Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2000. 8.sz.
 
BOGNÁR ANTAL
 
Életmaszkok
Adalékok korlátoltságom természetrajzához
 

Bölcsőnosztalgia? Bölcsőm nem volt, engem lepedőn ringattak. Lepedőn, mint lepedőben viszik el csataterekről a sebesülteket. Vagy mint ahogy lepedőbe szedik a pléhvértben nyargalászó Don Quijotékat, akiket letaszít az útról egy turbóidióta. Nem lelem helyemet. Leforrázva oldalgok el onnan, ahol az elismerést mérik, babért és földi jókat. A törtetők tarolnak. A korlátoltak. A gombócot a torkomban férfiasan visszanyelem. Az élhetetlenség is korlátoltság. Tonio Kröger eltévedt polgár. Sokan vannak, akik eltévednek, ki így, ki úgy. Saját honukban, saját korukban. A tévelygő osztályharcosokat az igazhitűek kinyírták. Vagy megbékítették. Bábel ízekre szedi és megaszalja, aztán kiköpi a nagy tervekkel előtámolygó magamfajta tahókat. Aki pedig korpa közé keveredik, megeszik a disznók. Az ember annyit ér, amennyi önsúllyal kiszorul a tömegből? Ha felhajtóerő a nagy kollektív összeszorulás. A sziklanehezek, az ólomtompaságúak, a lávasalakosak, nincs segítség, elmerülnek.
     A névjegyemen egy darabig az állt: író. Ma azt tenném rá: szövegező. Merthogy egészen egyszerűen, ma az vagyok. Ha van üvegező, aki üveges, van szövegező is. Csak ennek a létformája is lényegében szöveges. Noha közben nyakra-főre szövegez. Közelebbről tehát: énem egyik fele szövegez, a másik szövegeződik. Ha tehetem, önhatárom védvonala mögé visszabújva, önkörömben szövegesítem magamat és az elérhetetlent. Önköröm? Borzalmas szó. De pontos. Vagy legalábbis találó. Ujjaimon a köröm - önnön körmöm - nőttön nő, és nőni fog (kicsinyég) halálom után is. Később majd kegyetlenül lekopik. Tövig koptatják - hiába kíméltem, hiába őriztem-védtem - önkörömet is a halálom utáni évek. S az már nem fog fájni, mint fáj ma - önkörömben - az egyedüllét. Az már igazi öröm lesz. Önöröm. Az lesz az egyetlen önörömöm.
Amennyit önköröm oszoltán érek, az leszek.

*

A korlát műszaki szabványa egyszerű: a köldökmagasság a mérce. Egy a fontos: saját súlypontján ne bukhasson át az ember. Tömör mellvéd magasságának és szélességének szabályszerű összege tehát száztíz centiméter. Móló szegélyezésénél a magasság tíz centi, a szélesség száz; ülőkorlátnál hatvan plusz ötven; falazott korlát mérete nyolcvanöt plusz huszonöt; vasbeton szerkezetű száz centiméter magas, tíz széles. Mi óv meg a befelé bukfencezéstől? Először, sokadszor?

*

Legyen az ember belátó? Lehet-e elnéző mások, a sokaság korlátoltságával szemben? Amíg a többséggel való szembenállás engem igazol, ez elégtétel hibáimra is. Mások korlátoltságát könnyebb észrevenni, mint a magunkét - árulkodó a nyelvi formula is - belátni. Aránylag könnyű másokon átlátni, a korlátaikat számba venni, és könnyű fölérni ésszel, adott esetben mi a célszerűbb: elnézni az esendőségüket - nem szamaritánusi buzgalomból, hanem az örökös lépéselőny ígéretével - vagy pellengérre állítani őket. De ha fensőbbségem érvényesítésétől nagylelkűen eltekintek, a korlátoltság színében tűnhetek fel magam is őelőttük. Egyáltalán: mi a helyzet a magam - tudtommal (?) - jól kiismert, behatárolt korlátoltságával?

*

(Szószedet.) Korlátok: ahol megáll a tudomány. Korlátok: vágyaim netovábbja. Önkorlátozás: elébe menni a korlátozóként megtapasztalt és elfogadott valóságnak.

*

Korlátoltságomnak legnagyobb tudója én vagyok. Önnön korlátoltságomról mégis én tudhatok utoljára.

*

A korlátoltság a komisszároknak: leküzdendő akadály. A komisszár békétlen. Krisztus és Gandhi viszont a lelki szegényekhez a végtelenségig türelmes. Túlteszik magukat azon, hogy fölöttük állnak. Hogy mindenki fölött állnak. Hogyan követhetné ezt az, akit megaláznak? Alázat és önérzet.

