Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2000. 7.sz.
 JUHÁSZ  ATTILA
Idő múltán
Rakovszky Zsuzsa költészetének újabb alakulása
 

A kritika nagy várakozással és gyors reagálással fogadta 1998-ban Rakovszky Zsuzsa verseskönyvét, s ennek hátterében többféle ok is feltételezhető. A műértők szinte kiéhezve várták, hogy a kötet napvilágot lásson, hiszen a publikációkra meglehetősen ritkán vállalkozó költő azt megelőzően hét évig nem jelentkezett új könyvvel. (Az 1994-es kiadású Hangok lényegében az addigi termés válogatott kiadása, mindösszesen 7 eredeti opusszal kiegészítve.) A recenziókra azonban már nem kellett sokat várni. Ezt elősegítette, hogy az Egyirányú utca összterjedelmet és a versek számát tekintve is a szerző legkarcsúbb versgyűjteménye. Mivel az életmű egésze is (beleértve immár öt könyv tartalmát) "csupán" 108 költeményt foglal magában, a legfrissebb művek komparatív vizsgálata, beillesztése sem tűnt hosszas várakozásra ítélt vállalkozásnak. Az elemzőktől - akárcsak a többi Rakovszky-kötet korábbi vizsgálata esetében - nagy figyelmet és egységes elismerést kapott az Egyirányú utca, s megítélésében alapvető egyetértés méltatta a kötet egyneműségét csakúgy, mint a vele kiegészült életmű szerves homogenitását.
     Az alkati azonosságok hangsúlyozása mellett azonban nagyon fontos kérdés, hogy ezzel együtt (avagy ennek ellenére) észrevehető-e lényegi változás az Egyirányú utcában, a benne prezentált négy év termésében. A probléma két szempontból is lényeges. Egyrészt azért, mert a Hangok című kötet mint válogatás azt jelzi, hogy általa a költő egy pályaszakaszt kíván lezárni - az olvasóban tehát növekszik a várakozás a feltételezhető változások, újítások iránt, ami ráadásul megerősítést is kap, hiszen a Hangok című versciklus és annak bővítése új tendenciával látszik bővíteni Rakovszky költészetét. (Ne feledjük ugyanakkor, hogy az 1994-es kötet megjelenését megelőzően költőnk már legalább 4-5 éven keresztül "kísérletezett" a monológversek kínálta lehetőséggel.) Másrészt viszont Rakovszky ars poeticája azt sugallja, hogy tervezett és direkt változtatás szándékáról szó sincs, legfeljebb kisebb léptékű módosulásokról, amelyeknek motivációját éppen az immanencia jelenti: "ahogy az átéltek hatására én változom, úgy változik valamelyest a vers is, amit írok, nem pedig úgy, hogy a költészettel kapcsolatos nézeteimben áll be valamiféle változás, és ennek hatására próbálok meg másként írni" (ld. 2000, 1997/1., kiemelés tőlem).
     Az Egyirányú utca versei valóban igazolják, hogy Rakovszky költészetében lényegi módosulás nem következett be, s ez a karakterességen, az alkati stabilitáson alapszik. Költőnknek sem érdeklődése, sem világlátása, sem a világról kialakult képe nem mutat alapvető eltéréseket a korábbiakhoz képest. "Csupán" tapasztalatai gyarapodtak, gondolatai, a gondolatok megformálása lett elmélyültebb - és talán távolságtartóbb is. Izgalmasnak ígérkezik tehát annak vizsgálata, hogy a legutóbbi versekben milyen sajátosságokat mutat az életműbe illeszkedés és a "valamelyest" változás viszonya.

