|
SZABÓ
SZILÁRD
Juhász Ferenc metrikája
és költészete
a nyolcvanas-kilencvenes
években
A csekély számú valódi versértő idestova
tíz esztendeje világosan látja, hogy a nyolcvanas évek magyar lírájának
legjelentősebb - talán egyetlen - fordulatát Juhász Ferenc hajtotta végre.
Pályáját két hosszú, 1956-tól 1962-ig, valamint 1977-től 1983-ig tartó
hallgatás tagolja három, egyre monumentálisabb korszakra: mindannak, amit
1983-tól máig írt, terjedelme már alighanem meghaladja a korábbiakét. A
tizenegy újabb kötet (A boldogság 1984; Halott feketerigó
1985; A csörgőkígyó hőszeme 1987; Fekete Saskirály
1988; A tízmilliárd éves szív 1989; Föld alatti liliom 1991;
Krisztus levétele a keresztről 1993; Világtűz 1994;
Pupillák 1995; Pipacsok a pokol fölött 1996; A szenvedések
Édene 1998) azonban a minőség terén is jelentős változást hozott: a
tárgyválasztás immár szinte kizárólag a szerző életére és környezetére
összpontosul; az anyagkezelés számos új képalkotó fogást integrált és fejlesztett
ki; a verselés pedig a magyar költészetben sosem látott formákkal gazdagodott.
Ez az alakulás az életmű belső érték-arányait is módosította. Az új korszak
rövidebb versei mint kerekded kompozíciók, mint emlékezetes műegészek ugyan
nem mindig érnek fel a Szarvas-énekhez és A múlt-idő arany-ágához,
részletszépségek dolgában viszont gyakran felülmúlják azokat; a Halott
feketerigó és a Fekete Sas-király életrajzi anyaga pedig izgalmasabbnak
tűnik, mint a korábbi eposzok katasztrófavíziói. A költői én sem veszített
érdekességéből. Harmincas éveinek tragikus tépettsége nem békült bele a
megnyugvásba, továbbra sem riad vissza a kegyetlen önmarcangolástól, és
az emberi lét árnyoldalait helyenként minden korábbinál brutálisabb nyíltsággal
tárja elénk.
Az irodalomról
általánosságban tett megállapítások ugyan jobbára kétségesek, de egyet
talán megkockáztathatunk. Legnagyobb eséllyel az a líra tarthat számot
a maradandóságra, amelynek alanya a legkarakteresebb és a lehető legtávolabb
van attól, amit átlagemberinek nevezünk. Az a líra tehát, amely nem csak
"érett" (ami annyit tesz, hogy ellene szegül a hangulat hatalmának, és
jól körülhatárolható tragikus létállapotba merevedik), ha-nem a köznapi
tapasztalattal szemben idegenszerű is, azaz valamiféle másságból, többletből
vagy fogyatkozásból származik. Ha az ilyen énfelfogás mesteri anyagkezeléssel
párosul, az eredmény a dolgok természetéből fakadóan magasabbrendű lesz,
mint amit az arctalan közösségi líra vagy az egymástól elütő lélekállapotok
sorát abszolutizáló hangulatlíra mégoly kitűnő képviselői megvalósíthatnak.
Ilyen magasrendű életművet hozott létre József Attila és Pilinszky János,
és ilyenen dolgozik Juhász Ferenc is. A rendkívüli terjedelem miatt a felületes
szemlélő talán nem észleli e líra énjének tragikus koncentráltságát. Pedig
újabb korszakának teljes befelé fordulása annyit mindenképpen nyilvánvalóvá
tesz, hogy itt már a végsőkig kimunkált költői énnel van dolgunk, akit
saját lénye tökéletesen kielégít. E gazdag személyiség költészeteszménye
természetesen nem lehet az objektív líra. Ez ugyanis a költészet könnyebbik
útja, hiszen az éntől eltávolított, szépen cizellált mesterdarabok megcsinálása
a szerzőben mindig boldogságérzést hagy hátra. Ezzel szemben Juhász mintha
azt szeretné, hogy elkészült művének emléke - nem azért, mert tökéletlen,
hanem mert a végsőkig személyes - gyötrelemként éljen tovább benne.
A nagy fordulatot
a nyolcvanas évek versei hozzák, a későbbiekre már csak annyi feladat marad,
hogy gazdagítsák és elmélyítsék az új poétikát. A feltámadást az 1983-ban
írott Fekete Saskirály című vers adta hírül, amely később - egy
strófával megtoldva - a hasonló című eposz előhangja lett. Nincs még egy
műve Juhásznak, amely egyszerre volna ilyen erőteljes és összeszedett.