*

Új-Zéland partvidékén nagy apparátussal civil mentőszolgálat létesült az öngyilkos cetek - a rejtélyes okból időszakonként tömegével a sekély partra kivetődő bálnák - megmentésére, dagály alatti visszasegítésére a nyílt vízbe. Az öböl előtt újabban buborékhálót eregetnek a víz alól, ami a veszélyhelyzet cetek közötti jeladását imitálja, így próbálják visszaterelni néhanapján titokzatosan dalra fakadó emlős rokonainkat éltető közegükbe, eltéríteni az öngyilkosságtól. Jóindulatú-e kegyeltjeihez Isten?

*

Mindenfajta határtalanságban úrrá lesz fölöttem az elveszettség iszonyú érzése. Emlékezetes módon képes voltam eltájolni útba igazítást kérőket. Magam is gyakorta kolosszálisan eltévedtem. Menedékhelyeket, révkapitányságokat és nagykövetségeket egyformán képes vagyok eltéveszteni. Régóta gondosan kerülöm tehát a provokáló helyzeteket. Hogy fogyatékosságomat leplezzem, ahol lehet, inkább éppen fitogtatom helyismereti jártasságomat. Persze, ha meglepetésszerű kirándulásra gondolom vezényelni a gyermekeimet és a családot, előtte egymagamban végig kell járnom az egész terepet. Így biztosabb.

*

És legalább közben észrevétlen túlteszem magam riadozásomon minden járatlan útvonaltól. A városokban, az épületekben, amelyekben életem során gyakorta megfordultam, elsőre mindig nehezen igazodtam el. Talán éppen azért, mert valami görcsös iparkodás élt bennem, hogy igenis tüstént fel kell találnom bennük magamat. Az eltévedéseimet így gyorsan feldolgoztam és a feledés kútjába vetve korrigáltam. Egyetemistaként Újvidéken is eltévedtem. De soha többé nem engedtem meg magamnak, hogy ez ott még egyszer megtörténjen. Mihelyt azonban kialakultak a minimális otthonossághoz szükséges belső útvonalaim, a feszültség enyhült, és nullafokúra csappant a kíváncsiságom. Mindennaposan is közlekedtem helyeken, amelyeknek minden zegét-zugát, de még a bejáródott útvonalaimmal szomszédos területeit sem igyekeztem megismerni. Eszembe sem jutott benézni a hetedik szobába. Ne legyek magamhoz igazságtalan: jó passzban, kezdetben fokról fokra tágítgattam ezeket a kis köröket. De a tér, melynek ösztönszerűen eleve kitűztem a limesét, előbb-utóbb betelt. És attól fogva nem érdekelt más, csak a belvilágom. Nem is akartam kinőni. Persze az életem is egy labirintus. Tele szörnyekkel. Benne a legfőbb én vagyok.

*

Ha láttál valamit, az semmi. Ha mindent láttál, az valami.

*

Budapesten évtizedeken át jóformán csak antikváriumtól antikváriumig járkáltam. Mindig irigyeltem az őslakosokat, akik korábbi bonyolult közelekedési állapotokra is részletesen kitérve szövegelnek megállókban a trolijáratokról. Álmom teljesült. Ma őslakosi szinten adhatok útbaigazító felvilágosítást. Egy montenegróit - utóbb kiderült, festő, s frissiben érkezett Párizsból -, aki kora reggel cédulát tolt az orrom alá, eldugott festékboltba kalauzoltam egy darabon. Franciával próbálkozott, angoljára talányosan visszahümmögtem, mígnem a búcsúzáskor szerbre fordítottam a szót. Meglepődésén kajánkodva nem árultam el, hogy könnyű a dolgom Móri (Maurits Ferenc) révén, aki sok városon át vakon vezetett célzott kacskaringókon, miközben én csak tartottam a volánt.

*

Az első reflexem mindig: elbújni, nem kotnyeleskedni. Nem "szmétálni". Olyan fokú volt ez az önfegyelem, hogy Pesten sokan ma sem tudják, nem vagyunk itteniek. Ha elmennénk sem hiányoznánk. (Itt minden hiány tabu. Pótlások tömkelege van kéznél, azzal tömik el.) Mindeközben kiütközhet valami idegenszerűség, amit esetleg vidékies korlátoltságnak vehetnek. Ők úgy tesznek, mintha nem látnák. Mi úgy teszünk, mintha azok lennénk. Hátha észreveszik, hogy mégsem. A háttérbe húzódás talán merőben alkati kérdés. Évszázadok örökös ijedezésének a zsigerekbe ivódása. Nincs rá más magyarázat. (Minden nemzedékünk más temetőbe tér meg.) Mert egyébként a mi családunkban nem volt parancsuralom. Szelídség volt. Olyan fokú engedékenység, ami bénít.