Kezdjük az észrevételeket egy látszólag másodrendű jelenség tárgyalásával: a kötet arculata arról tanúskodik, hogy annak megtervezése, kivitelezése minden előzőnél tudatosabban történt. Az eddigieknél jóval igényesebb könyvborító már eleve reprezentálja a kiadói megbecsülést, rásegít a fokozott várakozásra, sejteti az alkotók elkötelezettségét a külső-belső értékállandóság iránt, s komor-sötét színeivel már ráhangol a versek alaptónusára, sőt bizonyos kulcsszavaira is. Az oldalakat lapozgatva feltűnik a szellős könnyedség látszatát ébresztő nyomtatási kép, mely mintha azt sugallaná, hogy a költőt és könyveit már ismerő olvasónak nem kell tartania a nyomasztó zsúfoltságtól. (Ez egyébként Rakovszky egyik legfőbb stiláris erénye is, a versvilág intenzitása és a tekintélyes terjedelem nála hagyomány; kevésbé szerencsés azonban az eddigi kötetek "teleírt" tipográfiája.) A ciklusokra tagolás jótékony hatását is hangsúlyoznom kell, ennek egyéb vetületeivel azonban később még foglalkozunk. Szinte rejtett apróságként hat, számomra mégis nagyon fontos a lapszámozás rendhagyó jelölése. Mintha gyászszalagok nyúlnának be valahonnan minden oldal aljára, még ott is, ahol maga a számozás elmarad. (Már itt hivatkoznom kell arra a képzetemre, mely szerint a versek olvastán többször is olyan benyomásom támadt, mintha fényképnegatívon szemlélném a valóságot éppen - a lapszámozás látványa is hasonló benyomást kelt.) Egyértelműnek tartom, hogy mindezek az adekvát hatáskeltés eszközei, a "könyvműnek" szerves komponensei.

A poétikai természetű változások számbavételét kezdjük a műfajiság kérdésével. Egzakt módon talán sosem volt meghatározható a legtöbb Rakovszky-vers műfaja, inkább csak közelségeik - azaz például az elégiaszerűség, a balladai jelleg. Érdekesség, hogy a szerző áriának nevezte el egyik opusát (A szép utasnő), Parti Nagy Lajos pedig az "epikodramolírikus" jelzővel írja körül a monológciklus verseit (Holmi, 1992/2.).
     Az új kötetben ismét a bölcseleti költészet dominál. A művek többségében a Csokonaitól jól ismert picturasententia kettősség van jelen, szövegen belüli sorrendiségük és arányuk azonban változó. A befejező darab epigrammára emlékeztet, habár címében a szerző mint dalt jelöli meg.
     Több alkotás is újra próbálkozik a monológvers műfajával, ám távolról sem olyan egybevágó módon, mint a Hangok-ciklusban, anno. Az ottani elbeszélő jellegű írásokhoz A körülmények című vers áll a legközelebb, amely e rokonság terén egyedül marad a kötetben, s ráadásul stílnyelvisége (és annak némi belső heterogenitása) kontrasztjával erősen kirí az egyéb szövegek közül. A lírai monologizálás a többi alkalommal is szerepverseket jelent, s mindegyik esetben annak egy-egy szuverén változatát. Együvé tartozik a három József Attila-utórezgés (Éjszaka, A Kettő és az Egy, Őszutó), talányos az Eldöntetlen kérdés idézőjeles megszólalásmódjának alanyisága, a Halottak napjában pedig négy hang is váltja egymást gyors egymásutánban. Az említett opusok közé olyan szöveg ékelődött (Visszaút az időben), amely egy reinkarnációs időutazás apropóján idéz fel legalább 7 változatot az én-szerepre, a kötetzárás előtt viszont a dialogizáló alteregoteremtésre is láthatunk példát (Párbeszéd az időről).

Akár mottóként is megjárná a mostani áttekintéshez az a gondolat, amely szintén a fentebb hivatkozott Rakovszky-interjúban található: "amint az idő telik, az ember egyre szövevényesebb dolgokat gondol az életről, a világról". A költő olvasótábora jól tudja, hogy a tematikus visszatérés az életmű egészében jelen van, s hogy az elmélyült gondolatiság, a bölcseleti jelleg is folyamatos velejáróje e poézisnek, melyben a változások e téren is inkább "csak" árnyalatbeli eltéréseket jelentenek.