A képalkotó fantázia orgiáját üli, a vers menetében nincs aláesés, a pontosan
megragadott érzelem a kompozíció egészén uralkodik. Szerkesztésmódja már
az új korszak gyakorlatát előlegzi: testes, száz sornál hosszabb, de a
kiseposznál rövidebb kompozíció, alaposan kidolgozott nagy szövegtömbök
sora, melynek sem hagyományos íve, sem csúcspontja nincsen. De még ennél
is jelentősebb változás áll be a képalkotás terén - már itt is, de főleg
A tízmilliárd éves szív című kötetben. Ez az a kötet, amelynek rövidebb
verseiben Juhász újabb költői forradalma a maga teljességében bontakozik
ki. Méltánylásához szem előtt kell tartanunk az előző korszak utolsó fontos
versgyűjteményét is.
A megváltó
aranykard (1973) egy rövid, tragikus életkorszakban keletkezett. A
kötet verseiben a szenvedés fogalmi analízise és a látványvilág gyakran
úgy válik el egymástól, mint az olaj és a víz. Juhász jellegzetes fogása
volt ebben a könyvében, hogy a fogalmak nevét nagybetűvel kezdte. Mintha
a fogalmi elemek elburjánzását megszemélyesítésükkel, illetve tárgyiasításukkal
szerette volna ellensúlyozni. Igyekezete nem járt sikerrel, egy puszta
nagybetű fogalmait nem tette láthatóvá, líráját nem óvta meg a kiszáradástól.
A kísérlettel közvetett bizonyítékát adta annak, hogy saját gyakorlatában
a képalkotás előbbrevaló, mint a gondolat. Harmadik kor-szakának nagy vívmánya,
hogy verseit jórészt megtisztította ezektől a szervetlen fogalmi-gondolati
elemektől. Akarva-akaratlanul valamiféle tárgyias lírát hozott létre, amit
pedig korábban "kurva-ácsorgásnak", "strici kifosztásnak" nevezett.1
Hogy ezt a nem kívánt objektiválódást ellensúlyozza, igyekszik olyan tárgyat
választani, amely önmagában is sokkoló, hogy ezzel metaforikusan saját
lényének tépettségére utaljon, illetve olyat, amelyet saját környezetéből
szemel ki, hogy a tárgy így metonimikusan felidézze őt magát, mint valós
emberfigurát; s emellett gyakran reflexiókat is fűz a leírásokhoz.
Mégis, A
tízmilliárd éves szív leginkább a képalkotás és a metrika terén revelál.
Ha Juhász korábban leírt vagy metaforizált valamit, mindig meg-nevezte
magát a tárgyat is, most azonban lírájában megjelenik az üres középpont
technikája. Ezzel nem csak hogy elér a góngorai barokkhoz, de túl is lép
rajta, a mallarméi hermetizmus felé. Alvó asszony című verse így
kezdődik:
A magasban könnyű kelmék,
habos dolgok, foszlány-szemlék,
szünet-torlódás aranyból,
híg oszlások zöld fehérben,
pára púpok üveg térben,
teve-vonulás higanyból.
A kék gyöngyháztüze szürke,
vasfürt süllyed tajtékfürtre,
fény-üregből tej szivárog,
márványos merengés-lapok,
szikkadt parafa-csónakok:
egymásba csúszó hiányok.2
Ha ezek a verssorok csupán valamely megnevezett
tárgyra aggatott metaforák volnának, akkor nem jelentenének újdonságot.
Csakhogy itt, és még további huszonegy versszakon keresztül, valamely ismeretlen
tárgy nagyon is pontos leírását olvassuk. De mivel eleinte nem tudjuk,
nem is sejtjük, mi ez a tárgy, csak az egymástól független képek sorát
érzékeljük, amelyeket metaforáknak gondolunk. Amikor azonban a 23-24. versszakban
a költő végre megnevezi a verstárgyat ("...mert anyám a habot gyúrja. //
Dolgozik anyám a halban..."3), egyszerre minden a helyére kerül:
a verssorok, íme, nem metaforizálták, hanem leírták a teknőben ruhát
mosó asszony képét! A kelme, a hab, a foszlány, a pára és a tajték tehát
nem metafora; az arany, az üveg, a higany, a vasfürt és a tej olyan félmetaforák,
amelyeknek azonosítottjait a nagymosás sajátos közegének nehezen megnevezhető
anyagai alkotják; valódi metaforának csupán a "teve-vonulás" és a "parafa-csónak"
tekinthető. Ezek a tárgyak talán még titokzatosabbak, mint Góngora tárgyai,
mert célzatosan kettős szerepüket egészen a leírás végéig fenn tudják tartani.
Góngoránál a látvány többnyire már a leírás kezdetén ismert; az érett Mallarmé
viszont a vers végén sem leplezi le. Juhász félúton áll kettejük között,
de Mallarmé óhaját - "nem a dolgot kell festeni, hanem a hatást, amit kelt"
- egy verskezdet erejéig sikerült úgy valóra váltania, hogy a pontos és
hatékony leírást az esetleges metafora fölé rendelte.
