Új Forrás - 2000. 8.sz.
 
  KALÁSZ ISTVÁN
 
A szerelemre
 

Mi a szerelem? Elmondom.
   Az N. utca szűkös, homályos köz, mely a szürke, elhanyagolt házak között egészen a folyóig vezet le. Olyan igazi szegények utcája ez, a sötét kapualjak szemetesek, az ablakok örökké zárva a levegőben terjengő por, benzingőz miatt. És a járda? Szűk az is. Mindenhol autók parkolnak, rozsdás Fiatok, Renault-ok, furgonok állják el az utat, a járdán kutyaszar sötétlik, a telefonfülkének sincs ajtaja. Engem ez az utca mindig egy gigantikus gilisztára emlékeztet, a világos, forgalmas sugárútról bekanyarodik a féreg hatalmas szájába, majd lassan, halad előre az emészthetetlen, szomorú tárgyak között, egy végtelen testben közlekedik az ember. Sokan mondják, ronda utca ez, én mégis szeretem, mert életem szerelme jön ide. Nekem gyönyörű itt..., mert itt találkozunk. Kétszer a héten.
     Egy barátom N. utcai lakásában. Egy barátomnál, aki külföldön él...
     A lakáshoz, a nagy titokhoz három kulcscsomó létezik ezen a Földön; egy a barátomnál, egy szerelmemnél, egy pedig nálam. Míg barátom lakáskulcsa valószínűleg valamelyik lyoni fiókjában hever szabadon, gondtalanul, addig a másik kettő bujkálni kényszerül. Szerelmem autójába, a vezetőülés alá rejtette, én a magamét kedvenc könyvem mögé dugtam. Ellentétben szerelmemmel, aki férjes asszony, én szabad vagyok. Nekem nem kellene bujkálnom, de valahogy úgy alakult, hogy a közös titok, a cinkosság közös viselkedést követelt meg tőlünk. Így én is rejtegetem a lakáskulcsot, magam is leszegett fejjel, sietve kanyarodom be az utcába, lopva körül lesek, ha belépek a kapun, és ha végre feljutottam a lépcsőn, és zihálva megállok a lakásajtó előtt, fülelek, nem követett-e valaki a lépcsőházban. Aztán csak várok a lakásban, mert a szerelmem késik. Várok, és annak ellenére kinézek az ablakon, hogy szerelmem megkért, ne tegyem, hiszen megláthatnak, és akkor mindennek vége. De én mégis ott állok az ablaknál, hiszen szép dolog az utcát nézni. Figyelni a pékséget, az ipari tanulókat, ahogyan vasajtónak dőlve cigarettáznak. Nézni a lármás ChinaFood-Centert, a gőzölgő edények között ugrándozó cingár kínaiakkal. Odébb az elegáns fodrászüzletet. Ott ketten dolgoznak, egy kócos lány és egy még kócosabb fiú. Az üzlet króm-nikkel tárgyakkal, üvöltő technóval teli, a két fiatal láthatóan sok-sok pénzt költött a modern berendezésre. Sajnos teljesen hiába. Ebben az utcában nyugdíjasok, pénztelen munkanélküliek, illegális külföldiek élnek, a fényesen ragyogó HairSalon szinte mindig üres; a kócos lány délutánonként olvasni szokott, a fiú közben a kirakatban áll, és nézi az utcát. Olykor-olykor találkozik a tekintetünk; ilyenkor mindketten zavartan biccentünk...
     Igen, gyönyörű ez az utca. Errefelé nem lakik senki, akit ismernék, aki ismerné életem nagy szerelmét. Legalábbis ő reméli, hogy nem. Ide járunk, itt találkozunk, itt ülünk az asztalnál, iszunk kávét, beszélgetünk erről-arról, itt hallgatunk zenét, olvasunk fel egymásnak érdekességeket az újságból. Látszólag banális dolgok ezek, látszólag olyanok vagyunk, mint a legtöbb házaspár. De mégsem, mert nem vagyunk azok. Kezdetben, találkozásunk után minden más volt. Kedden és csütörtökön, a világ elől bujkáló szerelmes párok napja ez, mindketten átrohantunk a zsúfolt városon. Ide, ebbe a lakásba. Már az előszobában zihálva téptük egymásról a ruhát, az ágyig soha nem jutottunk el; az étkezőasztal, a fotel, a kanapé volt az otthonunk, a HI-FI berendezés hangszóróiból Csajakovszkij üvöltött, és a szerelem közben tágra nyitott szemmel néztünk egymás szemébe. Ez a lángolás két évig tartott. Két évig égtünk az édeskeserű szexusban, két rövid évig perzseltük egymás testét az N. utca felett.
     Aztán lassan csillapodott bennünk a kívánalom. Azon kaptuk magunkat, hogy vacsoráztunk, csak feküdtünk az ágyon, és beszélgettünk. Miről? Banális dolgokról. A politikáról, az időjárásról, a mozikban futó filmekről. De a lakást ketten egyszerre soha nem hagytuk el.
     Szerelmem még a kapcsolatunk elején megmondta, úgy soha nem lesz, mint régen. Soha nem mehetek mellette az utcán, nem foghatom meg a kezét egy téren, nem csókolhatok a nyakába a Metróban... Olyan, mint akkor, tizenöt éve soha nem lesz. Csak ez a lakás, a négy fal közé zárt szabadságunk marad. Soha nem leszek a Tied...
     Hogyan is találkoztam újra életem szerelmével? Ez is banálisan történt. Egy éjszaka több bort ittam a kelleténél, és szentimentális hangulatba kerültem. Elővettem hát régi noteszemet, és elkezdtem hívni a múltamat, a régi telefonszámokat, és a telefonszámok tényleg régiek voltak. Ismeretlen hangok szóltak a kagylóba; gyerekek kíváncsian, férfihangok ingerülten, durván, idős hangok bizalmatlanul. Aztán hirtelen az ő hangját hallottam. Mondtam a nevemet. Éppen vacsorázunk, felelte zavartan, a családommal, tette később hozzá.
