Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2000. 1.sz.
 
PODMANICZKY SZILÁRD
Elvetemült naplók (tt.)
 

Karácsonyra kaptam a kisfiamtól ezt a Guano Apest. Látta, hogy elhűlök a tévé előtt, ahogy ez a cingár szőke csaj fenevad hangon énekli: csukd be a szemed.
     Tavaly karácsonyra egy régi Emerson jött tőle. Régen, akkoriban kazettán hallgattam hajnalonta, mikor utolsó erőmmel még benyomtam a dzsekk-dugót, a stabil fotelágy fejpárnájára vetettem a nyakam, a fejem valahol hátul lógott lefelé a fejhallgatóval, és a tőrkéssel vibrafonozó Emerson nekem beállította a hajnalt, ott, emlékszem, mert most már ezt kell írnom, emlékszem, ott a temető fölötti lakásban, ahol egy keménykötésű tűzoltó és a bajnyelő biztonsági őr családja zárta rövidre a teret. Nem hittem, hogy valaha eljövök onnan, a konyhapárkányon túl masszív sírkövek ezrével, a párkányon finom fűszerek, lestyán, borsika, tárkony, madam curry, és egy adag finom szélkosz, amit szemből a szél behozott az ablak hullajáratain. Miért is? Csakhogy a fene nem evett meg ott, ezt tudta a biztonsági őr és a tűzoltó is, mindig nagyon elköszöntek, aztán amikor bútorokkal jöttem ki az ajtón, már nem is szóltak semmit, ez is elmegy, mi meg maradunk, ez hülyeség, de maradtak.
     Egyszer egy törékeny Guano Apes szőke lánnyal filmeztem az ablak alatti temetőben. Kék és fehér lett minden, ezt tudta a video. Ott ültünk egy sírkövön, cigiztünk, a kamera meg vette, a parázs fölizzott az arcunkon, nem láttunk semmit, és a halál is olyan eldobhatónak tűnt, mint az élet.
     Nem tudom, hol lehet azóta ez a film, akkor levetítettük egy galériában, odavetítettük magunkat életnagyságban a terem falára, miközben ott voltunk, néztem, hogy múlik az idő, szerettem volna a filmet megismételni, megint úgy múljon, valahogy így, ott maradtam a sok díszrészeg között, sajnáltam, hogy én nem ittam le magam, elvitték a projektort, pedig hogy megnéztem volna magam megint a falon. Vagyis hát nem magam, ezt az időközt, a folyton ismételhetőt, a folyton bennem telőt, a megállíthatatlant és ismételhetetlent. De kit érdekelt ez már akkor, a műsor lement, van egy cigid?, most látom, te voltál a falon, nagyon jól csináltad, van egy zsebkendőd?, adsz egy százast?, nem vennél nekem egy pecót Abaligeten?

*

Egészen jól tudok örülni. Most nem kaptam semmit. Valaminek nagyon örültem az előbb. Azt hiszem, láttam egy dzsungelt, ősi, soha el nem múló dzsungelt. Állatok ültek a dzsungel előtt, zebra, tigris, pelikán, rengeteg állat, meg se ismertem mindet. Mozdulatlanul ültek, csak a dzsungel hajladozott, az égen vércsevörös felhők, föntebb cinkekék vonulat, és ahogy megláttam ezt, volt ott rozsomák is, minden rendben találtatott, mintha egy Úr beszélne belőlem, aki, ha már fején van vászon sapkája, és a koponyahő csak a levegőn át jut a fülkagylóig, már jól örül, az állatok fekszenek, az ég holnap beborul, senki nincs, aki elmozdítaná a zsibbadt lábamat, senki nincs, ki egyenként köpne koriandert és borsmagot: csak a biztonság kedvéért uralkodok magamon, nem döntöttem még el, mi legyek. Ez így éppen a semmi létfenntartása. Egy halotti dac.

*

Senki nem kényszeríthet arra, hogy paprikás, sonkás vagy sajtos csipszet egyek.

*

Azt hiszem, van valami erőlködés nélkül elviselhetetlen Amerikában. Az, hogy van. De minek?

*

Most egy kicsit Bowie. Majd leírom egyszer a zenei jegyzéket, mi mindent hallgattam éjszakánként naplózva, nem is igazán naplózva, csak hogy legyen, megint beszélhessen az én emberem, valami folytatólagos cuncimókus, amire rávetheti magát, ha sír, ha fúj, ha ragad. Röhögni fogtok, hat CD-nél nincs több, pedig három éve legalább, több, kettő, az kevesebb, négy, négy éve ennek az allejárónak. Először úgy gondoltam, majd írok valamennyit így, aztán kiadjuk, duma-reszort, jó lesz ez így, most megszabadulhatatlan. Rendezetlenségében is vajszívűbb, hitmarasztalóbb, mint bármi, mint mondjuk holnap nekifogni, ma már nem, nekifogni egy regénynek, milyen regénynek, mire gondolok, ön mire gondol, mi a regény, hallucinációk élvhalmaza, vagy dekoratív dokumentek extatikus fogalmazása. Sarlatánság. ??? Jó, hogy nem nőnek fémdetektorok a fejedben, különben soha nem bújhatnál el a vasúti sín alatt. Jó, hogy nem szikrázik az orrod, amikor nyugovóra térsz, jó, hogy nem lóg célkötél a fejed felett, pedig lóg.

