|
HORKAY
HÖRCHER FERENC
Találkozás a madáretetőn
Egy illet(ékte)lenül
személyes olvasat
Vörös István: A
darázs tanításai
Évekbe telt, mire nemzedéktársaim verseire
ráismertem. Ugyanazok a mozdulatok laktak bennünk, évek és érzékek, zenei
mondatok, képek, illatok. Ugyanazok a házak, tananyagok, érzések és indulatok,
és mégis, amikor egyetemre kerültem, mintha idegen világ vett volna körül.
Az évfolyamtársaim meg nem ismertek rá arra, amit én írtam. Ezek régi versek,
mondták, nem kell. Nem olvastál Tandorit? Akkor még nem, ma se sokat, de
ma már megvannak a madarak és a lovak. Először Gál Ferit ismertem meg.
Nála kert volt, város és tenger. Wirth Imi jött utána, ma már a harmadik
fiúgyermekével, és újra megiramodó lírai prózával. Kun Árpád a Bállal,
Schein Gábor. Aztán Kemény Pista lett meg. Régóta ismertem persze, visszhangos
egyetemi hátsó folyosókról, de csak évekkel később "lett meg", amikor elolvastam
fontos nemzedéki versét egy érettségi találkozóról. Közben "meglett" Tatár
Sanyi és Kurdi Imre. Aztán jött Vörös Pista. Egy napsütéses álmos tatai
délutánon a verseit Ősi Jancsi elemezte, akivel együtt hallgattuk Király
István előadását nem sokkal halála előtt (ez már a nyolcvanas évek
második felében volt, Király mosolygós, ártatlan, fehérhajú bácsinak látszott).
Amikor megláttam Vörös új kötetét az Írók Boltjában, egy hiperrealista
képpel a címlapján, Hajdu Kinga festménye, Rózsák szimmetrikus elrendezésben
a címe, megtetszett. Épp mára sikerült belaknom ezt a könyvet, Vörös István
A darázs tanításai című verseskötetét. Erről próbálok meg számot
adni.
Egy verseskötetről
sokféleképp lehet számot adni. Egyvalami azonban biztos: a számadás végtelenül
kitett a pillanat kényének-kedvének. Mindig mindent valamiként és valahogyan
olvasunk. Ezt nem tudjuk elkerülni. A beszámoló megpróbálhatja elrejteni,
komolykodó álarc mögé bújtatni a tényt, ám az attól még tény marad. Persze,
nem szükségszerű, hogy előtérbe nyomuljon, hogy pöffeszkedjen a személyes
elem. Ez a beszámoló most mégis, szükségszerűen egyes szám első személyben
készül el. Bár félek a belterjesség vádjától, számomra most úgy látszik,
mondandóm másképp el nem mondható.
Minden könyvvel,
amit olvasunk, meg kell barátkozni. És minden barátságnak története van.
Ezt a könyvet a szerzőtől kaptam, dedikálva. Magammal hoztam Skóciába,
és aztán tovább utazott velem, oda és vissza, Amerikába. Legtöbbet repülőgépen
olvastam. A repülés könnyed érzése társul hozzá bennem. Röpülsz a tenger
felett, kék ég, alattad puha felhődunyha, füleden fejhallgató, valami halk
zene, és magyar verseket olvasol. A melletted ülő néz és sokat gondolkodik.
Meghagyod bizonytalan érzésében.
Van egy ilyen
különös, könnyed lebegése a kötetnek. Az olvasónak végig megmaradnak a
kétségei. Mégsem belakhatatlan vagy megismerhetetlen. Nekem például a következő
ívet írja le: fölszállás, fölívelés, egy mélyrepülésben töltött középső
rész, és utána ismét fel. És ott fejeződik be, marad fenn, lebegésben.
Most megpróbálom kicsit jobban körülírni ezt az ívet. Az első majdnem két
ciklus igencsak filozofikus. Nagyon bátor és meredek elrugaszkodással ostromolja
bennük Vörös azokat a hatalmas metafizikai témákat, melyeket egyébként
ritkán szoktak magyar költők célbavenni, s ha igen, akkor azt egy Vörösmarty
súlyosságával teszik. Vörös lágyabb, könnyedebb (könnyű neki, a csehekkel
a tarsolyában - Hrabal tényleg úgy szállt el közülünk, mint egy prágai
angyal). Egy pillanat alatt fönn van az égben. Nézzük csak az első verset.