     Az Egyirányú utca verseinek gondolatrendszere egyöntetű és gazdagon szerteágazó. Tematikusan olyan standardekhez kötődik, mint a hétköznapi nősors, az anya elvesztése, az elmúlás, élők és holtak (spirituális) kapcsolata, az idő múlása, a pillanat az időfolyamat egészében, az élet célelvűsége, a személyiség, a tudat egysége. A vershelyzet legtöbbször az emlékezéssel kapcsolatos.
     Az egyöntetűség letéteményese az egész kötetben az idő, az időélmény fogalmához kötődő bölcselet átfogó jelenléte, amely minden korábbinál karakteresebb arculatot biztosít a könyvbeli szövegegyüttesnek. Bár közvetlen egyértelműség sosem leplezi le, mégis úgy gondolom, Rakovszky nézeteire most leginkább egy olyan filozofikus erőtér lehetett hatással, amely a Nietzsche-Bergson-Heidegger vonzáskörben azonosítható. Az örök visszatérés, a belső idő, a valóságmomentumok intuitív azonosítása, az egyre szenvtelenebb idegenségérzet gondolatrendszeréhez furcsa kettősségű agnosztikusság társul, hiszen a tárgyi világnak a már megszokott módon élesen fókuszált ábrázolását bizonytalanságot hordozó hasonlítások, "mintha"-asszociációk sokasága egészíti ki. A filozofálás logikai képlete eddig általában az indukción alapult, most azonban többször is deduktív módszert részesít előnyben, jelezvén, hogy a bölcselő szándék primátusa félreérthetetlen.
     A keserű szkepszis, a depresszív pesszimizmus eddig is, mindig is ott munkált a költőnő műveiben. A sokszor méltatott Decline and Fall nagyívű enyészetábrázolása után most olyan képsorokkal találkozunk, amelyek a reménytelenséget apokaliptikus léptékben, végképekben szemléltetik, akár mint a jelennel szinkron folyamatot ("Mintha egyetlen izzó, borzalmas izgalomnak / sápadt emléke volna a világ, úgy, ahogy van" - Triptichon; "Fán-bokron mindenütt az elmúlás barna-sárga / himlője, mintha egymást fertőznék vele. // Lángszóró nyalta végig a gyepet. / A mályva önmaga szalmaszín árnya. / Dió a fűben: elfeketedett / miniatűrre égett koponyája / a tűz áldozatának" - Sötétedés), akár mint post factum állapotot ("kerestem / a célt, okot vagy bűnt, ami miatt, de végül / ott sem volt semmi, csak valami fal. / Azon túl csak a semmi, azon innen a kék űr / lassan kiégő csillagaival" - Visszaút az időben). A kötet záró sorainak is ilyen a végkicsengése, s ennek kapcsán úgy gondolom, helyénvaló annak felvetése, hogy - bár Rakovszky versvilágát már sokakéval rokonították - több motivikus megerősítés ("nem az öncsalás zöld korában, amikor / frissen sarjadt remény áltat", "dülledt üvegszemed / rájuk emelve, a jövendő elvetélt / embriója, merev térdekkel lépegetsz", "holt tavasz kísért az új tavaszban") lehetőségét is számba véve erőteljes Vörösmarty-hatás jelenlétét kell hangsúlyoznunk ("Aztán a gyász egyértelmű fehéret / terít a rejtelemre, förtelemre" - Sötétedés, "a végén ránctalan nemlét marad, / mintha sosem lett volna semmi sem" - Dal az időről).
