Új Forrás - 1999. 10.sz.
BALOGH TAMÁS
Kishitű Zsuzsi
- trubadúrepika -
 
 
 
I.

Rock ‘n’ roll! 
    A Fekete Pont nevű együttes egy igazi dögös nótát kezdett játszani. Aztán a vártnál korábban fejezték be: a basszusgitáros egyszerűen leállt. A többiek nem értették. 
   - Elpattant egy húr... - dúdolta Bényei Gáspár a mikrofonjába. 
   - Hagyd már abba! 
   - Jó. Abbahagyom. 
   De D-húr továbbra sem lett Gáspár bőgőjén, így a próbát kénytelenek voltak félbeszakítani. Érezték, hogy valami rossznak ismét történnie kell: a múltkor a gitár végfoka ment ki, azelőtt az énekes lett rosszul; csak a dobos úszta meg eddig, de majd a következő próbán ő kerül sorra. Ennek így kell történnie. 
   - Miért nincs nálad másik készlet? 
   - Négyezer forint. 
   Hazamentek. 
 
Na, ennyi már kész is van. Igaz, hogy ezt még kábé másfél évvel ezelőtt írtam, de azért indulásnak nem rossz. Fogtam és egyszerűen átmásoltam a fájlt ide: Én: F5. Gép: Könyvt C:\DOC\ZSUZSI\*.*. Én: Enter; a kurzormozgató gombok nyomogatásával kiválasztani a kívánt szövegfájlt; 1. Gép: Behívja a memóriában lévő szövegbe? Én: I., mint Igen. De jól van, nem írok le többé efféléket, nem az a célom, hogy betöltsem a képernyőt, azaz hogy éppen az, csak nem ilyesmivel. Inkább azt írom most ide (blokkmásoló), hogy kezdődött ez az egész másfél éve: "Mivel már harmadik napja nem tudok aludni, elhatároztam, kihasználom az időt és írok valamit. Eddig csak húztam, pedig tudtam, hogy írnom kéne, mert hiszen ebből élek, vagy mi. Illetve mostanában nem élek. Loptam magamtól a napokat, inkább a haverok, a csajok meg a pia, meg a zene, de csak most veszem észre, milyen kedvet érzek ahhoz, hogy jó pár képernyőnyi szöveget hozzak létre. Mert hát ugye számítógép. Lusta disznó vagyok kézzel írni, azt is csak be kéne gépelni, akkor meg minek? Minek dolgozzak kétszer? Itten van ez a töksötét pernyő, mert hát ugye sötét, mert én nem Windows alatt dolgozok, mint a többiek, én még megmaradtam a jó öreg Dosnál és a WordPerfectnél. Szépen elvagyunk mi ketten, a gép meg én, nem is hiányzik semmi, csak talán egy üveg sör, mert ég a belem a tegnapi este miatt. Nő, az most nem hiányzik. Mondom, most dolgozni akarok. Tehát elkezdek egy regényt, amiről mindenki tudni fogja, hogy rólam szól, pedig szándékosan úgy fogom megírni, hogy ne rólam szóljon, de hát a többi már az olvasó dolga, ő tudja. Igaz, hogy Bovaryné nem más, mint Flaubert, ezt tőle tudjuk, de kérem, higgyék el, az alábbi történet hőse nem én vagyok. Én nem is vagyok hős-típus, hogyan is mintázhatnám meg a regényem központi alakját, egy igazi hőst egy antihősről, egy gyáva, lusta, undok és beképzelt alakról, mint én vagyok. Tehát: Bényei Gáspár nem én vagyok. Na jó, csak egy kicsit. Most elkezdem." És hogy ne csak üres fecsegés legyen a tabula rasa bepiszkítója, elhatároztam, hogy valami veleje kéne legyen, anélkül szart sem ér az egész. Legyen tehát veleje! Megismertük, vagyis még nem ismertük meg Bényei Gáspárt - de meg fogjuk, ezt tudom, mert hiszen én találtam őt ki, és nagyjából le is jegyzeteltem az egész történetet (max. 80-90 oldal). Szóval kéne valami velő. Agy. Csont. Gerinc. És ezentúl megpróbálok hosszabb fejezeteket kitalálni. Bár meg kell jegyeznem, az első szándékosan ilyen rövid; naná, majd véletlenül lesz rövid egy szöveg, mi? Na, folytatom. 
 