A címe A jó természetrajza, és így kezdődik: "A jó ereje sötét,
átszakad tőle / a világ fala, Isten benéz, be-/tapasztja a nyílást, de
félelem / fut végig a tájon..." Stílszerűen azt mondhatnánk: istenkísértően
meredek vers- és kötetkezdés. De ha beleszámítjuk ezt a könnyedséget, ami
természetes lételeme ennek az írásmódnak, akkor egyáltalán nem érthetetlen
és főleg nem érdektelen.
Itt vagyunk
tehát a magasban ("Jól esett végigfeküdni / a levegőn"), és letekintünk
a világra. Látjuk a világot történni. De persze olyan különös fénytörésben.
Mintha nem emberi szemmel néznénk le rá. "Figyeltem két kiterjesztett szárnyamat
/ magam mellett." S a világ sem teljesen azt az arcát mutatná, amelyet
nekünk szokott. Mintha minden épp fordítva volna. Egy kifordított világ:
"A / jó igazságtalan, személyválogató, / mindent megenged magának / a célja
érdekében, szerencse, / hogy nincs célja." Vagy egy másik helyen ez a felszólítás
olvasható: "Utazz, hogy semmi ismerőst ne lássál, / legyen a kék piros,
a zöld sárga." Ezek szerint a puszta változás kedvéért kellett felemelkednünk,
elutaznunk. Mintha önkényes világkifordítás történne. Puszta kitaláció.
Igen, majd ez is történik, de inkább később, s talán leghangsúlyosabban
a kötet vége felé. Itt meg, nekem úgy tűnik, valami másról van szó.
Én egy alapvető
ellenkezésvágyat olvasok ki a sorok közül. Az ellenállhatatlan vágyat,
amit a kisördög súg az embernek, azonnal rávágni az igenre a nemet: "...valaki
ellenkezik velem, / akivel én nem kívánok / ellenkezni. Mi tehát a teendő?
/ Elfogadni az ellenkezést." Ez a gyerekes ellenkezésvágy, dacreakció tűnik
az első rész legelemibb hajtóerejének, amely segít elemelkedni a földről:
"Egyre följebb. Erdő, porhó, / a fák közt egy hiúz. A démon /elém tart
egy csészét, benne / gőzölgő rizs. Nem hozzád / jövök!"
De van ebben
a kifordított világlátásban valami más is. Amit - Rilkével szólva - az
erősebb lét közelében érez az ember. Az angyallét elviselhetetlen könnyűsége.
Ahol a rossz és a jó valódi természete szerint látszik, azaz különbségük
minősége változik meg: "A paradicsom épp olyan közel van / a pokolhoz,
mint szülőcsatorna / a végbélnyíláshoz." Az emberi ész által végrehajtott
megkülönböztetések itt érvényüket vesztik. Olyan szempontból szemléljük
a világot, ahonnét "csak egy szó kéne. Egy / beleegyező pillantás, / és
a világ rendje lebomlana / akár egy radioaktív elem."
Ez a különös
metafizikai tapasztalat, amely a nem emberi tekintettel való látás révén
adódik, Vörös költészetében egy sajátos tájképet épít föl, a maga ismerőssé
váló helyeivel, toposzaival. Olyan fogalmak révén tehető érzékelhetővé
ez a világ, mint amilyen a hó, a báb, az azonosság elvesztése,
vagy a halál. Ezekről a témákról szólnak újból és újból ezek a versek,
tisztán és lehetőleg salakmentesen.
Lássunk néhány
példát abból a rendszeresen kiépített motívumhálóból, melyet a kötet első
fele felkínál! Az előbb idézett versrészlet (Egy hozzáállás változásai)
a következőképp folytatódik: "Mi tehát a teendő? / Elfogadni az ellenkezést.
Kilépni / a fűrészporral felszórt porondon / ebből a bábból..." Mintha maga
a lírai én lenne ez a báb, amely maga száll ki magából, mint bábból, de
csak azért, hogy miután telelakmározta magát "változatlansággal", újból
visszataláljon eredeti bábénjéhez: "Megtalálni / a levetett bábot, fölnyitott
hasába / visszaülni, de csak mint az új hajtás a kidőlt fatörzsbe."
