Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2000. 1.sz.
 
JUHÁSZ ATTILA
 
Fixír
Podmaniczky Szilárd: Képlapok a barlangszájból
  

Zavarba hoz bennünket ez a fotós.
     Előbb csak a gondolatait, képzeletét megihlet sziklák érdekelték, meg a koromrajzolatok a barlang mélyén. Sokszor kalandozott már odabenn, de most - mintha megelégelte volna az átfagyásokat, a sötétség rossz szellemeit - az foglalkoztatja: mit lehet kintről is látni a benti dolgokból. Ahogy néz egyre befelé, emlékezetében, fantáziájában gyorsított előhívással sorjáznak a fotocellával exponált felvételek. Mint a villanóképeken, ahol pillanattá merevedik a kiröppenő denevérek suhanása.
     Aztán csak suhognak-zuhognak a képek, akár egy egész esztendő üdvözlőlaptermése. Egy szájtátásnyi idő alatt egy egész kép-regény.

*

Sok szempontból rendhagyó műnek számít Podmaniczky Szilárd könyve, de ha valaki különcködést feltételez benne, szerintem melléfog.
     Mielőtt megvesszük, szokás szerint belelapozunk: csócsálgatjuk, mire is számítsunk. Megtetszenek az ötletei, poénjai. Hazavisszük, nekilátunk, egyszercsak rájövünk, hogy ez a könyv sokkal jobb, mint ahogy elsőre mutatta magát. Közben észrevesszük, hogy lehetőséget kaptunk kipróbálni egy újfajta olvasásmódot, s vele egy különleges képességet a másképpen-is-szemlélésre, eddig talán ismeretlen érzelmek átélésére, hogy akarjuk és képesek is legyünk - legalább a m?élmény hatása alatt - olyannak és olyan másnak látni a világot, amilyen, még ha furcsaságait máskor inkább ki is kerülnénk.
     Zavarba jövünk, ha végiggondoljuk, hány alkotó és műve juthat eszünkbe a könyvbéli opusok kapcsán. A szemléletmód, stílus, műfajiság, szerkesztéstechnika, de olykor még a témaválasztás jellegzetességeit tekintve is reminiszcenciák sokaságát véljük felfedezni. Az írások tekintélyes mennyisége is magyarázza, hogy az áthallásnak nagyobb a valószínűsége, de nem zárható ki a szerző részéről némelykor a tudatos rájátszás szándéka sem. A képlapok poétikájának teljes szuverenitása ugyanakkor mégis megkérdőjelezhetetlen.
     Az eredetiség vezető szerepet kap a műélmény összetevői között is. Podmaniczky úgy nyújt kikapcsolódást az olvasónak, hogy egyúttal - jó vándorgyúróként - megdolgozza, felpezsdíti szellemi és lelki aktivitását. Ötleteinek nemcsak különlegessége, hanem inspirációs hatása is fontos. Belefeledkezve a kimeríthetetlen változatosságba természetes igényünkké, belső késztetésünkké válik a sokirányú nyitottság és empátia. A szerző mégis újra és újra meglep bennünket - szituációk furcsaságával, hangulatok sajátos árnyalataival, nyelvi leleményeivel, érzelmek és cselekvések szokatlan motivációjával. Kiváló képessége van a legjobb pillanatok megragadására: a megfigyelés-megérzés-megfejtés dimenzióinak középpontjában tudja rögzíteni a felvételt. Játszik s játszani enged, lát és láttat, elgondolkodik és elgondolkodtat, átérez és átéreztet. Szemlélet- és beszédmódja egyaránt lehetővé teszi, hogy a nagyközönség és az ínyencek is kedvüket leljék a könyvben.
