Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2000. 8.sz.
 
SZABÓ SZILÁRD

Juhász Ferenc metrikája és költészete
a nyolcvanas-kilencvenes években
 

A csekély számú valódi versértő idestova tíz esztendeje világosan látja, hogy a nyolcvanas évek magyar lírájának legjelentősebb - talán egyetlen - fordulatát Juhász Ferenc hajtotta végre. Pályáját két hosszú, 1956-tól 1962-ig, valamint 1977-től 1983-ig tartó hallgatás tagolja három, egyre monumentálisabb korszakra: mindannak, amit 1983-tól máig írt, terjedelme már alighanem meghaladja a korábbiakét. A tizenegy újabb kötet (A boldogság 1984; Halott feketerigó 1985; A csörgőkígyó hőszeme 1987; Fekete Saskirály 1988; A tízmilliárd éves szív 1989; Föld alatti liliom 1991; Krisztus levétele a keresztről 1993; Világtűz 1994; Pupillák 1995; Pipacsok a pokol fölött 1996; A szenvedések Édene 1998) azonban a minőség terén is jelentős változást hozott: a tárgyválasztás immár szinte kizárólag a szerző életére és környezetére összpontosul; az anyagkezelés számos új képalkotó fogást integrált és fejlesztett ki; a verselés pedig a magyar költészetben sosem látott formákkal gazdagodott. Ez az alakulás az életmű belső érték-arányait is módosította. Az új korszak rövidebb versei mint kerekded kompozíciók, mint emlékezetes műegészek ugyan nem mindig érnek fel a Szarvas-énekhez és A múlt-idő arany-ágához, részletszépségek dolgában viszont gyakran felülmúlják azokat; a Halott feketerigó és a Fekete Sas-király életrajzi anyaga pedig izgalmasabbnak tűnik, mint a korábbi eposzok katasztrófavíziói. A költői én sem veszített érdekességéből. Harmincas éveinek tragikus tépettsége nem békült bele a megnyugvásba, továbbra sem riad vissza a kegyetlen önmarcangolástól, és az emberi lét árnyoldalait helyenként minden korábbinál brutálisabb nyíltsággal tárja elénk. 
     Az irodalomról általánosságban tett megállapítások ugyan jobbára kétségesek, de egyet talán megkockáztathatunk. Legnagyobb eséllyel az a líra tarthat számot a maradandóságra, amelynek alanya a legkarakteresebb és a lehető legtávolabb van attól, amit átlagemberinek nevezünk. Az a líra tehát, amely nem csak "érett" (ami annyit tesz, hogy ellene szegül a hangulat hatalmának, és jól körülhatárolható tragikus létállapotba merevedik), ha-nem a köznapi tapasztalattal szemben idegenszerű is, azaz valamiféle másságból, többletből vagy fogyatkozásból származik. Ha az ilyen énfelfogás mesteri anyagkezeléssel párosul, az eredmény a dolgok természetéből fakadóan magasabbrendű lesz, mint amit az arctalan közösségi líra vagy az egymástól elütő lélekállapotok sorát abszolutizáló hangulatlíra mégoly kitűnő képviselői megvalósíthatnak. Ilyen magasrendű életművet hozott létre József Attila és Pilinszky János, és ilyenen dolgozik Juhász Ferenc is. A rendkívüli terjedelem miatt a felületes szemlélő talán nem észleli e líra énjének tragikus koncentráltságát. Pedig újabb korszakának teljes befelé fordulása annyit mindenképpen nyilvánvalóvá tesz, hogy itt már a végsőkig kimunkált költői énnel van dolgunk, akit saját lénye tökéletesen kielégít. E gazdag személyiség költészeteszménye természetesen nem lehet az objektív líra. Ez ugyanis a költészet könnyebbik útja, hiszen az éntől eltávolított, szépen cizellált mesterdarabok megcsinálása a szerzőben mindig boldogságérzést hagy hátra. Ezzel szemben Juhász mintha azt szeretné, hogy elkészült művének emléke - nem azért, mert tökéletlen, hanem mert a végsőkig személyes - gyötrelemként éljen tovább benne. 
     A nagy fordulatot a nyolcvanas évek versei hozzák, a későbbiekre már csak annyi feladat marad, hogy gazdagítsák és elmélyítsék az új poétikát. A feltámadást az 1983-ban írott Fekete Saskirály című vers adta hírül, amely később - egy strófával megtoldva - a hasonló című eposz előhangja lett. Nincs még egy műve Juhásznak, amely egyszerre volna ilyen erőteljes és összeszedett. A képalkotó fantázia orgiáját üli, a vers menetében nincs aláesés, a pontosan megragadott érzelem a kompozíció egészén uralkodik. Szerkesztésmódja már az új korszak gyakorlatát előlegzi: testes, száz sornál hosszabb, de a kiseposznál rövidebb kompozíció, alaposan kidolgozott nagy szövegtömbök sora, melynek sem hagyományos íve, sem csúcspontja nincsen. De még ennél is jelentősebb változás áll be a képalkotás terén - már itt is, de főleg A tízmilliárd éves szív című kötetben. Ez az a kötet, amelynek rövidebb verseiben Juhász újabb költői forradalma a maga teljességében bontakozik ki. Méltánylásához szem előtt kell tartanunk az előző korszak utolsó fontos versgyűjteményét is. 
     A megváltó aranykard (1973) egy rövid, tragikus életkorszakban keletkezett. A kötet verseiben a szenvedés fogalmi analízise és a látványvilág gyakran úgy válik el egymástól, mint az olaj és a víz. Juhász jellegzetes fogása volt ebben a könyvében, hogy a fogalmak nevét nagybetűvel kezdte. Mintha a fogalmi elemek elburjánzását megszemélyesítésükkel, illetve tárgyiasításukkal szerette volna ellensúlyozni. Igyekezete nem járt sikerrel, egy puszta nagybetű fogalmait nem tette láthatóvá, líráját nem óvta meg a kiszáradástól. A kísérlettel közvetett bizonyítékát adta annak, hogy saját gyakorlatában a képalkotás előbbrevaló, mint a gondolat. Harmadik kor-szakának nagy vívmánya, hogy verseit jórészt megtisztította ezektől a szervetlen fogalmi-gondolati elemektől. Akarva-akaratlanul valamiféle tárgyias lírát hozott létre, amit pedig korábban "kurva-ácsorgásnak", "strici kifosztásnak" nevezett.1 Hogy ezt a nem kívánt objektiválódást ellensúlyozza, igyekszik olyan tárgyat választani, amely önmagában is sokkoló, hogy ezzel metaforikusan saját lényének tépettségére utaljon, illetve olyat, amelyet saját környezetéből szemel ki, hogy a tárgy így metonimikusan felidézze őt magát, mint valós emberfigurát; s emellett gyakran reflexiókat is fűz a leírásokhoz. 
     Mégis, A tízmilliárd éves szív leginkább a képalkotás és a metrika terén revelál. Ha Juhász korábban leírt vagy metaforizált valamit, mindig meg-nevezte magát a tárgyat is, most azonban lírájában megjelenik az üres középpont technikája. Ezzel nem csak hogy elér a góngorai barokkhoz, de túl is lép rajta, a mallarméi hermetizmus felé. Alvó asszony című verse így kezdődik: 