     A Vörösmarty-reminiszcenciák azonban egyáltalán nem társulnak romantikus érzelemvilággal. Ha az Avarégetés című opus a motivikus értelemben jelen lévő kettősség jegyében azt alternatívaként föl is veti ("Őrizni legalább a / roncsokat - ha a fájdalom marad csak, // hát akkor azt, és legalább amíg / a pusztulás szabott útját bejárja... / Vagy láng és füst, aztán az ég, a szív / derült, érzéstelen amnéziája...?"), ha az olykor groteszk ábrázolásmód szintúgy feltételezi is az érzelmi intenzitást, alapvetően az egész kötetet a távolságtartás, több alkalommal a kívülálló személytelenség, szenvtelenség jellemzi - legegyértelműbben a 3. rész darabjaiban, amellett pedig a két utolsó ciklusnak mindegyik verse nélkülözi a megszólalói jelenlét és érzelemnyilvánítás közvetlen jeleit. Líraivá az teszi mégis a könyvbeli verseket, hogy az elementáris megéltség, belsővé válás így "posztemocionálisan" is átsugárzik a szövegeken.

A kettősség már többször említett tendenciája a sajátos feszültségteremtés forrásává lesz a versszövegek mikrovilágában is. Ennek több vetületét érdemes megfigyelnünk, de a legfontosabb az a delirizáló összhatás, amely a minden kritikus elismerését kiváltó visszafojtott izzást eredményezi a kötet egészében. Alapvető ellentét mutatkozik például a szókincs, a kulcsszavak jelentésbeli intenzitása és a formavilág látszólagos lazasága között. Ha azonban e területeket önmagukban is vizsgáljuk, újabb kettősségeket fedezhetünk fel.
     A formakultúra áttekintése az eddigi kötetekéhez hasonló eredményre vezet, kevés eltéréssel. Az Egyirányú utcában minden korábbit felülmúl a strófa-alakzatok használatának aránya a tagolatlan vagy szabálytalanul tagolt versszövegek számához képest, ennek ellenére a versszakhatárokra is gyakran jellemző soráthajlások miatt mégsincs igazi rendezettségélményünk. Az enjambement-ok amúgy 3-4 soronkénti átlagban jelentkeznek, s "elterelő" hatásuk abban is érvényesül, hogy miattuk sokszor a rímek is szinte felszívódnak a sorvégeken. A rímhasználat egyébként önmagában is kétarcú: alapvetően biztos zenei készségről tanúskodik (olykor brillírozva, pl.: terelnek - lebernyeg), de néhol éppen a delirizálás eszköze a sok disszonáns asszonánc (pl.: röhögés - ürülék, a kisszék - ezüst fényt, guggoltam - a holtak, tenisz - pedig). Úgyszintén a rejtőzködő versszerűség hagyományához tartozik a nagy szabadságfokkal alkalmazott jambikus, szótagszámvariáló metrika. Összességében tehát megformáltság és tudatos diszharmónia jellemzi a versek "kivitelezéstechnikáját".

A szókészlet, a motívumkincs vizsgálata - bár a nyelvi corpus korántsem nagy a mindössze 19 versben - sokkal több figyelmet érdemelne, mint amennyit egy ilyenfajta bemutatás megenged. Úgy vélem, a Rakovszky-versek nyelvhasználati trendjei nagyfokú hasonlatosságot mutatnak pl. Pilinszkyével vagy Nemes Nagy Ágnesével, főként a szójelentés érzéki-fogalmi expresszivitása és az életmű egészére is kiható, hihetetlenül erős motivikus kohézió apropóján. Most ismét a kétarcúság változatait követve tekintsük át röviden e terület jellegzetességeit.