*

Néhányan, nagyon kevesen, néhanapján tanúi voltak valamelyik hirtelen nagy elnémulásomnak. Hogy egybeérnek, senki se hinné. Nem is akarják: hagyják, hogy a legritkább szemű szövegháló elfedje előttük. Mégis szeretnek? Semmit sem tettem érte.

*

Abúlia = kóros akaratgyengeség. Mindig kissé hihetetlennek tartottam, hogy volt nap, amikor Ady akaratilag képtelen volt az ágyból felkelni, vagy amit József Attila panaszolt el: hogy reggelente úgy kell magát összeraknia. Ez világfájdalmas szenvelgés. Vagy magánügy. A közmegbecsülésbeli lefokozódásnak vagy a világvéghangulatnak van azonban egy fokozata, amelyen magától értetődő. De megtapasztalják korlátolt emberek is, nemcsak kivételes koponyák. Mi az, hogy! Nagyon is deprimálódnak, lesújtódnak. Az élet futószalagját kiszolgáló proletárok - meg az enervált aranyifjak. Honnan azonban az én kóros akaratgyengeségem? Démonával jó párszor keserves küzdelemben elbántam. Miután néhányszor viszont alulmaradtam vele szemben. Vagy csak lapultam, erőt gyűjtve közben. Mégis kísért. Mindaddig esélyt lát legyűrésemre, míg el nem dől: bölcsességben vagy szenilitásban telik időmből a hátralevő. Ha úgy akarom, úgy. Ha nem, nem.

*

A házunkban lakó zenetanár, akinek nevét a kapubejáratnál nemrégóta emléktábla őrzi, révetegen, üdvözült mosollyal az arcán áttévedt a függőfolyosó itteni oldalára. Aprócska felesége mentegetőzve tipegett utána. Másszor az ajtóküszöbe előtt elterült napozás közben. Lefordult a székről, és feküdt, mint Gregor, a bogár. A határtalan égre mosolyogva, hanyatt. Mint aki útra készül. A szomszéd Weinberger bácsi áthívott felsegíteni. Föltámogattam. Nehéz volt a teste. Megmosolyogtató igyekezet az emléktáblámért. Zene? Tanárság? Akármi? Bogármaszk? (Bognármaszk.)

*

Hatvanhatban máig feledhetetlen leckét kaptam életismeretből. Már nem tudom, milyen apropóból, talán csak ügyefogyottságom láttán fogott neki okítani az a fickó, merő jóindulatból, hiszen sosem voltam barátkozó fajta, Szabadkán, a bicikligyárban, az esztergapad mellett, elsőéves nyári szakmai gyakorlatomon. "Amit megeszel, megiszol, meg ami puncit megkaparintasz, csak az a tiéd" - kötötte lelkemre az anyagelvűség tanítását. Akkor ez a közlés mellbe vágott. Azóta sem hagy nyugodni. Tisztes szegénységben, de üvegbura alatt cseperedtem. Sokat betegeskedő gyerek voltam, könyveket bújtam, felhőkben jártam. Verne után Jókai volt az istenem, meg Stendhal. Szemlélődésre születtem, köldöknéző passzivitásra. A profán közlés letaglózott. Az egészséges korlátoltságnak ilyes kézenfekvő, pimasz és otromba igazságát persze idővel nehéz nem tudomásul venni. Marxizmusból ez volt az első durva leckém. És azután egyre-másra kellett tapasztalnom, milyen lehengerlő eszme tud lenni ez a tan egyszerű emberek között és minden hájjal megkent karrieremberek körében. De még a szellem felkentjeinek látszók is elfogadták. Mert kényelmes volt. Amennyire hamis, annyira praktikus. És mert, valljuk be, uralkodó ideológiaként a tudattalanítás-tudatlefokozás azért kis szigetnyi teret hagyott az idealizmusnak. Rafináltan. Vagy korlátoltságból. Ma pedig a globális gazdaságkornak ez a legfőbb elve! A projektált paradicsom: ehess, ihass, ölelhess... Alhass? Ne álmodj másról, csak evésről-ivásról, ölelésről. Mi a boldogság? Ami nem a tiéd - nem lett vagy sosem lehet a tiéd -, az számodra nincsen? Ami a tiéd (volt), ne legyen soha másé? Kapzsi módra vesszen el veled?

*

Élettapasztalatát a szlovén nagybácsim, az Albániát megjárt francia származású katonazenész, abban summázta, hogy a megszerzett tudás a világon a legfontosabb. Azt az embertől nem veheti el senki. Mélységesen igazat adtam neki. De sosem pályáztam trükkös tudásra. S ma az a kurrens. Onasszisz dúsgazdag volt, hajóit ma mégis vastag rozsda marja. Unokája vesztegzárban él. Én nem azt féltem, ami bennem veszendő. Csak a hiábavalóan eltemetődőt.