     Sejtem, hogy a kötet címében szereplő műfajmegjelölést sokan képes-lapnak olvassák először. Fontos pedig, hogy értsük a különbséget, s ráadásul az is nyomatékot ad a dolognak, hogy később már egyetlen címmel sem találkozhatunk a fejezetek vagy az egyes opusok elején. Egy képeslap (anzix, üdvözlőlap) a feladója személyére nézve érdekes leginkább: kitől kapjuk, mit ír magáról? Aki azonban a képlapokat készítette, nem a szerző alanyiságát tekinti elsődleges kérdésnek. A problematika ugyan egy ars poeticus jelzés erejéig őt is foglalkoztatja (ld. a második fejezet 3. darabját), de igazából mindvégig a háttérben marad, így személyére-szerepére nézve az olvasó-néző-címzett nem kap semmilyen biztos fogódzót.
     Bár a szerzőre-narrátorra egyetlen konkrétum sem utal a szövegekben, mégis ő az, akit aztán a legjobban megismerhetünk. Amíg a szereplők minden egyes opusban mások és mások, addig az ő látás- és láttatásmódjában állandó és egyre árnyaltabb karaktert érzékelünk. Ez tűnik egyben az egész mű legfőbb kohéziós erejének is. Mindenekelőtt kiváló ismerője a léleknek, mondhatni, avatott behaviorista (sőt etológus). Éles szemű megfigyelő: apróságokra, gesztusokra fogékony, amelyeket gyakran nemcsak bemutat, hanem értelmezésüket is azonnal megkísérli. Logikája és képzelőereje egyaránt gyorsan kapcsol. Érdeklődésében megkülönböztetett szerep jut a sajátos hangulatoknak, a furcsa, olykor meghökkentő jelenségeknek. Különös érzéke van összetett emóciók lényegi megragadására, és nem riad vissza a szélsőségek keveredésétől sem. Időnként tapasztalhatjuk szociális problémák iránti érzékenységét. Nagyfokú empátiára képes, de megvan benne az analízishez szükséges objektivitás, távolságtartás is. Az olvasó ugyan kezdettől fogva hálásan reagál a humor sokféle árnyalatára, mégis valószínűleg egyfajta illúzióvesztést érez végül a groteszk, bizarr összkép legfőbb komponensének.
     Úgy gondolom, hogy ez a maga sokféleségében megelevenített korkép tulajdonképpen az egész könyv egyetlen igazi "szereplője". Akiket más esetekben így említünk, azok most csupán kelléknek tűnnek. Ennek megfelelően hihetetlenül nagy számban (több százan) vannak jelen, de mindannyian csupán néhány pillanatig. Ha találkozunk is nagy ritkán ismétlődő megnevezésekkel ("a férfi",  "a nő",  "a kisfiú"), semmi sem utal rá, hogy adott alkalommal ugyanarról a valakiről eshetne szó. Nem lehet fontossági sorrendbe sem állítani őket, arcuk, jellemük igazából nem körvonalazható. Az esetek többségében "egykék", gyakran magányuk vagy idegenségérzetük apropóján is. Ha van közös vonás bennük, akkor az nem más, mint jellegzetes élethelyzetekben megnyilvánuló, olykor nevetnivaló furcsaságuk, helyenként devianciájuk. Ezekre számtalan variációt biztosít a szerző fantázia- és ötletgazdagságát dicsérő, sokszor abszurd szituációk tárháza, de találkozhatunk átlagemberek típusreakcióival is, amelyekről esetleg környezetük vélekedik különös módon.