     Abban a pillanatban hirtelen kedvem lett volna azt mondani, hogy nekem nincs családom, mert mindent elrontottam, de nem tettem. Ne haragudj, mondtam, hogy zavartalak, és letettem a kagylót.
     S két nappal később, éjfél körül megszólalt a telefon. Én vagyok, mondta egyszerűen, ráérsz holnap este?
     Egy múzeum előtt találkoztunk. Esett és fújt a hideg szél, mint tizenöt évvel ezelőtt, amikor elváltunk egy másik múzeum előtt. 
     Aztán, mert minden egyszerűnek tűnt kettőnk között, meghívtam a lakásomba. Szerelmemnek tetszett nálam. Lassan végigsimította a kanapét, megnézte a konyhát, a fürdőszobát, az ágyam fölött is elidőzött, aztán éjjel, miközben a taxira vártunk a hideg utcán, azt mondta, soha többé nem jön el hozzám. De miért nem, kérdeztem értetlenül. Mert megszoknám, mondta könnyes szemmel, mert maradni akarnék. Mert nem akarnék már a férjemhez hazamenni. Mert minden ismerős... Látni akarsz? Bólintottam. Akkor találj ki valamit, mondta.
     Rejtélyt adott fel, titkot, és ez édes izgalommal töltött el. Két napig gyötrődtem a megoldáson. Aztán eszembe jutott barátom üres lakása.
     Négy nappal később az N. utca fölött kitört a konyhaasztal lába alattunk, és mindketten oly szabadnak éreztük magunkat, ahogy csak fiatalon érzi magát az ember.
     Aztán?
     Beleszoktunk a heti két édes délutánba.
     Igaz, kapcsolatunk egyirányú volt. Ő hívhatott, én őt soha. Olykor éjjel, hajnalban szólalt meg otthoni telefonom. Szerelmem suttogva hívott a fürdőszobából, a konyhából. A férjem éppen lement vásárolni, a férjem az erkélyen cigarettázik, férjem most stadionban ül, focimeccset néz, férjem leszaladt az újságért..., a mondatok eleje mindig más volt, a futó szabadság röpke leírása, ám második fele mindig hűen és halkan ismétlődött, tudod, bárcsak láthatnálak... A mobiltelefonomra pedig rövid SMS-ek érkeztek, helyesírási hibákkal tűzdelt üzenetek, olej meg, puzi, hogynaludtal? Így telt el a két forró év.
     Aztán a vágy lassan és biztosan elmaradt kettőnk közül. Már nem rohantam át a városon, és ő sem parkolt az utca közepén csak azért, hogy két perccel előbb jusson hozzám, és a hívások is megritkultak. Lassan mindketten visszatértünk saját, kényelmes életünkbe.
     Szerelmem lelke visszaröppent férjéhez, én pedig titokban kikezdtem húgom barátnőjével, egy szép, okos, türelmes nővel. De a délutánok maradtak. A közös titok az utca fölött. A két órás béke, türelem, megértés, a "csakúgy", a tét és immár ok nélküli közös lebegés. Fönt a magasban az utca fölött. A pékség fölött, a HairStyle fodrászüzlet közben bezárt, most komputerszaküzlet nyílt a helyén, az élelmiszerbolt a kínai mosodás, a kínai FoodCenter fölött, a török zöldséges és a füstös kocsma fölött, ahová időközben a kábítószer-kereskedők jártak luxusautóikkal...
     Igen, ez az utca. Az emberek odalent. Öregek, fiatalok. Törökök, kínaiak, németek, albánok...
     Aztán?
     Aztán egy napon szerelmem gondterhelt arccal lépett a lakásba.
     A férjem szerelmes, mondta komolyan. Tegnap este azt mondta, váljunk el, nem tud nélküle élni. Képzeld, Afrikába akarnak utazni. Ő, aki olyan beteges...
     És most, kérdeztem döbbenten.
     Hallgatott.
     Mi lesz velem, gondoltam, ha életem szerelmét tényleg elhagyja a férje. Mi lesz? A lakásomra gondoltam, a másfél szobámra, az éles napfényre, mely reggel besüt az ablakomon, csöndes estéimre, a CD gyűjteményemre, öreges rigolyáimra, a nyugalmamra...
     Minderre gondoltam abban a pillanatban.
     Szeretsz, kérdezte szerelmem.
     Hosszasan néztük egymást.
     Tudod, mondta végül a szerelmem, bárhogyan is lesz, nem fogok Veled élni. Veled nem lehet. Veled csak ebben a lakásban vagyok boldog. Nem vagyunk már fiatalok.
     Aztán elment.
     Én pedig ott maradtam a lakásban.
     Az ablakból láttam, ahogy szerelmem beül az autójába, és ijesztően gyorsulva elindul a folyó felé.
     Nézni kezdtem az utcát. Az én utcámat.
     A kocsmában a rendőrség igazoltatott, a pékség ajtaja zárva volt, a gőzölgő China konyhában kínaiak sürögtek, az úttesten gazdátlan kutya szaladt át, a sarkon két öregember vitatkozott, odébb gyerekek szaladtak, két fiatal lány telefonált a fülkében. Az utca habzott az élettől. Olyan volt, akár a vigasz, akár egy szép ígéret, egy szerelmes igen. Az utca élt odalent. Az örök processzió, akár a szerelem.