Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2000. 8.sz.
 
HORKAY HÖRCHER FERENC
Találkozás a madáretetőn
Egy illet(ékte)lenül személyes olvasat
Vörös István: A darázs tanításai
 

Évekbe telt, mire nemzedéktársaim verseire ráismertem. Ugyanazok a mozdulatok laktak bennünk, évek és érzékek, zenei mondatok, képek, illatok. Ugyanazok a házak, tananyagok, érzések és indulatok, és mégis, amikor egyetemre kerültem, mintha idegen világ vett volna körül. Az évfolyamtársaim meg nem ismertek rá arra, amit én írtam. Ezek régi versek, mondták, nem kell. Nem olvastál Tandorit? Akkor még nem, ma se sokat, de ma már megvannak a madarak és a lovak. Először Gál Ferit ismertem meg. Nála kert volt, város és tenger. Wirth Imi jött utána, ma már a harmadik fiúgyermekével, és újra megiramodó lírai prózával. Kun Árpád a Bállal, Schein Gábor. Aztán Kemény Pista lett meg. Régóta ismertem persze, visszhangos egyetemi hátsó folyosókról, de csak évekkel később "lett meg", amikor elolvastam fontos nemzedéki versét egy érettségi találkozóról. Közben "meglett" Tatár Sanyi és Kurdi Imre. Aztán jött Vörös Pista. Egy napsütéses álmos tatai délutánon a verseit Ősi Jancsi elemezte, akivel együtt hallgattuk Király István előadását nem sokkal halála előtt  (ez már a nyolcvanas évek második felében volt, Király mosolygós, ártatlan, fehérhajú bácsinak látszott). Amikor megláttam Vörös új kötetét az Írók Boltjában, egy hiperrealista képpel a címlapján, Hajdu Kinga festménye, Rózsák szimmetrikus elrendezésben a címe, megtetszett. Épp mára sikerült belaknom ezt a könyvet, Vörös István A darázs tanításai című verseskötetét. Erről próbálok meg számot adni.
     Egy verseskötetről sokféleképp lehet számot adni. Egyvalami azonban biztos: a számadás végtelenül kitett a pillanat kényének-kedvének. Mindig mindent valamiként és valahogyan olvasunk. Ezt nem tudjuk elkerülni. A beszámoló megpróbálhatja elrejteni, komolykodó álarc mögé bújtatni a tényt, ám az attól még tény marad. Persze, nem szükségszerű, hogy előtérbe nyomuljon, hogy pöffeszkedjen a személyes elem. Ez a beszámoló most mégis, szükségszerűen egyes szám első személyben készül el. Bár félek a belterjesség vádjától, számomra most úgy látszik, mondandóm másképp el nem mondható.
     Minden könyvvel, amit olvasunk, meg kell barátkozni. És minden barátságnak története van. Ezt a könyvet a szerzőtől kaptam, dedikálva. Magammal hoztam Skóciába, és aztán tovább utazott velem, oda és vissza, Amerikába. Legtöbbet repülőgépen olvastam. A repülés könnyed érzése társul hozzá bennem. Röpülsz a tenger felett, kék ég, alattad puha felhődunyha, füleden fejhallgató, valami halk zene, és magyar verseket olvasol. A melletted ülő néz és sokat gondolkodik. Meghagyod bizonytalan érzésében.
     Van egy ilyen különös, könnyed lebegése a kötetnek. Az olvasónak végig megmaradnak a kétségei. Mégsem belakhatatlan vagy megismerhetetlen. Nekem például a következő ívet írja le: fölszállás, fölívelés, egy mélyrepülésben töltött középső rész, és utána ismét fel. És ott fejeződik be, marad fenn, lebegésben. Most megpróbálom kicsit jobban körülírni ezt az ívet. Az első majdnem két ciklus igencsak filozofikus. Nagyon bátor és meredek elrugaszkodással ostromolja bennük Vörös azokat a hatalmas metafizikai témákat, melyeket egyébként ritkán szoktak magyar költők célbavenni, s ha igen, akkor azt egy Vörösmarty súlyosságával teszik. Vörös lágyabb, könnyedebb (könnyű neki, a csehekkel a tarsolyában - Hrabal tényleg úgy szállt el közülünk, mint egy prágai angyal). Egy pillanat alatt fönn van az égben. Nézzük csak az első verset. A címe A jó természetrajza, és így kezdődik: "A jó ereje sötét, átszakad tőle / a világ fala, Isten benéz, be-/tapasztja a nyílást, de félelem / fut végig a tájon..." Stílszerűen azt mondhatnánk: istenkísértően meredek vers- és kötetkezdés. De ha beleszámítjuk ezt a könnyedséget, ami természetes lételeme ennek az írásmódnak, akkor egyáltalán nem érthetetlen és főleg nem érdektelen.