Egy másik
versben (A rossz evő) lélekvándorlásról esik szó, mintha valakibe
maga helyett a saját, nem túlságosan szeretett nagyanyja lelke költözne
bele. E versben tehát érintkezik a bábtematika az azonosság elvesztésének
témájával. De az érdekes a vers befejezése. A kettős létet (saját és nagyanyja
létét) egyszerre nem bírja elviselni ez az egyes szám harmadik személyben
megérzékített én, és végül: "Megvárja, míg a gyerekszoba kiürül. / Tévedésből
beköltözik / egy kukoricababába."
Aztán egy
harmadik vers, ahol a hó-motívummal is, meg az azonosság kérdésével is
érintkezik a bábmotívum. A Lövések a hóba című versben bábukra lő
célba a beszélő (most egyes szám első személyben beszél), és a problémát
az az őrült jelenti, aki a pisztolyát tölti újra. Azt mondja az őrült:
"Gondold, hogy az ott / te vagy! Gyorsan egy másik / bábura teszem az irányzékot,
/ az meg én, mondja. / Tüzelek." Teljes keveredésben vagyunk, nem tudjuk
ki a beszélő, ki az őrült (akiről kiderül, hogy maga is csak egy automata),
és melyik báb ki.
Az azonosság
elvesztése és a báb probléma összekapcsolódását legnyilvánvalóbban a Jelenetek
egy azonosságból című vers hajtja végre, mutatja meg. (Már a cím is
nyilván a bábuk életére céloz. Csak emlékeztetőül: Gál Ferenc második kötete
jött ki Újabb jelenetek a bábuk életéből címmel.) A vers első két
sora így hangzik: "A nevetése elárulja, hogy jobban / ismer engem, mint
én magamat." Aztán alább hozzáfűzi a beszélő, megint egyes szám első személyben:
"De én is jobban ismerem őt nála." És a poén: "Átkozódás, sikítás, amikor
/ meglátod, hogy ki vagyok én. / Addigra én már jól ismerlek. / Addigra
rég eltaláltalak. / Kicserzett bundád az asztalom / előtt hever." (Itt
megint egy fontos mellékszálra kell fölhívni a figyelmet. Az angyallét
már a Rilke-féle megfogalmazásban is igen közel áll az állatléthez. Vörösnél
is hangsúlyosan jelen van egy ilyen párhuzam: például így: "...az erdőből
/ egy szarvas puha pillantása / kísér. Isten közel van, kicsi, mint egy
szög...", vagy egy másik helyen, egy különös párbeszédben, ahol (nem tudjuk
ki kivel beszél, ki kivel azonos) így jellemzi az embert: "Már rég nem
fest minket barlangok falára."
Nem esett
még szó a halál témájáról. Kerüljön szóba rögtön a hóval összefüggésében
(talán mégsem volt véletlen a Vörösmartyra vonatkozó utalás? Mutatis
mutandi, persze). Az egyik versben megáll az idő, pont abban a pillanatban,
amikor egy síelő feje tíz centiméterre közelíti meg egy fa törzsét, amely
felé száguld. Aztán hirtelen újból nekilendül, s akkor: "A fa gyökeréig
/ megrengene, / és néhány elkésett makk / csapódna a hóba, egyszerre /
a holttesttel." Aztán egy másik kísérteties versben, amelyben egy disznóölésről
van szó, a következő tárgyiasan leíró részlet olvasható: "A böllér / kezét
a kötényébe törli, / vár, nézik egymást, enyhén / havazik." Ez a mondat
körülbelül ennyit jelent: a böllér vár, nézik egymást a disznóval, meglátják
egymás szemében a halált. De mennyivel jobb Vörös formamegoldása: vár,
nézik egymást, enyhén - itt jön az enjambement - havazik. Úgy tűnik, mintha
mindig is havazás kísérné a halál témájának megjelenését. Ami persze, a
költői logika törvényei szerint, előhívja azt az olvasói feltételezést,
hogy ahol a hó témája jön elő, ott a halálról (is) szó van.
De a halál
témájának legemlékezetesebb versbe foglalása szerintem egy Kántor Péternek
ajánlott szövegben sikerül, amely egyben tovább is vezet bennünket a kötetben.