     Érdemes röviden kitérnünk a "jellemábrázolás" módszertanának néhány egyedi motívumára is. Egyetlen szereplőnek sincs neve (meg sem jegyezhetnénk, ha lenne), foglalkozásukat azonban a szerző hangsúlyos helyen, leggyakrabban az első mondat elején közli. Ez talán arra utal, hogy elegendő őket társadalmi-lény-mivoltukban szemlélnünk, vagy esetleg arra, hogy mesterségükben (pl. matematikus, katonatiszt, zöldséges, főmérnök stb.) hordozzák tipikus jellemvonásaikat, akárcsak a beszélő nevek tulajdonosai máshol. Ebből a szempontból kiemelkednek azok a figurák, akiknek foglalkozása valamelyest rendhagyónak minősül (makk-kereskedő, hastáncosnő, hentes, lángnyelő, templomszolga). Számomra azonban az tűnt a legérdekesebbnek, hogy szerzőnk az esetek több mint egynegyedében nem is embereket állít a középpontba. Olyan módon és mértékben antropomorfizál, hogy az már több a csábító ötletek kipróbálásánál, és nem magyarázható a már említett beleélő képességgel sem. Figyelmét gyakran ragadják meg különféle madarak és bogarak, illetve természeti jelenségek (például felhőalakzatok), de a nagy számokból következően nem ritka az olyan szöveg, amelyben az extremitás határáig jutunk az emberi jegyekkel, képességekkel való felruházásban (pl. áram, kiflik, fű, dísztárcsa, hűtőkamrák, antenna, vállfa, húsdarabok, kés). A jellemalkotás problematikájában azonban a legfőbb tényezőnek az egyes opusok végletesen rövid terjedelme számít, hiszen ez a 2-6 sor "hosszúságú" műfaj eleve nem alkalmas hagyományos értelemben vett karakterábrázolásra, csupán egyszerűsítésre, redukcióra.
     Indokolt tehát visszatérnünk a műfajiság kérdésére. Korábban már utaltam rá, hogy a képlapok nem képeslapok, mégis fontos azonban a szójátékos kapcsolatteremtés, hiszen maga a szerző is használja a kifejezést. ("Aztán elkezdődött. Azt mondta, olyan volt, mintha egy szeméttelepen több tonna képeslapot lapátolnának az arcába, hogy végül a rengeteg üdvözlet maga alá temesse.") Ha nem nagyon zavaró a következő poétikai fikció, fogadjuk el, hogy itt a lap képes oldala hordozza a tényleges infortnációt, ráadásul nagyjából éppen annyit, amennyit egy üdvözlőlap szövegszerűen is tartalmazhat. Fotós szemmel nézve egy történetnek, egy szituációnak egy rövid (laokoóni intenzitású) pillanatába sűrített néhány elemét. A szerző fantáziáján túl ezért eléggé sok hárul a befogadó képzeletére is, hiszen az ő dolga marad a kiegészítés, a rekonstrukció, a kontextus teljességének helyreállítása. Úgy gondolom emiatt, hogy Tandori Dezső észrevétele (miszerint a megfáradt olvasó számára eszményi a rövid terjedelem) csak részigazság, hiszen az igazi műélmény - például egy haiku befogadásához hasonlóan - bizonyos fokú elmélyedést, meditativitást is igényel az olvasás közben-után, ami időben alaposan megsokszorozhatja annak tartamát. Többek közt éppen ez lehet a biztosítéka, hogy ne csupán ötletáradatnak tekintsük a művek eme sorozatát, mivelhogy nem is arról van itt szó. Kétségtelen, hogy a szerző poétikai határokkal kísérletezik: mennyi az a minimális impulzus, amely még elegendő lehet a művészi feszültségindukáláshoz, de sikere teljes, így hát - nem kizárva azért annak lehetőségét, hogy sok olvasó mégis csupán a gyors poénokra lesz vevő - azt gondolom, a képlapok egyáltalán nem pihentető gyorsolvasmányok.
     Új műfaj született itt vitathatatlanul, amelyet azonban kár lenne egyszerűen félperces novellának nevezni, bár az örkényi párhuzamot semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Egy sajátos ötvözettel van dolgunk, amely alkalmas rá, hogy kifejezőeszközeit, terjedelmét és érzelemvilágát tekintve eltérő vagy rokon művészeti ágak és műfajok jellegzetességeit önálló formában alkalmazva hasznosítsa. A legfontosabb átfedések olyan fogalmakhoz kötődnek, mint a portréfotó, tájkép, csendélet, a publicisztikából a kroki, a képregény, a minikrimi, vagy hogy maradjunk a hagyományos szépirodalmi kategóriáknál: epigramma, életkép, a weöresi egysorosok, illetve anekdota, (állat)mese, novella.