II.
 
A próbán elszakadt a húrom, nem volt másik, így hát hamarabb végeztünk. Ami nem is baj: egy kicsit már untam az egészet, mert a gitáros elkezdte játszani az agyát, hogy ő a főnök, mik lennénk mi nélküle. Mondtam neki, hogy jó, akkor menjen a francba, és majd elválik. Nem ment. Ezután a zene sem: ideges lettem, mindenki ideges lett; talán ezért szakadt el az a rohadt D-húr. 
   Az idegességre pedig rá kell gyújtani. 
   A cigihez pedig jólesik egy sör. 
   Tehát a legközelebbi kocsmába mentünk. 
   Ott aztán találkoztam az egyik legkiválóbb barátommal, a Delírium Trémen’s Alkotócsoport második alapító tagjával. (Az első az énekes, Ottó, a második [aki a kocsmában üldögélt], kis A., hosszabb nevén: Apona, a harmadik pedig lennék én.) Odaültünk hozzá mind a négyen, de aztán a dobos hamar eltávozott, valahová mennie kellett és a sört sem szereti annyira, a gitáros követte, meg hát egy kicsit üldöztük is Ottóval, ha már volt olyan bunkó a próbán, viselje a következményeit, maradtunk hárman, mi a Delírium Trémen’s. 
   A. jóformán mindent tudott rólam; tudása ezek szerint: 
   Nevem: Bényei Gáspár. Anyám, neve: Tóth Tünde, apámé: Bényei Gáspár. 1970. június 19-én születtem Erdőbényén, ott végeztem el az általánost, a gimnáziumot Sárospatakon, majd egy sikertelen felvételi után Szegedre kerültem a bölcsészkarra, amit szintén elvégeztem. Közben megjelent egy könyvem, de az csak olyan, úgymond gimnazista írások, ezt mondják rájuk, rá, lehet is benne valami, mert hát persze: az voltam, mikor írtam őket. Kaptam is kritikákat rendesen, szám szerint hármat: abból egy dicsér, kettő marasztal, vagyis hát inkább szapul. Olyanokat írnak, hogy nem éltem eleget, nem ismerem az életet, csak irodalmi hagyományokból és irodalmi ismereteim (olvasottságom) alapján írok. No, nem baj, úgysem vettek föl, volt tehát egy évem kikerülni az életbe: elhatároztam, hogy otthagyom az egészet a büdös francba, nem készülök a felvételire, hanem valami egészen más leszek, nem értelmiségi, hanem kétkezi munkás, úgymond: fizikai. Lettem tehát kőműves-segédmunkás. No, ott tanultam meg igazán inni. Napi felessel indított az egész "brigád", aztán meg ugye csak fogytak a sörök. Vagy fél évet dolgozhattam mindenféle építkezéseken, közben persze tartottam a kapcsolatot ismerőseimmel, barátaimmal, szesztestvéreimmel, jó nagyokat ittunk és marhultunk. Néha még írni is sikerült, és ezeken az írásokon már érezhető (talán) az élet közelsége. Aztán az egyik melós, Feri bácsi (mondanom sem kell, teljesen be volt piálva az öreg) leesett az állványról és a "helyszínen életét veszítette". Ekkor hagytam ott a kőműves szakmát, mert betojtam: tudtam, egy idő után rám kerülne sor, én próbálnék talajt fogni tíz méter magasból. Hát nem. Úgy döntöttem, mégiscsak megpróbálom újra a bekerülést az egyetemre, tanultam keveset, aztán meg felvettek. Mondom, azt még elvégeztem, lettem diplomás munkanélküli, mert hová a picsába kell egy egyszakos (magyar) középiskolai tanár. A pataki gimnáziumba biztosan nem, ott meg is mondták, meg aztán nem is volt a szívem vágya odakerülni, ahol minden diák utál minden tanárt, én is utáltam, na. Szóval munkanélküli lettem, éltem-haltam, tartottam a kapcsolatot a haverokkal és a csajokkal, jókat ittunk és beszélgettünk. A lányokkal utóbbit nem, mert nem mindegyikkel lehet. Inni sem. Változó. Van olyan, akivel mindkettőt lehet, van olyan, akivel csak inni, van olyan, akivel csak beszélgetni, és van olyan, akivel egyiket sem; az ilyeneket elkerültük. Közülünk Ottó volt a nagy nőcsábász, mi maradék kettő inkább csak udvaroltunk és sértegettünk. Teltek a hónapok, aztán gondoltam egyet, és elköltöztem a francba Bényéről, el, egyenesen vissza Szegedre. Anyámék vettek egy lakást, jó kis panel, másfél szoba, de én szeretem, mert hát mégiscsak az enyém. És ha már itt vagyok, kerestem magamnak munkát. Ritka csoda: találtam is. Könyvtáros lettem. Nyugis meló, lehet mellette írni és inni, más meg nem kell. Kapok fizut, van fedél a fejem felett (és alatt is), és már itt vannak a haverjaim is, mert ők is itt kerestek maguknak munkát. 
   És mindezt A. tudta rólam. Jó sokat, mi? De hát haverok voltunk. 
 