     Itt vagyunk tehát a magasban ("Jól esett végigfeküdni / a levegőn"), és letekintünk a világra. Látjuk a világot történni. De persze olyan különös fénytörésben. Mintha nem emberi szemmel néznénk le rá. "Figyeltem két kiterjesztett szárnyamat / magam mellett." S a világ sem teljesen azt az arcát mutatná, amelyet nekünk szokott. Mintha minden épp fordítva volna. Egy kifordított világ: "A / jó igazságtalan, személyválogató, / mindent megenged magának / a célja érdekében, szerencse, / hogy nincs célja." Vagy egy másik helyen ez a felszólítás olvasható: "Utazz, hogy semmi ismerőst ne lássál, / legyen a kék piros, a zöld sárga." Ezek szerint a puszta változás kedvéért kellett felemelkednünk, elutaznunk. Mintha önkényes világkifordítás történne. Puszta kitaláció. Igen, majd ez is történik, de inkább később, s talán leghangsúlyosabban a kötet vége felé. Itt meg, nekem úgy tűnik, valami másról van szó.
     Én egy alapvető ellenkezésvágyat olvasok ki a sorok közül. Az ellenállhatatlan vágyat, amit a kisördög súg az embernek, azonnal rávágni az igenre a nemet: "...valaki ellenkezik velem, / akivel én nem kívánok / ellenkezni. Mi tehát a teendő? / Elfogadni az ellenkezést." Ez a gyerekes ellenkezésvágy, dacreakció tűnik az első rész legelemibb hajtóerejének, amely segít elemelkedni a földről: "Egyre följebb. Erdő, porhó, / a fák közt egy hiúz. A démon /elém tart egy csészét, benne / gőzölgő rizs. Nem hozzád / jövök!"
     De van ebben a kifordított világlátásban valami más is. Amit - Rilkével szólva - az erősebb lét közelében érez az ember. Az angyallét elviselhetetlen könnyűsége. Ahol a rossz és a jó valódi természete szerint látszik, azaz különbségük minősége változik meg: "A paradicsom épp olyan közel van / a pokolhoz, mint szülőcsatorna / a végbélnyíláshoz." Az emberi ész által végrehajtott megkülönböztetések itt érvényüket vesztik. Olyan szempontból szemléljük a világot, ahonnét "csak egy szó kéne. Egy / beleegyező pillantás, / és a világ rendje lebomlana / akár egy radioaktív elem."
     Ez a különös metafizikai tapasztalat, amely a nem emberi tekintettel való látás révén adódik, Vörös költészetében egy sajátos tájképet épít föl, a maga ismerőssé váló helyeivel, toposzaival. Olyan fogalmak révén tehető érzékelhetővé ez a világ, mint amilyen a , a báb, az azonosság elvesztése, vagy a halál. Ezekről a témákról szólnak újból és újból ezek a versek, tisztán és lehetőleg salakmentesen.
     Lássunk néhány példát abból a rendszeresen kiépített motívumhálóból, melyet a kötet első fele felkínál! Az előbb idézett versrészlet (Egy hozzáállás változásai) a következőképp folytatódik: "Mi tehát a teendő? / Elfogadni az ellenkezést. Kilépni / a fűrészporral felszórt porondon / ebből a bábból..." Mintha maga a lírai én lenne ez a báb, amely maga száll ki magából, mint bábból, de csak azért, hogy miután telelakmározta magát "változatlansággal", újból visszataláljon eredeti bábénjéhez: "Megtalálni / a levetett bábot, fölnyitott hasába / visszaülni, de csak mint az új hajtás a kidőlt fatörzsbe."