     A szóanyag kiválasztásakor fontos szerep jut a profán hétköznapiság motivikus ábrázolásának. Ez főként a leíró jellegű szövegrészekben mutatható ki, elsősorban a tárgyi világ elemeinek megnevezésében (zseblámpa, gázszámla, bicikli, szódásüveg, vaskerítés, lábtörlő, légyfogó stb.). A közömbös jelentésű kifejezések azonban érzelmi negativitást hordozó nyelvi kiegészítést is kaphatnak (hullott alma, rozsdás lavór, üvegszilánk, rozzant rádió), illetve szembesülnek olyan szavakkal, amelyek már eleve magukban foglalják a rossz vagy kellemetlen jelentést (baromfiürülék, sár, por, seb, gaz, hernyók, roncsok stb.). A leggazdagabb fogalomkör a pusztulás, a halál jelentéscsoportjáé. Maga a halál szó és közvetlen tőszármazékai 9 versben is szerepelnek (az első ciklus 11 verse közül 7-ben), különböző szófajú motívumrokonai száma pedig megközelíti a félszázat (pl.: szétesem, elfogyok, fúltam, megszűnik, zuhannál; rothadás, múmiái, korhadás, elmúlás, élet vége, gyász, agónia, semmi; elporladt, hervadó, kimerülő, elszenesedő, elvetél, kihamvadt, kihűlt, fagyott, leégett stb.).
     A szóanyagnak minden korábbinál számottevőbb részét képezik a színnevek, kishíján húszféle változatban. Nem azért van így, mert a világ a költő szemében olyan színgazdag, inkább a hangulati árnyalás érdekében. A leggyakoribb színek stílusosan a kék, a fekete, a sárga (megsárgult, sárga-barna), a kulcsszó azonban nem konkrét színt jelöl, hanem a sötétet, a sötétséget - kötetszerte 24-szer is, hozzá még az ismét változatos szinonímák (holdtalan, vak, árny, éjszaka stb.), s ehhez jönnek az összetett színnevek (sárszínű, szénszín, halott-kék, nyershús-rózsaszín, csontszín). Költőnk verseivel kapcsolatban mindig elismerőleg hangsúlyozták az erős vizualitást. Most indokolt ezt kiegészítenünk egy másik érzékletkör motívumkincsével, miután az Egyirányú utcában a "hangeffektusok" is fontosak, mindenekelőtt a nagyrészt szintén negatív jelentésexpresszivitással bíró hangutánzó szavak (pl.: visongat, mormol, sistergő, zokog, röhögés, széttoccsant, sipogva, zuhan).
     A motivikus elemzéshez még néhány adalék: az említettek mellett nagyon hatásos a versekben a hangulatfestő szavak használata (többségük az első ciklusban található); külön figyelmet érdemelne az ötször is előforduló rés-metafora értelmezése; egyetlen versszövegben sem bukkan fel a korábban vissza-visszatérő nyár szó; a verscímek többsége már eleve tartalmazza a legfőbb kulcskifejezéseket. Összességében megállapítható, hogy a versek szóanyaga nagyon erős koherenciát, sajátos atmoszférát teremt.

A Rakovszky-versek nyelvi-stiláris hatásmechanizmusa tökéletes kidolgozottságot mutat. Ennek a szóanyag céltudatos kiválasztásán túl jónéhány egyéb eszköze is van, amelyek szintén megérdemelnék a részletesebb elemzést. Úgy gondolom, ez az egyik legizgalmasabb összetevője e poézisnek, ezért - bízva benne, hogy a tüzetesebb bemutatás sem várat magára sokáig - a szokott megállapításokon, summázatokon túl most szenteljünk ennek is valamivel több figyelmet.