És Juhász
még ezt a technikát is képes továbbfejleszteni. Az Alvó asszonyban,
bármilyen gazdagon és találékonyan írta is le a tárgyat, megelégedett a
látvány felszínével. Másutt azonban képesnek mutatkozik arra is, hogy a
látványt kimerevítse, elemeire bontsa és szerkezeti analízist végezzen
rajta. Talán legjobb példa a Káprázat, élet-ígéret című vers kezdete:
Káprázat parázsból űr-zománcvödörrel
olvadt aranykévét zúdít rám a reggel,
mint anyám a kútvizet suhintva,
s rámzuhant a párás ezüst-hinta,
a gőzölgő ezüst híd víz-szilánk
tőrrel,
hasáb-kardokratört üvegdörgés-szőrrel,
s ámúlta a kamaszfiút
a zöld kocsikerekes kút. (...)
Mintha homorúan függő, szelvény-görbe
csillámlap-üveghíd darabokra törne:
mint léc-hártya üres darázspotroh
szelvény-csöve s azon a lég-pontok,
héjbőr-szelvényezett kardhüvely
zörögve,
légzsák-kéregsarló hullna szűk szirt-völgybe:
széttört lemezekké folyva
tarkóm csattogás-vízbokra.4
Látható, hogy itt teljesen más a módszer,
mint Az Alvó asszonyban, hiszen a leírás alapjául szolgáló emlékkép
már a vers harmadik sorában megjelenik. Minthogy ezután már céltalan volna
hosszan és gyöngéd titokzatossággal simogatni a látványt, Juhász a rövid
és gyors behatolást választja. A kimerevített látvány feltárásához metaforákat
is használ ("üveghíd", "darázspotroh", "kardhüvely"), de ezek semmiképpen
sem puszta díszítőelemek, épp ellenkezőleg. Mivel a széttört vízsugár darabjainak
egyedi formáira vonatkoznak, melyeket máskülönben csak geometriai fogalmakkal
lehetne leírni, bajosan helyettesíthetők. S mivel pontosságuk és tömörségük
párját ritkítja, annak ellenére, hogy alakilag metaforák, még erősíteni
is képesek a szerkezeti analízis leíró jellegét. Olyan tartományból származik
ez a líra, ahová Juhász előtt költő még nem merészkedett. Mintha a Lord
Chandos-levél tapasztalatán túl, ott, ahol a tárgyak elemeikre hullanak,
mihelyt megérintik őket, vált volna újra lehetségessé a költészet. Jellegében
(de nem jelentőségében) csupán a képzőművészet némely kísérlete fogható
e líratörténeti fordulathoz, például Salvador Dalié, aki az ötvenes évek
elején, a Szétrobbanó raffaellói fej című képsorozatán, szintén
a látvány elemekre bontásával próbálkozott. Juhásznál ez a technika a Fekete
Saskirály némely passzusában teljesedik ki, ahol még ennél is tovább
megy, és bebizonyítja, hogy absztrakt fogalmakkal is tud érzékletes leírást
nyújtani. A Fekete Saskirály nem csak Juhász kései eposzai közül
a legjelentősebb, de bízvást tekinthető az egész életmű csúcspontjának
is. Ha van irodalmunkban olyan mű, amely Dante Isteni színjátékához
fogható, akkor ez az. A koncepció merészségét tekintve a Halott feketerigó
és a Fűszál-éposz is rendkívüli teljesítmény. Az előbbi, amelyben
az apa alakja kísért és a vakság motívuma vonul végig, és amely a legyekkel
elborított Föld végpusztulásának víziójába torkollik, a terjedelemnek és
az életrajzi anyag teljes megragadásának, az utóbbi pedig a tárgy redukciójának
és a versforma feszességének erőpróbája. A negyedik eposz, a Krisztus
levétele a keresztről, bejáratott formájával és a közérdeklődésre kacsintó
témájával, visszalépésnek tűnik. A Saskirály azonban minden részletében
a legmagasabbrendű összpontosítóerő terméke: azé, amely a legnehezebb költői
feladatot, imaginárius belső terek és anyagi világok megérzékítését tűzi
maga elé.
Csupán találomra
idézhetjük a megannyi hipnotikus erejű térleírás egyikét. Az ilyen vers
szinte már nem is az értelemre, az érzelemre vagy a lélekre hat, hanem
ember fizikumába markol bele, szinte nem is látványt képez, hanem az emberre
rázáruló tér valós szorítását érzékelteti:
Mint lézerrel átlőtt kristály
csontváz-léte
rátapad a belső kupola-sötétre:
csavart, hajlott, görbe, elnyúlt
vonalgyűrűk
rácsa folyik, s lazán örvénylik
a sűrűbb,
a kristályszerkezet kék pókháló-árnya
bolyongva a belső égboltot bejárja,
rácsrendszer-évgyűrűk tört szelvény-ömlése,
rácstölcsér-rajzsziták hullámgyűrődése.
Évgyűrű-lángosok egymásba-folyása,
pókháló-csigakürt együtt-átfolyása,
egymásba átcsorgó fényszitalegyezők,
pókháló-rácskockák, fényrajz-rendszerfelhők,
hullámzó rácslapok, tölcséres rendszerek,
folyékony, csobogó, billegő négyzetek,
kúpok, háromszögek, gömbök rácsmezőkből,
háromdimenziós zárt rács-végtelenből.