     Egy másik versben (A rossz evő) lélekvándorlásról esik szó, mintha valakibe maga helyett a saját, nem túlságosan szeretett nagyanyja lelke költözne bele. E versben tehát érintkezik a bábtematika az azonosság elvesztésének témájával. De az érdekes a vers befejezése. A kettős létet (saját és nagyanyja létét) egyszerre nem bírja elviselni ez az egyes szám harmadik személyben megérzékített én, és végül: "Megvárja, míg a gyerekszoba kiürül. / Tévedésből beköltözik / egy kukoricababába."
     Aztán egy harmadik vers, ahol a hó-motívummal is, meg az azonosság kérdésével is érintkezik a bábmotívum. A Lövések a hóba című versben bábukra lő célba a beszélő (most egyes szám első személyben beszél), és a problémát az az őrült jelenti, aki a pisztolyát tölti újra. Azt mondja az őrült: "Gondold, hogy az ott / te vagy! Gyorsan egy másik / bábura teszem az irányzékot, / az meg én, mondja. / Tüzelek." Teljes keveredésben vagyunk, nem tudjuk ki a beszélő, ki az őrült (akiről kiderül, hogy maga is csak egy automata), és melyik báb ki.
     Az azonosság elvesztése és a báb probléma összekapcsolódását legnyilvánvalóbban a Jelenetek egy azonosságból című vers hajtja végre, mutatja meg. (Már a cím is nyilván a bábuk életére céloz. Csak emlékeztetőül: Gál Ferenc második kötete jött ki Újabb jelenetek a bábuk életéből címmel.) A vers első két sora így hangzik: "A nevetése elárulja, hogy jobban / ismer engem, mint én magamat." Aztán alább hozzáfűzi a beszélő, megint egyes szám első személyben: "De én is jobban ismerem őt nála." És a poén: "Átkozódás, sikítás, amikor / meglátod, hogy ki vagyok én. / Addigra én már jól ismerlek. / Addigra rég eltaláltalak. / Kicserzett bundád az asztalom / előtt hever." (Itt megint egy fontos mellékszálra kell fölhívni a figyelmet. Az angyallét már a Rilke-féle megfogalmazásban is igen közel áll az állatléthez. Vörösnél is hangsúlyosan jelen van egy ilyen párhuzam: például így: "...az erdőből / egy szarvas puha pillantása / kísér. Isten közel van, kicsi, mint egy szög...", vagy egy másik helyen, egy különös párbeszédben, ahol (nem tudjuk ki kivel beszél, ki kivel azonos) így jellemzi az embert: "Már rég nem fest minket barlangok falára."
     Nem esett még szó a halál témájáról. Kerüljön szóba rögtön a hóval összefüggésében (talán mégsem volt véletlen a Vörösmartyra vonatkozó utalás? Mutatis mutandi, persze). Az egyik versben megáll az idő, pont abban a pillanatban, amikor egy síelő feje tíz centiméterre közelíti meg egy fa törzsét, amely felé száguld. Aztán hirtelen újból nekilendül, s akkor: "A fa gyökeréig / megrengene, / és néhány elkésett makk / csapódna a hóba, egyszerre / a holttesttel." Aztán egy másik kísérteties versben, amelyben egy disznóölésről van szó, a következő tárgyiasan leíró részlet olvasható: "A böllér / kezét a kötényébe törli, / vár, nézik egymást, enyhén / havazik." Ez a mondat körülbelül ennyit jelent: a böllér vár, nézik egymást a disznóval, meglátják egymás szemében a halált. De mennyivel jobb Vörös formamegoldása: vár, nézik egymást, enyhén - itt jön az enjambement - havazik. Úgy tűnik, mintha mindig is havazás kísérné a halál témájának megjelenését. Ami persze, a költői logika törvényei szerint, előhívja azt az olvasói feltételezést, hogy ahol a hó témája jön elő, ott a halálról (is) szó van.