Míg Gáspár a kocsmában, én meg mindig itt ülök a gép előtt és valamiféle nagyanyám-sütötte-sós-sajtos-süteményt eszem és vizet iszom, mert valamit inni kell. Két pofára tömöm magamba a kaját, így több ideig kell rágni, kevesebbszer kell venni, többet tudok írni. Ez az utolsó három mondat pl. egy rágás volt. Elég gyorsan gépelek, és ilyenkor lassabban eszem. SZM. Szülői Munkaközösség. Anyám a tagja volt. Elfogyott. Mármint a kaja és nem anyám. Itt az ideje, hogy segítsek az emésztésemen: ki fogok menni a konyhába és rá fogok gyújtani. Lehetne idebent is, de most nincs kedvem: ha idebent bagóznék, nem bírnám ki, hogy ne írjak, ha pedig bagózom, akkor szeretem a kezemben tartani a cigit, nem mindig letenni és fölvenni. Cigivel (először véletlenül azt írtam: "cicivel"; ez is jó, he-he) a kézben nem lehet írni: chomuv a billentyűk közé, aztán már csak az isa marad. Bizony, bizony. Tehát azonnal ki fogok menni a konyhába, és rá fogok gyújtani, úgyis ott szól a magnó, egy Pioneer rádiós-autó, az Ottó csinálta meg, hogy szóljon. Éppen a Straight Between The Eyes album szól (egy csere után pedig a Bent Out Of Shape fog) a Rainbowtól, Joe Lynn Turner énekel. Szeretem a hangját, jó nyugis, lehet rá írni. Ő énekel a Deep Purple Slaves And Masters albumán is, arra is szeretek írni. A másik kedvenc író kazim a Sabbathtól a The Eternal Idol, azon még Tony Martin énekel. Sok az "énekel", úgyhogy ejtem a témát. A lényeg hogy szól a zene, én meg mindjárt jövök, csak elszívok egy szál Szofit (családi tradíció, mindenki szofista), és közben azon gondolkozom, mit írjak utána. Mi történjen? Mert valaminek csak kell, ugye? No, pofa be, takarodj a konyhába! Megyek már. 
 
III.
 
Ott ittak hármasban a Bárkában. Nem rúgtak be nagyon, csak éppen annyira, hogy otthon jobban tudjanak enni. 
   Hazaértek és ettek. 
   Aztán Gáspár elment nagydolgát intézni. Ez sem ment ám akárhogy: először két szeletet letépett a gurigáról, gondosan a kagylóba tette őket, papírt a porcelánra, oda pottyanjék, ami fog. Régi találmány: így nem ragad, nem kell kefélni. Közben pedig újságot olvasott. Ilyesmit:
 
Elítélték a nagymamát 

Tizenkét hónapi felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte egy svájci bíróság azt a 70 éves nagymamát, aki szexuálisan zaklatta nála nyaraló két unokáját. A gyerekek a tett elkövetése időpontjában (1994-ben) tíz, illetve hét évesek voltak. Tanítónőjük figyelt fel a két fiú különös viselkedésére

Szerencsés baba 

Csodával határos módon életben maradt egy 14 hónapos csecsemő, akinek édesanyja gyermekével együtt kiugrott egy épület 11. emeletéről az argentínai Jujuy városban. A 22 éves Ana Burgos - vélhetően öngyilkossági szándékkal - pénteken ugrott ki lakása ablakából, s a becsapódáskor szörnyethalt. Karjában lévő 13 hónapos kisfia, Mauro Gutierrez azonban túlélte a zuhanást. A kisfiút azonnal kórházba szállították, s állapota jelenleg stabil.