Spirális rácsforgás, négyzetes rácshullás,
egymásba-gyűrődő rácsgomoly-bolyongás,
szétritkuló mezőrács-hullámlepények
belsejükben egyre kisebb hullámtények,
rácsmező-amőbák feszűlnek, csorognak,
egymásba omolva egymáson átfolynak,
vízszintes és függőleges, lengő
rácslap
belső rácsdobozos rács glóbusszá
olvad.
Spin-je rácsdobozgömb-forgás impulzusa,
gyűrődik, elbomlik, széthull hullámcsúcsa,
hullámrács-apálya forgácsosan felnő,
hullámgyomra rácsból szűkülő rajz-felhő,
beputtonyosodik, bezsákozódik sík
rácskocka-hüvellyé, s magát szűrve
épít
egyre apróbb, sűrűbb cellákból rácsvödröt,
rács-gyűszűt, s tágulva rács-cérnakesztyűt
köt.5
Talán még ennél is hosszabban kéne idéznünk
ezt a részletet, hogy hatása a maga teljességében bontakozhassék ki. A
"rács" vezérszó csak ebben a négy strófában huszonegyszer fordul elő, mégsincs
olyan érzésünk, hogy a szöveg túl volna írva. A költői cél, a "sárga-lila
halott-arc" és a "földbelső fekete derengés" tapinthatóvá tétele, a valós
anyag mágikus megképzése a vers anyagában, legalább ekkora terjedelemet
igényel. Valamennyi sor egymástól különböző és nagyon pontos képet nyújt,
amelyek együttese csakugyan rácsszerű teret sző az olvasó köré. A Saskirály
föld- és szobabelsőit talán azok a nehezen leírható álmok ihlették, amelyek
minden bizonnyal az anyaméh emlékeiből táplálkoznak és közösek valameny-nyiünkben.
És talán közös az az irány is, amelybe a szöveget létrehozott és a szöveg
által kiváltandó transzszerű állapot lendíti az ember tudatát. A következő
két strófa nyilván nem véletlenül kezdődik így:
Óriás négyzetes sejtekből
a csóva,
rácskockákból dagadt fallosz-szupernóva!
-,
illetve így:
Ilyen depressziós és ilyen
agresszív,
ilyen mániás stb.6
Az értelem határának közelítése, a szorongatottság
előbb a nemiség, aztán az agresszió gondolatát hívja elő Juhászból. A széthulló
elme működését itt valami ősvilági, orfeuszian originális költészet reprodukálja,
amelyet csak egy lépés választ el attól, hogy visszahulljon az artikulálatlan
üvöltésbe.
Ez a lírai
csúcsteljesítmény nem volna elképzelhető a metrika gyökeres megújítása
nélkül. Már az is egészen rendkívüli, ahogyan a kortársaknál, még Weöresnél
is legfeljebb hagyományidéző hangpróbaként előforduló felező tizenkettes
népies tónusa termékeny feszültségbe kerül a hipermodern tartalommal. De
A tízmilliárd éves szív versei még ennél is káprázatosabb fordulatot
hoznak: a magyaros sorfajtákban rejlő lehetőségek roppant arányú kibontakozását.
Juhász soha nem használta a feszes görög-latin metrumot, sem a nyugat-európai
nyelvekből honosított lazább időmértékes formákat. A szabadvers mellett
kizárólag magyarosan tagolt, hangsúlyos verset ír, amelyben a nyolcvanas
évekig jobbára csak a legelterjedtebb sorképleteket alkalmazta: az ősi
nyolcast, a 4/4/2-es ütemre skandálható tizest és a felező tizenkettest.
A korai kisebb versek zöme, A halhatatlanságra vágyó királyfi és
A tékozló ország a szabad és a kötött verselés egyéni kombinációja.
Ezeknek többé-kevésbé kötetlen szótagszámú, megrímelt és gyakran strófákba
rendezett sorai ellenállnak az állandó ritmust kereső szándéknak. A
tízmilliárd éves szív azonban olyan sorképzési módszert vezet be, amelyre
korábban nem csak Juhásznál, de az egész magyar irodalomban sem akadt példa.
Kettőtől huszonnégyig szinte minden lehetőséget kimerítő, szigorúan kötött
szótagszámú, rímelő sorokból épít hatalmas versfolyamokat és strófaalakzatokat.
Mégsem lehet pusztán szótagszámlálónak nevezni ezt a verselést, mert a
tizenkettő és annál több szótagú sorokban az állandó sormetszetek következetesen
érvényre juttatják a magyaros ütemtagolást.
Mint korábban
az Apám nyolcasaiban és a Fábólfaragott Antal tizeseiben,
a tizenkettőnél kevesebb szótagú sorokban Juhász sehol nem alkalmaz erős
metszetet, olyat, amely minden sorban következetesen ugyanott jelölné ki
a szóhatárt. Ezeket a sorokat magyar ember - ha skandálva olvas verset
- automatikusan az Arany László-féle "legkisebb maradék elve" szerint tagolja.
