BOGNÁR
ANTAL
Életmaszkok
Adalékok korlátoltságom
természetrajzához
Bölcsőnosztalgia? Bölcsőm nem volt,
engem lepedőn ringattak. Lepedőn, mint lepedőben viszik el csataterekről
a sebesülteket. Vagy mint ahogy lepedőbe szedik a pléhvértben nyargalászó
Don Quijotékat, akiket letaszít az útról egy turbóidióta. Nem lelem helyemet.
Leforrázva oldalgok el onnan, ahol az elismerést mérik, babért és földi
jókat. A törtetők tarolnak. A korlátoltak. A gombócot a torkomban férfiasan
visszanyelem. Az élhetetlenség is korlátoltság. Tonio Kröger eltévedt polgár.
Sokan vannak, akik eltévednek, ki így, ki úgy. Saját honukban, saját korukban.
A tévelygő osztályharcosokat az igazhitűek kinyírták. Vagy megbékítették.
Bábel ízekre szedi és megaszalja, aztán kiköpi a nagy tervekkel előtámolygó
magamfajta tahókat. Aki pedig korpa közé keveredik, megeszik a disznók.
Az ember annyit ér, amennyi önsúllyal kiszorul a tömegből? Ha felhajtóerő
a nagy kollektív összeszorulás. A sziklanehezek, az ólomtompaságúak, a
lávasalakosak, nincs segítség, elmerülnek.
A korlát műszaki szabványa egyszerű:
a köldökmagasság a mérce. Egy a fontos: saját súlypontján ne bukhasson
át az ember. Tömör mellvéd magasságának és szélességének szabályszerű összege
tehát száztíz centiméter. Móló szegélyezésénél a magasság tíz centi, a
szélesség száz; ülőkorlátnál hatvan plusz ötven; falazott korlát mérete
nyolcvanöt plusz huszonöt; vasbeton szerkezetű száz centiméter magas, tíz
széles. Mi óv meg a befelé bukfencezéstől? Először, sokadszor?
Legyen az ember belátó? Lehet-e elnéző
mások, a sokaság korlátoltságával szemben? Amíg a többséggel való szembenállás
engem igazol, ez elégtétel hibáimra is. Mások korlátoltságát könnyebb észrevenni,
mint a magunkét - árulkodó a nyelvi formula is - belátni. Aránylag
könnyű másokon átlátni, a korlátaikat számba venni, és könnyű fölérni ésszel,
adott esetben mi a célszerűbb: elnézni az esendőségüket - nem szamaritánusi
buzgalomból, hanem az örökös lépéselőny ígéretével - vagy pellengérre állítani
őket. De ha fensőbbségem érvényesítésétől nagylelkűen eltekintek, a korlátoltság
színében tűnhetek fel magam is őelőttük. Egyáltalán: mi a helyzet a magam
- tudtommal (?) - jól kiismert, behatárolt korlátoltságával?
(Szószedet.) Korlátok: ahol megáll a
tudomány. Korlátok: vágyaim netovábbja. Önkorlátozás: elébe menni a korlátozóként
megtapasztalt és elfogadott valóságnak.
Korlátoltságomnak legnagyobb tudója
én vagyok. Önnön korlátoltságomról mégis én tudhatok utoljára.
A korlátoltság a komisszároknak: leküzdendő
akadály. A komisszár békétlen. Krisztus és Gandhi viszont a lelki szegényekhez
a végtelenségig türelmes. Túlteszik magukat azon, hogy fölöttük állnak.
Hogy mindenki fölött állnak. Hogyan követhetné ezt az, akit megaláznak?
Alázat és önérzet.
Új-Zéland partvidékén nagy apparátussal
civil mentőszolgálat létesült az öngyilkos cetek - a rejtélyes okból időszakonként
tömegével a sekély partra kivetődő bálnák - megmentésére, dagály alatti
visszasegítésére a nyílt vízbe. Az öböl előtt újabban buborékhálót eregetnek
a víz alól, ami a veszélyhelyzet cetek közötti jeladását imitálja, így
próbálják visszaterelni néhanapján titokzatosan dalra fakadó emlős rokonainkat
éltető közegükbe, eltéríteni az öngyilkosságtól. Jóindulatú-e kegyeltjeihez
Isten?
Mindenfajta határtalanságban úrrá lesz
fölöttem az elveszettség iszonyú érzése. Emlékezetes módon képes voltam
eltájolni útba igazítást kérőket. Magam is gyakorta kolosszálisan eltévedtem.