     De a halál témájának legemlékezetesebb versbe foglalása szerintem egy Kántor Péternek ajánlott szövegben sikerül, amely egyben tovább is vezet bennünket a kötetben. Az Át és vissza című vers ugyanis mintha összefoglalná ezeket a témákat (báb, azonosság, hó, halál): "Mindent átengedek a bennem / fölkavarodó szeretetnek. Hajamra / pereg a szitáló porcukor." A vers emlékezetes része az utolsó versszak. Egy képet kapunk benne, és a kép magyarázatát. Először a kép: "A tányér előbb törik szét a földön és csak / aztán esik le." Aztán a jelentése, kijelentő módban: "Lehetséges a halál nehéz munkáját / előre letudni, és aztán gondtalanul / élni végig a hátralevő életet." Ezzel a magyarázattal világossá válik tehát a szárnyalás értelme. Világos az angyallét közelének elviselése. Világossá válnak az olyan kitételek, mint: "A világ / csupa létezés. Nincs halál. / De van haláltudat. / Nincs túlvilág. De van Isten."
     Ám ha csak ez válna világossá, akkor ez meg csak filozófia, esetleg hit lenne. Azonban Vörösnél nem csak erről van szó. Egy nagyon erős képet kapunk (még szót fogunk ejteni Vörös képalkotó technikájáról), és a kép kiegészíti a gondolatot. Az én olvasatomban például a következő klasszikus képpel egészül ki a leesése előtt a földön eltörött tányér képe: "S halott-e már a perdülő szirom ha hullni kezd, vagy csak akkor hal meg, hogyha földet ér" (Radnóti). Az Ikrek havát hívja be a kép. De  egy másik képet, egy másik hullást is behív, a kötet második feléből, így görgetve tovább a mi olvasatunkat is. Ott egy halott galambról van szó: "Vagy ha más nem, / legalább lennék az a galamb, / két napja még arra repült, / és a pihetolla pár nap / múlva végig fog keringeni / a szobán. Megáll a fénysugárban." Egy két napja arra repült, mára halott galamb tolla kering tehát a levegőben. A galamb halott már rég, mielőtt a tolla földet érne.
     Ha a kötet eleje ilyen magasból néz le az emberi (és nem emberi) életre (és nem-életre), akkor a kötet középső fele igencsak földközeli. Leginkább a gyerekkor emlékei elevenednek meg benne. Ugyanúgy csodának vagyunk szemtanúi: megint az a tapasztalatunk, hogy valami olyasmi történik, ami hétköznapokon nem szokott megtörténni. Csak éppen most a csoda az idő leküzdésében áll, nem az emberi szempont (mondjuk így, a halálfélelem) leküzdésében mutatkozik meg.
     A gyerekkor emlékei, vagy a gyermeki szem logikája vezérli a kötet középső részének verseit (körülbelül a harmadik ciklus végétől a Harmadik Bakonymérői elégiáig). Ezeket a verseket talán úgy lehetne legjobban jellemezni, hogy a kilencvenes évek irodalmának egyik legfontosabb témáját adó hatvanas-hetvenes éveket idézi fel, rájátszva ezirányba kifejlődött olvasói érzékenységünkre (aminek a divatipar elég szépen alányúlt). Azonban nem csak ebben a történeti megidézésben jeleskedik. Sokkal fontosabb számomra az a momentum, hogy a gyerekkor perspektíváit, horizontját, és a felnőtteknek a gyerekkorral szembeni viszonyát, ezt a vigasztalhatatlan veszteségérzetet tudja elemi erővel felidézni. Ráadásul ebben az erőfeszítésben nekem mint olvasónak személyes részem is van, és ezt két okból is így érezhetem. Egyrészt azért, mert nemzedéktársról van szó, akinek a történetei és generációs tapasztalatai szinte szórul szóra megegyeznek az én történeteimmel és tapasztalataimmal. Másrészt, mert még ennél is közelebbi kötődésem van a kötet e részéhez - gyerekkorunk helyszínei ugyanis megegyeznek. És ennek itt most nem csak akcidentális jelentősége van. Szinte bele vagyok írva ezekbe a versekbe, családostul. Benne vagyok nyakig. Persze, nem én, hanem az a tapasztalat van benne ezekben a szövegekben, amely most mint olvasó szembesül a versekkel. Szóval, magamat olvasom e versekben, már-már úgy érzem, itt én beszélek. A Kis örömök című versben például, ahogy friss választóként megverten kiballag a beszélő a Lövőház utca felé, az talán tényleg én vagyok. Ezeknek a verseknek egy jó csomó részét csak az én helyismeretem nyitja föl. Idegen olvasónak nem szólal meg. Csak én tudom, hogy a focipálya a Marcibányi téren volt. Amit régen Lövölde térnek neveztek, mielőtt Marcibányi gróf föl nem építette ott az iskolát. Mindez esztétikai jelentőségre például azáltal tesz szert, hogy én tudom, a Lövölde téren volt egy céllövölde, és a fentebb idézett versnek az lehetett az előzménye, élményforrása.