Ami annyit jelent, hogy ritmusérzékünk az olyan vers sorait, amelyben nem
érvényesül következetesen valami másfajta tagolás, a sor elejéről
kezdve és a szóhatároktól függetlenül négyszótagú ütemekbe rendezi; a hetesekbe
tehát 4/3-as, a kilencesekbe 4/4/1-es stb. tagolást "hall bele".
(Ez alól talán csak a tisztán ötszótagú sorokból álló vers a kivétel -
Juhásznál is akad ilyen7 -, amely masszívan ellenáll a 4/1-es
tagolásnak, és inkább 3/2-t kíván; de már ott, ahol az ötszótagú sorok
pl. hatosokkal keverednek,8 a 4/2-es osztat kisugárzása olyan
erős, hogy az ötösöket is 4/1-re ugrasztja.) Nyilván vannak, akik úgy vélik,
hogy a sorokat a természetes beszédhagsúly szerint kell tagolni, s hogy
a szóhatároktól függetlenül gépiesen skandálni esztelenség. Lehet; de akkor
annak sincs értelme, hogy Juhász kötött szótagszámú, metszet és időmérték
nélküli sorai kapcsán versritmusról és metrikáról beszéljünk.
A tizenkét
szótagú és annál hosszabb sorokban azonban már van metszet. Páros szótagszám
esetén leggyakrabban - a tizenhatosoknál kivétel nélkül mindig - a felezőelv
dominál. Mindössze egyetlen Juhász-vers van, amely a rengeteg alexandrinnal
szemben 7//5-ös osztatú tizenkettesekből áll.9 A tizennégyesek
jóval változatosabb játékra adnak lehetőséget. Itt is a középmetszet a
leggyakoribb, de találunk példát a kissé disszonáns 6//8-asra10
és a legkisebb maradék elvét szépen beteljesítő 8//6-osra is.11
A tizennyolcasokban a két eltérő ritmusvilág azonos gyakorisággal valósul
meg. Az egyik három félalexandrint, a másik két "bicegő" kilencest olvaszt
egy verssorrá, de a maradékelv 8//10-es formában12 itt is érvényre
juthat. A húsz szótagú sorok csaknem mindig feleznek, de egy hosszú és
teljesen egynemű vers13 a 6//6//8-as változatot részesíti előnyben.
Ez valódi különlegesség, hiszen a hatos és négyes ütemek egy versen, s
kivált egy soron belüli keverése izgalmas atonalitást eredményez. A nagyon
ritka huszonkettes kétszer felez,14 egyszer 10//6//6-ra metsz.15
A verssorok királynője, a gyönyörűen arányos és titokzatosan kétarcú huszonnégyes
hol 6//6//6//6-osként,16 hol 8//8//8-asként17 tündököl.
A páratlan
szótagszámú sorok aszimmetriája - bár a tizenhármas és a tizenötös hagyományos
metszésmódot is kínál - Juhászt izgalmas kísérletezésre bátorítja. A Fűszál-éposz
tizenhárom szótagú sorai érdekes módon nem a magyar fülnek kedves 4/3//4/2-es
vágáns ritmusra ("szegény ember szándékát boldog isten bírja"), hanem 8//5-re
járnak, ami talán legékesebb bizonyítéka a maradékelv hatalmának. A tizenötösök
nem mindig a leg-közönségesebb 4/4//4/3-as csonka tetrametert képezik,
hanem akad példa a 7//8-as,18 sőt a 10//5-ös19 változatra
is. A tizenhetesek még ennél is szabadabb kezet adnak a költőnek. A maradékelv
8//9-et parancsol, és csakugyan ez a leggyakoribb, de 9//8-as és 10//7-es
is előfordul.20 Helyenként a tizenhárom, tizenöt és tizenhét
szótagú sorok tagolása egy versen belül ingadozik.21 Ezek a
zavarbaejtő alakzatok állnak legközelebb a tisztán szótagszámláló verseléshez,
bár hosszúságuk és messzire vetett rímeik miatt a fül bajosan érzékeli
őket arányos soroknak. Van Juhásznak egy szonettje - alighanem minden idők
magyaros verselésének legperverzebb csúcsteljesítménye -, amely huszonhárom
szótagú sorokból áll.22 Ilyen vers tagolása gyakorlatilag már
teljesen önkényes művelet. Ebben a 13//10-es verzió valósul meg, de ez
a szerkezet - mint a magas rendszámú elemeké - nagyon instabil: első egysége
hol 7//6-ra, hol 8//5-re feleződik.
Akik manapság
még tudják, mi a formaművészet - nem a kritikai élet hangadói között kell
keresnünk őket -, Juhász metrikai fogásait nyilván már régóta csodálják.