Menedékhelyeket, révkapitányságokat és nagykövetségeket egyformán képes
vagyok eltéveszteni. Régóta gondosan kerülöm tehát a provokáló helyzeteket.
Hogy fogyatékosságomat leplezzem, ahol lehet, inkább éppen fitogtatom helyismereti
jártasságomat. Persze, ha meglepetésszerű kirándulásra gondolom vezényelni
a gyermekeimet és a családot, előtte egymagamban végig kell járnom az egész
terepet. Így biztosabb.
És legalább közben észrevétlen túlteszem
magam riadozásomon minden járatlan útvonaltól. A városokban, az épületekben,
amelyekben életem során gyakorta megfordultam, elsőre mindig nehezen igazodtam
el. Talán éppen azért, mert valami görcsös iparkodás élt bennem, hogy igenis
tüstént fel kell találnom bennük magamat. Az eltévedéseimet így gyorsan
feldolgoztam és a feledés kútjába vetve korrigáltam. Egyetemistaként Újvidéken
is eltévedtem. De soha többé nem engedtem meg magamnak, hogy ez ott még
egyszer megtörténjen. Mihelyt azonban kialakultak a minimális otthonossághoz
szükséges belső útvonalaim, a feszültség enyhült, és nullafokúra csappant
a kíváncsiságom. Mindennaposan is közlekedtem helyeken, amelyeknek minden
zegét-zugát, de még a bejáródott útvonalaimmal szomszédos területeit sem
igyekeztem megismerni. Eszembe sem jutott benézni a hetedik szobába. Ne
legyek magamhoz igazságtalan: jó passzban, kezdetben fokról fokra tágítgattam
ezeket a kis köröket. De a tér, melynek ösztönszerűen eleve kitűztem a
limesét, előbb-utóbb betelt. És attól fogva nem érdekelt más, csak a belvilágom.
Nem is akartam kinőni. Persze az életem is egy labirintus. Tele szörnyekkel.
Benne a legfőbb én vagyok.
Ha láttál valamit, az semmi. Ha mindent
láttál, az valami.
Budapesten évtizedeken át jóformán csak antikváriumtól antikváriumig járkáltam. Mindig irigyeltem az őslakosokat, akik korábbi bonyolult közelekedési állapotokra is részletesen kitérve szövegelnek megállókban a trolijáratokról. Álmom teljesült. Ma őslakosi szinten adhatok útbaigazító felvilágosítást. Egy montenegróit - utóbb kiderült, festő, s frissiben érkezett Párizsból -, aki kora reggel cédulát tolt az orrom alá, eldugott festékboltba kalauzoltam egy darabon. Franciával próbálkozott, angoljára talányosan visszahümmögtem, mígnem a búcsúzáskor szerbre fordítottam a szót. Meglepődésén kajánkodva nem árultam el, hogy könnyű a dolgom Móri (Maurits Ferenc) révén, aki sok városon át vakon vezetett célzott kacskaringókon, miközben én csak tartottam a volánt. * Az első reflexem mindig: elbújni, nem
kotnyeleskedni. Nem "szmétálni". Olyan fokú volt ez az önfegyelem, hogy
Pesten sokan ma sem tudják, nem vagyunk itteniek. Ha elmennénk sem hiányoznánk.
(Itt minden hiány tabu. Pótlások tömkelege van kéznél, azzal tömik el.)
Mindeközben kiütközhet valami idegenszerűség, amit esetleg vidékies korlátoltságnak
vehetnek. Ők úgy tesznek, mintha nem látnák. Mi úgy teszünk, mintha azok
lennénk. Hátha észreveszik, hogy mégsem. A háttérbe húzódás talán merőben
alkati kérdés. Évszázadok örökös ijedezésének a zsigerekbe ivódása. Nincs
rá más magyarázat. (Minden nemzedékünk más temetőbe tér meg.) Mert egyébként
a mi családunkban nem volt parancsuralom. Szelídség volt. Olyan fokú engedékenység,
ami bénít.
Néhányan, nagyon kevesen, néhanapján
tanúi voltak valamelyik hirtelen nagy elnémulásomnak. Hogy egybeérnek,
senki se hinné. Nem is akarják: hagyják, hogy a legritkább szemű szövegháló
elfedje előttük. Mégis szeretnek? Semmit sem tettem érte.
Abúlia = kóros akaratgyengeség. Mindig
kissé hihetetlennek tartottam, hogy volt nap, amikor Ady akaratilag képtelen
volt az ágyból felkelni, vagy amit József Attila panaszolt el: hogy reggelente
úgy kell magát összeraknia. Ez világfájdalmas szenvelgés. Vagy magánügy.