     Félreértés ne essék! Nem az életrajzi egybeesés az érdekes. Tudjuk, az puszta szociológia. Hanem az az érdekes, a puszta egybeesés hogy tudja felnyitni a verseket. Vagy még pontosabban! Fontos látni: nem a puszta adatokról van szó. Hanem arról a közös, már-már azonos világtapasztalatról, amely ezekből az adatokból, úgy látszik, szükségszerűen következik, s méginkább arról, hogy az élettapasztalatok ilyen közössége maga is benne van ezekben a versekben. Az olvasó bele van  írva a versekbe, és még az is, ahogy ezen megdöbben: "Zavart, hogy ugyanaz történt / a többiekkel is. Egyszerre / végeztük el az általános iskolát, / egyszerre lettünk harminc / évesek. Hogy jönnek / hozzá, hogy az életemet / ők éljék le?" Saját magát olvassa e részletekben. E versek erejét úgy jellemezhetjük, hogy az olvasót bevonják saját terükbe, és ezáltal elmossák a határokat a vers és nemvers között. Talán ez a kritikai kommentár is bele van írva valahol? Ezekben a versekben indirekt módon Vörösnek valóban sikerül belekavarnia a tér és az idő előre leosztott partijába.
     Persze, a verseknek mindig is az volt a sajátjuk, hogy el tudnak szakadni a helytől-időtől. És ehhez nem kell áttérniük a leíró, emlékező beszédmódról, mondjuk egy absztraktabb beszédmódra. A fentebb idézett vers,  mely szerintem a kötet legerősebb versei közé tartozik, ráadásul számomra nagyon fontos (a két ítélet típusa között érdemes különbséget tenni), a Második bakonymérői elégia így folytatja az előbb idézett sorokat: "Én még mindig / esernyővel rohangálok / egy bakonymérői utcán / épp húsz évvel ezelőtt. / Alkonyodik, az ég / derült. Egy kutya megugat / a kerítés mögül." A leírás pontos, annyira, hogy majdnem rá tudjuk írni a képre, 19:48, nyár, 1974, Bakonymérő. Csak azt nem tudjuk, most aki ezt mondja, és olvassa, az mikor mondja és olvassa e sorokat.
     Micsoda tágulása van itt a versnek! Mekkora időt tud felszívni, magába fogadni, mintha egy élő állat vagy egy tornádó torkába pillantanál bele! És amikor ezt a mondatot leírtam, lapozok, és olvasom tovább: "A másik udvaron /kacsák, deszkák, sáros itató, / rozsdás ketrec, ellopott / rézcsövek, rothadó szalma, / a rothadásba szilvafa / mélyeszti gyökerét, abba-/ hagyom, Bakonymérő tágulni / kezd, mint egy tüdő, / abbahagyom, Bakonymérő / összehúzódik, mintha / cigifüstöt fújna ki." Különös egybeesés.
     Vörös gyerekkort idéző verseinek ereje ezekben a tágulásokban-összehúzódásokban van. Ahogy a gyerekkor világát hirtelen a maga teljes univerzumával tudja megnyitni, aztán hagyja bezárulni, magába zuhanni, vagy épp ellenkezőleg, tovább játszik vele, a beszélő belevarázsolja ebbe az univerzumba mondjuk a jelent, gyerekkori énjére rárajzolja a saját gyereke arcképét, saját jelenkori arcára pedig a saját apjáét. Micsoda átváltozások. Majdnem azt írtam, micsoda bravúros átváltozások, mert ez persze írástechnika ("Nézem egy őszülő szakállú / kisfiú képeit körben a falakon. / A technika itt mindig nagyon fontos."), zummolás vagy épp ellenkezőleg, panoráma, de nem ez a lényeg. Hanem a tapasztalatoknak az a feneketlen mélysége, amely ha megnyitják, így tud áradni, és még az is fontos számára, képes arra, hogy úgy nyissa meg mindannyiunknak, hogy magunkra ismerjünk abban, amiről olvasunk.