Az Át és vissza című vers ugyanis mintha összefoglalná ezeket a
témákat (báb, azonosság, hó, halál): "Mindent átengedek a bennem / fölkavarodó
szeretetnek. Hajamra / pereg a szitáló porcukor." A vers emlékezetes része
az utolsó versszak. Egy képet kapunk benne, és a kép magyarázatát. Először
a kép: "A tányér előbb törik szét a földön és csak / aztán esik le." Aztán
a jelentése, kijelentő módban: "Lehetséges a halál nehéz munkáját / előre
letudni, és aztán gondtalanul / élni végig a hátralevő életet." Ezzel a
magyarázattal világossá válik tehát a szárnyalás értelme. Világos az angyallét
közelének elviselése. Világossá válnak az olyan kitételek, mint: "A világ
/ csupa létezés. Nincs halál. / De van haláltudat. / Nincs túlvilág. De
van Isten."
Ám ha csak
ez válna világossá, akkor ez meg csak filozófia, esetleg hit lenne. Azonban
Vörösnél nem csak erről van szó. Egy nagyon erős képet kapunk (még szót
fogunk ejteni Vörös képalkotó technikájáról), és a kép kiegészíti a gondolatot.
Az én olvasatomban például a következő klasszikus képpel egészül ki a leesése
előtt a földön eltörött tányér képe: "S halott-e már a perdülő szirom ha
hullni kezd, vagy csak akkor hal meg, hogyha földet ér" (Radnóti). Az Ikrek
havát hívja be a kép. De egy másik képet, egy másik hullást is
behív, a kötet második feléből, így görgetve tovább a mi olvasatunkat is.
Ott egy halott galambról van szó: "Vagy ha más nem, / legalább lennék az
a galamb, / két napja még arra repült, / és a pihetolla pár nap / múlva
végig fog keringeni / a szobán. Megáll a fénysugárban." Egy két napja arra
repült, mára halott galamb tolla kering tehát a levegőben. A galamb halott
már rég, mielőtt a tolla földet érne.
Ha a kötet
eleje ilyen magasból néz le az emberi (és nem emberi) életre (és nem-életre),
akkor a kötet középső fele igencsak földközeli. Leginkább a gyerekkor emlékei
elevenednek meg benne. Ugyanúgy csodának vagyunk szemtanúi: megint az a
tapasztalatunk, hogy valami olyasmi történik, ami hétköznapokon nem szokott
megtörténni. Csak éppen most a csoda az idő leküzdésében áll, nem az emberi
szempont (mondjuk így, a halálfélelem) leküzdésében mutatkozik meg.
A gyerekkor
emlékei, vagy a gyermeki szem logikája vezérli a kötet középső részének
verseit (körülbelül a harmadik ciklus végétől a Harmadik Bakonymérői
elégiáig). Ezeket a verseket talán úgy lehetne legjobban jellemezni,
hogy a kilencvenes évek irodalmának egyik legfontosabb témáját adó hatvanas-hetvenes
éveket idézi fel, rájátszva ezirányba kifejlődött olvasói érzékenységünkre
(aminek a divatipar elég szépen alányúlt). Azonban nem csak ebben a történeti
megidézésben jeleskedik. Sokkal fontosabb számomra az a momentum, hogy
a gyerekkor perspektíváit, horizontját, és a felnőtteknek a gyerekkorral
szembeni viszonyát, ezt a vigasztalhatatlan veszteségérzetet tudja elemi
erővel felidézni. Ráadásul ebben az erőfeszítésben nekem mint olvasónak
személyes részem is van, és ezt két okból is így érezhetem. Egyrészt azért,
mert nemzedéktársról van szó, akinek a történetei és generációs tapasztalatai
szinte szórul szóra megegyeznek az én történeteimmel és tapasztalataimmal.
Másrészt, mert még ennél is közelebbi kötődésem van a kötet e részéhez
- gyerekkorunk helyszínei ugyanis megegyeznek. És ennek itt most nem csak
akcidentális jelentősége van. Szinte bele vagyok írva ezekbe a versekbe,
családostul. Benne vagyok nyakig. Persze, nem én, hanem az a tapasztalat
van benne ezekben a szövegekben, amely most mint olvasó szembesül a versekkel.
Szóval, magamat olvasom e versekben, már-már úgy érzem, itt én beszélek.
A Kis örömök című versben például, ahogy friss választóként megverten
kiballag a beszélő a Lövőház utca felé, az talán tényleg én vagyok. Ezeknek
a verseknek egy jó csomó részét csak az én helyismeretem nyitja föl. Idegen
olvasónak nem szólal meg. Csak én tudom, hogy a focipálya a Marcibányi
téren volt. Amit régen Lövölde térnek neveztek, mielőtt Marcibányi gróf
föl nem építette ott az iskolát. Mindez esztétikai jelentőségre például
azáltal tesz szert, hogy én tudom, a Lövölde téren volt egy céllövölde,
és a fentebb idézett versnek az lehetett az előzménye, élményforrása.