     Minden egyes opus ábrázolásmódjára jellemző tehát a sok kihagyás. Ennek okán is fontos vizsgálnunk kapcsolatukat egymással, a fejezeteken és a könyv egészén belül egyaránt. Gyorsan észrevesszük, hogy a szerző nagyfokú autonómiát kölcsönöz minden darabnak. Szorosabb összetartozás csupán az első három és az utolsó két szöveg között tapasztalható, amelyek egyfajta kettős motivikus keretet képezve a mindössze sejtelmesen körvonalazott alapszituációt szemléltetik. Ehhez kötődik a csodálkozó szándékú szájtátástól a fogak agresszív összecsattanásáig tartó erősen szubjektív időtartam, a "regényidő", amelyet más jelzések kapcsán akár egyévnyinek is van okunk feltételezni, hiszen a könyv elejétől a végéig éppen 52 fejezetre oszlik a képlapok mennyisége.
     Kép-regényünk egyetlen felvétele sem tanúskodik azonban a mondottakon kívül motivikus összetartozásról, folytatódásról. A többször felbukkanó elemek esetében sem beszélhetünk kohézióteremtő szándékról, lehetőségről. Nem figyelhetünk meg kronologikus rendszerezettséget (bár a könyv egyes negyedeiben a szövegek utalásrendszere némileg követi az évszakok változásának tendenciáját), nyoma sincs eseményszálaknak és továbbvitelüknek, az egyes opusoknak konkrét ideje és tere sincs, hogy kapcsolatok létrejöttét eredményezhetné. Bizonyos mechanikusság teremt csak rendet a szerkezetben (minden fejezetre 9 szöveg jut), amelynek poétikai funkciója nem tűnik számottevőnek, hiszen a fejezeteken belüli szomszédság ugyanúgy jól tűrné a felcseréléseket, mint a teljes fejezetek viszonylag szabad mozgathatósága. Nem jut eszembe jobb párhuzam, mint a lapátolás "rendje": vajon kell-e logikát keresnünk abban, hogy egy nagy halomból mikor honnan kerül az adott laptömeg a lapátra, s ennek pillanatában vagy a potyogás közben részei milyen véletlen sorrendiséggel kapcsolódnak  "érintőlegesen " egymáshoz. A szerkesztés vezérelve tehát a montázstechnika alkalmazása, amely nem ritkán a szövegek belső kompozícióját is meghatározza: "A kisfiú mélyen a fotel karfái közé húzódva egy piros műanyag pisztoly csövét karcolgatta a körmével. A tévé képernyőjén sziszegve szaladtak a mákszemek. Egy galamb szállt a párkányra, toporgott, mint aki nem tudja, jól van-e."
     Azt hiszem, a legszerencsésebb mindezt úgy felfogni, hogy a műegész létrehozásában egyfajta mozaikszerű összkép szerepelhetett végcélként, amely részleteinek kezelésével a szerző korélményéből a szétforgácsoltságot, a világkép széttöredezettségét is képes metaforikusan megjeleníteni, leképezni.
     Mivel az egyes darabok terjedelme igen rövid, korántsem mellékes, milyen sajátságokat mutat az önként vállalt korlátok közé szoruló nyelvi kivitelezés. Ez azért is érdekes szempont, mert eddigi kötetei kapcsán szerzőnk éppen a nyelvi erő és lelemény apropóján kapta a legtöbb elismerést. Most komoly változásokat tapasztalhatunk, amelyek egy része a műfajvál(asz)tás következménye. Ezzel magyarázható a szövegmondatok átlagos terjedelmének jelentős lerövidülése, s vele az is, hogy a művek egy hatodának terjedelme nem is több, mint csupán egyetlen mondatnyi (ez pedig a mostani néhány sorral szemben korábbi novelláiban több oldalt is kitehetett). Ökonomikusságról tanúskodik a nyelvi asszociációk szerepének csökkenése a szövegépítésben (nincs  "nyelvgerjedés"). Sehol nem marad hely az élőszóra, a dialogizálásra, és úgy tűnik, a szlenges elemek használatának radikális visszaszorítása szintén műfaji kritériumnak számított a képlapok esetében.