A magasban könnyű kelmék, 
habos dolgok, foszlány-szemlék, 
          szünet-torlódás aranyból, 
híg oszlások zöld fehérben, 
pára púpok üveg térben, 
          teve-vonulás higanyból. 

A kék gyöngyháztüze szürke, 
vasfürt süllyed tajtékfürtre, 
          fény-üregből tej szivárog, 
márványos merengés-lapok, 
szikkadt parafa-csónakok: 
          egymásba csúszó hiányok.2

Ha ezek a verssorok csupán valamely megnevezett tárgyra aggatott metaforák volnának, akkor nem jelentenének újdonságot. Csakhogy itt, és még további huszonegy versszakon keresztül, valamely ismeretlen tárgy nagyon is pontos leírását olvassuk. De mivel eleinte nem tudjuk, nem is sejtjük, mi ez a tárgy, csak az egymástól független képek sorát érzékeljük, amelyeket metaforáknak gondolunk. Amikor azonban a 23-24. versszakban a költő végre megnevezi a verstárgyat ("...mert anyám a habot gyúrja. // Dolgozik anyám a halban..."3), egyszerre minden a helyére kerül: a verssorok, íme, nem metaforizálták, hanem leírták a teknőben ruhát mosó asszony képét! A kelme, a hab, a foszlány, a pára és a tajték tehát nem metafora; az arany, az üveg, a higany, a vasfürt és a tej olyan félmetaforák, amelyeknek azonosítottjait a nagymosás sajátos közegének nehezen megnevezhető anyagai alkotják; valódi metaforának csupán a "teve-vonulás" és a "parafa-csónak" tekinthető. Ezek a tárgyak talán még titokzatosabbak, mint Góngora tárgyai, mert célzatosan kettős szerepüket egészen a leírás végéig fenn tudják tartani. Góngoránál a látvány többnyire már a leírás kezdetén ismert; az érett Mallarmé viszont a vers végén sem leplezi le. Juhász félúton áll kettejük között, de Mallarmé óhaját - "nem a dolgot kell festeni, hanem a hatást, amit kelt" - egy verskezdet erejéig sikerült úgy valóra váltania, hogy a pontos és hatékony leírást az esetleges metafora fölé rendelte. 
     És Juhász még ezt a technikát is képes továbbfejleszteni. Az Alvó asszonyban, bármilyen gazdagon és találékonyan írta is le a tárgyat, megelégedett a látvány felszínével. Másutt azonban képesnek mutatkozik arra is, hogy a látványt kimerevítse, elemeire bontsa és szerkezeti analízist végezzen rajta. Talán legjobb példa a Káprázat, élet-ígéret című vers kezdete: 
Káprázat parázsból űr-zománcvödörrel 
olvadt aranykévét zúdít rám a reggel, 
          mint anyám a kútvizet suhintva, 
          s rámzuhant a párás ezüst-hinta, 
a gőzölgő ezüst híd víz-szilánk tőrrel, 
hasáb-kardokratört üvegdörgés-szőrrel, 
                   s ámúlta a kamaszfiút 
                   a zöld kocsikerekes kút. (...) 