Félreértés
ne essék! Nem az életrajzi egybeesés az érdekes. Tudjuk, az puszta szociológia.
Hanem az az érdekes, a puszta egybeesés hogy tudja felnyitni a verseket.
Vagy még pontosabban! Fontos látni: nem a puszta adatokról van szó. Hanem
arról a közös, már-már azonos világtapasztalatról, amely ezekből az adatokból,
úgy látszik, szükségszerűen következik, s méginkább arról, hogy az élettapasztalatok
ilyen közössége maga is benne van ezekben a versekben. Az olvasó bele van
írva a versekbe, és még az is, ahogy ezen megdöbben: "Zavart, hogy ugyanaz
történt / a többiekkel is. Egyszerre / végeztük el az általános iskolát,
/ egyszerre lettünk harminc / évesek. Hogy jönnek / hozzá, hogy az életemet
/ ők éljék le?" Saját magát olvassa e részletekben. E versek erejét úgy
jellemezhetjük, hogy az olvasót bevonják saját terükbe, és ezáltal elmossák
a határokat a vers és nemvers között. Talán ez a kritikai kommentár is
bele van írva valahol? Ezekben a versekben indirekt módon Vörösnek valóban
sikerül belekavarnia a tér és az idő előre leosztott partijába.
Persze, a
verseknek mindig is az volt a sajátjuk, hogy el tudnak szakadni a helytől-időtől.
És ehhez nem kell áttérniük a leíró, emlékező beszédmódról, mondjuk egy
absztraktabb beszédmódra. A fentebb idézett vers, mely szerintem
a kötet legerősebb versei közé tartozik, ráadásul számomra nagyon fontos
(a két ítélet típusa között érdemes különbséget tenni), a Második bakonymérői
elégia így folytatja az előbb idézett sorokat: "Én még mindig / esernyővel
rohangálok / egy bakonymérői utcán / épp húsz évvel ezelőtt. / Alkonyodik,
az ég / derült. Egy kutya megugat / a kerítés mögül." A leírás pontos,
annyira, hogy majdnem rá tudjuk írni a képre, 19:48, nyár, 1974, Bakonymérő.
Csak azt nem tudjuk, most aki ezt mondja, és olvassa, az mikor mondja és
olvassa e sorokat.
Micsoda tágulása
van itt a versnek! Mekkora időt tud felszívni, magába fogadni, mintha egy
élő állat vagy egy tornádó torkába pillantanál bele! És amikor ezt a mondatot
leírtam, lapozok, és olvasom tovább: "A másik udvaron /kacsák, deszkák,
sáros itató, / rozsdás ketrec, ellopott / rézcsövek, rothadó szalma, /
a rothadásba szilvafa / mélyeszti gyökerét, abba-/ hagyom, Bakonymérő tágulni
/ kezd, mint egy tüdő, / abbahagyom, Bakonymérő / összehúzódik, mintha
/ cigifüstöt fújna ki." Különös egybeesés.
Vörös gyerekkort
idéző verseinek ereje ezekben a tágulásokban-összehúzódásokban van. Ahogy
a gyerekkor világát hirtelen a maga teljes univerzumával tudja megnyitni,
aztán hagyja bezárulni, magába zuhanni, vagy épp ellenkezőleg, tovább játszik
vele, a beszélő belevarázsolja ebbe az univerzumba mondjuk a jelent, gyerekkori
énjére rárajzolja a saját gyereke arcképét, saját jelenkori arcára pedig
a saját apjáét. Micsoda átváltozások. Majdnem azt írtam, micsoda bravúros
átváltozások, mert ez persze írástechnika ("Nézem egy őszülő szakállú /
kisfiú képeit körben a falakon. / A technika itt mindig nagyon fontos."),
zummolás vagy épp ellenkezőleg, panoráma, de nem ez a lényeg. Hanem a tapasztalatoknak
az a feneketlen mélysége, amely ha megnyitják, így tud áradni, és még az
is fontos számára, képes arra, hogy úgy nyissa meg mindannyiunknak, hogy
magunkra ismerjünk abban, amiről olvasunk.