     Aztán ezt a felnyíló mélységet gondosan visszazárja, elboronálja a cikluszáró másik nagy vers, a Harmadik bakonymérői elégia. Az elején nem történik semmi, puszta nosztalgia a rossz háromforintos kenyér után (én úgy emlékszem, három hatvan volt, de persze tényleg szivacsos). Aztán megint valami elemi erővel tör föl az emlék, ahogy bejáratódik a versben az emlékezet, a kenyértől a prézliig, onnét a fekete fogú lányig, onnét a külföldi utazás ("irigykedtem magamra"), aztán a hegyi folyón át az árokpartra, és ott olyan élesre exponált, hogy a képből állókép lesz: "A lány az árokparton pisilni / guggolt, most elképzelhetetlennek látszott, / hogy bármi más is valóságos / legyen, mint a csalán, a széttört / sörösüveg és a vízsugár, ahogy / fröccsögve végigver rajtuk." Milyen fontos eleme ennek a képnek a csalán és a széttört sörösüveg, nélkülük nem jelenhetne meg az árokpart! De ebben a versben nemcsak az idővel játszik Vörös. Ismét egybejátszatja metafizikai érdeklődését képalkotó képességével, amikor a megelevenedő látványt a beszélő így kommentálja (egyes szám első személyben!): "Borzadva / figyeltem, mintha lehetséges lenne / a dolgok körforgását megállítanom, / simára törölni ott azt a rettentő / nyílást, ahogy a márványszobrok / mutatják, mintha nem is lenne halál.[...] Mindent olyanná változtatni, / amilyennek lennie kell." Igen, itt válik világossá a szerző elemi érdeklődése a gyerekkor iránt. Ezekből a sorokból érzékelni lehet, mennyire szeretné visszarendezni a világot, vissza abba a rendbe, amiben egyszer már volt, és valahogy ma nem akar lenni. Orvosolni az emberrel megeső igazságtalanságot ("Már nyilván nem sok idő hiányzik, / amikor meg kell mondjam / a fiamnak, halandó." Ez is egy szép, kemény mondat.), szeretné jóvátenni, megszüntetni, meg nem történtté tenni. És ráadásul ebbe a lét-nemlét gondolatkörbe (amely a pisilő lány nyílásán keresztül tárul fel a borzadó gyerekszem előtt) igen ravaszul építi bele Vörös a kenyér metaforikát, mely a vers második felében maga is átlényegül: "...mintha / a kenyér nem egy ember teste lenne, / mintha a bor nem ömlene mindannyiunk / ereiben." És a végén már a csoda valóban a transzszubsztanciáció formáját ölti: "A távolságot közelséggé, / a közelséget azonossággá, a kenyeret /kenyérré, a kést kenyérré. A bort / vízzé, a bort vérré, a vizet patakká. / A patakparti köveket kenyérré."
     Ezzel az átlényegüléssel azonban a gyermekkor újra elvész. A kötet íve újra magasba lendül, és újra lebegni kezd. Innét kezdve az azonosság kérdése az átalakulás, az átírás, az átformálás kérdésévé válik, amivel velejár persze az azonosság, az érzéki megjelenítés bizonyosságának elveszítése is. Megint tél van: "...az / ablak előtt már majdnem földig / ér a jégcsap." A szemlélet pedig átfordul, mint abban a versben, ahol a beszélő a fölső szomszédra figyelve, a kamerát átfordítja szép lassan a plafonon magának ágyat vető denevér szemszögére.
