Új Forrás - 2000. 7.sz.
KELÉNYI BÉLA
Ake Nilsson naplójából
 
P. J. emlékkönyvébe
 

"Most átlépünk!" "Most Tükörországba lépünk!" - lóbáltam meg a lányom a nagyobbik szobában, a két ablak között álló tükör előtt, és már a másik, az eddig tükröződő oldalon voltunk, ahol teljesen ugyanaz minden, csak éppen visszalátszik az egész szoba, a csillár, az ágy, a szófa, az asztal a számítógéppel, a bejárati ajtó, ami nemsokára nyílik, és az érkezők csak az üres szobát látják a végén a nagytükörrel, de bennünket nem láthatnak meg, talán egyszerűen azért, mert a túlsó oldalon csak tárgyak maradtak, vagy azért, mert soha nem lehet igazán Tükörországba látni (vagy mert Tükörország nincsen), akkor már tudtam, hogy hiába keresnek bennünket, hogy hiába várakozunk egy nemlétező ország nemlétező szobájának legbelsejében, és csak vártunk, apa és lánya, és láttuk, ahogy mindenki jár-kel abban a másik, a tükör túlsó oldalán hagyott szobában, felgyújtják és eloltják a villanyt, világos van és sötét, mi meg várakoztunk ugyanott, ugyanabban a kissé tompa, sárgás fényben, ami azóta nem változott, amióta ide beléptünk, és már nem is fog változni soha.

*
                                                                                    J. I.-nek

Késő délután volt, amikor kiléptem a zenei könyvtár épületéből, a ragyogó napsütésben égtek az aszfalt burkolatába beépített lámpatestek, mintha az egész utca egy alulról megvilágított díszlet lenne, egyenesen a föld alól voltak kiégetve a házak, a fák és a járdán parkoló autók, én meg mentem kifelé ebből a fényből és a délutánból, a táskámban Mozart C-dúr vonósnégyesével, amit egészen addig nem hallottam még, a szívemben pedig vittem a sötétet a közeledő este felé.