Aztán ezt
a felnyíló mélységet gondosan visszazárja, elboronálja a cikluszáró másik
nagy vers, a Harmadik bakonymérői elégia. Az elején nem történik
semmi, puszta nosztalgia a rossz háromforintos kenyér után (én úgy emlékszem,
három hatvan volt, de persze tényleg szivacsos). Aztán megint valami elemi
erővel tör föl az emlék, ahogy bejáratódik a versben az emlékezet, a kenyértől
a prézliig, onnét a fekete fogú lányig, onnét a külföldi utazás ("irigykedtem
magamra"), aztán a hegyi folyón át az árokpartra, és ott olyan élesre exponált,
hogy a képből állókép lesz: "A lány az árokparton pisilni / guggolt, most
elképzelhetetlennek látszott, / hogy bármi más is valóságos / legyen, mint
a csalán, a széttört / sörösüveg és a vízsugár, ahogy / fröccsögve végigver
rajtuk." Milyen fontos eleme ennek a képnek a csalán és a széttört sörösüveg,
nélkülük nem jelenhetne meg az árokpart! De ebben a versben nemcsak az
idővel játszik Vörös. Ismét egybejátszatja metafizikai érdeklődését képalkotó
képességével, amikor a megelevenedő látványt a beszélő így kommentálja
(egyes szám első személyben!): "Borzadva / figyeltem, mintha lehetséges
lenne / a dolgok körforgását megállítanom, / simára törölni ott azt a rettentő
/ nyílást, ahogy a márványszobrok / mutatják, mintha nem is lenne halál.[...]
Mindent olyanná változtatni, / amilyennek lennie kell." Igen, itt válik
világossá a szerző elemi érdeklődése a gyerekkor iránt. Ezekből a sorokból
érzékelni lehet, mennyire szeretné visszarendezni a világot, vissza abba
a rendbe, amiben egyszer már volt, és valahogy ma nem akar lenni. Orvosolni
az emberrel megeső igazságtalanságot ("Már nyilván nem sok idő hiányzik,
/ amikor meg kell mondjam / a fiamnak, halandó." Ez is egy szép, kemény
mondat.), szeretné jóvátenni, megszüntetni, meg nem történtté tenni. És
ráadásul ebbe a lét-nemlét gondolatkörbe (amely a pisilő lány nyílásán
keresztül tárul fel a borzadó gyerekszem előtt) igen ravaszul építi bele
Vörös a kenyér metaforikát, mely a vers második felében maga is átlényegül:
"...mintha / a kenyér nem egy ember teste lenne, / mintha a bor nem ömlene
mindannyiunk / ereiben." És a végén már a csoda valóban a transzszubsztanciáció
formáját ölti: "A távolságot közelséggé, / a közelséget azonossággá, a
kenyeret /kenyérré, a kést kenyérré. A bort / vízzé, a bort vérré, a vizet
patakká. / A patakparti köveket kenyérré."
Ezzel az átlényegüléssel
azonban a gyermekkor újra elvész. A kötet íve újra magasba lendül, és újra
lebegni kezd. Innét kezdve az azonosság kérdése az átalakulás, az átírás,
az átformálás kérdésévé válik, amivel velejár persze az azonosság, az érzéki
megjelenítés bizonyosságának elveszítése is. Megint tél van: "...az / ablak
előtt már majdnem földig / ér a jégcsap." A szemlélet pedig átfordul, mint
abban a versben, ahol a beszélő a fölső szomszédra figyelve, a kamerát
átfordítja szép lassan a plafonon magának ágyat vető denevér szemszögére.
De mit is
jelent filozófiailag a kötet harmadik részében alkalmazott módszer, amellyel
a leírást magát is átírja? Vöröst az érdekli, mi lenne, ha lehetőség lenne
a dolgok (a tények, a történések, a múlt és a jelen) újragondolására: "Ott
a sziklán talán, jóra vagy rosszra, / meg tudtad volna változtatni ezt
a / történetet. A lehetőség / a formálásra már olyan közel / volt, mint
rongáló kalapácsa / egy madonnaszoborhoz [...] ott talán meg tudtad / volna
változtatni a dolgok folyását. / Visszanyúlni a múltba, ahol / elfordítja
a kezed a csapot, / és egy-két történetet elzár." Az emberi léthelyzettel
szembesül: azzal a kiszolgáltatottsággal, amit az jelent, hogy az ember
tudtán kívül az idő foglya lesz. S ezt nem csak a meghalás feladatával
szembesíti, hanem a felelősséggel, nemcsak a jövőért, de a múltért is.