Mintha homorúan függő, szelvény-görbe 
csillámlap-üveghíd darabokra törne: 
          mint léc-hártya üres darázspotroh 
         szelvény-csöve s azon a lég-pontok, 
héjbőr-szelvényezett kardhüvely zörögve, 
légzsák-kéregsarló hullna szűk szirt-völgybe: 
                    széttört lemezekké folyva 
                    tarkóm csattogás-vízbokra.4

Látható, hogy itt teljesen más a módszer, mint Az Alvó asszonyban, hiszen a leírás alapjául szolgáló emlékkép már a vers harmadik sorában megjelenik. Minthogy ezután már céltalan volna hosszan és gyöngéd titokzatossággal simogatni a látványt, Juhász a rövid és gyors behatolást választja. A kimerevített látvány feltárásához metaforákat is használ ("üveghíd", "darázspotroh", "kardhüvely"), de ezek semmiképpen sem puszta díszítőelemek, épp ellenkezőleg. Mivel a széttört vízsugár darabjainak egyedi formáira vonatkoznak, melyeket máskülönben csak geometriai fogalmakkal lehetne leírni, bajosan helyettesíthetők. S mivel pontosságuk és tömörségük párját ritkítja, annak ellenére, hogy alakilag metaforák, még erősíteni is képesek a szerkezeti analízis leíró jellegét. Olyan tartományból származik ez a líra, ahová Juhász előtt költő még nem merészkedett. Mintha a Lord Chandos-levél tapasztalatán túl, ott, ahol a tárgyak elemeikre hullanak, mihelyt megérintik őket, vált volna újra lehetségessé a költészet. Jellegében (de nem jelentőségében) csupán a képzőművészet némely kísérlete fogható e líratörténeti fordulathoz, például Salvador Dalié, aki az ötvenes évek elején, a Szétrobbanó raffaellói fej című képsorozatán, szintén a látvány elemekre bontásával próbálkozott. Juhásznál ez a technika a Fekete Saskirály némely passzusában teljesedik ki, ahol még ennél is tovább megy, és bebizonyítja, hogy absztrakt fogalmakkal is tud érzékletes leírást nyújtani. A Fekete Saskirály nem csak Juhász kései eposzai közül a legjelentősebb, de bízvást tekinthető az egész életmű csúcspontjának is. Ha van irodalmunkban olyan mű, amely Dante Isteni színjátékához fogható, akkor ez az. A koncepció merészségét tekintve a Halott feketerigó és a Fűszál-éposz is rendkívüli teljesítmény. Az előbbi, amelyben az apa alakja kísért és a vakság motívuma vonul végig, és amely a legyekkel elborított Föld végpusztulásának víziójába torkollik, a terjedelemnek és az életrajzi anyag teljes megragadásának, az utóbbi pedig a tárgy redukciójának és a versforma feszességének erőpróbája. A negyedik eposz, a Krisztus levétele a keresztről, bejáratott formájával és a közérdeklődésre kacsintó témájával, visszalépésnek tűnik. A Saskirály azonban minden részletében a legmagasabbrendű összpontosítóerő terméke: azé, amely a legnehezebb költői feladatot, imaginárius belső terek és anyagi világok megérzékítését tűzi maga elé. 
     Csupán találomra idézhetjük a megannyi hipnotikus erejű térleírás egyikét. Az ilyen vers szinte már nem is az értelemre, az érzelemre vagy a lélekre hat, hanem ember fizikumába markol bele, szinte nem is látványt képez, hanem az emberre rázáruló tér valós szorítását érzékelteti: 

Mint lézerrel átlőtt kristály csontváz-léte 
rátapad a belső kupola-sötétre: 
csavart, hajlott, görbe, elnyúlt vonalgyűrűk 
rácsa folyik, s lazán örvénylik a sűrűbb, 
a kristályszerkezet kék pókháló-árnya 
bolyongva a belső égboltot bejárja, 
rácsrendszer-évgyűrűk tört szelvény-ömlése, 
rácstölcsér-rajzsziták hullámgyűrődése. 