A közmegbecsülésbeli lefokozódásnak vagy a világvéghangulatnak van azonban
egy fokozata, amelyen magától értetődő. De megtapasztalják korlátolt emberek
is, nemcsak kivételes koponyák. Mi az, hogy! Nagyon is deprimálódnak, lesújtódnak.
Az élet futószalagját kiszolgáló proletárok - meg az enervált aranyifjak.
Honnan azonban az én kóros akaratgyengeségem? Démonával jó párszor keserves
küzdelemben elbántam. Miután néhányszor viszont alulmaradtam vele szemben.
Vagy csak lapultam, erőt gyűjtve közben. Mégis kísért. Mindaddig esélyt
lát legyűrésemre, míg el nem dől: bölcsességben vagy szenilitásban telik
időmből a hátralevő. Ha úgy akarom, úgy. Ha nem, nem.
A házunkban lakó zenetanár, akinek nevét
a kapubejáratnál nemrégóta emléktábla őrzi, révetegen, üdvözült mosollyal
az arcán áttévedt a függőfolyosó itteni oldalára. Aprócska felesége mentegetőzve
tipegett utána. Másszor az ajtóküszöbe előtt elterült napozás közben. Lefordult
a székről, és feküdt, mint Gregor, a bogár. A határtalan égre mosolyogva,
hanyatt. Mint aki útra készül. A szomszéd Weinberger bácsi áthívott felsegíteni.
Föltámogattam. Nehéz volt a teste. Megmosolyogtató igyekezet az emléktáblámért.
Zene? Tanárság? Akármi? Bogármaszk? (Bognármaszk.)
Hatvanhatban máig feledhetetlen leckét
kaptam életismeretből. Már nem tudom, milyen apropóból, talán csak ügyefogyottságom
láttán fogott neki okítani az a fickó, merő jóindulatból, hiszen sosem
voltam barátkozó fajta, Szabadkán, a bicikligyárban, az esztergapad mellett,
elsőéves nyári szakmai gyakorlatomon. "Amit megeszel, megiszol, meg ami
puncit megkaparintasz, csak az a tiéd" - kötötte lelkemre az anyagelvűség
tanítását. Akkor ez a közlés mellbe vágott. Azóta sem hagy nyugodni. Tisztes
szegénységben, de üvegbura alatt cseperedtem. Sokat betegeskedő gyerek
voltam, könyveket bújtam, felhőkben jártam. Verne után Jókai volt az istenem,
meg Stendhal. Szemlélődésre születtem, köldöknéző passzivitásra. A profán
közlés letaglózott. Az egészséges korlátoltságnak ilyes kézenfekvő, pimasz
és otromba igazságát persze idővel nehéz nem tudomásul venni. Marxizmusból
ez volt az első durva leckém. És azután egyre-másra kellett tapasztalnom,
milyen lehengerlő eszme tud lenni ez a tan egyszerű emberek között és minden
hájjal megkent karrieremberek körében. De még a szellem felkentjeinek látszók
is elfogadták. Mert kényelmes volt. Amennyire hamis, annyira praktikus.
És mert, valljuk be, uralkodó ideológiaként a tudattalanítás-tudatlefokozás
azért kis szigetnyi teret hagyott az idealizmusnak. Rafináltan. Vagy korlátoltságból.
Ma pedig a globális gazdaságkornak ez a legfőbb elve! A projektált paradicsom:
ehess, ihass, ölelhess... Alhass? Ne álmodj másról, csak evésről-ivásról,
ölelésről. Mi a boldogság? Ami nem a tiéd - nem lett vagy sosem lehet a
tiéd -, az számodra nincsen? Ami a tiéd (volt), ne legyen soha másé? Kapzsi
módra vesszen el veled?
Élettapasztalatát a szlovén nagybácsim,
az Albániát megjárt francia származású katonazenész, abban summázta, hogy
a megszerzett tudás a világon a legfontosabb. Azt az embertől nem veheti
el senki. Mélységesen igazat adtam neki. De sosem pályáztam trükkös tudásra.
S ma az a kurrens. Onasszisz dúsgazdag volt, hajóit ma mégis vastag rozsda
marja. Unokája vesztegzárban él. Én nem azt féltem, ami bennem veszendő.
Csak a hiábavalóan eltemetődőt.