Hogy vállalhatunk felelősséget azért, amit utólag már nem változtathatunk
meg, kérdi naivan Vörös lírai hangja? Az angol wishful thinking-nek
nevezi azt, ahogy a Megint Rilke című versbe beleírja Vörös az ember
naiv vágyát: "...ahogyan / éltem, gyorsan megváltoztatom." A költészetet
ez a wishful thinking élteti, sugallja; hogy ha a versben átírja
a múltat, akkor kicsit tényleg át is írja: "Ujjai / szorosan fogják / a
cigarettát. A füst visszacsúszik / a papírhengerbe." És ugyanez a törekvés
fejeződik ki a jövő átírásában is. Az ember szeretne a saját jövőjébe is
beleszólást nyerni, ha már azért is felelősek vagyunk, ha már tudunk róla,
hogy lesz: "Kezem előre ér néhány / perccel, épp csak hogy / eltegye az
útból ami / nincs."
Igen, nagy
tétre játszik itt a versek beszélője: a költészet révén mindent akar. Múltat,
jelent és jövőt, az ember kényére-kedvére. De persze azt is beleírja ezekbe
a szövegekbe, hogy nem megy. Hogy a kísérlet eleve nem sikerülhet. Ezt
is bele kell írnia, hogy legalább egy kicsit sikerüljön. Hát beleírja.
S ha (költőileg) sikerül, akkor (ontológiailag is) sikerül. A menekülés
legrövidebb útja című versben a következőképp határozza meg a feladatot
és a végrehajtás csődjét:
Ha csak azt el tudnám érni,
hogy egyszerre álljak itt
az ablak előtt a fenyőavaron
és figyeljem bentről, ahogy
gyanútlanul állok és nézelődöm,
meg lennék mentve. Sőt, talán
meg lennénk mentve. De akármilyen
gyorsan is jövök befelé - kint már
nem látom magam, és akármilyen
sietve megyek ki - nem érzem
rámtapadó illetéktelen pillantásom.
Közben leverek egy vázát, nem törik el,
csak hintázik a szőnyegen, kimászik belőle
egy bogár, alig nagyobb az öklömnél.
Ha meglátnám, amíg a szerkény alá
bemenekül - meg lennénk mentve.
Sőt, talán - meg lennék mentve.
De a bogár eltűnik - megmenekült.
Ez a vers egyértelműen egy logikai bukfencre
épül. Vörös beleírja a versbe, hogy van egy bogár, amit a vers (egyes szám
első személyű) beszélője nem lát meg, pedig, ha meglátná, meg lenne (meg
lennénk) mentve, de nem látja meg, így nem vagyunk (nincs) megmentve. De
hát ha bele tudta írni, meglátta. A beleírás révén meglátta. Akkor meg
vagyunk/meg van mentve?
Ezt már az
olvasónak kell eldöntenie. A darázs tanításai nem arra szolgálnak,
hogy könnyűvé tegyék a tanulást. Vagy ennyire nem. Általuk nem úszhatjuk
meg a saját döntéseinket. És mégis. Valami mégiscsak meg van nyerve. Én
például nyertem néhány emlékezetes képet. A (nem a verseskötetről, de)
saját olvasatomról számot adó szöveg végére most ezekből válogatok, emlékeztetőül,
és pusztán tételszerűen. Felmutatva, nekem ezek "vannak meg":
1. "...ha rég ellöktem volna magam /
a biztostól, mint feketerigó / az ágról?"
2. "A lehetőség azonnal kihűlt, / megmerevedett,
mint a vizes- / kancsóba hullott viaszcsepp."
És végül
3. "Vagy ha
más nem, / legalább lennék az a galamb / két napja még arra repült, / és
a pihetolla pár nap / múlva végig fog keringeni a szobán. Megáll a fénysugárban."
Számomra ezek
a rendkívül élesre komponált, mégis magyarázat nélkül hagyott képek elegendőek
ahhoz, hogy egyetértsek azzal a sugallt válasszal, amelyet a következő
költői kérdés hív meg: "Történik-e fontosabb / egy találkozásnál a madár-
/ etetőn, amiről szintén / nem tudok semmit." (Jelenkor, Pécs,
2000) |
|