Új Forrás - 1999. 10.sz.
BRASNYÓ ISTVÁN
Rianás
  
  
Az utazó korholja az éjszakát:
fél, fázni fog, és egy napon majd
nem lesz hová hazatérnie;
mintha a tél kelne útra vele.
Málhájában bízik, nem több a hite,
s miközben veszendőségét iskolázza,
kétséges, messzi földre száll,
mintha mélybe, mélyföldre ereszkedne -
vajon mely ridegre forduló horpasz határán
hazudtolja meg föllobbant korát?
E helyen még farkasbundában morog,
és szemébe mintha lámpás sütne,
lidércláng futja be arcát, és torkán
akad a megszorult búcsúzás.
Bízni a jobb időben, amely már
tengerre szállhatott távoli parton,
és elsütötte mordályát a rév előtt,
ám döreje nem hallatszik eddig,
meg sem kúszálja az elszáradt füvet,
hogy amit ki sem vetett, a magja
láthatatlan szérűre peregjen, ahogy
sötéten csizma szárához verődne
lépésről, lépésre; ím, valaki jár a kertben,
homlokába húzva széles karimájú kalapja:
titkolni szeretné végleg e látomást,
s minden egyebet, amiben része lesz.
A holdtöltére vagy a hold keltére vár,
másik vagy csupán elvétett égalj alatt,
hogy kifehérítse keblében zászlaját,
amit recsegő rianás tépázna,
miután égi hajókerék megtiport.