Évgyűrű-lángosok egymásba-folyása, 
pókháló-csigakürt együtt-átfolyása, 
egymásba átcsorgó fényszitalegyezők, 
pókháló-rácskockák, fényrajz-rendszerfelhők, 
hullámzó rácslapok, tölcséres rendszerek, 
folyékony, csobogó, billegő négyzetek, 
kúpok, háromszögek, gömbök rácsmezőkből, 
háromdimenziós zárt rács-végtelenből. 

Spirális rácsforgás, négyzetes rácshullás, 
egymásba-gyűrődő rácsgomoly-bolyongás, 
szétritkuló mezőrács-hullámlepények 
belsejükben egyre kisebb hullámtények, 
rácsmező-amőbák feszűlnek, csorognak, 
egymásba omolva egymáson átfolynak, 
vízszintes és függőleges, lengő rácslap 
belső rácsdobozos rács glóbusszá olvad. 

Spin-je rácsdobozgömb-forgás impulzusa, 
gyűrődik, elbomlik, széthull hullámcsúcsa, 
hullámrács-apálya forgácsosan felnő, 
hullámgyomra rácsból szűkülő rajz-felhő, 
beputtonyosodik, bezsákozódik sík 
rácskocka-hüvellyé, s magát szűrve épít 
egyre apróbb, sűrűbb cellákból rácsvödröt, 
rács-gyűszűt, s tágulva rács-cérnakesztyűt köt.5

Talán még ennél is hosszabban kéne idéznünk ezt a részletet, hogy hatása a maga teljességében bontakozhassék ki. A "rács" vezérszó csak ebben a négy strófában huszonegyszer fordul elő, mégsincs olyan érzésünk, hogy a szöveg túl volna írva. A költői cél, a "sárga-lila halott-arc" és a "földbelső fekete derengés" tapinthatóvá tétele, a valós anyag mágikus megképzése a vers anyagában, legalább ekkora terjedelemet igényel. Valamennyi sor egymástól különböző és nagyon pontos képet nyújt, amelyek együttese csakugyan rácsszerű teret sző az olvasó köré. A Saskirály föld- és szobabelsőit talán azok a nehezen leírható álmok ihlették, amelyek minden bizonnyal az anyaméh emlékeiből táplálkoznak és közösek valameny-nyiünkben. És talán közös az az irány is, amelybe a szöveget létrehozott és a szöveg által kiváltandó transzszerű állapot lendíti az ember tudatát. A következő két strófa nyilván nem véletlenül kezdődik így: 

Óriás négyzetes sejtekből a csóva,
rácskockákból dagadt fallosz-szupernóva! -,
illetve így: 
Ilyen depressziós és ilyen agresszív,
ilyen mániás stb.6