 
Tanítónő? Nyaralás közben? Jujuy! Nem szép dolgok ezek. És hogy a 22 éves Ana Burgos miért éppen pénteken ugrott ki, azt ki tudja? Talán náluk is megy a Dallas, és Kelly most vette be az altatókat. A nagyit pedig nem szabad bántani, ő viszi az életbe a gyerekeket, nem? 
   Ilyesmiket gondolt Gáspár olvasás közben, aztán - mint aki jól végezte dolgát (és tényleg) visszament a többiekhez a konyhába. 
   - Írni kéne valamit - szólalt meg. 
   - Jó. Írj. 
   - Nem sok kedvem van hozzá. 
   - Akkor ne írj. 
   - Valamit mégis csinálni kéne. Aludni fogok. Álmos vagyok. Ti nem? 
   - Talán. 
   - Akkor jó éjt. Pá, pá. 
   Gáspár azonnal elaludt. Álmodott is valamit, de hogy mit, arra másnap reggel nem emlékezett. Pedig szokott. 
 
No, elszívtam, bejött az emésztés-serkentés, aztán már írtam is. Jó kis dolgot eszeltem ki a két dolog közben: ide-oda ugrálok a mindent-tudó-ő-elbeszélő (E/3) és a történetben-szereplő-(benne-levő)-szubjektív-elbeszélő (E/1) között, és közben visszalapoztam a címoldalhoz, ahol rémülten (meglepetten) vettem észre, hogy ez a szöveg tulajdonképpen (hogy utálta azt a szót az az egyetemi tanár, akinél először felvételiztem: "töltelékszó", mondta,  "felesleges") trubadúrepika. Ezt is én eszeltem ki, mert hát verseket nem írok, csak prózát, az viszont nem lehet trubadúrlíra, mert epika, ugye. Hát ezért. Tehát ha így van, és miért ne lenne így, hiszen ezt is én eszeltem ki, meg kell hogy jelenjen a Nő, akibe a főhős (Bényei Gáspár, aki nem én vagyok) szerelmes lesz, epekedve, hőn áhítón, summa summarum reménytelenül, de ezt ő még nem tudja, csak mi, mert ő nem olvasta ezt a regényt, így a műfaját sem tudja. Ha tudná, máshogy alakulna a cselekmény - és talán nem is lenne trubadúr. Lehet, hogy nem is lenne. Megszűnne. Jaj. Pedig van. Lesz. Ké - szül -etik/ődik. Kishitű Zsuzsi, gyere! 
 
IV.
   