Ma Nyilas Misik nincsenek, mint nincsenek
ifjú Wertherek? Nincsenek tudásvágyukban, igazságérzetükben megcsalatott
kamaszok? Nincsenek többre, jobbra, nemesebbre vágyók? Megcsömörödöttek
sincsenek? Szüziességüktől megcsömörlöttek?
A szerelmi együttlét (az evéssel-ivással
ellentétben) szabad választás - ha akarjuk, szeszély - kérdése. Megélése
nem létszükséglet. A remetének van lelkiereje teljesen letenni róla. Bár
a mese maga vonzott, felajzódva is borzadoztam a férfiaktól, akik, ez még
hagyján, nemcsak teli szájjal beszéltek ételről-italról, képzelt vagy igazi
kalandjaikat is ugyanúgy kiteregették. Gothár Péter Megáll az idő
című filmjében jól megragadta ezt egy replika: szentséggyalázást éreztem
benne. Hogyan is lenne két hajlandóság összeboronálódását - skalpszerző
magánörömre degradálni? Hogyan lehetne a páros öröm csak az egyik félé?
Ezoterikus tapasztalat mindegyik, amit egyszerűen nem szabad később kiadni.
Örömet - szerezni? Az csak önöröm. Kimérni szópiacon? Vele magamat? Van
egy darab belőlem, ami nem vagyok én? S azt én dáridóztatom - a saját nevemben?
Másrészről épp ez, az élmény tolakodó
megosztása zavart a nőkben, akik tüskés magányosságomat megbolygatták.
Ők, az oly érthetetlenül akaratosak, külön létemet egészen maguknak akarják.
Ilyeneknek, mint én, az imádat az igazi műfaja. A sóvárgás. Meg aztán a
kagylóhéj-emlék. Korán ráhangolódtam Krúdyra, akinél aszúbor, illékony
nemes párlat a beszéd a kis magánmindenségről: a világról. Mely rejtelem.
A blazírt posztmodern egy oldalága visszatalál, visszaevickél a megállapodott,
ma is, és örökkön természetesnek ható meséléshez, melynek csapongását,
vibrálását követni nem fárasztó munka, hanem élvezet, mint ezt a krúdyas
motívumokban kedvét lelő Onagy Zoltán prózája mutatja. A próza ugyanis
minden, csak nem csinálmány.
Korlátolt vagyok. Csak egy vakablak,
amit teremtettem magamnak. Benne csupa limlom. És nem nyílik belőle semerre
kilátás. El vagyok falazva egészen a világtól. A korlátoltság: védettség
is. A szekularizálódásban és a technicizálódásban, melynek áradata elborítja
életkörnyezetemet, sivár szentély korlátoltságom vakablaka.
Nem tudok alkudni. S ha szépen kérnek,
nemet mondanom nagy erőfeszítés. Csak tudnák, milyen keményfejűség lakozik
bennem privátim! Konokságom mértékét nem adhatom ki. Nem győzhetnek le
- engedek nekik.
Időfogalmam csökevényes. Megkezdett
helyzetek, párbeszédek, jelenetek nálam még most is tartanak, pedig minden
tartozékával a tér semmivé lett, az aktorok halottak, s velem az egész
belehull a megsemmisülésbe. Kimerevül. Pedig most még él az egész. Örökké
élhetne. Ha nélkülem, azt se bánnám. Csak tudnám, hogy él. Csak az örökkévalóság
ne fojtódna belém.
Talán a bicikligyári fickó maga is megdöbbent
a felismeréstől, hogy az embernek valójában semmije sincsen. Az ember ebben
az életben eredendően mezítelen. A Szent Ferencről szóló Zeffirelli-filmben
meztelenre vetkőzve a városka főterén nevével együtt ruháját is visszaadja
a háborúból kelekótyán visszatért istenkereső fiatalember. Köpenyét koldussal
felezi el az ugyancsak katonáskodását feladó Szent Márton, aki halála óráján,
vergődve szeretet és reménység közt, az eget nézte. Talán okítóm megdöbbenésében
halálraváltan föltette a pléhpofát: most pedig leránt engemet a földre.
Készüljek a döntésre: milyen beavatást.
Mit szövegez a szövegező? Mint üveges üveget, szöveget tesz a keretbe. Kinéz rajta. Ha lát, belelát mindenbe, mindenkibe. Ám nem kapdos semmiért. Minden az övé. Ha elveszett, akkor is. Ami van, ami nincs. Ő maga csak haloványan látszik. Mosolyából annyi tükröződik talán, amennyi az úri szájszögletből egy etruszk kőkoporsón. (1999. február) |