Az értelem határának közelítése, a szorongatottság előbb a nemiség, aztán az agresszió gondolatát hívja elő Juhászból. A széthulló elme működését itt valami ősvilági, orfeuszian originális költészet reprodukálja, amelyet csak egy lépés választ el attól, hogy visszahulljon az artikulálatlan üvöltésbe. 
     Ez a lírai csúcsteljesítmény nem volna elképzelhető a metrika gyökeres megújítása nélkül. Már az is egészen rendkívüli, ahogyan a kortársaknál, még Weöresnél is legfeljebb hagyományidéző hangpróbaként előforduló felező tizenkettes népies tónusa termékeny feszültségbe kerül a hipermodern tartalommal. De A tízmilliárd éves szív versei még ennél is káprázatosabb fordulatot hoznak: a magyaros sorfajtákban rejlő lehetőségek roppant arányú kibontakozását. Juhász soha nem használta a feszes görög-latin metrumot, sem a nyugat-európai nyelvekből honosított lazább időmértékes formákat. A szabadvers mellett kizárólag magyarosan tagolt, hangsúlyos verset ír, amelyben a nyolcvanas évekig jobbára csak a legelterjedtebb sorképleteket alkalmazta: az ősi nyolcast, a 4/4/2-es ütemre skandálható tizest és a felező tizenkettest. A korai kisebb versek zöme, A halhatatlanságra vágyó királyfi és A tékozló ország a szabad és a kötött verselés egyéni kombinációja. Ezeknek többé-kevésbé kötetlen szótagszámú, megrímelt és gyakran strófákba rendezett sorai ellenállnak az állandó ritmust kereső szándéknak. A tízmilliárd éves szív azonban olyan sorképzési módszert vezet be, amelyre korábban nem csak Juhásznál, de az egész magyar irodalomban sem akadt példa. Kettőtől huszonnégyig szinte minden lehetőséget kimerítő, szigorúan kötött szótagszámú, rímelő sorokból épít hatalmas versfolyamokat és strófaalakzatokat. Mégsem lehet pusztán szótagszámlálónak nevezni ezt a verselést, mert a tizenkettő és annál több szótagú sorokban az állandó sormetszetek következetesen érvényre juttatják a magyaros ütemtagolást. 
     Mint korábban az Apám nyolcasaiban és a Fábólfaragott Antal tizeseiben, a tizenkettőnél kevesebb szótagú sorokban Juhász sehol nem alkalmaz erős metszetet, olyat, amely minden sorban következetesen ugyanott jelölné ki a szóhatárt. Ezeket a sorokat magyar ember - ha skandálva olvas verset - automatikusan az Arany László-féle "legkisebb maradék elve" szerint tagolja. Ami annyit jelent, hogy ritmusérzékünk az olyan vers sorait, amelyben nem érvényesül következetesen valami másfajta tagolás, a sor elejéről kezdve és a szóhatároktól függetlenül négyszótagú ütemekbe rendezi; a hetesekbe tehát 4/3-as, a kilencesekbe 4/4/1-es stb. tagolást "hall bele".  (Ez alól talán csak a tisztán ötszótagú sorokból álló vers a kivétel - Juhásznál is akad ilyen7 -, amely masszívan ellenáll a 4/1-es tagolásnak, és inkább 3/2-t kíván; de már ott, ahol az ötszótagú sorok pl. hatosokkal keverednek,8 a 4/2-es osztat kisugárzása olyan erős, hogy az ötösöket is 4/1-re ugrasztja.) Nyilván vannak, akik úgy vélik, hogy a sorokat a természetes beszédhagsúly szerint kell tagolni, s hogy a szóhatároktól függetlenül gépiesen skandálni esztelenség. Lehet; de akkor annak sincs értelme, hogy Juhász kötött szótagszámú, metszet és időmérték nélküli sorai kapcsán versritmusról és metrikáról beszéljünk. 
     A tizenkét szótagú és annál hosszabb sorokban azonban már van metszet. Páros szótagszám esetén leggyakrabban - a tizenhatosoknál kivétel nélkül mindig - a felezőelv dominál. Mindössze egyetlen Juhász-vers van, amely a rengeteg alexandrinnal szemben 7//5-ös osztatú tizenkettesekből áll.9 A tizennégyesek jóval változatosabb játékra adnak lehetőséget. Itt is a középmetszet a leggyakoribb, de találunk példát a kissé disszonáns 6//8-asra10 és a legkisebb maradék elvét szépen beteljesítő 8//6-osra is.11 A tizennyolcasokban a két eltérő ritmusvilág azonos gyakorisággal valósul meg. Az egyik három félalexandrint, a másik két "bicegő" kilencest olvaszt egy verssorrá, de a maradékelv 8//10-es formában12 itt is érvényre juthat. A húsz szótagú sorok csaknem mindig feleznek, de egy hosszú és teljesen egynemű vers13 a 6//6//8-as változatot részesíti előnyben. Ez valódi különlegesség, hiszen a hatos és négyes ütemek egy versen, s kivált egy soron belüli keverése izgalmas atonalitást eredményez. A nagyon ritka huszonkettes kétszer felez,14 egyszer 10//6//6-ra metsz.15 A verssorok királynője, a gyönyörűen arányos és titokzatosan kétarcú huszonnégyes hol 6//6//6//6-osként,16 hol 8//8//8-asként17 tündököl. 
     A páratlan szótagszámú sorok aszimmetriája - bár a tizenhármas és a tizenötös hagyományos metszésmódot is kínál - Juhászt izgalmas kísérletezésre bátorítja. A Fűszál-éposz tizenhárom szótagú sorai érdekes módon nem a magyar fülnek kedves 4/3//4/2-es vágáns ritmusra ("szegény ember szándékát boldog isten bírja"), hanem 8//5-re járnak, ami talán legékesebb bizonyítéka a maradékelv hatalmának. A tizenötösök nem mindig a leg-közönségesebb 4/4//4/3-as csonka tetrametert képezik, hanem akad példa a 7//8-as,18 sőt a 10//5-ös19 változatra is. A tizenhetesek még ennél is szabadabb kezet adnak a költőnek. A maradékelv 8//9-et parancsol, és csakugyan ez a leggyakoribb, de 9//8-as és 10//7-es is előfordul.20 Helyenként a tizenhárom, tizenöt és tizenhét szótagú sorok tagolása egy versen belül ingadozik.21 Ezek a zavarbaejtő alakzatok állnak legközelebb a tisztán szótagszámláló verseléshez, bár hosszúságuk és messzire vetett rímeik miatt a fül bajosan érzékeli őket arányos soroknak. Van Juhásznak egy szonettje - alighanem minden idők magyaros verselésének legperverzebb csúcsteljesítménye -, amely huszonhárom szótagú sorokból áll.22 Ilyen vers tagolása gyakorlatilag már teljesen önkényes művelet. Ebben a 13//10-es verzió valósul meg, de ez a szerkezet - mint a magas rendszámú elemeké - nagyon instabil: első egysége hol 7//6-ra, hol 8//5-re feleződik. 
     Akik manapság még tudják, mi a formaművészet - nem a kritikai élet hangadói között kell keresnünk őket -, Juhász metrikai fogásait nyilván már régóta csodálják. Számos példa tanúsítja, hogy jelentős költészet nem képzelhető el egyéni metrumhasználat nélkül. De azt Juhász bizonyította be, hogy lehetséges a metrika Petőfiénél és Adyénál is forradalmibb átalakítása, s hogy ez korszakalkotó költészet alapja lehet, ha a képalkotás és a versszerkesztés hasonló újításaival párosul. Mert A tízmilliárd éves szív korszakalkotó verseskötet, a Fekete Saskirály mellett Juhász legnagyobb műve, egy szép kiteljesedés kezdete. Az anyának emléket állító Föld alatti liliom minden tekintetben méltó folytatás, bár a legmegrázóbb anyaverseket még az előző könyv tartalmazza. A Világtűz ismét a legjobb formájában mutatja Juhászt, aki ezúttal a témavilágát is jelentősen tágítja. Elszigetelődése nagy önelemző versekre ihleti, és kibontakozik költészetének rendszerkritikai vonulata, amit a következő kötetek szonettjei és hosszúversei folytatnak. A szonett - bár fiatalkorában már kísérletezett vele - Juhásztól szokatlan versalakzat, hiszen idegen a magyaros formavilágtól. A Fűszál-éposz ugyan tizennégy soros szakaszokból épült, de legfeljebb annyira szonettsorozat, amennyire az Anyegin az; új szonettjei viszont valódiak, ütemhangsúlyos soraikkal sajátos szinkretizmus termékei. Juhász talán azért érzi szükségét a szabott terjedelem külsődleges keretének, mert csökkent az érdeklődése a verskomponálás iránt; de az is lehet, hogy így akarja megidézni József Attila Hazám-ciklusának társadalombíráló szenvedélyét.
     Technikai újításain túl a kis formák rövidre zárásának is mestere. Sokan úgy tartják, annál jelentősebb egy költészet, minél több idézhető részletet - képet vagy gnómát - produkál. Juhász újabb versei ezt a próbát is kiállják. Felejthetetlen képei gyakran embléma-erejű sorpárokká tömörülnek:

mint bolond téveszmét terít lét-hiányra,
s szorongás-hálóban szikrázik magánya.23

A koncentráció csúcsteljesítménye A világot tartó kisujjak című vers,24 amelyben annyi a telitalálat, hogy egyet kiemelni igazságtalanság volna. A kerekded versegység komponálásának képességét jól példázza a Megláthatatlan című vers első szakasza: 

Milyen fényes golyó a hold!
Milyen fényes az égi kín!
A kopár suhanás csiszolt
szenvedés az űr tárgyain.
Porában ember gyalogolt
ugrálva sáska-könnyedén,
cipőtalp-nyoma rece folt
fésű-levél rács-vályú fény,
szikra pókháló, porba tört.
Neked nem lesz több hajnalod,
nem látszik lent az odafönt,
holt a holtat nem láthatod.25

     Juhász rímtechnikája a kötetlen hanglejtéssel lazított asszonanciás hangzóegyeztetésre épül, amit azért nem érzünk pongyolaságnak, mert a hangsúlyos verselésben nincs éles határ a hím- és nőrímek között. Ez a strófa azonban olyan jó rímeket vonultat fel, hogy egy pillanatig az az illúziónk támad: jambikus verset olvasunk. Pedig ezek magyaros nyolcasok, a többi szakasz ugyanis tele van "elrontott" sorvégekkel. A vers formája és tárgya Pilinszky Éjféli fürdését idézi. Juhász nagyra tartja Pilinszky verseit; valamikor leleményesen "dagadt és erjedt szerelemszervek"-hez26 hasonlította őket. Az első négy sorban még az anyagkezelés is - a szikár és pontos versmondat - a korai Pilinszkyre vall, aki ezúttal József Attila motívumvilágát közvetíti. Bár Juhász itt főként fogalmakkal dolgozik, verstárgyai nem olvadnak szét, hanem valami franciásan absztrakt kép elemeivé kristályosulnak. A folytatásban azonnal izgalmas kontraszt támad, hiszen a gyalogló figura képe konkrét és anyagszerű. A strófa tere egyszerre kitágul, hogy aztán az utolsó három sor ítéletei annál nagyobb nyomatékkal zárják rá a koporsófedelet és a földbelsőt. A részletnek olyan gyönyörű az íve, hogy önálló versként is megállná a helyét. A középrész lábnyomleírása a sajátos képkinagyító technika egyik mértéktartó példája. A Juhászra jellemző mondattani lazaság, amit lírájának dinamizmusa megenged, sőt természetessé tesz, itt is érvényesül. A "rece-folt"-ról és a "fésű-levél"-ről nem tudjuk bizonyosan, hogy jelzők-e, vagy a "fény"-hez hasonlóan névszói állítmányok. A kifejezések különben igen szerencsések, mert a tárgyat minden oldalról igyekeznek körülírni: a "fény" és a "szikra" megvilágítja a képet, a "fésű-levél" a nyom alakjára, a "pókháló" a mintázatára, a "rács-vályú" a mélységére utal, a "porba tört" pedig pontosan érzékelteti az apró recevonalak töredezettségét. 
     Versegészei között is akadnak jól átlátható, klasszikus ívű kompozíciók, lírája mégis tömbszerű benyomást kelt, amelyből finoman megmunkált részletek domborodnak elő. Legépebb, legkerekebb műveinek azokat érezzük, amelyeket a tárgy kimerítésének barokk eredetű szándéka szervez. A csörgőkígyó hőszeme leghosszabb és legemlékezetesebb verse, a Testvérbúcsúzó Whitmannek és a Zone Apollinaire-jének módszerét újítja fel, amikor egy hajnali taxiút szüzsékeretében az ébredő város minden moccanását rögzíteni igyekszik. Ebben a szimultanista költeményben a Juhászra jellemző alanyiság is háttérbe szorul, a költői én szerepe abban merül ki, hogy prizmaként áll a tárgyul vett jelenségek és a versszöveg között. Hasonlóképpen a felsoroláselvre épül, de a képteremtő fantáziát maradéktalanul mozgósítja a Honnan? Hová? című hosszúvers. Ez a remekmű, amely Juhász minden más művétől különbözik, s amelynek hangulata a gyermekkor első meseélményeinek bűvöletével rokon, talán A halál kocsisa Lagerlöf-Sjöström-féle történetén alapul. A Juhász-vers halottas szánja is a túlvilágra viszi utasát, a szürreális állapotokat és jelenségeket felvonultató verssorok pedig egy kifordított, félelmetes világ leírásává állnak össze. Juhász korábbi, látomásos eredetű felsorolásai jobbára a bestiárium témakörén belül remekeltek: 