A Fekete Pontot kábé egy éve hoztuk össze, és a kezdeti nehézségektől eltekintve (próbahely-, felszerelés-szerzés stb.) után egész jól ment a dolog. Írtuk a számokat, a szövegeket általában én, a zenét általában a gitárossal közösen. Jó pár saját számunk volt már, és több feldolgozást is nyomtunk, de egyvalami még nem volt a zenekar életében: koncert. (Igaz, album sem, így tehát kettő.) Irtóztunk attól a gondolattól, hogy félkész termékkel álljunk közönség elé, a legjobbak akartunk lenni, nem középszerűek. Nem olyan, amiből tizenkettő egy tucat, hanem olyan, amiből egy. Ezért próbáltunk olyan szorgosan. 
   - Gáspár - szólt Tibi, a gitáros a következő próbán. - Vettél új készletet? 
   - Szerinted eljövök anélkül? Próbálni? 
   - Jól van na. Kezdhetünk? 
   - Felőlem. 
   És mi, a Fekete Pont belekezdtünk abba a nótába, aminek a szövegét akkor írtam, amikor rájöttem, hogy az a nő, akivel élek, már nem az a nő, akivel élni kezdtem. Móniról van szó, aki - mint később elmondta - soha nem is szeretett. 
   Tehát nyomtuk a rock ‘n’ rollt. 
   Egy ideig. Mert ugye éreztük, hogy valami rossznak történnie kell, mégpedig Lacával, a dobossal. A jóslat beteljesült: beszakadt a lábdobja. 
    - Öreg volt már a bőr. 
    - Nem baj, Laca, már megszoktuk. Menjünk haza! 
   Indultunk megint, dolgavégezetlenül. Még nem volt dél (hétfő volt, a próba ilyenkor délelőtt), ráérősen sétáltam hazafelé, hogy valamit tegyek a számba, magyarán: egyek egy-két falatot, mert többet nem is kívántam. Szóval megyek Tarján felé, csodaszép panelházak tövében. Ez a nap is ugyanolyan volt, mint az összes eddigi hétfő, most egy kis ebéd, aztán kettőre a könyvtárba, mert hát valamiből mégicsak meg kell élni. Igaz, hogy a lapok fizetnek, ha közölnek, de ez még önmagában édeskevés. Jó, hogy könyvtáros vagyok, gondoltam, hiszen imádom a könyveket, és bizony néha nem is tudok ellenállni a kísértésnek: bevallom, ezt-azt alkalmanként haza szoktam privatizálni. Mi a francnak oda? Nézem a cetliket, negyven éve megvan a könyv, és még senki sem volt rá kíváncsi. Csak én. De annál jobban. Egyébként talán becsületes könyvtáros vagyok, nemigen járok be részegen, csak ha valami különleges alkalom van: például előző nap estéjén találtunk rá okot, hogy hajnalig kimaradjunk. Ha pedig már hajnalozunk, akkor már reggelizünk is, mert Szegeden korán nyitnak a szocreál-kocsmák. A Béke Tanszéken vagy a Rózsafában szoktunk általában kikötni; ott úgyis van barna sör, ami pedig, ugye, mindig jólesik a gyomornak. Legalábbis az enyémnek igen. 
   De nehogy azt higgye valaki, hogy alkoholista vagyok, nem. Csak szeretem, de tényleg bármikor meg tudom állni, hogy igyak. Elvégre mégiscsak felelősségteljes munkám van, aztán meg az agyam (májam) sem kéne idő előtt szétbaszni, hiszen még terveim is vannak, az ám. Író akarok lenni, olyan, aki semmi mást nem csinál mellette. Tudom, hogy létezik ilyen, nem sok persze, de akadnak. Kanonizálták őket, vagy ők kanonizálták a többieket. Az egész irodalom egy-két üstökös: mag és kurva nagy csóva. Farka van a magyar irodalomnak. Aki kimarad, az lemarad. 
   És tervezem tovább, hogy lesz csinos és okos feleségem, szép gyermekeink, kettő db., egy fiú és talán egy másik, de a Bényei Gáspár nevet tovább akarom adni. És lesz majd kertes házunk is, abban kutyaól, abban kutya, jó nagydarab, és autónk is lesz. Persze, ehhez először is... sok minden kéne, de talán mégiscsak: először egy takaros kis menyecske. Egy csaj, az kéne most, mert akivel eddig jártam, úgy tűnik, valamiért már nem kedvel engem. Utál. 
   Efféle dolgokon agyaltam, Szeged utcáin hazafelé sétálva, amikor egyik pillanatról a másikra - ma már tudom - változás állt be az életemben. 
   Egy korty pia nem volt bennem, ezért elég jól emlékszem az eseményekre: egyszer csak megtörténtek: 
   - Ne haragudj, meg tudnád mondani, hol van a H. utca? - kérdezte egy lány hozzám lépve. 
   - Azt hiszem, igen. Arra, aztán balra, meg még egy kis kanyar és már majdnem ott is vagy - mutogattam szorgosan, mert a leány nagyon is gusztusom szerint volt teremtve. 
   - Elmondanád még egyszer? 
   - Hát, jobban nem tudom. De elkísérhetlek. Nagyon sietsz? 
   - Annyira nem. Egy óra múlva kell ott lennem. Miért? 
   - Meghívnálak egy kávéra. Lehet róla szó? 
   - Nem is tudom... Na, jó. De én rostosat kérek. 
   - Megbeszéltük. 
   Betértünk a Kedves presszóba, amit azért szeretek, mert finom (és olcsó) a kávé, és van galériája, ahová királyok (írók, költők, festők, zenészek és a többi...) módjára szoktunk telepedni és nézünk lefelé a többiekre, miközben számunkra nagyon fontos dolgokat vitatunk meg, vagy csak éppen beszélgetünk. Szóval ide mentünk, fel a galériába. Lesegítettem a lányról a kabátot. A sajátom magam vettem le, a kalapom is, aztán kihoztam az időközben pultra került italokat. 
   - Dohányzol? - kérdeztem. 
   - Mit? 
   - Szofit. 
   - Nem. Az nekem túl erős. 
   - Sajnálom. Zavar? 
   - Nem. 
   Rágyújtottam, iszogattam a kávém, néztem. A lányt. Alacsonyabb volt nálam él fejjel, enyhén hullámos, vállig érő barna haja volt, szép arcocskája, nagyon csinos teste, és a pólóján sejtelmesen látszott át két mellbimbójának bíborja. Egyből kanos lettem. 
   - És mi járatban? 
   - Felvételi előkészítőkre jöttem. Ma van a megbeszélés. 
   - Értem. Milyen szakra? 
   - Magyar. 
   - Szép szak, én már elvégeztem. Némelyik része azonban teljes marhaság. De szerintem neked tetszeni fog. 
   Rámosolyogtam. 
   Erre ő közölte, hogy idő van, mennünk kell. Elkísértem, aztán elköszöntem tőle. Egészen addig néztem, amíg el nem tűnt a panelban, majd megigazítottam farkam és letöröltem a nyálat szám széléből. 
 