     De mit is jelent filozófiailag a kötet harmadik részében alkalmazott módszer, amellyel a leírást magát is átírja? Vöröst az érdekli, mi lenne, ha lehetőség lenne a dolgok (a tények, a történések, a múlt és a jelen) újragondolására: "Ott a sziklán talán, jóra vagy rosszra, / meg tudtad volna változtatni ezt a / történetet. A lehetőség / a formálásra már olyan közel / volt, mint rongáló kalapácsa / egy madonnaszoborhoz [...] ott talán meg tudtad / volna változtatni a dolgok folyását. / Visszanyúlni a múltba, ahol / elfordítja a kezed a csapot, / és egy-két történetet elzár." Az emberi léthelyzettel szembesül: azzal a kiszolgáltatottsággal, amit az jelent, hogy az ember tudtán kívül az idő foglya lesz. S ezt nem csak a meghalás feladatával szembesíti, hanem a felelősséggel, nemcsak a jövőért, de a múltért is. Hogy vállalhatunk felelősséget azért, amit utólag már nem változtathatunk meg, kérdi naivan Vörös lírai hangja? Az angol wishful thinking-nek nevezi azt, ahogy a Megint Rilke című versbe beleírja Vörös az ember naiv vágyát: "...ahogyan / éltem, gyorsan megváltoztatom." A költészetet ez a wishful thinking élteti, sugallja; hogy ha a versben átírja a múltat, akkor kicsit tényleg át is írja: "Ujjai / szorosan fogják / a cigarettát. A füst visszacsúszik / a papírhengerbe." És ugyanez a törekvés fejeződik ki a jövő átírásában is. Az ember szeretne a saját jövőjébe is beleszólást nyerni, ha már azért is felelősek vagyunk, ha már tudunk róla, hogy lesz: "Kezem előre ér néhány / perccel, épp csak hogy / eltegye az útból ami / nincs."
     Igen, nagy tétre játszik itt a versek beszélője: a költészet révén mindent akar. Múltat, jelent és jövőt, az ember kényére-kedvére. De persze azt is beleírja ezekbe a szövegekbe, hogy nem megy. Hogy a kísérlet eleve nem sikerülhet. Ezt is bele kell írnia, hogy legalább egy kicsit sikerüljön. Hát beleírja. S ha (költőileg) sikerül, akkor (ontológiailag is) sikerül. A menekülés legrövidebb útja című versben a következőképp határozza meg a feladatot és a végrehajtás csődjét:

Ha csak azt el tudnám érni,
hogy egyszerre álljak itt
az ablak előtt a fenyőavaron
és figyeljem bentről, ahogy
gyanútlanul állok és nézelődöm,
meg lennék mentve. Sőt, talán
meg lennénk mentve. De akármilyen
gyorsan is jövök befelé - kint már
nem látom magam, és akármilyen
sietve megyek ki - nem érzem
rámtapadó illetéktelen pillantásom.
Közben leverek egy vázát, nem törik el,
csak hintázik a szőnyegen, kimászik belőle
egy bogár, alig nagyobb az öklömnél.
Ha meglátnám, amíg a szerkény alá
bemenekül - meg lennénk mentve.
Sőt, talán - meg lennék mentve.
De a bogár eltűnik - megmenekült.

Ez a vers egyértelműen egy logikai bukfencre épül. Vörös beleírja a versbe, hogy van egy bogár, amit a vers (egyes szám első személyű) beszélője nem lát meg, pedig, ha meglátná, meg lenne (meg lennénk) mentve, de nem látja meg, így nem vagyunk (nincs) megmentve. De hát ha bele tudta írni, meglátta. A beleírás révén meglátta. Akkor meg vagyunk/meg van mentve?
     Ezt már az olvasónak kell eldöntenie. A darázs tanításai nem arra szolgálnak, hogy könnyűvé tegyék a tanulást. Vagy ennyire nem. Általuk nem úszhatjuk meg a saját döntéseinket. És mégis. Valami mégiscsak meg van nyerve. Én például nyertem néhány emlékezetes képet. A (nem a verseskötetről, de) saját olvasatomról számot adó szöveg végére most ezekből válogatok, emlékeztetőül, és pusztán tételszerűen. Felmutatva, nekem ezek "vannak meg":
     1. "...ha rég ellöktem volna magam / a biztostól, mint feketerigó / az ágról?"
     2. "A lehetőség azonnal kihűlt, / megmerevedett, mint a vizes- / kancsóba hullott viaszcsepp."
     És végül
     3. "Vagy ha más nem, / legalább lennék az a galamb / két napja még arra repült, / és a pihetolla pár nap / múlva végig fog keringeni a szobán. Megáll a fénysugárban."
     Számomra ezek a rendkívül élesre komponált, mégis magyarázat nélkül hagyott képek elegendőek ahhoz, hogy egyetértsek azzal a sugallt válasszal, amelyet a következő költői kérdés hív meg: "Történik-e fontosabb / egy találkozásnál a madár- / etetőn, amiről szintén / nem tudok semmit." (Jelenkor, Pécs, 2000)