Számos példa tanúsítja, hogy jelentős költészet nem képzelhető el egyéni
metrumhasználat nélkül. De azt Juhász bizonyította be, hogy lehetséges
a metrika Petőfiénél és Adyénál is forradalmibb átalakítása, s hogy ez
korszakalkotó költészet alapja lehet, ha a képalkotás és a versszerkesztés
hasonló újításaival párosul. Mert A tízmilliárd éves szív korszakalkotó
verseskötet, a Fekete Saskirály mellett Juhász legnagyobb műve,
egy szép kiteljesedés kezdete. Az anyának emléket állító Föld alatti
liliom minden tekintetben méltó folytatás, bár a legmegrázóbb anyaverseket
még az előző könyv tartalmazza. A Világtűz ismét a legjobb formájában
mutatja Juhászt, aki ezúttal a témavilágát is jelentősen tágítja. Elszigetelődése
nagy önelemző versekre ihleti, és kibontakozik költészetének rendszerkritikai
vonulata, amit a következő kötetek szonettjei és hosszúversei folytatnak.
A szonett - bár fiatalkorában már kísérletezett vele - Juhásztól szokatlan
versalakzat, hiszen idegen a magyaros formavilágtól. A Fűszál-éposz
ugyan tizennégy soros szakaszokból épült, de legfeljebb annyira szonettsorozat,
amennyire az Anyegin az; új szonettjei viszont valódiak, ütemhangsúlyos
soraikkal sajátos szinkretizmus termékei. Juhász talán azért érzi szükségét
a szabott terjedelem külsődleges keretének, mert csökkent az érdeklődése
a verskomponálás iránt; de az is lehet, hogy így akarja megidézni József
Attila Hazám-ciklusának társadalombíráló szenvedélyét.
Technikai
újításain túl a kis formák rövidre zárásának is mestere. Sokan úgy tartják,
annál jelentősebb egy költészet, minél több idézhető részletet - képet
vagy gnómát - produkál. Juhász újabb versei ezt a próbát is kiállják. Felejthetetlen
képei gyakran embléma-erejű sorpárokká tömörülnek:
mint bolond téveszmét terít
lét-hiányra,
s szorongás-hálóban szikrázik magánya.23
A koncentráció csúcsteljesítménye A
világot tartó kisujjak című vers,24 amelyben annyi a telitalálat,
hogy egyet kiemelni igazságtalanság volna. A kerekded versegység komponálásának
képességét jól példázza a Megláthatatlan című vers első szakasza:
Milyen fényes golyó a hold!
Milyen fényes az égi kín!
A kopár suhanás csiszolt
szenvedés az űr tárgyain.
Porában ember gyalogolt
ugrálva sáska-könnyedén,
cipőtalp-nyoma rece folt
fésű-levél rács-vályú fény,
szikra pókháló, porba tört.
Neked nem lesz több hajnalod,
nem látszik lent az odafönt,
holt a holtat nem láthatod.25
Juhász rímtechnikája
a kötetlen hanglejtéssel lazított asszonanciás hangzóegyeztetésre épül,
amit azért nem érzünk pongyolaságnak, mert a hangsúlyos verselésben nincs
éles határ a hím- és nőrímek között. Ez a strófa azonban olyan jó rímeket
vonultat fel, hogy egy pillanatig az az illúziónk támad: jambikus verset
olvasunk. Pedig ezek magyaros nyolcasok, a többi szakasz ugyanis tele van
"elrontott" sorvégekkel. A vers formája és tárgya Pilinszky Éjféli fürdését
idézi. Juhász nagyra tartja Pilinszky verseit; valamikor leleményesen "dagadt
és erjedt szerelemszervek"-hez26 hasonlította őket. Az első
négy sorban még az anyagkezelés is - a szikár és pontos versmondat - a
korai Pilinszkyre vall, aki ezúttal József Attila motívumvilágát közvetíti.
Bár Juhász itt főként fogalmakkal dolgozik, verstárgyai nem olvadnak szét,
hanem valami franciásan absztrakt kép elemeivé kristályosulnak. A folytatásban
azonnal izgalmas kontraszt támad, hiszen a gyalogló figura képe konkrét
és anyagszerű. A strófa tere egyszerre kitágul, hogy aztán az utolsó három
sor ítéletei annál nagyobb nyomatékkal zárják rá a koporsófedelet és a
földbelsőt. A részletnek olyan gyönyörű az íve, hogy önálló versként is
megállná a helyét. A középrész lábnyomleírása a sajátos képkinagyító technika
egyik mértéktartó példája. A Juhászra jellemző mondattani lazaság, amit
lírájának dinamizmusa megenged, sőt természetessé tesz, itt is érvényesül.
A "rece-folt"-ról és a "fésű-levél"-ről nem tudjuk bizonyosan, hogy jelzők-e,
vagy a "fény"-hez hasonlóan névszói állítmányok. A kifejezések különben
igen szerencsések, mert a tárgyat minden oldalról igyekeznek körülírni:
a "fény" és a "szikra" megvilágítja a képet, a "fésű-levél" a nyom alakjára,
a "pókháló" a mintázatára, a "rács-vályú" a mélységére utal, a "porba tört"
pedig pontosan érzékelteti az apró recevonalak töredezettségét.