Az előbb észrevettem, hogy szegény Gáspár ugyanazt csinálta, mint én: igénybe vette az angol vécé szolgáltatásait: szart. Először voltam én, aztán ő. Ettől függetlenül azért mégis, még egyszer kijelentem, hogy BG nem én vagyok. Ami megegyezik kettőnkben, az a véletlen műve. Meg talán a genetikánk. Persze, ez is a véletlen műve: mi van, ha én véletlenül lánynak születek? Mindegy. Az is mindegy, hogy miközben írtam, egészen elképzeltem magamnak a lányt, Zsuzsit, és hát kanos lettem én is. A hősnő legyen minél ideálisabb, főleg ha - mint esetünkben - pozitív. Zsuzsi tehát elég jól lett kitalálva, meg is veregetem a vállam érte, és megpróbálok most egy ideig nem rá gondolni, mert akkor csak nemcsak az agyam indul be. Azt hiszem, teljesen hülye vagyok. Ki látott még ilyet? Mindegy. Szépen telne a papír. Igaz, hogy közben megszakítottak: Jehova Tanúiból jött kettő. A múltkor is beszélgettünk, mondom, gyertek be, aztán itt hagytak egy könyvet, hogy olvassam el, majd visszajönnek megbeszélni. Átlapoztam, találtam benne nagy marhaságokat, meg hát ugye nem is hiszen az egészben. Egoista vagyok. Két hónapig sorozatosan letagadtattam magam, kussoltam, ha jöttek, még a villanyt is lekapcsoltam, meg aztán vidéken is voltam. No, aztán ma utolértek, és vagy másfél-két órát maradtak. Beszélgettünk hitről, meg amiről ilyenkor szokás, Istenről és szeretetről és békéről, én meg közben rágyújtottam, mert úgy hozta a szükséglet. Ez valószínűleg nem hitük szerint való cselekedet, mert amikor kínáltam őket, nem kértek. Nem baj, több marad. Nem fújtam rájuk a füstöt. Éppen ekkor ért haza az egyik lakótársam, gyorsan bévontam őt is a trécselésbe, sikerült is őket belezavarni egy kicsit. Aztán elmentek. Mindegy. Az a lényeg, hogy most már megjelent Zsuzsi. Nagyon agyalnom sem kellett, hogyan, mert le van jegyzetelve az egész. Viszont most már egy kicsit fáradt vagyok, úgyhogy most éppen annyit pihenek, amennyit akarok. Aztán pedig, mivel a szövegnek Kishitű Zsuzsi a címe, itt még nem érhet véget kapcsolatuk. 
 
V.
   
És ezzel nem ért véget kapcsolatuk. 
 
No, egy kis narráció: most kihagyok egy csomó időt. De a lehetséges világban ezt nem tudják, ott minden rendesen van, hétfő után kedd, az után pedig szerda, a vasárnap után pedig újra hétfő jön, s bár jöhetne ugyanaz - cselekmény - körforgalom a teremtett világban -, ez már egy másik lesz. És Gáspár minden hétfőn ott áll a buszmegállóban, Zsuzsi pedig mindig megérkezik, immáron reggelente. Gáspárnak ilyenkor áll a farka, mint egy stop-tábla, ezért mindig farmer van rajta, és nem pl. bermudagatya. Egyre többet beszélgetnek, egyre többet tudnak meg a másikról, és Gáspár egyre többet gondol a hét többi napján is Zsuzsira. Gáspár jelenlegi barátnője kezdi nagyon megutálni őt, de még mindig egy ágyban alszanak. Zsuzsi viszonya barátjával (mert van neki, mint Gáspár megtudta) változatlan, szeretik egymást. Évek óta együtt vannak, és láthatóan jó így nekik. Mit csináljon ilyen esetben Gáspár? Szerinted mit csináljon? Fel nem adja, ő nem ilyen. Jár tehát szorgosan tovább hétfő reggelente a buszmegállóba. És akkor valamikor - jó pár hét múlva - folytatódik a történet: mi a csoda, éppen hétfő van. 
 