     Stilisztikai szempontból is a kötet legkirívóbb darabja A körülmények. No nem az extremitás, hanem éppen az eszköztelenség apropóján. A szerepversek közül ez hasonlít leginkább az egykori Hangok-ciklus verseire, hiszen átlagnyelvi egyszerűsége és elbeszélő jellege azokkal rokonítja. A szöveg szóképekben szegény, amit pedig mégis használ, abban a beszélt nyelvi közhelyszerűség mutatkozik meg ("szép, mint egy filmsztár", "reszkettek némán, mint a nyárfalevél", "Forog a mókuskerék: munka, család, / mire észbe kapsz, el is telt az élet"). A beszélő egyszerű mondatszerkezetekben szólal meg, szórendje szokványos, szókincsében nyoma sincs árnyalt választékosságnak, sőt stilizált nyelvhelyességi problémái is vannak ("az őrült kattogásra emlékszek", "aztán csak fekszek ébren"). A záró szakasz már felülemelkedik az addigi hétköznapiságon, líraibb eszközeivel azon van, hogy a kötetbeli szövegkörnyezetbe illeszkedést mégis elősegítse. A többi szöveghez való hasonlatosságát egyébként leginkább az biztosítja, hogy a versbeli elbeszélés folyamata sokszor (itt éppen kilencszer is) megakad, s így a töredékesség, mozaikszerűség látszatát kelti.
A versmondattan vonatkozásában a 3. ciklus opusai a legegyedibbek. Különlegességük főképp abban rejlik, ahogy a tömör bölcseletű tényközlések és a példálózó, argumentáló részek váltják egymást a terjedelmi végletek kontrasztjának feszültségében. A Kísértetek című szöveg elején 4 mondat 5 sort tölt ki, majd 8, 6, sőt később 18-21 soros mondategységek következnek. A hasonló kezdést az Egyirányú utca című versben 19 soros mondat követi, s a Párbeszéd az időről címűben is hasonló jellegű felépítettséget eredményez a deduktív verslogika. Noha a jelenség önmagában nem problematikus, mégis benne érzem a megszokás enyhe kockázatát, amely ellen költőnk védekezik is, gyakran éppen az inverziók figyelmet frissítő bevetésével (veszélyes próbálkozás azért itt is akad: "a láng, a robbanás, az elszenesedő / test, mintha ami történt, nem bírna az időben / odábbforogni, és csak ismételné magát, / mint elakadt lemez, a fölsértett levegőben"). Az életműben talán hagyományosabbnak tekinthető indukciós szövegépítkezés teljes egészében elkerüli ezeket a problémákat. Mindkét konstrukciótípus előszeretettel használ aforisztikus bölcseletű, rövid mondatokat. Előbbiek a textus nyitányaként (ld. az említett 3 versben), utóbbiak pedig a szövegtest végén, melyek közül külön jelentőséget kap a kötetzáró opus (Dal az időről) már idézett befejezése.

Költőnk mindig elismerést aratott stílusa, ábrázolásmódja szemléletességével. Ez azért fontos, mert a hatás egészét tekintve a fogalmi-bölcseleti témaválasztást is jótékonyan ellensúlyozza. A mostani kötet főképp metaforákban és hasonlatokban gazdag. Utóbbiakkal kapcsolatban már említettem, hogy nem csupán az érzékletessé tételt szolgálják, hanem fontos szerep jut nekik az agnosztikus látásmód tárgyiasulásában is. Előfordulási arányuk a 3. ciklusban a legmagasabb.
     Az igazi képi érzékletesség legfőbb letéteményesei azonban a metaforák. Egyik gyakori típusuk arra vállalkozik, hogy fogalmi természetű dolgokat jelenítsen meg vizuális testesüléssel (pl.: "a valót / elrúgtuk, parttól csónakot", "Mintha két nagy tenyér / préselné össze az élet spirálrugóját / addig, amíg egészen összeér // kezdet és vég", "Az idő egyirányú utca. / Örökké zuhog a jelen, s örökké / száraz lábbal kelünk át rajta", "két külön kontinens a "már nem" és a "még nem"), de sokszor úgy válik közelibbé a szemléltetés, hogy a metaforában a tárgyi-fogalmi világ antropomorfizálódása megy végbe (pl.: "A szódásüveg testén átsüt a villany, lelke / sistergő ívben a pohárba loccsan", "Pörsenések / az este szürke felhámján : bogyók", "Levelek égnek (...) A csonttalan zsugorodó sötét bőr / parázs, majd pernye lesz", "Szinte minden / érintésre sajogni kezd az emlékezet // gyulladt foggyökere").