S köröttem gyűrűben hemzsegő Láz-Szörnyek:
emberlábon járó ősemlős halkönnyek,
zöld pókok, hátukon párzó asszonyokkal,
madárfarkú gyíkok bimbószem-csőtokkal,
virágállat-kocsány-lábú kék gépkockák,
vérpörgettyűs fejű varangy-malacocskák,
fémpáva-sündisznók beszélő gégével,
szarvasbogár-hímek nagy bikaherével -,27

most azonban, hasonló technikával, de nagyobb, szinte borgesi ambícióval, egy teljes imaginárius világ megteremtésére tesznek kísérletet: 

...ahol kiskutyák tejfogaiból a szárnyak,
ahol tükör-erdőből származik az ember,
ahol a szemüregben van az anyaméh, s méhburok-magzathólyag a
                                                          szemgolyó,
ahol sakkoznak a denevérek,
ahol a lovak szájában szitakötők, mint üvegcsalamádé,
ahol az emberszemekből viasz-merítőháló lóg ki,
ahol púposok, sánták keringőznek a bálban,
ahol büdös öreg sasok, keselyűk ülnek az iskolapadokban...28 

A Honnan? Hová? talán egyetlen elődje költészetünkben Illyés verse, az Egy mondat a zsarnokságról. A két vers módszere hasonló, célja azonos, de Juhászé, mivel nem béklyózza a valóságábrázolás írói szándéka, nagyobb világteremtő erővel rendelkezik. 
     Juhász önértelmezése és költői szerepfelfogása utolsó korszakában rendületlen maradt és szert tett a teljes érettség hitelére. Az idős költőket fenyegető legnagyobb veszélyt - hogy lírájuk bölcsességnek álcázott (a legjobb esetben ironikus) rezignációba vagy öreges zsörtölődésbe fullad - neki sikerült elkerülnie. Saját tehetségébe vetett és gyakran hirdetett hite, az esztétikai teljesítménnyel arányosan, a Fekete Saskirály önmisztifikációjában éri el a csúcspontját. "Mondjak világ-vígasz varázs-szagú képet"; "hószínű szarvasok hatalmamban hittek"; "jöttem újra: fénynek"29 - ezek a sorok legátfogóbb önértelmező költeményéből, a Fekete Saskirály prológusából valók, de "kétszemélyes" anyaverseiben is "csillag-bozót"-nak, "véres kozmosz-láng"-nak, "ős-lét"-nek30 nevezi önmagát. Az ellene indított támadásokra frissen és tőle szokatlanul önmegszólító versben reagál: 

szó-moslékkal leöntenek,
rádvizelve földöntenek,
heréd rugdosva intenek,
s szívedre fosnak nyálkával.31