VI.
 
Még mindig csak Zsuzsi járt az agyamban, mint valami sebészkés, pedig már vagy ötven méterre lehettem az egyetemtől. Kezemben a hangszer, hátamon a hátizakó (ez onnan, hogy hátizsákból hátizacskó, abból meg) és lépkedek szorgosan a buszmegálló felé, mert ki akarom használni a havibérletem nyújtotta kedvezményeket, és busszal akarok eljutni a vasútállomásra. 
   Igen, oda. 
   Mert tegnap elhatároztam, hogy ma meg fogom látogatni egyik kiváló jó cimborámat Bozóton. Nem minden hátsó szándék nélkül: tudtam, hogy Zsuzsi bozóti, tudtam (a cimborámtól persze, akinek sokat meséltem a lányról), hogy teljesen véletlenül szomszédok, és azt is tudtam, hogy az udvarról, a középső szilvafa ágai alól és takarásából éppen Zsuzsi ablakára lehet látni. 
   Ekkor fogant meg bennem a terv: naplót fogok írni. 
   Mert hát azt is tudtam, hogy szünet következik: a tavaszi. Éppen ezért kivettem két hét szabadságot, összepakoltam a hátizakóm, bekísértem Zsuzsit az egyetemre (kérdezte, miért a hátizakó, mondom: baráthoz megyek látogatóba), és éppen útban vagyok a buszmegálló felé, hogy elutazzam Bozótra, naplót írni. Naplót arról, hogy Zsuzsi mit csinál esténként; mert ezt az időszakot lehetett legjobban megfigyelni cimborámék szilvafája alól. 
   Tehát mentem szorgosan. 
   Oda is értem. Átballagtam szépen a körúton, mosolyogtam, mert még mindig Zsuzsi járt az agyamban, és elég jól éreztem magam. A buszmegálló padján ült egy ember. 
   Jó napot! - köszönt rám. 
    Ez meglepett: nagyvárosban nem túlságosan sűrűn köszöngetnek vadidegen emberek egymásnak. De mivel olyan szörnyen jólnevelt vagyok, és tudom az illemet, hát visszaköszöntem: 
    - Jó napot! 
    Ezzel én elintézettnek tekintettem a dolgot. Ő - úgy látszik - nem: 
   - Maga a buszra vár? 
   - Miért, mire várjak? Ez egy buszmegálló. 
   - Tudom. Csak hát... 
   - Csak hát mi? Maga nem buszra vár? 
   - Nem. 
   - Hát mire? 
   - Egy emberre. 
   - Aha, már értem: biztosan magáért fognak jönni autóval, és ide beszélték meg a helyet. Igen, láttam már ilyet, sőt értem is jöttek már így. A buszmegállóban sokkal könnyebb és egyszerűbb megállni, mint a rendes sávban. Csak a busz ne jöjjön éppen, mert akkor egy kis gáz van. 
   - Nem erről van szó. Rendőr vagyok. 
   - És, és, és - bevetés...? 
   - Igen. Éppen ezért, jó hogy jön. - És elmesélte, hogy miért: 
   Azért volt jó, hogy mentem, mert így legalább álcázom őt. Tökéletesen. Akárcsak a buszra várók: csomaggal, basszusgitárral. Az egyikük fiatal, a másik kevésbé. Talán apja és fia, és a gyerek most utazik, a fater meg kikíséri az állomásra. De lehet, hogy semmi közük egymáshoz: a fiatal egyetemista, megy haza, az öreg meg csak úgy Alsóvárosba - lehet, hogy ő is haza. Mindegy. A lényeg: ketten várnak, a magányos rendőr nem feltűnő. És különben sem annyira magányos: egy sarokkal arrébb két kollégája várja a hívását, és akkor jönnek. Mert akció van. 
   - És milyen ügyben? 
   - Olaj, kábítószer és fegyver. Látja ott azt az ajtót, ott, annak a szemközti panelnak a földszintjén? 
   - Látom. 
   - No, oda ment be az emberünk. Valószínűleg ott veszi vagy adja át az árut. Akkor fogunk lecsapni rá, mert akkor lesz nála terhelő bizonyíték. 
