Moldova György Gázlámpák alatt,
Szakonyi Károly Túl a városon, Gáll István Csapda című művei
- többek között. Ezek az epikai alkotások általában a társadalmi környezetben
tapasztalt visszásságokkal, az erkölcsi züllés jeleivel foglalkoztak, a
magyar elbeszélő irodalom valóságábrázoló hagyományai jegyében alakították
ki narrációjukat.
A Testvérem,
Joáb is a valóságábrázolás hagyományait követi, illetve újítja meg
azokkal (az elsősorban a modern amerikai irodalomban népszerű narrációs
eljárásokkal, amelyek a "behaviourista" lélektani irányzat hatását mutatták.
Ez az irányzat a lelki élet működésének vizsgálata során tudatosan mellőzte
a klasszikus lelki tényezők (a tudat és az érzelem) vizsgálatát, és pusztán
az emberi viselkedés tanulmányozására szorítkozott. Az elbeszélő irodalomban
(például Hemingway esetében) mindez azt jelentette, hogy az író nem foglalkozik
regényalakjainak pszichikai elemzésével, csupán viselkedésüket ábrázolja,
párbeszédeiket rögzíti, cselekedeteiket mutatja be. A Testvérem, Joáb
hőseinek (Török Ádám és Mária kivételével) tulajdonképpen nincs "lelki
élete", a narráció és a dialógusok szándékosan leegyszerűsítettek, az olvasónak
nem egyszer az a benyomása, hogy a beszélgetés rendkívül primitív emberi
lények között folyik. Gion Nándor mintha ezzel is egy leépülőben lévő társadalom
szellemi arculatát kívánta volna bemutatni.
A Testvérem,
Joábnak ugyanakkor van egy jelképes értelmű, mondhatnám, metaforikus
jelenete: a hatodik fejezet vágóhídi képére gondolok, ennek során Tom végignézi,
hogy Szlimák , a mészáros miként gyilkolja sorra a végzetükbe láthatólag
beletörődő, semmiféle ellenállást vagy tiltakozást nem mutató birkákat.
Ennek a fejezetnek, amely különben a tizenkét fejezetre osztott regénytörténetnek
pontosan a közepén helyezkedik el (talán nem véletlenül) Tamás és Szlimák
mellett még két szereplője van: Török Ádám, aki megkeseredett, kiábrándult
rezonőrként mutatja meg a főhősnek a szörnyű jelenetet, és Mária, aki valójában
a birkák tehetetlenségével viseli el saját sorsát és indul végzete: az
idegosztály felé. A jelenet és ennek a szereplők sorsához kapcsolódó metaforikus
értelme arra utal, hogy abban a világban, amelynek törvényeit a Joábok
szabják meg, az ártatlanságnak semmi esélye sincs, és azok az emberek,
akik mint Török Ádám naiv idealizmussal próbálnak képviselni bizonyos eszményeket
(azokat, amelyeket az úgynevezett szocialista társadalom retorikája hirdetett),
és azok, akik, mint Mária egyáltalán képesek az önzetlenségre és a szeretetre,
menthetetlenül vesztesek lesznek: el kell bukniok, el kell pusztulniok.
Mindez természetesen nem csak a jugoszláviai valóság velejárója és tanulsága,
hanem talán minden társadalomé, minden történelmi korszaké. Annak, hogy
az ártatlanság védtelen és pusztulásra ítélt, nem csupán konkrét értelme
van.
A jugoszláviai valóság, amely a mögöttünk
lévő évtizedben a szemünk láttára vált rémálommá, úgy tetszik, bizonyos
mértékben látnoki karaktert és egyetemesebb mondanivalót adott Gion Nándor
harminc esztendővel ezelőtt írott regényének, utólagosan felerősítve azokat
a metaforikus motívumokat, amelyek korábban szinte észrevétlenül vagy legalábbis
magyarázatra nem késztető módon simultak bele a narráció "neorealista"
szövetébe. Igen, azóta "a bárányok elvéreztek" és "a bárányok elhallgattak",
következésképp ma némi nosztalgiával gondolunk vissza azokra az időkre,
midőn a Testvérem, Joábnak még csupán aktuális társadalomkritikai
értelme volt. |
|