Versegészei
között is akadnak jól átlátható, klasszikus ívű kompozíciók, lírája mégis
tömbszerű benyomást kelt, amelyből finoman megmunkált részletek domborodnak
elő. Legépebb, legkerekebb műveinek azokat érezzük, amelyeket a tárgy kimerítésének
barokk eredetű szándéka szervez. A csörgőkígyó hőszeme leghosszabb
és legemlékezetesebb verse, a Testvérbúcsúzó Whitmannek és a Zone
Apollinaire-jének módszerét újítja fel, amikor egy hajnali taxiút szüzsékeretében
az ébredő város minden moccanását rögzíteni igyekszik. Ebben a szimultanista
költeményben a Juhászra jellemző alanyiság is háttérbe szorul, a költői
én szerepe abban merül ki, hogy prizmaként áll a tárgyul vett jelenségek
és a versszöveg között. Hasonlóképpen a felsoroláselvre épül, de a képteremtő
fantáziát maradéktalanul mozgósítja a Honnan? Hová? című hosszúvers.
Ez a remekmű, amely Juhász minden más művétől különbözik, s amelynek hangulata
a gyermekkor első meseélményeinek bűvöletével rokon, talán A halál kocsisa
Lagerlöf-Sjöström-féle történetén alapul. A Juhász-vers halottas szánja
is a túlvilágra viszi utasát, a szürreális állapotokat és jelenségeket
felvonultató verssorok pedig egy kifordított, félelmetes világ leírásává
állnak össze. Juhász korábbi, látomásos eredetű felsorolásai jobbára a
bestiárium témakörén belül remekeltek:
S köröttem gyűrűben hemzsegő
Láz-Szörnyek:
emberlábon járó ősemlős halkönnyek,
zöld pókok, hátukon párzó asszonyokkal,
madárfarkú gyíkok bimbószem-csőtokkal,
virágállat-kocsány-lábú kék gépkockák,
vérpörgettyűs fejű varangy-malacocskák,
fémpáva-sündisznók beszélő gégével,
szarvasbogár-hímek nagy bikaherével
-,27
most azonban, hasonló technikával, de nagyobb,
szinte borgesi ambícióval, egy teljes imaginárius világ megteremtésére
tesznek kísérletet:
...ahol kiskutyák tejfogaiból a szárnyak,
ahol tükör-erdőből származik az
ember,
ahol a szemüregben van az anyaméh,
s méhburok-magzathólyag a
szemgolyó,
ahol sakkoznak a denevérek,
ahol a lovak szájában szitakötők,
mint üvegcsalamádé,
ahol az emberszemekből viasz-merítőháló
lóg ki,
ahol púposok, sánták keringőznek
a bálban,
ahol büdös öreg sasok, keselyűk
ülnek az iskolapadokban...28
A Honnan? Hová? talán egyetlen
elődje költészetünkben Illyés verse, az Egy mondat a zsarnokságról.
A két vers módszere hasonló, célja azonos, de Juhászé, mivel nem béklyózza
a valóságábrázolás írói szándéka, nagyobb világteremtő erővel rendelkezik.
Juhász önértelmezése
és költői szerepfelfogása utolsó korszakában rendületlen maradt és szert
tett a teljes érettség hitelére. Az idős költőket fenyegető legnagyobb
veszélyt - hogy lírájuk bölcsességnek álcázott (a legjobb esetben ironikus)
rezignációba vagy öreges zsörtölődésbe fullad - neki sikerült elkerülnie.
Saját tehetségébe vetett és gyakran hirdetett hite, az esztétikai teljesítménnyel
arányosan, a Fekete Saskirály önmisztifikációjában éri el a csúcspontját.