   - Értem, örülök, hogy segíthetek. 
   - Köszönöm. Ebben mi van - mutatott a basszgitár tokjára -, hegedű? 
   - Hát majdnem. Olyasmi, csak kicsit nagyobb, egy kicsit nehezebb és mélyebb a hangja, de ezen is négy húr van. 
   - Akkor mélyhegedű? 
   - Basszusgitár. 
   - Nem tudtam. Mi, rendőrök, ilyen buták vagyunk. He-he. Ez persze csak vicc volt. Nini, kollégák. 
   Civil autó érkezett, kiszállt belőle egy férfi, odajött hozzánk. Köszöntek egymásnak, aztán váltottak pár szót. 
   - Nézd, milyen jó segítséget kaptam. - Ezt rám értette. - A fiatalember jó álca. És van basszusgitárja is, amiről először azt hittem, hegedű. 
   - Pedig nem az. Köszönjük a segítséget. Minden jót. 
   Ezzel visszaszállt az autóba és elrobogtak. Én meg már láttam a Petőfi sugárúti kereszteződésben állni a buszomat. Egy piros fogta meg. 
   - Na, úgy látom, lassan magára fogom hagyni. 
   - Miért? Olyan jót beszélgettünk. 
   - Ott jön a buszom. 
   - Tényleg. Akkor hát, köszönöm a segítségét. Nagyszerű partner volt. Nem akar rendőr lenni? 
   - Nem, jó nekem a könyvtárban. Nem nagyon bírom az izgalmakat. Csak filmen. 
   - Akkor hát... - biztosan azt akarta mondani, hogy "viszlát", de mégsem. - Ott van! - kiáltotta, - ott szalad. A kurva anyját! Kiszúrt. Fusson utána, fiatalember. El kell kapni! 
   Nem volt mit tenni, és különben is: csak hantáztam, amikor az izgalmakról és a nembírásról beszéltem. Igenis, szükségem van néha egy kis murira, és ez éppen jókor jött. Úgyis fel voltam dobva Zsuzsi miatt, a vonatot pedig nem késhettem le, mert csak egy bő óra múlva indult (Restiben való sörözés helyett akkor most egy kis utcai gengszterüldözés). Én vagyok Rambó, gondoltam, és elkezdtem rohanni a gyanúsított felé. 
   - Álljon meg, álljon meg - kiabáltam mint a filmekben, - különben lövök! Rendőrség! A törvény nevében álljon meg! 
   Egészen belejöttem. 
   Már majdnem utolértem, amikor lefordult a sarkon. Nosza, utána. De becsapott: nem szaladt tovább, hanem bevárt és behúzott egyet a képembe. 
   - Dögölj meg, rohadék - hörögte, aztán rohant tovább. 
   Aztán a mesés vég: Ottó sétált éppen arra. Ő sokkal jobb erőben van, mint én, hiszen régebben rendszeresen kondizott, most is lejár hébe-hóba. A gengszter feléje futott és nem tudta, hogy Ottó látta, amint engem leütött. Ottónak tehát megvolt még az az előnye is, hogy ismeretlenül támadhat az ismeretlen támadóra. Nosza, nem is kellett neki mondani: amikor a gengszter mellé ért, hirtelen elkapta a karját, megperdítette, és azonnal be is húzott egyet neki gyomorszájra, aztán még egyet, és hogy biztos legyen a dolgában, a már görnyedő gengsztert még le is taglózta. Az elterült, és ebben a pillanatban ért oda a rendőrautó. 
   A fickót letartóztatták, minket pedig - lelkes és bátor civil segítőket - kitüntettek. Persze, nem azonnal, csak hetek múlva, de akkor nem is tudtak volna, mert Ottóval együtt visszasétáltunk a buszmegállóba, ahol is pár perc múlva - én egyre dagadó arccal - felszálltunk a következő buszra, és a Restiben eltöltöttük a még megmaradt fél órát.