VILLÁNYI
LÁSZLÓ
Nézem a pókot Baránszky Laci temetésén, akárha egy palicsi fáról fújta volna ide a szeptemberi szél, a könnyekkel, Kosztolányi húgának sírásával együtt, őt, Kosztolányi húgát írta életre manhattani barátom, aki egy másik tó rejtekén pontosan ismerte a helyszínt, ahol vetkőzni kezdtek a lányok, hogy felvehessék fürdőruhájukat, így csodálkozott rá a cicik ívének végtelen változatosságára, kereste őket a fehér köpenyek alatt is, amikor injekciós tűvel hajoltak fölé az ápolónők. Ki tudja hány éve palicsi barátom a házuk előtti fenyőről elemelt egy kéregdarabot, tördelte, formázgatta, s mintegy búcsúzásképpen nyújtotta felém, és hazatérve a kérget a könyvespolcomra tettem, azóta van szobámban egy darab látható Palics, a kérgen palicsi vonalak ívelődnek, és úgy képzelem, lesz majd egy másik nyár, az úton tejföllel, túróval közeledik a ludasi filozófus bácsi, s ahogy a másik nyár fényében unokái fölé hajol barátom, az apró ujjak a kéreg vonalait rajzolják, azok ívelődnek majd a palicsi porban. |