     Általánosan fegyelmezettebb jelleget mutat tehát a mostani opusok nyelvi világa, ez azonban egyáltalán nem zárja ki a Podmaniczkynál már bevált szójátékok viszonylag gyakori előfordulását, ami jó terepet kínál az alkotó ötletgazdagságának is. Úgy gondolom azonban, hogy Jánossy Lajos véleményével szemben nem beszélhetünk olyan elkülöníthető szövegtípusról, sőt olyan művekről is csak elég ritkán, amelyek csupán a nyelvi helyzetek kiaknázására vállalkoznának. A szavak többjelentése, a frazémavariációk szellemessége nem puszta viccelődés vagy ötletkergetés okán lép működésbe, pl.:  "A vérátömlesztő részeg portása a heréjét sarlózta a ház mögött, s azon gondolkozott, hogy a halál ugyan kaszával jár az emberek között, de hogy a fenőkövéről eddig még nem hallott, ez azt jelenti-e, hogy a halál kaszája önélezős."
     Még két olyan nyelvi jelenség van, amely feltétlenül figyelmet kíván. Nem vitathatjuk el szerzőnktől a szemléletmód, a kifejezésmód szubjektivitását, de mégis szembetűnő, hogy sehol sem találkozunk a nála korábban olyannyira kedvelt első személyű narrációval. Lehet, hogy ez a korrajz elkészítéséhez szükséges objektivitás, elfogulatlanság jelzése nyelvi módon? A teljes kívülállóságot persze ki kell zárnunk, hiszen a szövegek harmadában olyan értelmezéseket, kommentáló jellegű társításokat találunk, amelyek teljes mértékben a szerzőre jellemzőek. Ezek mindahányszor egy-egy hasonlításban, párhuzamban testesülnek meg, olyan módon, hogy az ötlet személyességén túl képesek akár agnosztikus gondolkodásmódról, akár kifinomult érzékenységről tanúskodni, vagy sejtelmes bizonytalanságot, máskor meg érzékletes példaszerűséget, a képzelőerő gazdagságát szemléltetni. A hasonlító szerkezetek nyelvi kivitelezése is bravúrosan sokszínű, és nem ritka, hogy egy-egy műben továbbvitt, többszörös hasonlításokkal találkozunk:  "A repülők, mintha egy nem látott cipzárt húznának össze az égen, mintha alatta mindez csak egy sportszatyor lenne, amit nem használ senki, mert minden edzés elmarad.

*

"Végül térjünk vissza az olvasó esetleges bizonytalanságait előidéző körülményekre. Hogy mit is kezdjünk a képlap meghatározással, talán nem igényel még egzaktabb kategorizálást. Aki csak most ismerte meg Podmaniczkyt, a szerző sokoldalú eredetiségének köszönhetően gyorsan megtalálja az érdeklődés, a szimpatizálás apropóit is a művekben. Régebbi olvasói úgy vélhetik, szerencsés módon volt képes egyszerre megőrizni és megújítani önmagát. A kis üzenetekhez kapcsolható reminiszcenciák tovább segíthetik a műélvezet hatókörének tágulását, a jelentés árnyaltabb megközelítését. E téren a recenzens a már említetteken kívül főként Csehov-, Kafka-, Kosztolányi-, Radnóti-, Beckett- és Hrabal-élményének felfrissülését köszöni a képlapok előhívójának. Csupán azon töpreng még, hogy milyen olvasásrendre biztassa az ezután próbálkozókat, nehogy csak spontán csapongjanak vagy bármit is elsiessenek. Talán a legjobb lenne, ha többször újraolvassák a könyvet. Meglátják, nem fogják unni, és mindig máshol lesz majd kedvük hosszabban is elidőzni, ami szintén így van jól. (Palatinus, Bp. 1999.)