"Mondjak világ-vígasz varázs-szagú képet"; "hószínű szarvasok hatalmamban
hittek"; "jöttem újra: fénynek"29 - ezek a sorok legátfogóbb
önértelmező költeményéből, a Fekete Saskirály prológusából valók,
de "kétszemélyes" anyaverseiben is "csillag-bozót"-nak, "véres kozmosz-láng"-nak,
"ős-lét"-nek30 nevezi önmagát. Az ellene indított támadásokra
frissen és tőle szokatlanul önmegszólító versben reagál:
szó-moslékkal leöntenek,
rádvizelve földöntenek,
heréd rugdosva intenek,
s szívedre fosnak nyálkával.31
Szerepét itt valós énjétől eltávolítva
gondolja át, hogy aztán hitében megerősödve vehesse újra magára. Egy korábbi
ars poeticájában kijelentette: "Nincs a teremtésnek szüksége Istenre",
és a világteremtő demiurgosz helyére a költőt állította: "Így én szavaimból
világot csináltam".32 Ezt a nietzschei totális akarást kései
korszakának állandó képe, az összetett rovarszem metaforizálja, amely a
látás útján mindig egyszerre birtokolja maga körül a teljes világot. A
támadások hatására egy lépést hátrál, és saját figuráját a szenvedő és
ezért emberibb Krisztusként manifesztálja. József Attila 1991 című
versében a költő-előd holttestét keresztként veszi magára,33
máshol pedig személyesen tűnik fel a megfeszített pózában:
Epét és ecetet kell szivacsból
nyelnem:
száradjon még függve haldoklás-türelmem.34
Ezek a szerepek Juhász költészetének ismerőiben
nem kelthetnek visszatetszést. A maradandó költészet záloga, szemben azokkal
a teljesen primitív és merőben művészetidegen elgondolásokkal, melyek ezt
a valós én eliminációjában és a költői én alulstilizálásában vélik felfedezni,
sosem volt más, mint a nyelvi anyag tökéletes megdolgozása és a költőivé
emelt valós én tépettségét egybefogó erős centrumtudat. Juhász énfelfogása
nem csak szélsősége miatt jelentős és a művek színvonala felől látszik
megalapozottnak, de messzemenően számol a pszichológiai realitással is:
ő, aki tapasztalatból ismeri a szegénységet és az elmebajt, tudja, hogy
az önpusztításba torkolló depresszió egyetlen ellenszere az omnipotencia
hite, amely nélkül nem lehetséges semmiféle alkotás.
A társadalombíráló
versek sora egyelőre csupán mellékszál Juhász Ferenc költészetében, de
mint új jelenség, érdemes a figyelemre. Ady nemzetostorozása, amely József
Attilánál részletes rendszerkritikává mé-lyült, Juhásznál éppolyan színvonalas
folytatásra talál, mint - például - Tandori Dezső legújabb műveiben. Tandori
az irodalmi éhbér-rendszert kárhoztatja szüntelenül, Juhász pedig az elszegényítés
általános tüneteit metaforizálja:
...fáj a csönd-odú éj; a fogatlan
ország.
Törzsében nem lakik zöldkék páfránymadár...35
vagy:
S púpos III. Richárd a kapitalizmus-halandzsa36
vagy:
s rámomlik, mint földrengéskor bérház:
az emberség szerkezet-kudarca37
Amikor egy költő így szembenéz az egzisztencia
felszámolására törekvő erőkkel, önkéntelenül is közvetett bizonyítékát
adja annak, hogy művében valódi emberi minőség testesül meg. Juhász kritikája
tartalmát tekintve akár Allen Ginsbergtől is eredhetne: az a rendszer,
politikai vagy egyéb, amely táplálja a nyomort és a senkiháziakat kiválasztva
eltűri, hogy legjobb koponyái a perifériára kerüljenek, mindegy minek nevezi
magát, megérett a pusztulásra. De hogy ezt valóban hitellel fejthesse ki
- ahogyan Beckett 1946-os fordulata és Thomas Bernhard tisztánlátása példázza
- a legradikálisabb lételmélet jegyében, a legmakulátlanabb művészi igénnyel
kell dolgoznia. És Juhász Ferenc ma is ezt teszi, vadabbul, őrültebben
és jobban, mint bármikor.
Jegyzetek
A jegyzetekben szereplő
rövidítések a következő Juhász Ferenc köteteket jelölik: Vpr - Versprózák
(Bp., Szépirodalmi, 1980), FS - Fekete Saskirály (uo., 1988), TÉSZ
- A tízmilliárd éves szív (uo., 1989), FAL - Föld alatti liliom
(uo., 1991), Vt - Világtűz (Bp., Dunakanyar 2000, 1994), Pup - Pupillák
(uo., 1995), PPF - Pipacsok a pokol fölött (Bp., Littera Nova, 1996).
1 Vpr 701.
2 TÉSZ 159.
3 uo. 163-164.
4 uo. 294.
5 FS 66.
6 uo. 67.
7 pl. TÉSZ 284-289.
8 pl. uo. 144-149.
9 PPF 35.
10 TÉSZ 154-158.
11 uo. 208-213., 7//7-esekkel
keverve
12 PPF 84-85.
13 TÉSZ 339-346.
14 FAL 37-38., PPF 73.
15 PPF 62.
16 pl. Vt 139-141.
17 pl. uo. 142-144.
18 Pup 47., PPF 81.
19 PPF 28.
20 Vt 43-47., egy versen
belül váltakozva
21 Tizenhármasok: Pup
104., PPF 94., tizenötösök: Vt 30-32., tizenötösök és tizenhetesek: TÉSZ
254-269.
22 PPF 80.
23 FS 109.
24 TÉSZ 150-153.
25 FAL 184.
26 Vpr 640.
27 FS 10.
28 Vt 207.
29 FS 10., 9., 16.
30 FAL 153.
31 Vt 80.
32 TÉSZ 334-335.
33 Vt 39.
34 uo. 104.
35 PPF 41.
36 uo. 71.
37 uo. 76. |
|