|
SZABÓ
SZILÁRD
A sivatag
I
Barna pikkelyes fatörzsek,
száraz oszlopok,
csikorogva ívbe görnyedt
kezes ostorok.
Éji szél ha sodor,
sodor homokot,
látatlan a szélbe dőlnek
száraz oszlopok.
II
Kés-fürtöket rázva lengő
sötét legyezők
szabdalják a felderengő
szürke levegőt.
Földmélyből ha szívják,
szívják az erőt,
zúgnak a törzsek s a metsző
sötét legyezők.
III
Gyűrűs perem alá zárva
fekete üreg,
torka mély, kőajku szája
csorba és öreg.
Reggeltájt ha tágul,
tágul a meleg
égbolt, lomha gőzt okád a
fekete üreg.
IV
Pendülés hal el a fákon
lassan odafönt
s rajzát rezegteti lágyan
párában a tönk.
Megfeszülve várják,
várják, hogy a gömb
szikkasztó útjára hágjon
lassan odafönt.
V
Sávos dűnék mozdulatlan
barázdáinak
árnyát egyre vékonyabban
vonja meg a nap.
Súlyosodik, billen,
billen, leszakad
s körben nekicsap a katlan
barázdáinak.
VI
Ami szúrni, ütni bírna,
tárgyként megmered,
ami halott volt, a szikla,
vibrál, él, remeg.
Rostos kéreg roppan,
roppan az erek
nedve köré, elszorítja
s tárgyként megmered.
VII
A látvány terét kitöltő
pálmát és kutat
elnyeli a bőgve ömlő
fénytömb-zuhatag
részeire bontva-
bomlasztva a vak
szemgolyóvá zárult tömlő
pálmát és kutat.
VIII
Ha van föld és víz, nap
és ég,
fa, kő és homok,
idő nincsen - ami él még,
vár és nem mozog.
Vörösödik, pattan,
pattan a burok,
kitárul a puszta térség:
fa, kő és homok.
IX
Az újra egybegyúrt tájra
rágördül az éj,
duzzadt veremmélyi sárba
markol a gyökér.
Megtelik és lüktet,
lüktet minden ér
s bensejükből zúgó fákra
rágördül a szél.
(KÓDA)
Sötét mag élteti sárga
dombkaréjba zárt
zöldfodrú sziget aszályra
ítélt nappalát.
Fa jelzi, ha moccan
- moccan -: egy kivált
organizmust hajdanán a
domb karéjba zárt.
(1989-1999) |
|