     Számomra külön érdekességet jelentett annak megfigyelése, hogy a korábbi kötetekben szórtan előforduló nap-, hold-, illetve csillag-metaforák most hányféle változatban illeszkednek a szövegek kép- és hangulatvilágába (vö. nap: atommáglya, agyhalott mosoly, kimerülő elemlámpa; hold: buborék, levált szemlencse, gázzal töltött léggömb; csillagok: villogó halott kövek, parázsló csikkek, egy marék fehéren derengő rizsszem). Alapvetően romantikus motívumokként így aztán mégis a delirizáló törekvések szolgálatába állnak, az illúzióvesztés kifejezőeszközeivé lesznek.
     A modantrend és a képhasználat kapcsán is gyakran felvetődik Rakovszkynál az inverz szerkezetek kedvelése. Ez a kérdés ugyanakkor kapcsolódási pontokat jelent a szövegépítés és -szerkesztés tárgykörével is. Akár az egyes szövegek, akár a kötetegész struktúráját tekintjük, újabb összefüggések tárulnak fel a teljesebb befogadás lehetőségét illetően.
     Az Egyirányú utca recenzensei megállapították, hogy a kötet ciklusokra osztása szinte felesleges: szám szerint itt szerepel a legkevesebb opus, a versek világa pedig nagyon is homogén. Az utóbbi megállapításokat nem vitatva, sőt hangsúlyozva főként az első két fejezet közeli hasonlatosságát (tematika, induktív verslogika stb.) mégis arra hívnám fel a figyelmet, hogy több lényegi vonatkozásban is határozott eltérések mutathatók ki az egyes verscsoportok között.
     A Halottak napja című ciklusban az elmúlás gondolata, a személyes emlékezés vershelyzete, az 1. személyű megszólalás dominál. Hangulatképi jellegű verszárlatok a könyvben csak itt találhatók, összesen 4 alkalommal. A szövegek nagyobb része írásjelekkel szimbolizáltan is lezáratlan, de a versszövegközi jelölt kihagyások aránya is messze itt a legnagyobb.
     A Naptárlapok című résznek mind a 4 verse alapos helyzetrajzzal-leírással indul, majd summázó lezárást kapt. A narráció egységesen jelöletlen, s itt a legszembetűnőbb a tárgyiasság. A szövegek átlagterjedelme ebben a fejezetben a legrövidebb.
     Az időről szóló ciklus témaválasztása a köteten belül a legcéltudatosabb. Dominál a filozofikus jelleg, a könyvegész 6 deduktív bölcseletű darabja közül hármat ehelyt találunk. A versek átlagosan itt a legterjedelmesebbek, amihez hozzájárul a leghosszabb mondatok alkalmazása és a relatíve legtöbb hasonlat beépítése. A bölcseletfolyam teszi, hogy két opus is feltűnik szabadabb formatechnikája okán. Csak itt mondható el ugyanakkor, hogy minden egyes szövegépítmény teljes és lezárt.

Befejezésül aligha szólhatnék másról, mint a folytatással kapcsolatos várakozásomról. A Rakovszky-nyilatkozatok és az eddigi művek ismeretében biztosra vehetők a további, valószínűleg azonban ezután sem nagyságrendi léptékű változtatások. Mivel költőnk a kötetek megjelenése közti időben alig publikál, ezek egyelőre nem követhetőek. Igaz ugyan, hogy az Egyirányú utca a szövegek együttszereplése okán magában rejtett némi veszélyt (aforisztikus bölcselései néha a közhelyközeliséggel érintkeznek, a motivikus ismétlődés kötetbeli és életműbeli aránya kissé túlzó), összességében a kötet mégis arról tanúskodik, hogy e homogén poézis belső értékrendje őrzi stabilitását, s továbbra is jelentős részét képezi a kortárs magyar költészetnek.