*

Ijesztgetésért soha nem kaptam pénzt. Ha fel is fogadtak, jót kellett cselekednem. Kellett, minden más így visszahallva. Változatos kultúrákon nevelkedtem, amikben a jó vagy rossz felől soha nem volt kérdés, evidens, Jézus halott, és ember még nem írt más Bibliát, nagy kár, mást kellene írni, nem ezt, egy evidensebbet, egy földön innenit, amiben a létezés szakaszos folytonossága önmagán belül megy át létdefinítumba, s nem előle, vagy utána borul rá az ég, hanem ahogy van, itt, megállíthatatlanul itt, s nem áll le alá, hol volt, holt van.

*

Tegnap éjjel, 99 szeptember hatodikán azt álmodtam, hogy megint fiatal újságíró vagyok, ahogy soha nem voltam fiatal újságíró, sem öreg, egy erősen tettetett élő, azt álmodtam, hogy megint valami szerkesztőségben dolgozok nyár végén, amikor mindenki szabadságon, és én kapóra jövök, egyszerre helyettesítek vagy tíz embert, mindent ellátok, mondják, pakoljak az asztalra, lepakolok, tollak, papírok, dolgozok, mint a rák, aztán eltelik három nap, és reggel, amikor bemegyek, látom, hogy a nyaralásból visszatért öreg kollégák az asztalomnál ülnek, a cuccomat arrébb rakták, kávéznak, köszönök, de nem fogadják. Megállok, az álomban is. És eszembe jut, hogy ezt egyszer már végigcsináltam, már elvileg öreg kolléga vagyok, ha nem is ötven fölött. Odamegyek a kávézó taknyosokhoz, barackot nyomok a fejükre, némelyiknek, amelyiknek jól áll, taslit keverek, az öregebbeket picsán rúgom, aztán kizavarom őket a szobából, a kávés poharaikat utánuk hajítom a csukott ajtón, egyedül maradok a nagy szobában, és remélem, nagyon remélem, soha nem jönnek be hozzám ezek a nyeletlen százévesek, akik azt hiszik, a telő idő nyerő nóvum.

*

Sonkát és tojást rendeltem. Amikor letettem a telefont, megfordultam a széken, azt hittem, szexhirdetés volt. Ételbár. Sonka és tojás. Vártam, mi lesz.

*

Megállt előttem egy kutya. Kint voltam a Tisza-parton, messze Algyő fölött, elhagyatott vidék. Megállt a kutya, testes, kihalt fajta, fehér fogai alatt fekete szája lebegett. Három ugyanilyen kicsi kutya vette körül. Néztük egymást. Eszembe jutott, hogy itt van nem messze a Gyevi Kócsag nevű bárhajó kikötve, és amíg a kutya kóstált, gondoltam, vajon mit mondanék angolul, hogyan kezdeném ecsetelni angolul a kutya félelmetes támadását. Ennyi természetellenes bájjal, nyilván: Lédiz end dzsentlmen, ez a Kócsag Ship. A kócsagsíp, fordítanám aztán vissza, magyarra.

*

Megpróbáltam a Biblia olvasásával tölteni az időm. És megpróbáltam baltával kettéhasítani egy szivacsot. Megpróbáltam megérteni a szent akaratot, az imádatot, a beszédeket, a könyveket, a velőtranszt, mindent a legjobb szándékkal, mindent megpróbáltam, de nem megy, nem ment. Egy korszak, ami őrlikaiban van. Semmi. Oda a csodálat, ide semmi. Oda semmi, ide a csodálat. Egy frászt, nehogy úgy tűnjön, örülök neki, csöppet, csöppet sem, valamennyire, antikód van benne, tennék rá, egy az öthöz, nem többre, hogy van ez másvalamiben is.

*

Egy élesen döntött kanyarban száz fölött, balról lent búzaföld, jobbra fent zölderdő, középen az út fekve szürke sávja, hóég, felhők éppen, milyen különleges helyzet, akár ötmillió dollárt is megér egy késő retrogyűjtőnek, hogy ebben a kanyarban a pillanat tört részére érthetetlen szóvá vált a maradás.

*

A liszt és a fűrészpor rokonkorpájában nem halok meg. Nincs fulladás. Nincs semmi. Ha rajtavesztek, eladom a rajzaimat.

*

Művésznek lenni nehéz. Hát még megszokni azt, hogy művésznek lenni nehéz. Hát még azt megszokni, hogy lenni. De mit gondolnak erről a művészek?
     Reggel felébredek, én is, valahogy ilyen, felébredek, látom, reggel van, süt a nap, vagy nem, istenem, felkelek, tedd el a te ajándékaidat, és szívd vissza a te fényességedet, istenem, a hajnalt is nyeld vissza, a lekonyuló virágok gépszerű szirmait, amit nekem, local aggregatorként, elvileg, semmilyen ajándék helyett nem adhatnál... továbbra is, és nekem adtál, istenem, helyhiány miatt most téged szólítalak. De legalább akkor szólalj meg, amikor én már nem hallhatlak.