*

Ma Nyilas Misik nincsenek, mint nincsenek ifjú Wertherek? Nincsenek tudásvágyukban, igazságérzetükben megcsalatott kamaszok? Nincsenek többre, jobbra, nemesebbre vágyók? Megcsömörödöttek sincsenek? Szüziességüktől megcsömörlöttek?

*

A szerelmi együttlét (az evéssel-ivással ellentétben) szabad választás - ha akarjuk, szeszély - kérdése. Megélése nem létszükséglet. A remetének van lelkiereje teljesen letenni róla. Bár a mese maga vonzott, felajzódva is borzadoztam a férfiaktól, akik, ez még hagyján, nemcsak teli szájjal beszéltek ételről-italról, képzelt vagy igazi kalandjaikat is ugyanúgy kiteregették. Gothár Péter Megáll az idő című filmjében jól megragadta ezt egy replika: szentséggyalázást éreztem benne. Hogyan is lenne két hajlandóság összeboronálódását - skalpszerző magánörömre degradálni? Hogyan lehetne a páros öröm csak az egyik félé? Ezoterikus tapasztalat mindegyik, amit egyszerűen nem szabad később kiadni. Örömet - szerezni? Az csak önöröm. Kimérni szópiacon? Vele magamat? Van egy darab belőlem, ami nem vagyok én? S azt én dáridóztatom - a saját nevemben?

*

Másrészről épp ez, az élmény tolakodó megosztása zavart a nőkben, akik tüskés magányosságomat megbolygatták. Ők, az oly érthetetlenül akaratosak, külön létemet egészen maguknak akarják. Ilyeneknek, mint én, az imádat az igazi műfaja. A sóvárgás. Meg aztán a kagylóhéj-emlék. Korán ráhangolódtam Krúdyra, akinél aszúbor, illékony nemes párlat a beszéd a kis magánmindenségről: a világról. Mely rejtelem. A blazírt posztmodern egy oldalága visszatalál, visszaevickél a megállapodott, ma is, és örökkön természetesnek ható meséléshez, melynek csapongását, vibrálását követni nem fárasztó munka, hanem élvezet, mint ezt a krúdyas motívumokban kedvét lelő Onagy Zoltán prózája mutatja. A próza ugyanis minden, csak nem csinálmány.

*

Korlátolt vagyok. Csak egy vakablak, amit teremtettem magamnak. Benne csupa limlom. És nem nyílik belőle semerre kilátás. El vagyok falazva egészen a világtól. A korlátoltság: védettség is. A szekularizálódásban és a technicizálódásban, melynek áradata elborítja életkörnyezetemet, sivár szentély korlátoltságom vakablaka.

*

Nem tudok alkudni. S ha szépen kérnek, nemet mondanom nagy erőfeszítés. Csak tudnák, milyen keményfejűség lakozik bennem privátim! Konokságom mértékét nem adhatom ki. Nem győzhetnek le - engedek nekik.

*

Időfogalmam csökevényes. Megkezdett helyzetek, párbeszédek, jelenetek nálam még most is tartanak, pedig minden tartozékával a tér semmivé lett, az aktorok halottak, s velem az egész belehull a megsemmisülésbe. Kimerevül. Pedig most még él az egész. Örökké élhetne. Ha nélkülem, azt se bánnám. Csak tudnám, hogy él. Csak az örökkévalóság ne fojtódna belém.

*

Talán a bicikligyári fickó maga is megdöbbent a felismeréstől, hogy az embernek valójában semmije sincsen. Az ember ebben az életben eredendően mezítelen. A Szent Ferencről szóló Zeffirelli-filmben meztelenre vetkőzve a városka főterén nevével együtt ruháját is visszaadja a háborúból kelekótyán visszatért istenkereső fiatalember. Köpenyét koldussal felezi el az ugyancsak katonáskodását feladó Szent Márton, aki halála óráján, vergődve szeretet és reménység közt, az eget nézte. Talán okítóm megdöbbenésében halálraváltan föltette a pléhpofát: most pedig leránt engemet a földre. Készüljek a döntésre: milyen beavatást.

*

Mit szövegez a szövegező? Mint üveges üveget, szöveget tesz a keretbe. Kinéz rajta. Ha lát, belelát mindenbe, mindenkibe. Ám nem kapdos semmiért. Minden az övé. Ha elveszett, akkor is. Ami van, ami nincs. Ő maga csak haloványan látszik. Mosolyából annyi tükröződik talán, amennyi az úri szájszögletből egy etruszk kőkoporsón.

(1999. február)