Szerepét itt valós énjétől eltávolítva gondolja át, hogy aztán hitében megerősödve vehesse újra magára. Egy korábbi ars poeticájában kijelentette: "Nincs a teremtésnek szüksége Istenre", és a világteremtő demiurgosz helyére a költőt állította: "Így én szavaimból világot csináltam".32 Ezt a nietzschei totális akarást kései korszakának állandó képe, az összetett rovarszem metaforizálja, amely a látás útján mindig egyszerre birtokolja maga körül a teljes világot. A támadások hatására egy lépést hátrál, és saját figuráját a szenvedő és ezért emberibb Krisztusként manifesztálja. József Attila 1991 című versében a költő-előd holttestét keresztként veszi magára,33 máshol pedig személyesen tűnik fel a megfeszített pózában:

Epét és ecetet kell szivacsból nyelnem:
száradjon még  függve haldoklás-türelmem.
34

Ezek a szerepek Juhász költészetének ismerőiben nem kelthetnek visszatetszést. A maradandó költészet záloga, szemben azokkal a teljesen primitív és merőben művészetidegen elgondolásokkal, melyek ezt a valós én eliminációjában és a költői én alulstilizálásában vélik felfedezni, sosem volt más, mint a nyelvi anyag tökéletes megdolgozása és a költőivé emelt valós én tépettségét egybefogó erős centrumtudat. Juhász énfelfogása nem csak szélsősége miatt jelentős és a művek színvonala felől látszik megalapozottnak, de messzemenően számol a pszichológiai realitással is: ő, aki tapasztalatból ismeri a szegénységet és az elmebajt, tudja, hogy az önpusztításba torkolló depresszió egyetlen ellenszere az omnipotencia hite, amely nélkül nem lehetséges semmiféle alkotás.
     A társadalombíráló versek sora egyelőre csupán mellékszál Juhász Ferenc költészetében, de mint új jelenség, érdemes a figyelemre. Ady nemzetostorozása, amely József Attilánál részletes rendszerkritikává mé-lyült, Juhásznál éppolyan színvonalas folytatásra talál, mint - például - Tandori Dezső legújabb műveiben. Tandori az irodalmi éhbér-rendszert kárhoztatja szüntelenül, Juhász pedig az elszegényítés általános tüneteit metaforizálja:

...fáj a csönd-odú éj; a fogatlan ország.
Törzsében nem lakik zöldkék páfránymadár
...35
vagy:
S púpos III. Richárd a kapitalizmus-halandzsa36
vagy:

s rámomlik, mint földrengéskor bérház: az emberség szerkezet-kudarca37

Amikor egy költő így szembenéz az egzisztencia felszámolására törekvő erőkkel, önkéntelenül is közvetett bizonyítékát adja annak, hogy művében valódi emberi minőség testesül meg. Juhász kritikája tartalmát tekintve akár Allen Ginsbergtől is eredhetne: az a rendszer, politikai vagy egyéb, amely táplálja a nyomort és a senkiháziakat kiválasztva eltűri, hogy legjobb koponyái a perifériára kerüljenek, mindegy minek nevezi magát, megérett a pusztulásra. De hogy ezt valóban hitellel fejthesse ki - ahogyan Beckett 1946-os fordulata és Thomas Bernhard tisztánlátása példázza - a legradikálisabb lételmélet jegyében, a legmakulátlanabb művészi igénnyel kell dolgoznia. És Juhász Ferenc ma is ezt teszi, vadabbul, őrültebben és jobban, mint bármikor. 
 

Jegyzetek

A jegyzetekben szereplő rövidítések a következő Juhász Ferenc köteteket jelölik: Vpr - Versprózák (Bp., Szépirodalmi, 1980), FS - Fekete Saskirály (uo., 1988), TÉSZ - A tízmilliárd éves szív (uo., 1989), FAL - Föld alatti liliom (uo., 1991), Vt - Világtűz (Bp., Dunakanyar 2000, 1994), Pup - Pupillák (uo., 1995), PPF - Pipacsok a pokol fölött (Bp., Littera Nova, 1996).

1 Vpr 701.
2 TÉSZ 159.
3 uo. 163-164.
4 uo. 294.
5 FS 66.
6 uo. 67.
7 pl. TÉSZ 284-289.
8 pl. uo. 144-149.
9 PPF 35.
10 TÉSZ 154-158.
11 uo. 208-213., 7//7-esekkel keverve
12 PPF 84-85.
13 TÉSZ 339-346.
14 FAL 37-38., PPF 73.
15 PPF 62.
16 pl. Vt 139-141.
17 pl. uo. 142-144.
18 Pup 47., PPF 81.
19 PPF 28.
20 Vt 43-47., egy versen belül váltakozva
21 Tizenhármasok: Pup 104., PPF 94., tizenötösök: Vt 30-32., tizenötösök és tizenhetesek: TÉSZ 254-269.
22 PPF 80.
23 FS 109.
24 TÉSZ 150-153.
25 FAL 184.
26 Vpr 640.
27 FS 10.
28 Vt 207.
29 FS 10., 9., 16.
30 FAL 153.
31 Vt 80.
32 TÉSZ 334-335.
33 Vt 39.
34 uo. 104.
35 PPF 41.
36 uo. 71.
37 uo. 76.